A véletlen hozzájuttatott engemet Hongkongban ilyen ajánló sorokhoz, a már hét év óta Kantonban praktizáló osztrák orvoshoz, dr R.-hez, egy végtelen rokonszenves, idősebb úriemberhez, aki az ottani legelőkelőbb chinai családoknak, a többi között a kantoni alkirálynak is háziorvosa s már folyékonyan beszéli a chinai nyelvet. Mindig hálával fogok a derék doktorra visszagondolni, aki lehetővé tette nekem, hogy olyasmit láthattam, mihez idegen nem igen jut hozzá Chinában, még ha tiz esztendeig ülne is ott. Egy chinai lakodalmat élveztem végig a doktor jóvoltából, még pedig egy többszörös milliomos mandarinnak előkelő házában.
Már távozni készültünk Kantonból és búcsúlátogatást is tettünk a doktor agglegénylakásán, aki igyekezett bennünket rábeszélni, hogy maradjunk még néhány napig, hiszen olyan sok érdekes dolgot lehetne még itt megnézni.
— Igen szívesen, ha például valami chinai lakomához juthatnánk — feleltem én. Ugyanabban a percben egy alantas rangú mandarin, olyan szolga-féle, kinek vörös lófarkos kalapja hegyén egyszerű sárgarézgolyó tündökölt, lépett be a szobába s egy hatalmas piros chinai névjegyet s egy aranyos cikornyákkal ékes, pirosboritékú levelet nyújtott nagy hajlongások közepette át a doktornak s azután távozott.
— Fiúk, — mondta a doktor — ma estére egy ugyancsak előkelő lakodalomra vagyok meghíva. Bezzeg lesz ott chinai lakoma, mégpedig a javából! Egy fiatal milliomos tartja a lakodalmát. Szívesen elvinnélek titeket is oda, de hát sajnos a szigorú chinai etikett miatt ennek még a lehetősége is csaknem ki van zárva. Aki nem küldött oda előzetesen ajándékot, azt nem hívhatják meg a lakodalomra, már pedig ti bizonyára nem küldtetek ajándékokat? Ebben a dologban oly szigorúak az etikett-szabályok, hogy a melyik meghívott vendég például nem jelenik meg a lakzin, annak már másnap vissza is küldik az ajándékát.
De hát, hogy az ördögbe is küldhettünk volna mi oda ajándékot, mikor néhány perc előtt még nem is tudtunk ennek a derék mandarinnak a létezéséről, gondoltuk magunkban. Hej hogy tüzelt pedig bennünket a vágy erre a lakzira elmehetni! Nem csupán az exotikus dolog láthatása izgatta kíváncsiságunkat, de az is, hogy mennyire le lesz főzve a „Ferenc József"-en mindenki, ha majd mi ketten beállítunk a nagy slágerrel, hogy valóságos chinai lakodalmon voltunk. Az étkezőben ugyanis mindig nemes versengés szokott lenni, hogy ki látott közülünk többet és érdekesebbet. Rendesen a vacsoránál referált mindenki az általa látott nagyszerű dolgokról s itt mutattuk be egymásnak a legújabb bevásárlásokat is, hogy egyszerre kelthessünk irigységet a vacsoránál teljes számban jelenlévő társaság minden tagjában.
Addig zaklattuk tehát a jó doktort, hogy kedvünkért megkísérelte a lehetetlent is s azonnal levelet írt az illető mandarinnak s azonkívül személyesen is telefonozott oda érdekünkben. Nem hiszem, hogy lett volna az egész mennyei birodalomban boldogabb ember nálunknál, midőn még aznap délután bekopogtatott hozzánk a szállodában egy chinai szolga, akinek kezeiben megpillantottuk a már ismert, ezúttal nekünk szóló piros levélkét az arany díszítésekkel s a mandarin hatalmas piros névjegyével. Meg voltunk tehát mi is híva. Nosza hamar elő a szmokinggal! (De jó, hogy legalább ezt magunkkal hoztuk, ha már a frakkot otthon hagytuk.)
Most gyorsan beretválkozni! Már fél ötre jár az idő, fél hatkor pedig már a doktornál kell lennünk, mivel a lakzi már hatkor kezdődött. Útitársam kétségbe volt esve, mert nem kapott sehol sem borbélyt. Miután magam megberetválkoztam — hivatásomnál fogva kötelességem lévén szenvedő embertársaimon segíteni — megpróbálkoztam az ő arcával is. Persze a csillagokat látta szegény, de elnyelte fájdalmát nagy öröme mellett. Hej, hogy fognak bennünket a „Ferenc József"-en irigyelni!
Fél hat órakor kilenc gyorslábú palankin vivő kuli toporzékolt a doktor lakása előtt s csakhamar úton voltunk a legsötétebb belső Kanton felé. A nap épen lemenőben volt, felséges narancssárga színnel öntve el mindent. Úgy a szárazon, mint a vizen kigyúladtak a lámpák és mécsesek, mi pedig érthető izgatottsággal himbálóztunk fönt a nyitott palankinokban. Ez az éjjeli vándorlásunk mindig a legérdekesebb és legfantasztikusabb emlékeim közé fog tartozni. Kissé különös érzés fogott el mégis az úton, mikor oly távol Európától, távol még a hajónktól is, a legnagyobb chinai városban, az idegent annyira gyűlölő népség milliói közepette, tekervényes, szűk, néha alagútszerű sötét utcákon, lépcsős kőhídakon nyargaltak velünk a kulik tova.
Egy jó félóra múlva a lakodalmas házhoz érkeztünk, hol már temérdek palankint pillantottunk meg az utcán, a ház széles bejárójából kiáradó pazar világításnál. A márványpadlós előterem kapujában elhelyezett chinai zenekar éktelen zenélésbe fogott, ezzel jelezve jöttünket s a kapu előtti óriási lampionok alatt sziporkázva pattogtak a rakéták. Néhány családtag fogadott bennünket a kapuban. A doktornak még csak éppen annyi ideje volt, hogy felénk kiálthatta: — Fiúk, utánozzatok mindenben!
Beléptünk. Csakhamar körülfogtak bennünket a suhogó nehéz selyembe öltözött chinaiak. Három fényes termen mentünk keresztül, folyton hajlongva s ökölbeszorított két kezünk hüvelyujjait egymáshoz értetve, emelgettük ökleinket minduntalan a homlokunk elé, szorgalmasan mosolyogva hozzá, mint azt az etikett követeli. Először is a teljes díszben pompázó mandarinhoz mentünk, a házasulandó tizenhat éves fiatalember bátyjához, aki mint a család legidősebb férfi tagja, vezette a ceremóniát az elhalt apa helyett. A még csak huszonhat éves fiatal mandarin roppant előkelően festett hímzett nehéz selyemruhájában, mellén s hátán a rangját ábrázoló négyszögletes mezőbe hímzett madárral; nyakában óriási gyöngyfűzér lógott, fején fekete mandarin-kalap ékeskedett vörös lófarkkal, a csúcsán a rangját jelző sötétkék golyóval, míg az orrán óriási kerek szemüveg ült. Az előkelő mandarin egyenként kezet fogott velünk s székkel kinált.
Letelepedtem egy drága faragott székre s szemügyre vettem a hatalmas szobát, mely talán kilenc méter magas volt Az összes termekben pompás selyemkelmék voltak teljes végekben fölakasztva a falakon. A meghívott vendégek ajándékai, melyekből később ruhákat készítenek. Sok szerencsét és boldogságot kifejező nagy írásjelek voltak mindegyikre tűzdelve, tenyérnyi széles nehéz aranypapírból. Száz meg száz ilyen selyemvég csüngött a falakon. A szoba egyik falánál értékes ópiumszívó-kerevet állt szép piros selyemmel bevonva, mögötte pedig értékes onyx-asztalon nagy kristályvázákban egész virágerdő. A menyezetről is hosszú sora a virágkosaraknak lóg le. Most teát hordtak körül ; minden csészében különös édesízű, szilva nagyságú gyümölcs úszkált. Közbe-közbe egy kövér chinai Ama, (olyan dajka-féle személy, az asszonyok meghittje minden benső ügyben) zöld levelekkel díszített tálon diót, mogyorót, pörkölt dinnyemagot, banánát stb. hordott körül.
Már nyolc órára járt az idő, mikor belépett a vőlegény, egy tejfelesszájú csinos fiatal gyerek. Csak úgy ragyog az arca a boldogságtól. Ő is a bátyja mandarin ruhájába van öltöztetve, kalapján szintén az átlátszó sötétkék golyóval. Nem illeti ugyan meg ez a ruha, csupán az esküvőre öltötte magára. Vállán keresztbe vetve — akár az adjutánsi jelvény — széles piros-selyem szalag lóg, az oldalán nagy csokorra kötve, míg kalapján egy kis arany faág ragyog, csillogó levelekkel és gyümölcsökkel. Menyasszonya házából jön, hol vacsorán volt, de menyasszonyát még nem látta, sőt a legnagyobb illetlenség lett volna, ha kérdezősködött volna ott az ő hogylétéről. Kezet adunk neki is. Ő azonnal a doktorunkra veti magát, aki háziorvosa a menyasszony családjának is és kérdésekkel ostromolja, hogy szép-e a menyasszonya?
Végre fél kilenckor őrült zenebona hallatszik be az utcáról. A bejárat előtt a rakéták gúlái röpülnek a magasba, mialatt egy tucat díszesen öltözött kuli görnyedezve hoz be az első terembe egy köröskörül teljesen elzárt, ablaktalan piros palankint, hihetetlen finom arany filigrán díszítéssel, szobrokkal, faragványokkal, melynek tetejéről arany ágak s gyöngyfüzérek lógnak le, míg elülső oldalán a boldogság isteneinek csoportja látható aranyozott domborműben. Benne ült dobogó szívvel a menyasszony, aki szintén nem ismeri még a vőlegényét. Néhány perc múlva beviszik a menyegzői palankint egy szobába, ahol kiléphet végre a szegény menyasszony az ablaktalan zárt odúból. Most kerül össze első ízben a fiatal pár a legszűkebb családi körben. Most látják egymást először életükben.
A házassági szertartás igen egyszerű: egy kis csésze samsu-t, — chinai rizsbort — isznak egy közös kis csészéből s ezzel meg van kötve a házasság. Ebből az aktusból nem láttunk persze semmit. Az egész egy perc műve volt. Aminthogy a lakodalmas nép hölgytagjait sem igen láthatjuk, mivel a férfiak és nők el vannak egymástól különítve és csak néha vethetünk lopva egy pillantást a mellettünk levő, női kacajtól hangos terembe, mikor egy-egy kíváncsi gyermek, akik szintén a nőknél vannak, föllebbenti az ajtó nehéz selyemfüggönyét. Az asszonyok termeiben sem voltak kevesebben. A mi termeinkben pedig volt vagy százhúsz személy.
Most őrült recsegés-ropogás között, mintha ég és föld össze akarnának dőlni, ezer meg ezer rakéta sült el a főbejárat előtt, hogy a gonosz szellemek valahogy be ne jöhessenek hozzánk s végre valahára letelepszünk az asztalokhoz. Mi mint exotikus vendégek az ősök oltára alatt kaptunk díszhelyet. Egész sereg szolga vonult most be, magas talpas ezüst tálakkal. Minden asztal közepére tettek egyet, melyet mind a nyolcan egyszerre rohantunk meg evőpálcikáinkkal. A tálból egyenesen a szájba röpül a falat, tányér nincs, kenyér sincs, utóbbi helyett pörkölt dinnyemagot ropogtatunk. Az ételre meleg rizsbort hörpintünk, melynek kellemetlen szaga a denaturált spirituszra emlékeztet. Nem tudom részletesen leírni az összes ételeket, mert — megszámláltam, — negyven fogás volt. És én ezt a negyven fogást hősileg végigettem. Mert ha őszinte akarok lenni, jó volt minden, sőt némelyike az ételeknek igazán kényes ízlésnek való nyalánkság volt.
Levesféle volt az első fogás; hal, gomba, meg zöld főzelék úszkáltak benne. Ezt persze a porcellán-kanalakkal merítettük a közös tálból. Azután újra leves következett, benne csupa csirkelábak, illetve karmakról lehúzott bőrrel. Hány ezer csirkét öltek meg ennek a levesnek kedvéért? Azután egészben pirosra sült, utána pedig megfőzött kacsa mosolygott reánk. Csak meg kellett érinteni s széthullott, olyan puha volt. Felséges nyalánkság! A falatokat kiki saját ízlése szerint mártogatja az asztalon álló pikáns mártások valamelyikébe. Őrült gyorsasággal sietek a tálból elcsípett húsdarabbal a számhoz, mert ha véletlenül nem tudom azonnal elcsípni falatomat, ami pedig az evőpálcikák kezelésében való járatlanságom miatt bizony gyakran megesik, túludvarias chinai szomszédom a következő pillanatban saját evőpálcikáival dug egy jókora kövér falatot egyenesen a számba. Ez pedig nem kellemes mulatság s mégis jó képet kell vágni hozzá, mert ezt a kitüntetést visszautasítani igen nagy sértés lenne. Csontot, szálkát, egyszerűen a padlóra dobunk, mely szokásnak annyiban örültem, mert így legalább néha egy-egy rámtukmált falatot is észrevétlenül az asztal alá csúsztathattam. A rizsbort melegen szokták inni, mely célból egy külön asztalkán állandóan forró vízben állanak a rizsborral telt kis porcellán kannák. Csakhogy itt megint az a furcsa, hogy betöltögetés előtt, mindenkinek boroscsészéjéből újra visszatöltögetik a kihűlt maradékokat a kis kannákba és ezeket a maradékokat is visszateszik a forró vizbe. A nekünk különben sem kellemes ital ezzel a keveréssel egy csöppet sem vált jobbá.
Most cápa-uszonyban volt részünk, mely kocsonyás állományú hosszú vékony rostokra volt széjjel főve. Felséges eledel! Azután következett bambusz-sarj főve: ez is remek. Nagy halak agyveleje gombával: igen jó. Azután egy sajátságos kagyló, kövérebb mint a mi osztrigánk: igen pikáns. Erős tyúkleves, mindenféle finom hal, hol sülve, hol meg főve. Majd édességeket hoztak, rizslisztből készült és gyümölcsízzel töltött tésztákat, cukrozott gyümölcsöt, utána megint halat, azután hosszúkás kockára vágott, ropogósra sült kövér disznóhúst, melyhez papirvékonyságú, teljesen hajlékony, kovász- és sótalan lepénykéket adtak. Ebbe göngyöltünk be egy darabka disznóhúst s az egészet a mártásba mártva ettük meg. Most sűrű levessel telt háromlábú ezüst-tál jön az asztalra, az alján egy kis edénykével, melyben spirituszba itatott papiros volt, melyet a szolgák az asztalon meggyújtottak; hozzá külön tálon gyönyörű fehér chrysantémum frissen leszakított szirmait, egy másik tálon pedig valami vékony pörkölt metélt-félét raktak egyszerre az asztalra. Amint a leves főni kezdett, belétöltöttük a chrysantémumot és a metéltet is, összekavartuk az egészet evőpálcikáinkkal s egy-kettőre még csak hírmondónak se maradt egy csöpp sem a pompás chrysantémum-levesből. Volt még egy különös fogás, melyet csészékben szolgáltak föl külön mindenikünknek. Finom tyúklevesben két hihetetlenül gyönge, még átlátszó, kocsonyaszerű, kirántott galambtojás úszott.
Ez az étel a chinai konyhaművészet remeke. Közvetlen, mielőtt a galamb a tojást megtojná, ölik le szegényt és a benne talált tojást használják föl ennek az éteknek a készítéséhez. Baloldali szomszédom, ki már eddig is rémeseket böfögött, az öklöndözéssel határos böfögéseket produkált e fogás után. — Én és társam csaknem megfúltunk a visszafojtott nevetéstől; nem is igen mertünk egymásra nézni, mert akkor bizonyára kitört volna belőlünk. — A böfögés etikettszerű dolog a chinai lakománál. Ezzel mutatja ki a vendég, hogy ízlett neki minden. Ennek a tanúskodásnak persze oly hangosan kell megtörténnie, hogy a házigazda is meghallhassa. No az én müvelt szomszédomét, hacsak nem süket a házigazda, ugyancsak meghallhatta.
A lakoma végén mint legutolsó fogás, egyszerűen párolt sótalan rizs következett, mely kenyér hiányában nagyon jól esett próbára tett gyomrunknak. A kedv is kezdett fölmelegedni; működni kezdett a rizsbor s minden asztalnál mórát játszott két-két chinai, kivetve néhány ujját és hozzáorditva egy számot. A vesztőnek azonnal föl kellett hörpintenie egy csésze rizsbort. Közben-közben a mandarin körüljárt s jó étvágyat kivánt, vagy koccintott a vendégekkel. Hanem mi lett a szép pirosselyem asztalteritőkből! Rettenetes látvány!
Szétoszlottunk azután a termekben. Fölmentem az emeletre, ahol sakkoztak, malmoztak s mókáztak a fiatalemberek. Egyik a másiknak sapkáját a levegőbe dobálta, úgyhogy kézről-kézre röpültek a sapkák. Egy-egy szivart még az asztalnál kaptunk; itt a vizipipával is megkínáltak, melybe csak egyetlen szippantásra való dohány fér egyszerre, vagyis a pipázás tulajdonképen csupa töltésből és rágyújtásból áll. Utóbbit a folyton izzó pálcikaszerű papir fidibusszal cselekszik meg, mely ha ráfújnak lángra kap, ha pedig újra ráfújnak kialszik a lángja. A pipa nikkelezett vasból van. A hamu kifúvásakor a pipa elülső kis csövét, úgy mint egy távcsövet, kissé a magasba kell húzni, azután rögtön elereszteni, mire saját súlyánál fogva, kis csattanás kíséretében visszacsúszik az a helyére. Ezt a pipacsattogtatást mindenütt hallani, hol több chinai van együtt, mert férfiak s nők mind pipáznak. Frissitőket is hordtak újra körül: gyümölcsöt, pörkölt dinnyemagot s teát.
Éjfél után úgy egy óra tájban, fáradtan a sok uj benyomástól, fölkerekedtünk és megugrottunk a két óra körül kezdődő második vacsora elől. Ökölemelgetéssel hajlongva és mosolyogva búcsúztunk. A mandarin másnap estére újra meghívott bennünket, mikor is látni fogjuk a menyasszonyt. Távozásunkkor újra szólt a zene a kapuban. Palankinjainkat csakhamar elnyelte a kantoni sötét éjjel.
Pompásan aludtam és reggel egészséges gyomorral ébredtem föl a nagy lakoma után, jeléül annak, hogy jó volt a chinai szakács főztje, azaz a nyolcvan szakács főztje, mert amikor a vendégszerető házból távoztunk, az utcáról benéztünk a konyhába, melyben valami nyolcvan félmeztelen chinai szakács sürgölődött-forgolódott a tüzek körül. Persze hogy nem kívántuk elmulasztani a menyasszony látását s Kantonban maradtunk. Másnap alkonyatkor, pontosan negyedhét órakor a lakodalmas házban voltunk. Ez volt ám az igazi nagy nap ! Nyolcvan fogásos vacsorát kaptunk s a tegnapi dolgokon kivül fecskefészek is került az asztalra. A sűrű fecskefészekleves kellemes izű és könnyen emészthető eledel: akármelyik beteg is megehetne. Ezúttal már fölismertem a cápauszonyt és derekasan hozzáláttam a kanalazáshoz. Azt hiszem, hogy a tál felét egymagam fogyasztottam el.
A vacsora közepe táján következett az ünnepélyes pillanat, midőn mintegy szép vizió, megjelent a menyasszony is. Lassú, vontatott lépésekkel közeledett a szép magas fiatal nő, a földet seprő pirosselyem menyasszonyi ruhájában. Úgy a ruha, mint annak lelógó bő ujjai, arannyal és gyöngyökkel voltak pompásan kivarrva. Lábai olyan apró piros cipőcskékbe voltak bujtatva, melyek még egy három éves gyermek lábaira is szűkek lettek volna. Fejét nagy piros párta fedte, mely száz meg száz nagy igazgyöngygyei volt kivarrva, a tetején pedig szines selyem bojtocskák rezegtek vékony sodronyokon. Az arcot akár egy finom áttetsző fátyol, teljesen elfedik a pártáról a mellig lelógó, minden mozdulatnál himbálózó finom kis gyöngysorok. A két kezét összekulcsolva, könyökével jobbról s balról egy-egy kövér amám támaszkodva jön felénk. A két asszony pedig folyton le s föl mozgatja szegénynek összekulcsolt kezeit. Ez az ünnepélyes köszönés, az úgynevezett kotau. Előtte két asszony halad égő gyertyával. A menet minden asztalnál megáll néhány percre. Mögöttük egy tálcán apró csészékben teát hordanak körül, melyet a menyasszony jelenlétében kell felhajtani.
Most hozzánk ér a fejedelmi termetű tízenhat éves leány. A mandarin hozzálép s félrehúzza arca előtt a gyöngyfüggönyt s jobbról-balról feltűzi, Szemtől-szemben állok a szemeit folyton a földre szegző bájos chinai menyasszonnyal, kinek összekulcsolt kezeit most is folyton föl s le mozgatják az asszonyok. Állva iszom ki teáscsészémet és sajnálom a szegény fiatal teremtést, akire chinai szokás szerint valamennyi vendég csintalan, néha ugyancsak borsos megjegyzéseket tesz. Szép szobor gyanánt áll szegényke a helyén és türelmesen várja, hogy ez a vidám vihar elvonuljon feje fölött.
Vacsora után újra elszéledtünk a szalonokban; az egyikben két vak énekesnő énekelt. A chinaiak a lakodalmakra csupa jószívűségből, rendesen néhány vak énekesnőt is hozatnak a vendégek mulattatására. Chinában rettentő sok vakember van. Áldozatai ezek a chinai orvostudománynak. A gyermekek egyszerű köthártyagyuladását addig-addig kezelik mindenféle piszokkal, medve-, kutya- meg majomsárral, míg a szaruhártya elfekélyesedik, a gyermek pedig megvakul.
Éjféltájban búcsút vettünk a házigazdától s a feleségével mit sem törődő fiatal férjtől, ki a rizsbortól ugyancsak emelkedett hangulatban volt. Ez az este is azzal végződött, hogy szerencséltessük másnap újra a házat. Ugyanis harminc estén mulat a násznép az uj férj házában, azután pedig harminc estén keresztül az uj asszony szüleinek a házában. Ilyenek lehettek a híres régi magyar lakodalmak is.
A harmadik estén chinai zenészek produkálták magukat a vacsora előtt, mindenféle mutatványokat végezve hangszereikkel. Zenélés közben vékony bambuszpálcikákon egyensúlyozták a malomkerék nagyságú gongokat, melyekre rakéták is voltak kötözve, melyek recsegve-ropogva sültek el a magasban őrülten forgó súlyos gongokon. Ezúttal már vacsora előtt vezették körül a fiatal asszonyt, kinek ez este hétszer kell az összes termeket bejárnia. Ma az asszonyok ültek vacsorához a belső teremben, mi pedig a második terembe kerültünk. Az étkezés befejeztével félrevonták a két termet elválasztó függönyt s most jól láthattuk az asszonyokat. A társaság középpontja az öreg anyós volt, egy igazán jóságos arcú idős hölgy, orrán nagy szarúfoglalatú kerek szemüveggel, homlokán a chinai matróna egyszerű feketeselyem övével, amelyen elől egy jókora nefritkő s egy mogyorónyi rubin ragyogtak. A megjelenése után Ítélve jó lélek lehet az öreg, aki úgy ült ott egy nagy karosszékben, akár egy trónuson, körülvéve fiai feleségeitől s ágyasaitól. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a mandarinnak a felesége vagy az első mellékasszonya-e a szebb asszony? Mondhatom, pompás asszony volt mindakettő; fejükről hatalmas gyémánt diadémok szórták a fényt, míg nyakukon, karjaikon s ujjaikon vagyont érő ékszer ragyogott.
Most hosszú menet vonult be a mi termünkön keresztül a belső terembe az asszonyokhoz. Díszes, pirosra lakkozott palankinokat hoztak be az utcáról a görnyedező pirosruhás kulik. Mindannyi telve van drága holmikkal, ládákkal, selyemkelmével. Ezek a fiatal asszony szüleinek ajándékai az anyós számára. Elsőnek egy bőrrel bevont nagyobbacska ládácskát vittek az öreg asszony elé. Midőn fölnyitották a fedelét, láttam annak rekeszekre osztott belsejét; tele volt az ékszerekkel és csecsebecsékkel. Az egyik rekeszben száz] darab vadonatúj ezüst dollár is csillogott. Az anyós azonban az etikett szerint nem tarthatta meg mind a százat és csak hatvan dollárt akart volna megtartani, de a fiatal asszonynak hozzátartozói, — ugyancsak az etikett szerint — rábeszélni igyekeztek őt, hogy csak tartsa meg az egészet. De az öreg asszony hajthatatlan maradt. Azután garmadákban hordták be a bambuszvázas színes papírból meg vászonból kitűnően utánzott tárgyakat: házat, riksát, palankint, selyemvégeket, cipőket stb.
Ezalatt az első teremben, melyben mi is álltunk, chinai szinészcsoport produkálta magát. A gongok, réztányérok és a sivalkodó egyhúros hangszerek éktelen lármája mellett fölváltva énekeltek, erőszakosan kipréselt fisztula-hangokon. Egy régi darabot adtak elő, melyet jobb házaknál mindig elő szoktak adni lakodalmak alkalmával, már kétezer esztendő óta. Gazdagságról, méltóságról, jó hivatalról, fiu-utódról, egyszóval csupa kívánatos dolgokról esik szó benne. A kulik pedig egyre hordták be a drága selyemvégeket, az egészben sült disznókat, rucákat, gyümölcsöt és édességeket s leraktak mindent az ősök oltára elé.
Most a fiatal asszonyt uj családja őseinek oltára elé vezették, hol egy szőnyegre térdelve, fejét mélyen meghajtotta, mialatt mögötte a terem közepére állított szenes serpenyőn elégették az összes papiráldozatokat, az arany- és ezüstfüsttel teleragasztottpapirlap-csomagokat, a papirházakat, bútorokat és cipőket. Festő ecsetjére méltó kép volt az. Igazán meghatott és mélyen az emlékezetembe vésődött ez a jelenet. Milyen erős kapocs fűzi a chinait családjához! Mekkora tekintélye van ott a családfőnek és az anyósnak!
A szegény elcsigázott fiatal asszony teljes menyegzői pompájában kilencszer csinált kotau-t uj családja ősei előtt, vagyis kilencszer térdelt le egymásután, mindannyiszor homlokával érintve az oltár legalsó lépcsőjét, míg háta mögött magasra csapkodott az áldozati serpenyő lángja, a levegőben pedig félig elszenesedett izzó papírdarabok szállongtak. A ház magasságú ősök oltára a sok öröklámpával és illatos füstölőpálcikával, az előtte teljes menyegzői díszben hódoló fiatal asszony, az oldalt trónoló jóképű öreg anyós, akár egy királynő udvarhölgyei közepette, körülvéve csupa gyöngyös és gyémántos fejékű, koromfekete hajú asszonynéptől, felejthetetlenek maradnak előttem. Az egészet fantasztikusan világította meg az áldozati-serpenyő lobogó lángja s ehhez az a sajátságos zene, a sok gong, melyek némelyike oly mélyhangú, mint egy nagy harang. Akár reggelig elnéztem volna ezt a színpompás, őseredeti képet, mely az embernek szinte kóstolót ad Nagykelet regés világából. Társam azonban búcsúzni kezdett s vele kellett tartanom.
Másnapra újra megvoltunk híva, de ezúttal egy szép chinai gőzhajón visszautaztunk Hongkongba. A „Ferenc József"-en pedig nem is akarták elhinni, hogy igazán láttuk ezeket a dolgokat, míg csak pár nap múlva be nem állított hajónkra a koronatanúnk, a derék doktor R.
(Forrás, kép és szöveg: dr. Bozóky Dezső: Két év Keletázsiában. Útirajzok. Első kötet: China és Korea. 1911)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése