MEZEY ISTVÁN: Magyar nyomok Nagaszakiban

Az Urakami katedrális a nagaszaki atomtámadás után

Nagaszaki a templomok és a történelmi emlékek városa. Sintó-templomok és japáni Buddha-templomok mellett feltűnik az 1629-ben épült kínai Buddha-templom, a Sofukuji, a Ming-korszak egyik legszebb építészeti emléke, valamint az Uracami-katedrális, a Kelet legnagyobb katolikus temploma, mely 33 évig épült és csak 1925-ben lett kész. A japáni „Mindenszentek" tiszteletére rendelt Suva-templom mellett áll az ouvai székesegyház, mely 1864-ben épült. Ez Japán legrégibb keresztény temploma. A japáni vallási türelmességre jellemző, hogy ezt az 1596-i katolikusüldözés huszonhat vértanújának emlékére emelt templomot a közoktatásügyi minisztérium nemzeti ereklyének jelölte ki.


A Suva-park a nyugati művelődés első japán emlékeit idézi fel. Még ma is kegyelettel ápolják itt azt a cseresznyefát, melyet Grant tábornok ültetett el 1879-ben, mikor a várost meglátogatta. Kőtáblák őrzik Kaempfer, Thumberg és Siebold doktor emlékét. Kaempfer Engelbert német orvos (meghalt 1716-ban) könyve volt az első hiteles leírás Japánról; Thumberg svéd botanikus volt (meghalt 1827-ben). Dr. Siebold német orvos pedig, ki hollandi szolgálatban állott (meghalt 1866-ban), a modern gyógyászati tudományoknak volt első úttörője Japánban.

Az újjáépitett katedrális  Nagaszakiban

A magyar-japáni kapcsolatok első nyomait is itt kellett keresnem Nagaszakiban, mert hiszen a reformkorszak előtt csak itt léphetett partra európai. A spanyolok és portugálok kiűzése után, 1673-tól kezdve csupán a kínaiaknak és hollandusoknak volt szabad kereskedelemmel foglalkozniuk. A hollandusok számára a nagaszaki öbölben fekvő kis Desima-szigetet jelölték ki.


1859-ig tehát csak Nagaszakin keresztül hatolhatott be az a kevés ismeret, amit Japán a Nyugatról tudott.
Vajjon eljutott-e valami hír felőlünk is ide? Vajjon a hajónaplókban találunk-e magyar nevet, vagy valamit, ami reánk vonatkozik?


Muto professzor, Japán régi nyugati kapcsolatainak szorgos kutatója, már előre elkészített mindent, ami magyar vonatkozású anyag fellelhető volt, mindenekelőtt a Tokugava-korszakban készült japáni földrajzkönyvet, mely a legrégibb leírást adja Magyarországról a nagaszaki könyvtárban. Hosszú heteken át kutattunk a két legrégibb Japánt járt magyar: Jelky András és Benyovszky Móric nyomai után.


Az első magyar ember, ki japáni földre lépett, a kalandos életű Jelky András volt. (Született Baján 1730. július 30-án, meghalt Budán, 1783. december 6-án.) A szegény parasztlegény közel kétszáz évvel ezelőtt indult el a Bácskából, elkerült Németországba, hol porosz verbunkosok elfogták. Ezektől azonban megszökött s eljutott Rotterdamba. Itt egy Kelet-Indiába induló hajóra ült. A hajón Algériába vetődött, hol rabszolgának adták el, de sikerült innen is megszöknie, és portugál hajón Kantonba ment. 1758-ban már Batáviában találjuk, hol mint szabó telepedett meg s meg is nősült. A nyugodt élet azonban, úgy látszik, nem tetszett neki, tovább ment Ceylonba, de a bennszülöttek elfogták, ketrecbe zárták és meg akarták sütni. A biztos haláltól a főnök leánya mentette meg, kivel megszökött a vadonba. Egy véletlenül odavetődött hollandi hajóval ismét visszatért Batáviába. Itt rövidesen tiszti rangot kapott és tekintélyes vagyonra tett szert. Saját előadása szerint 1770-ben a holland kormány Japánba küldte ,.követnek". Ebben az időben — mint tudjuk — Hollandia volt az egyedüli európai ország, melynek Japánnal kereskedelmi   kapcsolatai   voltak.   Feljegyezték,   hogy Maeno Ryotaku, e korszak egyik híres japáni orvosa, ki Rankwa néven jeles költő is volt, ötszáz hollandi szót tanult meg és ezért az „Oranda Geshin" nevet adták neki.

Jelky szobra szülővárosában

Ha netán járt is magyar ember Jelky előtt japáni földön, annyi bizonyos, hogy ő volt az első magyar, ki itt valamelyes hivatalos tisztet töltött be. Mindenesetre érdekes, hogy a hollandi kormány ilyen fontos misszióval magyar embert bízott meg. Jelky állítólag kereskedelmi szerződést is kötött országa nevében a sogunnal. Felesége halála után azonban elfogta a honvágy, visszatért Európába és ötvenhárom éves korában Budán halt meg.


Jelky Andrásról — sajnos — semmiféle feljegyzést nem sikerült találni a nagaszaki irattárakban. Valószínű, hogy nem volt sem a „követség" vezetője, sem a hajó kapitánya, mert ezekről időrendi sorrendben pontos naplót vezettek, ebben pedig Jelky neve nem fordul elő. Ezzel szemben Benyovszky Móric japáni útjáról meglehetősen nagy anyagot sikerült találni. Éppen egy évre Jelky András visszatérése után kötött ki Japánban a XVIII. század második nagy magyar  kalandora, Benyovszky Móric.


Benyovszky Móric (született Verbón 1741-ben, meghalt Madagaszkár szigetén 1786. június 4-én) tizennégy éves korában belépett a császári hadseregbe és a hétéves háborúban több csatában (Prága, Schweidnitz) kitüntette magát. Valami erőszakos birtokháborítási ügy miatt Lengyelországba menekült és a lengyel szabadcsapatba lépett be. Az oroszok elleni háborúban hősies védekezés közben, lovascsapata élén elfogták és Kamcsatkába hurcolták. Itt 1771 májusában zendülést szított az orosz kormányzó ellen, s kilencvenhat társával együtt csak a kormányzó leánya, Afanázia segítségével tudott megszökni.


Csodálatos szökésének történetét, melyet a szerelmes Afanázia kíséretében tett meg, az 1790-ben Londonban megjelent önéletrajzából ismerjük. (Memoirs and travals of Mauritius Augustus Count de Benyovszky.)


A szökevények május 14-én a Kamcsatkából Japánba átnyúló Kurili-szigetsor legészakibb két szigete között kivitorláztak a Csendes-óceánba és május 19-én kikötöttek az akkor még teljesen lakatlan Bering-szigeten. Benyovszky tette partra a sziget első telepeseit, azokat a kísérőit, kik lázadást kezdtek ellene. Bering-szigetéről délnek hajóztak és az Aleuti-szigetek mentén elérték „Alaksina ország" partjait. (Így nevezték a csukcsok Alaszkát.) Június 26-án hagyták el az Aleuti-szigeteket és hétnapi bolyongás után értek partot a szigeten. Kínaias arcú embereket találtak itt, kiktől napernyőt, pipát, dohányt kaptak. A napernyő „olajjal pácolt papírból volt készítve és kínai, japáni díszítményekkel festve. A pipát valami fehér fémből fúrták, a dohányzacskó hímzett atlasz volt... Mindezekből azt láttam, hogy a szigetlakók a japániakkal kereskednek."


Elhatározták, hogy Japánba hajóznak. Három hét múlva a Víz-szigeten kötött ki Benyovszky hajója, hol emlékkeresztet állított a nagy magyar utazó ezzel a felirattal: „1771. július 16-án e szigeten kötött ki a SztPál és Szt. Péter korvett, Benyovszky Ágost magyar és lengyel főúr és lengyel köztársasági tábornok vezetésével, aki az oroszoktól elfogatott és a cárnő parancsára Kamcsatkába száműzetett, onnan bátorsággal és vakmerőséggel elmenekült." Innen egy hét múlva elérték a japáni szigeteket és „Uzulpatkar öblében" kikötöttek. Halászhajók mentek elébük és a partraszállókat egy „kastélyba" vezették a japániak. Igen szívesen fogadták a menekülőket és térképet tettek eléjük, hogy megmutathassák, honnan jöttek.


Benyovszkyt a daymióhoz (eredetiben a királyhoz) vezették. Ezt nagyon meglepte kísérőinek magas termete és megkérdezte, hogy Benyovszky miért kisebb embereinél. Nehezen sikerült megértetnie, hogy sebesülése miatt a jobblába megrövidült. A daymiónak nagyon megtetszett Benyovszky, felajánlotta, hogy maradjon Japánban és a hadseregben magas tiszti rangot ígért neki.


„Megragadtam e kedvező alkalmat — írja Benyovszky önéletrajzában — és engedélyt kértem, hogy országába visszatérhessek és védnöksége alatt folytathassam a kereskedést." A daymió beleegyezett. „Erősíté, hogy mindaddig bízhatom benne, míg szándékaim csak a kereskedelmet illetik és sem a vallás felforgatására, sem várak építése által hatalomra nem törekszem... Végül követelte, hogy kötelezzem magam arra, hogy sohasem hozok Japánba hazámbeli bibliát, annál kevésbbé papot. Ezt meg is ígértem."


A daymió gazdagon megajándékozta Benyovszkyt és egy zászlót adott neki, hogy ha visszatér Japánba, megismerjék. Alig három hétig volt a daymió vendége. Augusztus ötödiki feljegyzését már így keltezi: „Japáni parton, nyugatra Idzo királyságtól." Ez a mai Yesszo szigete. Mizakiban kikötött és levelet írt „a Nangashaki holland gyarmat elöljáróságához". Egy hét múlva már Sikoko-szigeten (a napló szerint Xicoco) kötöttek ki, majd Takazima (Takasima) és Ximo (Simo-Kosiki) szigeteket említi Benyovszky önéletrajza.

MEZEY ISTVÁN: A mandzsúriai háború magyar haditudósítója

A Kantung hadsereg tisztjei, a mandzsu udvar főtisztviselői és a kharbini magyar kolónia tagjai szeretettel emlékeznek vissza arra a fiatal magyar újságíróra, ki 1933-ban, az új Mandzsukuó állam születése idején járta be Kínát, Mandzsúriát és Japánt.


Kovrig János volt ez a nagytehetségű fiatalember. Alapos előtanulmányok után indult el a Távol-Keletre. Útja nemcsak a magyar újságírás szempontjából volt egyedülálló teljesítmény, de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy távolkeleti kapcsolataink, különösen Japánnal és Mandzsukuóval, megerősödjenek.


1933 elején érkezett Dairenbe, a délmandzsúriai vasúttársaság székvárosába. Közgazdasági ismeretei, a tapasztalatok, amelyeket Kínában szerzett, megnyitották előtte az utat a vasúttársaság vezérkarához. A röviden S. M. R.-nek nevezett társaság teljhatalmú vezérigazgatója, Yamasaki kitüntető szívélyességgel fogadta és intézkedett, hogy a hatalmas szervezet minden tisztviselője rendelkezésére álljon, nemcsak Mandzsúria egész területén, hanem Koreában és Japánban is, egyszóval mindenütt, ahol csak az S. M. R.-nek képviseletei vannak. A vasút sajtófőnöke, Mr. C. B. Kinney mutatta meg neki az S. M. R. daireni intézményeit, a pompás múzeumot, ahol Mandzsúria és Mongólia terményei, természeti kincsei vannak kiállítva, a szójabab-kísérleti állomást, a mintaszerű munkáslakásokat, a modern műhelyeket, gyártelepeket, amelyek szinte amerikai értelemben vett ipari várossá teszik Dairent. Az S. M. R. múzeumának tudós igazgatója, Niinomi elragadtatással nyilatkozott előtte a mi mezőgazdasági múzeumunkról. Látni ugyan sohasem látta a daireni tudós ezt a múzeumot, hírből azonban annál jobban ismerte, s ennek mintájára szándékozott megszervezni Mandzsukuó nagy mezőgazdasági múzeumát. Mr. Kinney és japán felesége, Hikedo asszony társaságában az S. M. R. autóján Kovrig ezután még megnézte Dairen környékét, Hosigaurát, a világhírű fürdőhelyet, s az egykori port-arthuri csatateret, majd búcsút vett a gyönyörű fekvésű kikötővárostól.

Kovrig három ízben is beutazta Mandzsúriát. Megfordult az országnak úgyszólván minden fontosabb városában. Az S. M. R. gondoskodása és vendégszeretete kísérte mindenhová. Mandzsúriái útjának három kimagasló eseménye volt: Pu-Ji államfőnél (jelenleg Kang Té császár) tett látogatása, a jeholi hadjáratban haditudósítói minőségben való részvétele és Mandzsúriában élő volt orosz hadifogoly honfitársaink ügyének felkarolása.


Mandzsukuó államfője 1933. április 21-én fogadta, ő volt az első magyar ember, aki a kínai excsászárt, mint mandzsu szuverént üdvözölte. Az audiencia a szokásos kereteket messze felülmúló szívélyességgel folyt le. A közvetlen beszélgetés főként a magyarság ázsiai kapcsolatai körül forgott. Álljon itt ennek a nevezetes látogatásnak története úgy, amint Kovrig János egyik cikkében megírta:


— A ceremóniamester kinyit egy szárnyasajtót és egy nyugati kényelemmel berendezett szoba barátságos környezetében előttem áll a világ legfiatalabb államának feje. Ruhája kínai szabású sötétkék selyem, halványabb színű körökben vannak beleszőve a boldogságot ígérő ornamentális, ősi írásjegyek. Nyolc generáció uralkodásának méltósága sugárzik erről a szimpatikus fiatalemberről. Milyen kár, hogy nem így öltözve ismeri a világ, hanem európai estélyi ruha profanizáló leplében. Ahogyan   kezetfog,   hellyel  megkínál   maga   mellett   a szoba fotöjökkel berendezett sarkában, nincs benne semmi keresettség, beszéde, gesztusa olyan úri és minden póz nélkül való. Pillanatra zavarttá tesz a gondolat, hogy ősei palotájában, a pekingi palotában egyszer kipróbáltam az ülést ősei sárkányos trónján. Szinte bocsánatot szeretnék kérni tőle ezért a huncutságért. De máris megindul a beszélgetés, a turáni fajokat hozom szóba és Pu-Ji, aki különös szeretettel foglalkozik a történelemmel, érdeklődve merül a témába. Bár kitűnően bírja az angol nyelvet, az udvariassági kifejezéseken kívül, szokásához híven, kínaiul beszél az államfő. Ilyenkor Mr. Jü végzi a tolmács szerepét. Ez a fiatal kínai nagy nyelvtehetség, egyforma könnyedséggel beszéli a kínai, japán, angol és az orosz nyelvet. Hármunkon kívül senki sincs a szobában, tehát nem igaz, hogy Pu-Ji-val nem lehet japán ellenőrzés nélkül beszélni. A kis szalónasztalkára teszem a propaganda-levelezőlapot, amelyet a Daidó-sya (turáni társaság Tokióban) elnöke, Sumioka ügyvéd adott nekem. Mind a hárman a kis színes térkép fölé hajiunk, amelyen sárga foltocska jelzi, hogy egy sokat vitatott elmélet szerint mi, magyarok is a turáni népek háromszázmilliós családjába tartozunk.


—  A mandzsuk  fel  vannak-e véve a testvérfajok közé? — kérdezi Pu-Ji és szeme melegen csillog, amikor Mr. Jü ujja nyomán felfedezi a mandzsu nép nevét. — Szép mozgalom — mondja elismerően —, és hasznossá válhat, mert az ázsiai népek összefogására nagy szükség van.
Majd így folytatja:
—   Amilyen   rokonszenves   a   turanizmus   nekem, ugyanolyan szívesen fogadott az együttműködés gondolata. A „Nagy-Ázsia"-elmélet nem faji ellentéteket keres, mint sokan gondolják, hanem éppen azért akarja megszervezni az ázsiai népeket, mert azokban különösen ki van fejlődve a nemzetközi együvétartozás érzése. Lehetnek fellobbanó szenvedélyeink, de Ázsia sohasem látott olyan gyűlöletviharokat, mint amilyenek Európát tépázzák szinte    matematikailag előre  kiszámítható periódusokban.


Kérdezem, hogy a Népszövetség ellen irányul-e a „Nagy-Ázsia"-mozgalom, amelynek az államfő aktív híve, vagy talán annak a feladatát akarja magára vállalni?


—  Sem egyik, sem másik  —   válaszolja elgondolkozva Pu-Ji. — De mi talán meg tudjuk teremteni az eszmét, amelyet a Népszövetség nélkülöz, s amelynek hiánya munkáját szinte lehetetlenné teszi: az internacionális mentalitást,   azt, hogy  a  népek  lelkében éljen a testvériség tudata. Ez a célkitűzés barátokat fog szerezni nekünk Ázsián kívül is, elő fogja segíteni egymás kölcsönös megértését.  Én  hiszek és bízom a  „Nagy-Ázsia"-mozgalom sikerében.


A kihallgatás után Mandzsukuó miniszterelnöke, Cseng-Hsziao-hszu fogadta Kovrig doktort. Cseng igen nagy tekintélynek örvend nemcsak Mandzsúriában, hanem az egész kínai kontinensen. Költő és filozófus, magánéletében aszkéta, politikai felfogását mély erkölcsi elvek jellemzik. A beszélgetés, amelyet éppen úgy, mint az államfővel való audienciát, az udvar és a kormány tisztviselői szóról-szóra lejegyezték és az okmánytárba helyeztek, a kormányzás erkölcsi alapgondolatairól folyt. A jelenlévők szerint a miniszterelnök még sohasem fejtette ki olyan tisztán kormányzati elveit, mint ezúttal, mikor tisztán bölcseleti témakörben folytathatott beszélgetést egy nyugati emberrel.


—   Mandzsukuó kormányzati  elve  a  „vang-tao"-n alapszik. Ez a kifejezés a mi felfogásunk szerint a jóakaratú kormányzás  útját jelenti. Húsz  évig tartott a rossz kormányzat Mandzsúriában, ennek következtében a nép nyomorba süllyedt. Már pedig, ahol a nép nyomorúságba süllyed, ott az emberek rosszra hajlamosak. Ahol az emberek rosszra hajlamosak, ott a jóakaratnak nincsen ereje. Ahol a jóakaratnak nincsen ereje, ott a kormányzat nem lehet eredményes, mert a kormányzatnak jóakaraton  kell  alapulnia.  Ha tehát  mi a jóakaratú kormányzat útján akarunk járni, akkor arról
kell gondoskodnunk, hogy a jóakarat eredményes legyen. Hogy a jóakarat eredményes lehessen, ahhoz jóindulatúvá kell tennünk az embereket. Az emberek csak akkor lesznek jóindulatúak, ha nem élnek nyomorban. A nép nyomorát azonban semmi sem előzheti meg annyira, mint a jó kormányzat. Tehát nekünk először a jó kormányzatra, igazságos közigazgatásra kell törekednünk, azután valósíthatjuk meg a vang-taot, a jóakaratú kormányzat útját. A vallás is alkalmas arra, hogy az embereket jóindulatúvá tegye, még ha azok szegények is. A mi célunk mégis az, hogy ne szimbólumokkal dolgozzunk, hanem gyakorlati eszközökkel. Aki a nyomorúságból kiemelkedik, annak nincs szüksége prédikálásra, hogy jóindulatú ember váljék belőle. Ha kevesebbet szónokolnánk és többet tennének az emberek jóléte érdekében, akkor több jóindulatú ember lenne a világon és boldog lehetne mindenki a vang-tao uralma alatt.


—  A Népszövetségnek tehát a vang-taót  kellene megvalósítania?


— Igen. És az elmondottak alapján először arról kellene gondoskodnia, hogy a nyomor megszűnjék és mindenki jóindulatúvá váljék.


Így hangzott a beszélgetés legérdekesebb része. Jól rávilágít ez arra, hogy milyen emelkedett elvek alapján igyekeznek a keletiek a jó kormányzást megvalósítani.


A kormány többi tagjainál tett látogatása után sajtókonferenciára hívta meg Kovrig Jánost Kavasaki Torao sajtófőnök. Az összes lapok tudósítói megjelentek az előadáson, amelyet Kovrig dr. angol nyelven tartott a külügyminisztérium tanácskozótermében Magyarország történelméről, jelenlegi politikai viszonyairól, a magyarság ázsiai kapcsolatairól és azokról a benyomásokról, amelyeket az államfőnél, a miniszterelnöknél és a kormány tagjainál tett látogatásai alkalmával szerzett. Ez volt az első eset, hogy a kínai, mandzsu és mongol nyelven megjelenő lapok kimerítően foglalkoztak az előadó által tárgyalt kérdésekkel.


Mandzsúriában tett második útja alkalmával Kovrig János látogatást tett a japáni hadsereg hszinkingi főhadiszállásán. Fuzimoto őrnagynak, a sajtóügyek intézőjének kíséretében kihallgatáson jelent meg Mutó Nobuyosi marsainál, Japán követénél, aki egyben a mandzsúriai csapatok főparancsnoka is volt. Teázás közben Mutó igen szívélyesen elbeszélgetett a magyar újságíróval.


— Harminc évvel ezelőtt magam is jártam Magyarországon, — mondotta. — Feltűnt nekem, mekkora rokonszenvvel viseltetnek a magyarok irántunk, japánok iránt, örömömre szolgál, hogy elmondhatom: otthon éreztem magam önöknél.
Mutó marsalnak akkor már az asztalán volt a japáni hadügyminiszter rendelete, amely engedélyezte Kovrig János haditudósítói beosztását a Jeholban offenzíva előtt álló japáni csapatokhoz. Mutó nyomban intézkedett, hogy honfitársunk Jeholba indulhasson. Kovrig János még egy látogatást tett a magyaros arcú Koiso tábornoknál, akit részben katonai erényei, részben kiváló diplomáciai képességei juttattak aránylag igen fiatalon a tábornoki karba, azután elutazott a jeholi frontra.


A Kantung-hadsereg egyik fiatal tisztjét, Sinozaki Benjámint osztották be tolmácsnak és kísérőnek Kovrig János mellé. Mukdenben Mr. Steele, a New-York Times mandzsúriai tudósítója csatlakozott hozzája. Ők ketten látták egyedül közvetlen közelből a jeholi hadjárat katonai műveleteit, más lapok tudósítói vagy túlkorán, vagy túl későn érkeztek az újságírók fogadására fel nem készült hadvezetőséghez. Kovrig ilyenformán nemcsak egyedüli magyar tudósítója volt a japán-kínai háború e szakaszának, hanem egyben Európa egyedüli képviselője is a haditudósítók sorában.

Dr. BOZÓKY DEZSŐ: A chinai milliomos lakodalma

Még odahaza a vén Európában is kellemes dolog, ha első izben kerülünk valamely idegen városba s ha van egy odavaló emberhez szóló ajánlólevelünk, mert az bizonyos, hogy az ottani viszonyokkal ismerős ember kalauzolása mellett többet látunk, mintha egyedül kellene az idegenben bolyonganunk és minden látnivalót egyenként fölfedeznünk. Hát még milyen becses dolog, ha Kantonban, ebben az exotikus Bábelben kopogtathatunk be valakihez ajánlólevéllel. 


A véletlen hozzájuttatott engemet Hongkongban ilyen ajánló sorokhoz, a már hét év óta Kantonban praktizáló osztrák orvoshoz, dr R.-hez, egy végtelen rokonszenves, idősebb úriemberhez, aki az ottani legelőkelőbb chinai családoknak, a többi között a kantoni alkirálynak is háziorvosa s már folyékonyan beszéli a chinai nyelvet. Mindig hálával fogok a derék doktorra visszagondolni, aki lehetővé tette nekem, hogy olyasmit láthattam, mihez idegen nem igen jut hozzá Chinában, még ha tiz esztendeig ülne is ott. Egy chinai lakodalmat élveztem végig a doktor jóvoltából, még pedig egy többszörös milliomos mandarinnak előkelő házában. 


Már távozni készültünk Kantonból és búcsúlátogatást is tettünk a doktor agglegénylakásán, aki igyekezett bennünket rábeszélni, hogy maradjunk még néhány napig, hiszen olyan sok érdekes dolgot lehetne még itt megnézni. 


— Igen szívesen, ha például valami chinai lakomához juthatnánk — feleltem én. Ugyanabban a percben egy alantas rangú mandarin, olyan szolga-féle, kinek vörös lófarkos kalapja hegyén egyszerű sárgarézgolyó tündökölt, lépett be a szobába s egy hatalmas piros chinai névjegyet s egy aranyos cikornyákkal ékes, pirosboritékú levelet nyújtott nagy hajlongások közepette át a doktornak s azután távozott. 


— Fiúk, — mondta a doktor — ma estére egy ugyancsak előkelő lakodalomra vagyok meghíva. Bezzeg lesz ott chinai lakoma, mégpedig a javából! Egy fiatal milliomos tartja a lakodalmát. Szívesen elvinnélek titeket is oda, de hát sajnos a szigorú chinai etikett miatt ennek még a lehetősége is csaknem ki van zárva. Aki nem küldött oda előzetesen ajándékot, azt nem hívhatják meg a lakodalomra, már pedig ti bizonyára nem küldtetek ajándékokat? Ebben a dologban oly szigorúak az etikett-szabályok, hogy a melyik meghívott vendég például nem jelenik meg a lakzin, annak már másnap vissza is küldik az ajándékát. 


De hát, hogy az ördögbe is küldhettünk volna mi oda ajándékot, mikor néhány perc előtt még nem is tudtunk ennek a derék mandarinnak a létezéséről, gondoltuk magunkban. Hej hogy tüzelt pedig bennünket a vágy erre a lakzira elmehetni! Nem csupán az exotikus dolog láthatása izgatta kíváncsiságunkat, de az is, hogy mennyire le lesz főzve a „Ferenc József"-en mindenki, ha majd mi ketten beállítunk a nagy slágerrel, hogy valóságos chinai lakodalmon voltunk. Az étkezőben ugyanis mindig nemes versengés szokott lenni, hogy ki látott közülünk többet és érdekesebbet. Rendesen a vacsoránál referált mindenki az általa látott nagyszerű dolgokról s itt mutattuk be egymásnak a legújabb bevásárlásokat is, hogy egyszerre kelthessünk irigységet a vacsoránál teljes számban jelenlévő társaság minden tagjában. 


Addig zaklattuk tehát a jó doktort, hogy kedvünkért megkísérelte a lehetetlent is s azonnal levelet írt az illető mandarinnak s azonkívül személyesen is telefonozott oda érdekünkben. Nem hiszem, hogy lett volna az egész mennyei birodalomban boldogabb ember nálunknál, midőn még aznap délután bekopogtatott hozzánk a szállodában egy chinai szolga, akinek kezeiben megpillantottuk a már ismert, ezúttal nekünk szóló piros levélkét az arany díszítésekkel s a mandarin hatalmas piros névjegyével. Meg voltunk tehát mi is  híva. Nosza hamar elő a szmokinggal! (De jó, hogy legalább ezt magunkkal hoztuk, ha már a frakkot otthon hagytuk.) 


Most gyorsan beretválkozni! Már fél ötre jár az idő, fél hatkor pedig már a doktornál kell lennünk, mivel a lakzi már hatkor kezdődött. Útitársam kétségbe volt esve, mert nem kapott sehol sem borbélyt. Miután magam megberetválkoztam — hivatásomnál fogva kötelességem lévén szenvedő embertársaimon segíteni — megpróbálkoztam az ő arcával is. Persze a csillagokat látta szegény, de elnyelte fájdalmát nagy öröme mellett. Hej, hogy fognak bennünket a „Ferenc József"-en irigyelni! 


Fél hat órakor kilenc gyorslábú palankin vivő kuli toporzékolt a doktor lakása előtt s csakhamar úton voltunk a legsötétebb belső Kanton felé. A nap épen lemenőben volt, felséges narancssárga színnel öntve el mindent. Úgy a szárazon, mint a vizen kigyúladtak a lámpák és mécsesek, mi pedig érthető izgatottsággal himbálóztunk fönt a nyitott palankinokban. Ez az éjjeli vándorlásunk mindig a legérdekesebb és legfantasztikusabb emlékeim közé fog tartozni. Kissé különös érzés fogott el mégis az úton, mikor oly távol Európától, távol még a hajónktól is, a legnagyobb chinai városban, az idegent annyira gyűlölő népség milliói közepette, tekervényes, szűk, néha alagútszerű sötét utcákon, lépcsős kőhídakon nyargaltak velünk a kulik tova. 


Egy jó félóra múlva a lakodalmas házhoz érkeztünk, hol már temérdek palankint pillantottunk meg az utcán, a ház széles bejárójából kiáradó pazar világításnál. A márványpadlós előterem kapujában elhelyezett chinai zenekar éktelen zenélésbe fogott, ezzel jelezve jöttünket s a kapu előtti óriási lampionok alatt sziporkázva pattogtak a rakéták. Néhány családtag fogadott bennünket a kapuban. A doktornak még csak éppen annyi ideje volt, hogy felénk kiálthatta: — Fiúk, utánozzatok mindenben!


Beléptünk. Csakhamar körülfogtak bennünket a suhogó nehéz selyembe öltözött chinaiak. Három fényes termen mentünk keresztül, folyton hajlongva s ökölbeszorított két kezünk hüvelyujjait egymáshoz értetve, emelgettük ökleinket minduntalan a homlokunk elé, szorgalmasan mosolyogva hozzá, mint azt az etikett követeli. Először is a teljes díszben pompázó mandarinhoz mentünk, a házasulandó tizenhat éves fiatalember bátyjához, aki mint a család legidősebb férfi tagja, vezette a ceremóniát az elhalt apa helyett. A még csak huszonhat éves fiatal mandarin roppant előkelően festett hímzett nehéz selyemruhájában, mellén s hátán a rangját ábrázoló négyszögletes mezőbe hímzett madárral; nyakában óriási gyöngyfűzér lógott, fején fekete mandarin-kalap ékeskedett vörös lófarkkal, a csúcsán a rangját jelző sötétkék golyóval, míg az orrán óriási kerek szemüveg ült. Az előkelő mandarin egyenként kezet fogott velünk s székkel kinált. 


Letelepedtem egy drága faragott székre s szemügyre vettem a hatalmas szobát, mely talán kilenc méter magas volt Az összes termekben pompás selyemkelmék voltak teljes végekben fölakasztva a falakon. A meghívott vendégek ajándékai, melyekből később ruhákat készítenek. Sok szerencsét és boldogságot kifejező nagy írásjelek voltak mindegyikre tűzdelve, tenyérnyi széles nehéz aranypapírból. Száz meg száz ilyen selyemvég csüngött a falakon. A szoba egyik falánál értékes ópiumszívó-kerevet állt szép piros selyemmel bevonva, mögötte pedig értékes onyx-asztalon nagy kristályvázákban egész virágerdő. A menyezetről is hosszú sora a virágkosaraknak lóg le. Most teát hordtak körül ; minden csészében különös édesízű, szilva nagyságú gyümölcs úszkált. Közbe-közbe egy kövér chinai Ama, (olyan dajka-féle személy, az asszonyok meghittje minden benső ügyben) zöld levelekkel díszített tálon diót, mogyorót, pörkölt dinnyemagot, banánát stb. hordott körül. 

A szellemes mandarin — ki, mint a doktor mondta, szenvedélyes ópiumszívó — tűrhetően beszélt angolul. Vele csevegtünk éppen, mikor egy szolga küldöttségeket jelentett be. Két alacsonyabb rangú mandarin lépett be teljes díszben, akik térdre borultak a mandarin előtt s egy hosszúkás fedeles lakktálcát nyújtottak át neki s azután homlokukkal érintették a földet, illetve a márvány-padlót, lévén az egész lakás padlója fehér márvány. A tartóban valami hat nagy piros névjegy volt. A mandarin átvéve azokat, elegáns kézmozdulattal bocsátotta el a kettőt, kik gyorsan fölemelkedve távoztak. Közbe-közbe fölhangzott a lármás zene, jelezve, hogy új vendégek érkeztek. 


Már nyolc órára járt az idő, mikor belépett a vőlegény, egy tejfelesszájú csinos fiatal gyerek. Csak úgy ragyog az arca a boldogságtól. Ő is a bátyja mandarin ruhájába van öltöztetve, kalapján szintén az átlátszó sötétkék golyóval. Nem illeti ugyan meg ez a ruha, csupán az esküvőre öltötte magára. Vállán keresztbe vetve — akár az adjutánsi jelvény — széles piros-selyem szalag lóg, az oldalán nagy csokorra kötve, míg kalapján egy kis arany faág ragyog, csillogó levelekkel és gyümölcsökkel. Menyasszonya házából jön, hol vacsorán volt, de menyasszonyát még nem látta, sőt a legnagyobb illetlenség lett volna, ha kérdezősködött volna ott az ő hogylétéről. Kezet adunk neki is. Ő azonnal a doktorunkra veti magát, aki háziorvosa a menyasszony családjának is és kérdésekkel ostromolja, hogy szép-e a menyasszonya? 


Végre fél kilenckor őrült zenebona hallatszik be az utcáról. A bejárat előtt a rakéták gúlái röpülnek a magasba, mialatt egy tucat díszesen öltözött kuli görnyedezve hoz be az első terembe egy köröskörül teljesen elzárt, ablaktalan piros palankint, hihetetlen finom arany filigrán díszítéssel, szobrokkal, faragványokkal, melynek tetejéről arany ágak s gyöngyfüzérek lógnak le, míg elülső oldalán a boldogság isteneinek csoportja látható aranyozott domborműben. Benne ült dobogó szívvel a menyasszony, aki szintén nem ismeri még a vőlegényét. Néhány perc múlva beviszik a menyegzői palankint egy szobába, ahol kiléphet végre a szegény menyasszony az ablaktalan zárt odúból. Most kerül össze első ízben a fiatal pár a legszűkebb családi körben. Most látják egymást először életükben. 


A házassági szertartás igen egyszerű: egy kis csésze samsu-t, — chinai rizsbort — isznak egy közös kis csészéből s ezzel meg van kötve a házasság. Ebből az aktusból nem láttunk persze semmit. Az egész egy perc műve volt. Aminthogy a lakodalmas nép hölgytagjait sem igen láthatjuk, mivel a férfiak és nők el vannak egymástól különítve és csak néha vethetünk lopva egy pillantást a mellettünk levő, női kacajtól hangos terembe, mikor egy-egy kíváncsi gyermek, akik szintén a nőknél vannak, föllebbenti az ajtó nehéz selyemfüggönyét. Az asszonyok termeiben sem voltak kevesebben. A mi termeinkben pedig volt vagy százhúsz személy. 

Kilenc óra lett, mire megkezdődött a helyek megjelölésének ceremóniája. Szemben a főbejárattal, a második teremben van a família őseinek hatalmas, talán nyolc méter magas oltára, melyet értékes feketén lakkozott faragványok, filigrán áttört aranyozott arabeszkek díszítenek s melyről nehéz hímzett selyemterítők lógnak le. Az oltáron fönt a magasban vannak az ősök neveit mutató táblák, melyek előtt egész sora az öröklámpáknak ég. Ebben, valamint a szomszédos termekben már terítve van a sok négyszögletes asztal, mindegyiken nyolc-nyolc személyre. Az asztalterítő piros selyem, oldalain gazdag szines és arany hímzéssel. A piros a szerencse szine Chinában. Az asztalokon légióját látjuk a kisebb-nagyobb porcellántartóknak és csészéknek; mindegyikben más-más pikáns mártás van, persze csak egy evőkanálnyi. Mellettük állanak a pirinyó porcellánpoharak a rizsbor számára. A teríték egyetlen lapos porcellánkanál és egy pár ezüstfoglalatú elefántcsont evőpálcikából áll. Most a főterem közepén hosszúkás piros szőnyeget teritettek a padlóra, melynek egyik sarkára állt a mandarin, aki letette most szemüvegét, mint a hogyan az etikett ilyen fontos szertartás végzésénél megkívánja. Megszólalt a zene; csupa egyhúros hangszer, gong és réztányér. Egy szolga hangosan szólította valamelyik vendég nevét egy papírlapról, aki erre belépett a terembe s ott a piros szőnyegnek másik sarkára állt. Most a mandarin is, meg a vendég is, összekulcsolt kezeiket a homlok elé emelve, földig hajoltak egymás előtt, azután fölegyenesedve lebocsátották kezeiket csaknem a földig. A mandarin azután valamelyik asztalhoz vezette a vendéget a számára kijelölt helyre, ahol a segédkező szolga sajátságos ezüst edénykét nyújtott át a mandarinnak, melyet az az ősök oltára felé fordulva, két kézzel homlokához emelt, mialatt a mellette álló vendég újra az előbbi hajlongást végezte. Azután visszaadva az edényt a szolgának, a két evőpálcikát emelte a homlokához; ujabb hajlongás a vendég részéről. Most olyan mozdulatot tett kezével a mandarin, mintha a port akarná letörülni a vendég székéről, mire visszavonul a két suhogó alak a piros szőnyegre, hol ujabb hajlongás következik, melynek végeztével a vendég kimegy s belép a következő fölszólított vendég, ki ugyanazon ceremónián esik át. Nyilvánvaló, hogy a hires spanyol etikett kis Miska ehhez képest. Hiszen csak annak megmutatása, hogy az ember az asztal melyik sarkán űl, egy teljes óráig húzódott. Egy teljes órahosszat járta a mandarin ezt a táncfigurát vendégeivel. Persze, magam sem kerültem ki ezt a mulatságot. 


Most őrült recsegés-ropogás között, mintha ég és föld össze akarnának dőlni, ezer meg ezer rakéta sült el a főbejárat előtt, hogy a gonosz szellemek valahogy be ne jöhessenek hozzánk s végre valahára letelepszünk az asztalokhoz. Mi mint exotikus vendégek az ősök oltára alatt kaptunk díszhelyet. Egész sereg szolga vonult most be, magas talpas ezüst tálakkal. Minden asztal közepére tettek egyet, melyet mind a nyolcan egyszerre rohantunk meg evőpálcikáinkkal. A tálból egyenesen a szájba röpül a falat, tányér nincs, kenyér sincs, utóbbi helyett pörkölt dinnyemagot ropogtatunk. Az ételre meleg rizsbort hörpintünk, melynek kellemetlen szaga a denaturált spirituszra emlékeztet. Nem tudom részletesen leírni az összes ételeket, mert — megszámláltam, — negyven fogás volt. És én ezt a negyven fogást hősileg végigettem. Mert ha őszinte akarok lenni, jó volt minden, sőt némelyike az ételeknek igazán kényes ízlésnek való nyalánkság volt. 


Levesféle volt az első fogás; hal, gomba, meg zöld főzelék úszkáltak benne. Ezt persze a porcellán-kanalakkal merítettük a közös tálból. Azután újra leves következett, benne csupa csirkelábak, illetve karmakról lehúzott bőrrel. Hány ezer csirkét öltek meg ennek a levesnek kedvéért? Azután egészben pirosra sült, utána pedig megfőzött kacsa mosolygott reánk. Csak meg kellett érinteni s széthullott, olyan puha volt. Felséges nyalánkság! A falatokat kiki saját ízlése szerint mártogatja az asztalon álló pikáns mártások valamelyikébe. Őrült gyorsasággal sietek a tálból elcsípett húsdarabbal a számhoz, mert ha véletlenül nem tudom azonnal elcsípni falatomat, ami pedig az evőpálcikák kezelésében való járatlanságom miatt bizony gyakran megesik, túludvarias chinai szomszédom a következő pillanatban saját evőpálcikáival dug egy jókora kövér falatot egyenesen a számba. Ez pedig nem kellemes mulatság s mégis jó képet kell vágni hozzá, mert ezt a kitüntetést visszautasítani igen nagy sértés lenne. Csontot, szálkát, egyszerűen a padlóra dobunk, mely szokásnak annyiban örültem, mert így legalább néha egy-egy rámtukmált falatot is észrevétlenül az asztal alá csúsztathattam. A rizsbort melegen szokták inni, mely célból egy külön asztalkán állandóan forró vízben állanak a rizsborral telt kis porcellán kannák. Csakhogy itt megint az a furcsa, hogy betöltögetés előtt, mindenkinek boroscsészéjéből újra visszatöltögetik a kihűlt maradékokat a kis kannákba és ezeket a maradékokat is visszateszik a forró vizbe. A nekünk különben sem kellemes ital ezzel a keveréssel egy csöppet sem vált jobbá. 

MEZEY ISTVÁN: Egy magyar tengerészorvos Keleten

Dr. Bozóky portréja

A nagaszaki könyvtárban, régi kikötői naplókban lapozgatva egy magyar orvos nevére bukkantam. Harminc évvel ezelőtt kötött itt ki a hajójával.


Az orosz-japáni háborút megelőző időkben Magyarországon a legtöbb embernek igen hiányos fogalmai voltak Japánról. Legfeljebb annyit tudtunk róla, amennyit az iskolában a földrajz-órán tanultunk. A japáni népről csak felületes képünk volt, ennek kialakításában a legnagyobb szerepet az akkoriban divatos operetteknek, a „Mikádó"-nak, meg a „Gésák"-nak copfot viselő, tipegve járó groteszk figurái játszották. Jellemző az akkori fogalomzavarra, hogy még művelt emberek is lépten-nyomon összetévesztették a japániakat a kínaiakkal. Csak az orosz-japán háború idején kezdtek nálunk is felfigyelni Japánra, különösen, mikor a japánoknak az addig legyőzhetetlennek hitt hatalmas orosz hadak felett aratott fényes diadalait hozta hírül a távíró.


Ezidőben teljesített szolgálatot az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének egyik nagy páncélosán a szóbanforgó magyar hajóorvos. Mohó kíváncsisággal leste a Távol-Keletről érkező harci híreket és szép sorjában, ahogy következtek, rendre megünnepelte a japán fegyverek minden győzelmét. Egyre sűrűbben és sűrűbben nyílt alkalma, hiszen a fényes haditettek ugyancsak gyors egymásutánban következtek: elsőnek a jalui ütközet, azután a mukdeni csata, Port-Arthur eleste, a tusimai fényes tengeri diadal. Ez a hajóorvos egész lelkével a japániak pártján volt. Sok szemrehányásban is volt része e miatt a hajó cseh származású tisztjei részéről. A cseh bajtársaknak sehogysem fért a fejébe, hogy lelkesedhetik egy osztrák-magyar tiszt a japáni fegyverek diadaláért.


Ez a japánbarát magyar tengerész Bozóky Dezső dr. volt, jelenleg nyugalmazott főtörzsorvos. Az 1907. év tavaszán, mint császári és királyi sorhajóorvos az S. M. S. „Kaiser Franz Josef  I." cirkálón került ki Kelet-Ázsiába. Szolgálata több, mint két éven át tartotta a keletázsiai vizeken. Egy teljes esztendőt Japánban töltött. Legmerészebb álmai és vágyai mentek teljesedésbe, mikor alig három évvel az orosz-japán háború befejezése után mint a japán haditengerészet vendége a napos lobogójú torpedónaszádon kifuthatott a port-arthuri kikötőből, a bejáratot még mindig eltorlaszoló, elsüllyesztett orosz hajók vízből kimeredő árbocai között. Japán tisztek kalauzolása mellett bejárta Port-Arthur rommá lőtt erődjeit. Megállhatott a híres 203 méteres dombnak még akkor is embercsontok borította, teljesen szétlőtt sziklás ormán és néma tisztelgéssel áldozhatott a hősies küzdelemben elesett japán harcosok emlékének.


Még ennél is nagyobb élmény várt reá Tokióban, az osztrák-magyar követségen. A nagy Tógó tiszteletére rendezett díszlakomán egy asztalnál ülhetett és beszélhetett az oroszverő tengernaggyal, megszoríthatta a tusimai győző kezét.


Bozóky Dezső előtt ismeretlen, új világ tárult fel a csodás szigetbirodalomban. Japán történelmének és dicsőséges múltjának tanulmányozása után fogott hozzá az ország megismeréséhez. Bőséges alkalma volt alaposan megismerni, mert nemcsak, hogy ismételten körülhajózta Japánt, de vasúton, riksán és gyalog széltében-hosszában bejárta az ország belsejét is, Hakodatétól Kagosimáig, Turugától Yokohamáig és Tokióig. Járt Ise tartományban is, ott állott Yamadában Amaterasu-nak, a nap istennőjének szentélye előtt a hódoló japáni zarándokok között. Nikkó csodás templomainak, Nara, Kamakura és Itukusima szentélyeinek csodás levegője közelebb hozta őt Japán lelkéhez. Járt Kiotó szent templomberkeiben, élvezte a japáni cseresznyevirágzás pompáját, tisztelettel adózott Tokióban a negyvenhét hűséges rónin sírjánál, példaadó hűségük élő szellemének, melynek később egy magyar honfitársa, Kállay Miklós állított maradandó irodalmi emléket.

Bozókyék hajója, a Franz Joseph I.

Felejthetetlen benyomást gyakorolt rá Miyazu mintaszerű nagy középiskolája. Az intézet előzékeny igazgatójának és tanárainak személyes kalauzolása és magyarázata mellett járta végig a tantermeket, bepillantást nyerve ilymódon a modern japáni oktatás puritán műhelyébe. Beutazta az akkor már közvetlen bekebelezés alatt álló Koreát is, a mai Csószen tartományt és nem győzött csodálkozni, milyen céltudatos munkát végeztek ott már akkor a japánok a városrendezés, a kikötőépítés és az egészségügy terén. Minden valamirevaló városkában megtalálhatta a mikroszkóppal és vegyi laboratóriummal felszerelt modern állomásokat, hol a víz-, tej- és élelmiszer-vizsgálatokat végezték.


Friss benyomásait mindig papírra vetette és azon melegében elküldte a hazai nagy magyar lapoknak, főként a Pesti Hírlapnak, a Budapesti Hírlapnak és egy csomó hetilapnak. A Pesti Hirlap olvasói mohón falták cikkeit és szinte csalódottan tették le kezükből a vasárnapi számot, ha nem volt benne újabb cikk Japánról. Ezek az első benyomások közvetlenségével papírra vetett színes írások terelték a magyar közönség széles rétegeinek figyelmét Japánra. Ezeken keresztül kezdték Magyarországon megismerni, megérteni, megbecsülni és megszeretni a japáni népet.


Felette érdekes Bozókynak az a megállapítása, hogy az első pillanattól kezdve, hogy Nagaszakiban japáni földre lépett, úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Mintha csak saját vérei, rokonai, honfitársai közé került volna. Ezt az érzést, mint mondja, csak a vére kelthette fel benne. A magyarságnak a tudomány által még teljesen fel nem fedezett, de ösztönösen megérzett kapcsolata a nagy ázsiai néppel.


Kelet-Ázsiából hazatérve, Bozóky nagy, kétkötetes illusztrált munkát adott ki Két év Kelet-Ázsiában címmel. Művének második kötete teljes egészében Japánról szól, és háromszáz szép kép díszíti. Könyve előszavában többek között ezt írja:

"Nyíltan   beismerem, hogy nagy japánbarát vagyok, sőt büszkén vallom magamat annak. Én bizony csak szépet, csak jót láttam ott és megtanultam becsülni e magas kultúrával bíró, mindig csak előre és felfelé törekvő lovagias ázsiai népet, amelynek küzdelemmel teljes történelme egyike talán a legszebbeknek a földön. És erre a népre mégis kígyót-békát kiáltanak ellenségei, azt állítva, hogy ilyen, meg olyan sárga   majmok,   kik csak utánozni tudnak. Ezek az urak persze nem látják, hogy az alig negyvenéves nyugati kultúra máris olyan kaliberű államférfiút adott a  japániaknak, mint   Ito, olyan hadvezéreket, mint Tógó és Nogi. A békés tudományok mezején is világhírű szakemberük van a japániaknak, mint például a legmodernebb földrengéskutatások terén. Kitasatónak, a nagy bakteriológusnak a nevét, de még az egyszerű Háta doktorét is mindig együtt fogja említeni azelfogulatlan történetíró  Pasteurével, meg Ehrlichével. Könnyű lenne  ezt  a  díszes  névsort folytatni, mely fényesen bizonyítja, hogy mit tud a japáni lángelme alkotni, anélkül, hogy az európait majmolná. Japáni feltaláló különben dr. Simose is, aki nem sokkal az orosz-japán háború kitörése előtt ajándékozta meg nemzetét a róla elnevezett rettenetes hatású lőporral, mely nagyban elősegítette a japáni fegyverek diadalát.


Én egy bájos tündérországot találtam ott a Csendes-óceán partjain, melynek szépsége, de talán még inkább leírhatatlan bája és kedvessége messze túlszárnyalta várakozásaimat. Örömest álmodozom ma is  a nyíló teacserjék és narancsfák övezte üde japáni rizsföldekről, az égbenyúló, komor kriptomériákról, a Fu-zsijáma hófedte, merész csúcsáról, a zúgó hegyipatakokról, a susogó japáni erdőről, az annak alján virító szép virágokról, a szép templomberkekről, a kedves japáni nőkről és gyermekekről, arról az udvarias, előzékény és tiszta népről, mely civódást és haragot nem ismer és olyan írigylésreméltó nyugalomban éli le szép életét."


Mezey István, japánkutató (sz. 1895.) Ügyvédi diplomával a zsebében, törökországi tanulmányútján érte a világháború, később orosz fogságba került, 1921-ban Japánon keresztül tért haza, 10.000 magyar társával együtt. Kezdeményezője lett a magyar-japáni kulturális kapcsolatoknak: egyik alapítója a Magyar Nippon Társaságnak. 1938-39-ben áll. ösztöndíjjal tanulmányutat tett Japánban és Mandzsukuóbau: tapasztalatait Az igazi Japán c. könyvében, (1939) írta meg. (A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin jóvoltából)

TAVASZY SÁNDOR: Kommandó

— A Keleti Kárpátokban —

Egykori üdvözlőlap a siklóval

A kovásznai állomáson találkoztam össze útitársaimmal. Geológusok, botanikusok, geográfusok és más természettudományi szakokkal foglalkozó tanáremberek. Kívülök még csak egy história iránt érdeklődő földbirtokos, egy valóságos historikus és jómagam voltunk. A barátkozás könnyű volt, hiszen kevés kivétellel, régi barátok voltunk. Legfeljebb azért aggódtunk historikus barátommal, hogy vajjon a barátság fenntartása is ily könnyű lesz, tíz napon át. A Föld szerelmes tudósai ugyanis arról nevezetesek, hogy először is mindent tudni akarnak, másodszor pedig mindent jobban akarnak tudni. Ennek pedig rendszerint azzal adnak kifejezést, hogy az igazság szenvedélyétől elragadtatva, geológus kalapácsukkal úgy vagdalják a sziklákat, hogy valóságos kőzáport zúdítanak a jámbor szemlélőre. Ilyenkor kész veszedelemben van a szemünk, a szemüvegünk, de még az életünk is. Igaz, hogy hamar lecsendesednek, különösen ha mélabúsan megállapítják: Szegény ez a hely kövületekben!


Gondolatban azonban igen messze mentem. De amilyen gyorsan szárnyaltam, gondolatban, olyan gyorsan késztettek, valósággal hajtottak vezetőink is. Nem engedtek tétovázást. A nagy állomáson hamarosan felrakták holminkat valami taligára, minket pedig átsétáltattak a Térrétre. Itt van a kommandói fatelep állomása.


Itt sem hagytak nyugtot, alig hogy szétnézhettünk, már is indítottak az iparvasút kis nyitott kocsiján fel a Sisakfő-hegy lábához. Most következett aztán az igazi iram. Innen indul a sikló. Mi ez? Egy hosszú drótkötélnek a két végéhez két kocsi van kötve. Az egyik végén egy hatalmas farakománnyal terhelt kocsi indul felülről. Amint ez száll lefelé, alulról húzza fel az alig terhelt, hozzáképest üres kocsit. Ebben az üres kocsiban ülünk mi. A pálya majdnem másfél kilométer, emelkedési magassága pedig 400 méter. Már megyünk is. Addig még nem borzongat a félelem, míg nem látjuk a fejünk felett a hatalmas rakománnyal ereszkedő kocsit. Úgy jön, mintha egyenesen felénk tartana, hogy magával sodorjon a nagy mélységbe. A feleúton áll egy öreg székely s amint a két kocsi egymás közelébe ér, a terhelt kocsit átváltja s ezzel utat enged nekünk, hogy tovább menjünk, mindig fennebb és fennebb, míg el nem érjük a Szélkaput. Végre fenn vagyunk s ismét a saját lábunkon állunk.


Úgy látszik, nem kis élmény volt ez az út, mert valamennyien megilletődött lélekkel nézünk egymás baráti tekintetébe, mintha a győzelmes élet szava zengne minden ajkról: Élünk! Élünk! — vallom — Isten kegyelméből!— A technika szerelmesei azonban nem hagyják magukat s most, amikor már nem inog a kocsi alattuk, nagy bizalommal bizonyítják az »angol« drótkötél megbízhatóságát.


A Szélkaputól visszanézünk s gyönyörködünk a háromszéki síkság kiterjedt mezőiben, kalangyákkal rakott sárga tarlósaiban, zöld rétjeiben. Ellátunk fel Zaboláig, le Borosnyóig, szembe Léczfalváig, míg a Bodoki havasok erdőkoszorúiba  nem ütközik tekintetünk.


A Szélkapu azonban nem hiába kapta nevét, mert sokáig nincs megállásunk szeles, huzatos tetőjén. De különben is sürget ismét a kisvasút, mennünk kell tovább, be a rengetegbe. Meredek, sziklás oldalakon robog a kocsink, sok helyen ijeszt a mélység, amint különösen baloldalt, benézünk a fenyvesektől fedett erdőkbe. Egy-egy áthidalt mélység felett csakúgy dübörögnek a kerekek, majd hirtelen kanyarokat vágunk s szűk hegysorok között mindig fennebb emelkedünk, míg erős lejtéssel beérőnk a Nagy-Bászka patak völgyébe. Még mindig több kilométert  vágtatunk,  míg elérjük   a kommandói fatelepet.


Hát hol vagyunk? Ismét a civilizáció közepébe jutottunk? Valóban! Óriási gyárkémények, rendezett utcák, házsorok, előttük fenyődeszkából készült gyalogjárók. Csupán a házak ütnek el városi testvéreiktől. Ezek itt fenyőgerendákból vannak felrakva és előttük mindenütt virágoskertek, tele nemesített virágokkal, Az utcákon azonban ismét a városi kép. Különböző rendű és rangú emberek. Golfnadrágos, bőrkabátos urak, daróc-ruhás székely munkások, amott napernyős úrinak, előttük szőttesbe öltözött falusi nők és mindenütt sok gyermek. Valóságos városi forgalom.


A természetjárót azonban különösképpen meglepi, hogy ebben az ezer méteren felüli magasságban micsoda kiterjedt tetőn jár. Azt képzelte volna, hogy a Keleti Kárpátoknak ebben a magasságában valami olyan gerincre jut, ahonnan a vizek jobbra és balra, Moldvába és Erdélybe futnak le. De hogy itt fenn végigfolyjon egy olyan nagy patak, mint a Bászka, arról még a térkép segítségével sem alkothat magának képet. íme, fenn vagyunk a Kárpátok tetején, ebben az erdőrengetegben,  amelyről  óriási barázdák  futnak szerteszét, össze-visszaszelik ezt a felgyűrt hegysereget s itt fenn van egy széles, lapos tető, amelyen egy egész nagy város is elhelyezkedhetek.


De láttunk ennél különösebb dolgot is: árvizet a Kárpátok tetején. Alig pár napi időzésünk után, megeredtek az ég csatornái s három nap és három éjjel, megszakítás nélkül ontották az esőt. Erre úgy megáradt a Bászka vize, hogy aki látta, olykor a kiáradt Marosnak, olykor a Tiszának képzelhette, olyan széles hömpölygéssel vágtatott végig a térségen s vitt magával mindent, házat, hidat, rönköt, tutajt, töltést, ami csak útjában állott. És úgy zúgott és bömbölt, hogy éjszakai órákban azt képzelhettük, hogy a Kárpátok egykori bölényei és ma élő minden medvéi feltámadtak, hogy az ember ellen forradalmasítsák a természeti erőket. És szörnyű volt látni azt az őrült vágtatást, amit a gyökerestől kitépett zöld fákkal, rönkökkel terhelt zavaros hullámok végeztek. Amint különböző helyekről elnéztem, az a félelmetes érzés szállott meg, hogy igézetes erejével engemet is magával ragad, bármilyen távol is állok borzalmakat rejtő árjától.


Ez a borzalmas árvíz kiterjedt a Keleti Kárpátok egész szakaszára. Bármerre megyünk, minden patak, a Rozsdás-patak, a Kupán-patak és a többi, mind úgy zúgnak és tajtékzanak. A telep közelében lévő rétek mind egy tenger. A rétek között van egy magában álló, szabályosan elhatárolt tőzeges terület. Az árvíz előtt már bejártuk. Csodálkozva szemléltük többszáz éves törpefenyőit és nyírfáit, amelyek alig embermagasságnyira nőttek, húsevő növényzetét (Drosera rotundifolia), amint a piciny bogarat bekebelezi, majd benyálazza, aztán megemészti és eltűnteti. És most az árvíz után ez a tőzeg-mező, mint a szivacs, úgy teleszívta magát vízzel, hogy majdnem egy méterrel magasabban fekszik, mint a körülötte lévő rétek.


Boldogok voltunk, hogy a nagy árvizet megelőzd napokban már megjártuk a Várhegyet, a titokzatos tündérvárat. Szép volt már maga az út is, amint a Széperdőn át, a Kerék-bércre, majd a Porzsolás-tetőre jutottunk. Majd össze-vissza barangolva a Várhegy alatt lévő fiatal és öreg erdőket, végre elértük a Várhegy déli oldalát, ahol egy meredékes hegynyakon át a vár sziklába vágott útján megközelítettük az egykori ?ír helyét. Csak erről az oldalról tudtuk elérni, másutt mindenütt szinte megtnászhatatlan meredeken emelkedik a karcsú várkúp.


Két   patakvölgy,  a Miske- és a Vár-patak völgye között emelkedik ki, csaknem ezer  méter magasan, a hegy és rajta az egykori vár némi nyoma. A falakat, tornyokat alkotó kövek már régen leszállottak a völgybe, csak itt-ott találunk még egyet-egyet, amint századokat késve, indul társai után. A vár emlékét ma már csak az a három gyűrű bizonyítja, amely mind szűkebbre vonva, egymás fölött emelkedik. Az egyes gyűrűk   az egykori várfalak  emlékét őrzik.  Alattuk  kanyargunk mindig  fennebb, míg elérjük a legfelső udvart, amely bizony szűk és keskeny így is, milyen lehetett   beépítve.   Elmélázva állunk meg e térségen, históríailag teljesen tájékozatlanul. Hova helyezzük el a várnak emlékét?   A népvándorlás   korába,   vagy  azt megelőző   időkbe?   Históriai, vagy préhistóriai  idők   emléke?   Se  könyv,   se  ember, senki sem tud választ adni. Orbán Balázs a falakat még "épebb helyein egy ölnyi magasságban bonthatatlan szilárdan" látta állani. Historikus ember azóta se látta s nem törődött vele.

Siklóval a vadonba

Leszállunk a Várhegy magasságából s újból ott bolyongunk az alatta elterülő erdő sűrűjében. A Várhegy lábától mintegy félkilométer távolságban pedig ismét romokra akadunk. Fürdő, kápolna, római őrtorony lehetett? Ismét nincs felelet. Szabályos háromszögalakú téglák kerülnek ki a romokból, amelyeket kincskeresők ismételten össze-vissza turkáltak. A kérdések özöne lep meg újból s míg eltöprengünk az idők hosszú során, megtelik a lelkünk haraggal és bosszúsággal a tudomány mulasztásai miatt.


És mennyi ilyen vár van Erdélyben,   különösen a Székelyföldön,  amelyeknek eredete és múltja teljes homályban van! Még mindig csak ott tartunk,  ahol népünk gyermekei, akik mithosz-alkotó képzeletükkel tündéreknek és királynőjüknek:  Tündér  Ilonának  tulajdonítják e várak eredetét. Igaz, hogy már nincsenek is tanuk, akik bizonyságtételre   felidézhetők   lennének.  Milyen boldogok is a föld tudósai, a mi geológus barátaink, akik veszik kalapácsukat s ráütnek a tanuk fejére, a kövekre, a sziklákra s azok azonnal vallanak kérdéseikre. Büszkék is ők erre, de lehetnek is, hogy tudnak kérdezni és tudnak felelni.

TAVASZY SÁNDOR: Runki szoros

– Életem legborzalmasabb napja –

Tavaszy, a természetjáró

Ez a nap 1937. július 4-ike. Kezdődött egy ragyogó nyári nap minden szép ígéretével. Még ki sem bújt a nap s máris útban vagyunk. Tordán át Borév felé. A gyalui  havasoknak abban a részében járunk, amely az Aranyos és a Jára-patak között fekszik.


Az Aranyos mentén haladunk, azon az úton, amely az Offenbánya felé visz. Elhagyjuk Oklos községet s elérjük az Oklos-patak völgyét. Ez a szűk, mészkőbe vájt hasadékos völgy a runki szoros. Az 50—60 tagból álló hangos turista csapat leszáll a gépkocsiról s vidáman megindul a sok és sokféle látnivalóval tele szorosba. A folytonosan kanyargó szűk völgy össze-vissza-tört meredek falai között csoportokba szakadozunk. Annyi látnivaló van itt, hogy ennyi sok szem kell hozzá, hogy mindent megláthassunk. Egymás felé kiabálnak a szétszórt csapatok s folyton figyelmeztetik egymást, hogy itt is, amott is micsoda szépségek kínálkoznak a látni és gyönyörködni képes turista szemeknek és szíveknek. Egyik kanyarban a meredek falak függőlegesen emelkednek a magasba, a másikban merész szakadékok kövirózsáinak sokféle fajai hívják fel a figyelmet. Itt égre mutató karcsú tornyok intenek felénk, amott mereven álló bálrványok tekintenek reánk, másutt valóságos szobor-csoportozatok néznek szembe velünk. Merészen csipkézett szirteken apróbb és tágasabb ablakok, kapuk nyílnak, amelyeken át a kék ég fénye ragyog át, vagy barlangok szájából ömlik a sötétség és a titokzatosság. Órákig megyünk mind bennebb és mindig feljebb s csak nem akar végetérni a sok és gazdag látnivaló. Némelykor kitágul a völgy, mintha vége volna a szorosnak, de aztán ismét új torokba szűkül. Nem is tudunk végig menni rajta, mert sürget az idő és megállani késztet az éhség, amelyet még a lélek szellem-szemein átszűrt szép sem tud az emberben elnémítani! Megállunk hát a zúgó patak mentén s kielégítjük a bennünk lakozó éhes állatot s friss forrásvízzel hűtjük le forró szomjúságát.


Csak néhányan vállalkozunk tovább arra, hogy megmásszuk a hatalmas sziklavárhoz hasonló Zsidovina-hegy tetejét. Ez a kis csapat is nehezen, inkább az erkölcsi, mint a testi erőktől késztetve indul el a falun keresztül s megy folyton emelkedő kerengő utakon a Zsi-dovina oldalán. Közben új és új néznivalók. Ha eddig be voltunk zárva, a szoros falai közé, most kitágul és mindig jobban kitágul a látókörünk. Messzi kanyarog az Aranyos. Majdnem a szemünk előtt jön ki az Érchegységből. Amíg átvágja a Bedellői-havasok mészkő tömbjét, nagy erővel zúg tova, amint azonban leszáll a Zsidovina lábánál húzódó szélesebb völgybe, már csöndesebben, szenvedélyuelenebbül folydogál Torda felié, mintha erezné, hogy már nincs több akadály előtte.


A runki szorost most felülről látjuk, a kanyarok közül ikdbomló  részleteit,  különös   szeszélyes   figuráit.

De van itt fenn is elég látnivaló! És egészen más nemű látnivaló, mert ennek a hegynek az anyaga is más, "^nt a runki szorosé. Míg a runki szakadék mészkő, elmúlt tengerek itt hagyott emléke, addig a Zsidovina anyaga csupa vulkáni eredetű. Ott a víz, itt a tűz dolgozott, mondhatnám művészkedett. Ez a két hatalmas elemi erő két különböző stílusban dolgozó művész. Ezért különbözik a runki szoros stílusától a Zsidovina hegy stílusa. Vulkáni tuskók hevernek lábainknál. A hegynek az Aranyosra tekintő oldala tele van összetört trachit-oszlopokkal, amelyéknek megmaradt részei sok helyen sorban állva, mint valami nagy harcokat kiállott katonák tétován várják sorsuk jdbbrafordulását. Másutt apró kis kőboglyák állingálnak a gyepes tetőn szanaszét. A román népmese ezt a helyet is megelevenítette. 


Régen valamikor hatalmas óriás élt ezen a hegyen. Itt vok égigérő oszlopos palotája, amelynek kapuját egy medve és egy oroszlán őrizte. Az óriás, ez a hatalmas úr, kegyetlenül bánt jobbágyaival, afeik a közeli falvakban laktak. Dolgoztatta őket végkimerülésig. Ha nem volt megelégedve velük, akkor a medvéjét vagy az oroszlánját uszította reájuk. Egyszer Szent Illés-napja előtt arra kérték, hogy másnap ünnepelhessenek, templomba mehessenek, már csak azért is, mert féltek Isten haragjától, amely reájuk zúdul, ha ezt a nevezetes napot meg nem ünnepelik. Éppen szénatakarás ideje volt. Az óriás úr hallani sem akart a munka félbehagyásáról. Hiábavaló vok minden kérés és könyörgés, a jobbágyok kénytelenek voltak nagy félelmek és rettegések között is a szent ünnepen munkáiba állani. Az óriás maga személyesen ellenőrizte a munkát s ocsmány káromkodások és szidalmazások között sürgette a szénagyüjtést. A legcsunyálbb szavakat ejti ki az ajkán, amikor az ég meg-zendül, sötét felhők kerekednek, villámlik ésmennydörög, de oly borzasztóain, hogy azt hitte mindenki, hogy vége a világnak. Az Isten haragjától félő jobbágyok a földre borulva imádkoztak. Így várták be az ítéletes idő elmúlását. Nem hiába vártak, egyszer csak az égzengés megszűnik, az eső eláll, a vihar elvonul, az ég kitisztul, a Nap ismét felsüt. Erre a jobbágyok is magukhoz térnek, felemelkednek s felnéznek, keresik a rettegett óriás égig érő várát. De nem találják sehol. Nagy megdöbbenéssel észlelik, hogy a hatalmas vár romokban hever, oszlopsorai össze-vissza vannak töredezve, falai szétomolva s mintha tűz emésztett volna meg mindent, kormosan és feketén füstölög körülöttük minden. De nemcsak a vár. A várúr megszenesedett csontjai is szanaszét hevernek előttük. A szénaboglyák megkövesedve és a tűztől megfeketedve sorakoznak egymás mellett. De még több is történt. A két rettenetes fenevad is megkövesedve mered feléjük. Az egyik, a medve, a hegy lábánál, az oroszlán pedig valamivel tovább az Aranyos partján mozdulatlanul bámul bele a vízbe: amint az út két szélén állottak, nehogy a jobbágyok megszökjenek a munka elől, — úgy és azon a helyen érte őket az Úr haragja.

Sajátságos és figyelemreméltó a román nép mesealkotó képzeletében az a tény, hogy a legelhagyatottabb és a legtitokzatosabb helyeket, a legkisebb részletekig hogyan eleveníti meg és hogyan visz bele a mozdulatlan es változatlan hegyekbe, völgyekbe, feltűnő kövekbe és sziklákba életet és mozgalmasságot. Látjuk ennél a mondanál is, de különösen feltűnik ez a sajátos tény a retyezáti Jorgován-mondánál. Még a meglevő elnevezéseket is felhasználja s a nevek által jelzett helyeket, hegyeket és sziklákat is megszemélyesíti s mint a mondák élő alakjait állítja 'be mesealkotó fantáziájába. Így elevenedik meg lelke előtt a hely s nyer ezáltal a démonizáló szeniiélyesítés által titokzatosságot, sőt borzalmasságot.


Az órák teltek s lelkünk is tele volt már egy derüs nyári napnak örömeivel. Igyekeztünk leszállani a Zsidovina tetejéről. Nem könnyen ment. Nehezebb volt lemenni a sok vulkáni tuskó és bombaszerű kő és kiálló szikla között, mint felmenni.


Az indulásra kész turista csapat türelmetlenül várt. Azzal a kellemetlen hírrel fogadtak, hogy az egyik tehergépkocsi hajtógépezete elromlott s csak úgy tudunk tovább menni, ha hozzákötjük a másikhoz. Hát hozzákötöttük s ezen utaztunk mi valamennyien, akik a Zsidovinát is megjártuk. Így mentünk végig, irtózatos port nyelve, az Aranyos-mentén fekvő falvakon, így Tordán, mindenkinek a mulatságára, aki minket, vastag portól belépetten, látott.


Felmerült ismételten a terv, hogy szálljunk le s várjuk be a hibátlan kocsi visszatértét. De mindenki sietett haza, senki sem vok hajlandó várni míg az első kocsi hazatér Kolozsvárra s visszajön utániunk. Beletörődve a helyzetbe, vontattuk kocsinkat. Visszatért a jókedv s hangos énekszótól zengett az út Tordától Kolozsvárig, míg elértük a Feleki tetőt. Itt ismét megindult a tanácskozás. A kocsikat szétválasztották. Mérnökök és más szakemberek megvizsgálták a hibás gépezetű kocsi fékrendszerét s megállapították, hogy a Feleken lefelé úgy sincs szükség a gépezetre, a fékek pedig oly erősek, hogy a legmeredekebb úton is visszatartják a kocsit. Ezek után megindultunk elől, utánunk a hibátlan gépezetű kocsi.


Kezdetben még gyönyörködtünk is a villanyfényben úszó Kolozsvár nagyszerű látványosságában. Azonban alig értük el a hírhedt Feleki kanyart, az úgynevezett Döglesztöt, valamennyi fék elszakadt s mi elkezdtünk a több,  mint harminc mázsa súlyú géppel vágtatni. Közel harmincan ültünk mozgó padokon, a nyitott gépkocsin. Mindenki azonnal megérezte, hogy baj van, hogy a kocsívezető nem ura a gépnek. Mellettem ült három gyermekem, kis fiam belekapaszkodott a karomba s anélkül, hogy tudta volna, mi történt, megérezte a nagy veszedelmet. A kocsi vágtatott, egymásután hagyta el az egymást követő sok kanyart. Mindig nagyobb sebességgel és mindig vadabbul. Sötét éjszaka volt, de azért láttuk, hogyan repülnek utunkból az útjavítás folytán ott hagyott aszfaltos hordók, cementes zsákok, a feltört aszfaltcsomók. A száznegyven-százötven kilométeres sebességgel vágtató teherkocsi a kanyaroknál már csak két egymásután következő belső kerekén futott. Minden kanyarnál a biztos halál várt reánk. Kis fiam hangosan imádkozott, kérve a jó Istent, hogy mentsen meg minket. Senki sem  mozdult, mindenki  hallgatott és várt. A vakrémületnek semmiféle nyoma, de annál ijesztőbb vok ez a nagy hallgatás. Vártuk a szabadulást, de vártuk a halálunkat is. Egyedül a derék vezető számított. Tartotta a kormányt, amely egyedül volt még használható állapotban. A szörnyű  sebességgel vágtató kocsi csak úgy suhogott az éjszaka  csöndjében. Orrfacsaró égett gummi-szag csapott meg időnként. Mintha a halál illatát éreztem volna. Kis fiam hangosan imádkozott tovább. Egyszer egy irtózatos ütődést  éreztünk. A kocsi egyik hátsó kereke belevágódott egy az út mentén álló diófába, majd — talán éppen ennek az ütődésnek következtében — átcsapott az út túlsó oldalára s a feltöltött árkon  végigszántott, úgy, hogy   súrolta a magas partot, miközben egy távíró póznát is kiütött s itt kissé fékebillenve nagy zökkenéssel megállott. Gyermekeimmel együtt ülve érkeztünk meg a halál borzalmas útjáról..


Bokatörés, néhány oldalbordarepedés és kisebb zúzódások történtek, a kiállott halálos veszedelmek és félelmek utáni. Kis fiam hazáig menet hangos szóval hálálkodott az Istennek a szabadításért.


Mindennemű természeti, fizikai-mechanikai törvényszerűség a biztos halált követelte, de közbelépett az isteni »gondviselés« s az emberi elme előtt rejtett és magasabb »törvényszerűséget« érvényesítette. A természeti »szükségképemiség« így áll az Úristen »szabadságának« szolgálatában. (...)


A szerző (1888-1951) erdélyi magyar filozófus és teológus, gyakorló természetjáró. Forrás: Tavaszy Sándor - Erdélyi tetők. Úti élmények és természteti képek. Szépmíves Céh, 1938. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.

EGRI LÁSZLÓ: Óriásbarlangok / 3

Hölloch, a pokol barlangja

Bár nem célja a könyvnek, hogy a világ nagy barlangjainak feltárásáról részleteket közöljön, a svájci Hölloch barlang története mégis ide kívánkozik, mivel itt — kevés kivételtől   eltekintve   —   tudományosan szervezett expedíciók kutattak.


Svájc általában nem mészkő vidékeiről híres, bár az ország közepén jókora kiterjedésű karsztvidékek is vannak. Ott, ahol a Silbern hegytömb két völgye, a Bissis és Starzlen összeér, nagy karsztforrás van; kitartó esőzések idején óriási mennyiségű víz tör föl belőle. Felette, a forrás szintjétől mintegy 100 m magasságban található a Hölloch barlang bejárata. A múlt század végéig senki nem foglalkozott vele. 1898-ban aztán három szpeológus — Egli, Widmer és Boeller — egy kilométer mélységben végigjárja a főbejáratot, amely tulajdonképpen egy nagy, lejtős folyosó. A Kápolna nevű teremig, amely a bejárat alatti szinten van és összeköttetésben áll a barlang aktív járatával, könnyű az előrehatolás. A Szifon nevű pontig ereszkednek, majd egy 50 m-es fal után következik az úgynevezett Pince, amelybe kis oldalpatak folyik bele. Innen újból fölfelé vezet az út, az Alligátorok szakadékán át, majd a Tavas járaton keresztül el lehet jutni a Nagyteremig. Amikor a föld alatti patak vízgyűjtő területére záporeső zúdul, vagy mikor olvad a hó, az alsó részek — a Szifon, a Pince és az Alligátorok szakadéka — villámgyorsan megtelik vízzel, mivel az alattuk húzódó aktív járat alacsony volta miatt az ott lefutó vizek, a közlekedő edények törvényének engedelmeskedve, elöntik a felső járat részeit is. Ezt a részt „halálzónának" nevezik a barlangászok.


1903-ban a főn hirtelen megolvasztja a havat, és a sebesen növő víz épp a halálzónában kapja el a kutatókat. Megmenekülésük másodperceken múlik; kikerülnek a jeges áradatból, de a víz túlsó oldalán. Szerencséjükre az áradat aránylag hamar levonul. Ebben az időben a barlangból 3630 m-t ismernek. Belga üzletemberek részvénytársaságot alapítanak, és megkezdik a barlang első részének kiépítését a turistaforgalom számára. A bejáratnál szálloda épül. Folytatódik ugyanakkor a barlangfeltáró munka is. Widmer az eddig ismert barlangjárat alatt mind újabb emeleti szinteket és folyosókat fedez föl, s a barlang térképe, amely 1913-ban már 6 km összhosszról ad képet, mindinkább kezd bonyolult hálózathoz hasonlítani. Az első világháborúban tönkremegy a részvénytársaság, egy nagy áradás a barlang építményének még az emlékét is elsodorja. Nem is foglalkozik senki vele majdnem harminc éven át.
1949-ben egy expedíció négy napig táborozik a barlangban, új járatokat fedeznek föl. Több kilométer hosszú telefonkábellel tartják a kapcsolatot a külvilággal.


A további felfedezések többé-kevésbé Alfred Bogli földrajztanár nevéhez fűződnek. Elmélete szerint a Silbern körüli karsztvidék mai formájában a négy jégkorszak alatt alakult ki. Ennek megfelelően a Hölloch barlangban is négy emeleti szint kell hogy legyen, amelyből csak három ismeretes. Bogli professzor elhatározza, hogy elméletét gyakorlati tényekkel igazolja. 1952-ben három fiatal barlangásszal rövid látogatásra indul a barlangba. Körülbelül abban az időben, mikor elérik a munkapontot, kint jókora zápor kezdődik. Mit sem sejtve elindulnak visszafele, csak akkor fognak gyanút, mikor azokon a helyeken, ahol eddig csak csepegett a víz, most valóságos patakok folynak. Nagy nehezen fölmenekülnek a sziklafalon a Nagyterembe, de itt aztán megrekednek, húsz órával a beindulás után. Mást nem tehetnek, várnak.


Kinn összehívják a mentőcsapatot, egy búvárt is hoznak, odasereglik a környék lakossága, de senki nem tud segíteni, mert a barlangba másodpercenként tíz köbméter víz zúdul be. Azt se tudják, hogy Bogliék élnek-e vagy sem. Telnek a napok .. Tudják, hogy a bentieknél csak minimális ételkészlet lehet. Kilenc nap telik el gyakorlatilag tétlen várakozással. Valószínűnek tartják, hogy a kutatók már nem élnek. A vízszint csökkenésével lehetőség nyílik a behatolásra. Alig halad a mentőcsapat egy kilométert, mikor a katonák segítségével utánuk húzott telefonkábelen értesülnek arról, hogy az eső újra megeredt. Visszavonulnak, majd másnap újból eredménytelenül próbálkoznak, mert a Pincénél a szifon zárt. S mikor már senki sem várja, a barlang bezárt kapuját megdöngetik belülről. Bögliék annak köszönhették megmenekülésüket, hogy eszükbe jutott: a járatok labirintusain keresztül tizenhat órás úttal el lehet jutni egy föld alatti élelmiszerraktárhoz. Ott vészelték át a tíz napot. 1953-ban ellipszis alakú járatot fedeznek föl, amelyet a svájci alpinista klub kezdőbetűiről SAC-járat-nak neveznek. Egy év múlva — újabb oldal járatokkal — a barlang már 40 km hosszú. 1955-ben fedezik fel a Pagodák járatát, egy gazdagon cseppkövesedett folyosót, amivel a barlang összhossza 55 km fölé emelkedett.
Ugyancsak 1955-ben más expedíciót is előkészítenek. A barlangban nyolc hordár és két kutató tartózkodik, mikor a főn hirtelen megolvasztja a havat, s a barlangban megemelkedik a vízszint. Mivel a szifók még nem zárultak be, sikerül a mentőcsapatnak elérni a bentrekedteket és kihozni őket.

Nyolc nap múlva újrakezdik a munkálatokat. Épp a barlang legtávolabbi pontján, egy csak hason csúszva járható   alacsony   járatban   tartózkodnak   a  kutatók, mikor  puskaropogásszerű   zajra   lesznek   figyelmesek: betört a víz! Emberfeletti erőfeszítéssel sikerül "kijutni" innen, és a dübörgő áradattá dagadt patakokon, vakkürtőkből záporozó vízfüggönyökön keresztül elérni az első olyan termet, ahova nem hatol fel a víz. Mivel nem rendelkeznek tartalékokkal, elhatározzák,  hogy megpróbálják elérni az ún. II. számú tábort, ahol elegendő élelmet, karbidot és száraz ruhát találnak. Tíz órán keresztül tart a menekülés vízben gázolva, zuhatagok alatt, iszapos kerülő járatokon     kúszva, míg ez sikerül. Még öt napot kell eltölteniök a táborban, míg a vizek annyira visszahúzódnak, hogy felszínre tudnak jutni. Az ez alkalommal feltárt járatokkal a Hölloch hossza: 61 km.


1956 és 1959 között több expedíció dolgozik a barlangban, s majdnem mindenik bentreked több-kevesebb időre, számtalan kalanddal fűszerezve a kutatások történetét.

Bogli professzor

Bogli professzor kezdeményezésére megalakul  egy kizárólag a Hölloch barlanggal foglalkozó munkacsoport. 1969-ben felrobbantják az egyik járatot eltorlaszoló omlást. A következő évben — kihasználva a kinti száraz hideget — sikerül bejutni a Hölloch legalsó aktív járatába, amely majdnem mindig víz alatt van. Ez talán a legveszélyesebb vállalkozás a barlang feltárásának történetében, hiszen több kilométert kell roppant alacsony járatokon végighaladni, ahol a víz szintjének pár centiméteres emelkedése is biztos halált jelent!
A következő évek újabb eredményeket hoznak: megtalálják a Bögli által gyanított legfelső emeleti szintet. Egyetlen szűk átjárón át közelíthető meg a barlang többi részéből. 1968-ra a Hölloeh összhossza meghaladja a 100 km-t," és egy évig a világ leghosszabb barlangja címét viseli.


A hozzánk eljutott hírek szerint jelenleg 129 km járatot ismernek ebben a minden bizonnyal legveszélyesebb barlangóriásban, a teljes szintkülönbség pedig 828 m. Két szám, amely e könyv megjelenéséig minden bizonnyal megváltozik.


(Forrás: Egri László - Barlangászok könyve. Kriterion, 1979. M. Bleahu leírásának felhasználásával)