TAVASZY SÁNDOR: Runki szoros

– Életem legborzalmasabb napja –

Tavaszy, a természetjáró

Ez a nap 1937. július 4-ike. Kezdődött egy ragyogó nyári nap minden szép ígéretével. Még ki sem bújt a nap s máris útban vagyunk. Tordán át Borév felé. A gyalui  havasoknak abban a részében járunk, amely az Aranyos és a Jára-patak között fekszik.


Az Aranyos mentén haladunk, azon az úton, amely az Offenbánya felé visz. Elhagyjuk Oklos községet s elérjük az Oklos-patak völgyét. Ez a szűk, mészkőbe vájt hasadékos völgy a runki szoros. Az 50—60 tagból álló hangos turista csapat leszáll a gépkocsiról s vidáman megindul a sok és sokféle látnivalóval tele szorosba. A folytonosan kanyargó szűk völgy össze-vissza-tört meredek falai között csoportokba szakadozunk. Annyi látnivaló van itt, hogy ennyi sok szem kell hozzá, hogy mindent megláthassunk. Egymás felé kiabálnak a szétszórt csapatok s folyton figyelmeztetik egymást, hogy itt is, amott is micsoda szépségek kínálkoznak a látni és gyönyörködni képes turista szemeknek és szíveknek. Egyik kanyarban a meredek falak függőlegesen emelkednek a magasba, a másikban merész szakadékok kövirózsáinak sokféle fajai hívják fel a figyelmet. Itt égre mutató karcsú tornyok intenek felénk, amott mereven álló bálrványok tekintenek reánk, másutt valóságos szobor-csoportozatok néznek szembe velünk. Merészen csipkézett szirteken apróbb és tágasabb ablakok, kapuk nyílnak, amelyeken át a kék ég fénye ragyog át, vagy barlangok szájából ömlik a sötétség és a titokzatosság. Órákig megyünk mind bennebb és mindig feljebb s csak nem akar végetérni a sok és gazdag látnivaló. Némelykor kitágul a völgy, mintha vége volna a szorosnak, de aztán ismét új torokba szűkül. Nem is tudunk végig menni rajta, mert sürget az idő és megállani késztet az éhség, amelyet még a lélek szellem-szemein átszűrt szép sem tud az emberben elnémítani! Megállunk hát a zúgó patak mentén s kielégítjük a bennünk lakozó éhes állatot s friss forrásvízzel hűtjük le forró szomjúságát.


Csak néhányan vállalkozunk tovább arra, hogy megmásszuk a hatalmas sziklavárhoz hasonló Zsidovina-hegy tetejét. Ez a kis csapat is nehezen, inkább az erkölcsi, mint a testi erőktől késztetve indul el a falun keresztül s megy folyton emelkedő kerengő utakon a Zsi-dovina oldalán. Közben új és új néznivalók. Ha eddig be voltunk zárva, a szoros falai közé, most kitágul és mindig jobban kitágul a látókörünk. Messzi kanyarog az Aranyos. Majdnem a szemünk előtt jön ki az Érchegységből. Amíg átvágja a Bedellői-havasok mészkő tömbjét, nagy erővel zúg tova, amint azonban leszáll a Zsidovina lábánál húzódó szélesebb völgybe, már csöndesebben, szenvedélyuelenebbül folydogál Torda felié, mintha erezné, hogy már nincs több akadály előtte.


A runki szorost most felülről látjuk, a kanyarok közül ikdbomló  részleteit,  különös   szeszélyes   figuráit.

De van itt fenn is elég látnivaló! És egészen más nemű látnivaló, mert ennek a hegynek az anyaga is más, "^nt a runki szorosé. Míg a runki szakadék mészkő, elmúlt tengerek itt hagyott emléke, addig a Zsidovina anyaga csupa vulkáni eredetű. Ott a víz, itt a tűz dolgozott, mondhatnám művészkedett. Ez a két hatalmas elemi erő két különböző stílusban dolgozó művész. Ezért különbözik a runki szoros stílusától a Zsidovina hegy stílusa. Vulkáni tuskók hevernek lábainknál. A hegynek az Aranyosra tekintő oldala tele van összetört trachit-oszlopokkal, amelyéknek megmaradt részei sok helyen sorban állva, mint valami nagy harcokat kiállott katonák tétován várják sorsuk jdbbrafordulását. Másutt apró kis kőboglyák állingálnak a gyepes tetőn szanaszét. A román népmese ezt a helyet is megelevenítette. 


Régen valamikor hatalmas óriás élt ezen a hegyen. Itt vok égigérő oszlopos palotája, amelynek kapuját egy medve és egy oroszlán őrizte. Az óriás, ez a hatalmas úr, kegyetlenül bánt jobbágyaival, afeik a közeli falvakban laktak. Dolgoztatta őket végkimerülésig. Ha nem volt megelégedve velük, akkor a medvéjét vagy az oroszlánját uszította reájuk. Egyszer Szent Illés-napja előtt arra kérték, hogy másnap ünnepelhessenek, templomba mehessenek, már csak azért is, mert féltek Isten haragjától, amely reájuk zúdul, ha ezt a nevezetes napot meg nem ünnepelik. Éppen szénatakarás ideje volt. Az óriás úr hallani sem akart a munka félbehagyásáról. Hiábavaló vok minden kérés és könyörgés, a jobbágyok kénytelenek voltak nagy félelmek és rettegések között is a szent ünnepen munkáiba állani. Az óriás maga személyesen ellenőrizte a munkát s ocsmány káromkodások és szidalmazások között sürgette a szénagyüjtést. A legcsunyálbb szavakat ejti ki az ajkán, amikor az ég meg-zendül, sötét felhők kerekednek, villámlik ésmennydörög, de oly borzasztóain, hogy azt hitte mindenki, hogy vége a világnak. Az Isten haragjától félő jobbágyok a földre borulva imádkoztak. Így várták be az ítéletes idő elmúlását. Nem hiába vártak, egyszer csak az égzengés megszűnik, az eső eláll, a vihar elvonul, az ég kitisztul, a Nap ismét felsüt. Erre a jobbágyok is magukhoz térnek, felemelkednek s felnéznek, keresik a rettegett óriás égig érő várát. De nem találják sehol. Nagy megdöbbenéssel észlelik, hogy a hatalmas vár romokban hever, oszlopsorai össze-vissza vannak töredezve, falai szétomolva s mintha tűz emésztett volna meg mindent, kormosan és feketén füstölög körülöttük minden. De nemcsak a vár. A várúr megszenesedett csontjai is szanaszét hevernek előttük. A szénaboglyák megkövesedve és a tűztől megfeketedve sorakoznak egymás mellett. De még több is történt. A két rettenetes fenevad is megkövesedve mered feléjük. Az egyik, a medve, a hegy lábánál, az oroszlán pedig valamivel tovább az Aranyos partján mozdulatlanul bámul bele a vízbe: amint az út két szélén állottak, nehogy a jobbágyok megszökjenek a munka elől, — úgy és azon a helyen érte őket az Úr haragja.

Sajátságos és figyelemreméltó a román nép mesealkotó képzeletében az a tény, hogy a legelhagyatottabb és a legtitokzatosabb helyeket, a legkisebb részletekig hogyan eleveníti meg és hogyan visz bele a mozdulatlan es változatlan hegyekbe, völgyekbe, feltűnő kövekbe és sziklákba életet és mozgalmasságot. Látjuk ennél a mondanál is, de különösen feltűnik ez a sajátos tény a retyezáti Jorgován-mondánál. Még a meglevő elnevezéseket is felhasználja s a nevek által jelzett helyeket, hegyeket és sziklákat is megszemélyesíti s mint a mondák élő alakjait állítja 'be mesealkotó fantáziájába. Így elevenedik meg lelke előtt a hely s nyer ezáltal a démonizáló szeniiélyesítés által titokzatosságot, sőt borzalmasságot.


Az órák teltek s lelkünk is tele volt már egy derüs nyári napnak örömeivel. Igyekeztünk leszállani a Zsidovina tetejéről. Nem könnyen ment. Nehezebb volt lemenni a sok vulkáni tuskó és bombaszerű kő és kiálló szikla között, mint felmenni.


Az indulásra kész turista csapat türelmetlenül várt. Azzal a kellemetlen hírrel fogadtak, hogy az egyik tehergépkocsi hajtógépezete elromlott s csak úgy tudunk tovább menni, ha hozzákötjük a másikhoz. Hát hozzákötöttük s ezen utaztunk mi valamennyien, akik a Zsidovinát is megjártuk. Így mentünk végig, irtózatos port nyelve, az Aranyos-mentén fekvő falvakon, így Tordán, mindenkinek a mulatságára, aki minket, vastag portól belépetten, látott.


Felmerült ismételten a terv, hogy szálljunk le s várjuk be a hibátlan kocsi visszatértét. De mindenki sietett haza, senki sem vok hajlandó várni míg az első kocsi hazatér Kolozsvárra s visszajön utániunk. Beletörődve a helyzetbe, vontattuk kocsinkat. Visszatért a jókedv s hangos énekszótól zengett az út Tordától Kolozsvárig, míg elértük a Feleki tetőt. Itt ismét megindult a tanácskozás. A kocsikat szétválasztották. Mérnökök és más szakemberek megvizsgálták a hibás gépezetű kocsi fékrendszerét s megállapították, hogy a Feleken lefelé úgy sincs szükség a gépezetre, a fékek pedig oly erősek, hogy a legmeredekebb úton is visszatartják a kocsit. Ezek után megindultunk elől, utánunk a hibátlan gépezetű kocsi.


Kezdetben még gyönyörködtünk is a villanyfényben úszó Kolozsvár nagyszerű látványosságában. Azonban alig értük el a hírhedt Feleki kanyart, az úgynevezett Döglesztöt, valamennyi fék elszakadt s mi elkezdtünk a több,  mint harminc mázsa súlyú géppel vágtatni. Közel harmincan ültünk mozgó padokon, a nyitott gépkocsin. Mindenki azonnal megérezte, hogy baj van, hogy a kocsívezető nem ura a gépnek. Mellettem ült három gyermekem, kis fiam belekapaszkodott a karomba s anélkül, hogy tudta volna, mi történt, megérezte a nagy veszedelmet. A kocsi vágtatott, egymásután hagyta el az egymást követő sok kanyart. Mindig nagyobb sebességgel és mindig vadabbul. Sötét éjszaka volt, de azért láttuk, hogyan repülnek utunkból az útjavítás folytán ott hagyott aszfaltos hordók, cementes zsákok, a feltört aszfaltcsomók. A száznegyven-százötven kilométeres sebességgel vágtató teherkocsi a kanyaroknál már csak két egymásután következő belső kerekén futott. Minden kanyarnál a biztos halál várt reánk. Kis fiam hangosan imádkozott, kérve a jó Istent, hogy mentsen meg minket. Senki sem  mozdult, mindenki  hallgatott és várt. A vakrémületnek semmiféle nyoma, de annál ijesztőbb vok ez a nagy hallgatás. Vártuk a szabadulást, de vártuk a halálunkat is. Egyedül a derék vezető számított. Tartotta a kormányt, amely egyedül volt még használható állapotban. A szörnyű  sebességgel vágtató kocsi csak úgy suhogott az éjszaka  csöndjében. Orrfacsaró égett gummi-szag csapott meg időnként. Mintha a halál illatát éreztem volna. Kis fiam hangosan imádkozott tovább. Egyszer egy irtózatos ütődést  éreztünk. A kocsi egyik hátsó kereke belevágódott egy az út mentén álló diófába, majd — talán éppen ennek az ütődésnek következtében — átcsapott az út túlsó oldalára s a feltöltött árkon  végigszántott, úgy, hogy   súrolta a magas partot, miközben egy távíró póznát is kiütött s itt kissé fékebillenve nagy zökkenéssel megállott. Gyermekeimmel együtt ülve érkeztünk meg a halál borzalmas útjáról..


Bokatörés, néhány oldalbordarepedés és kisebb zúzódások történtek, a kiállott halálos veszedelmek és félelmek utáni. Kis fiam hazáig menet hangos szóval hálálkodott az Istennek a szabadításért.


Mindennemű természeti, fizikai-mechanikai törvényszerűség a biztos halált követelte, de közbelépett az isteni »gondviselés« s az emberi elme előtt rejtett és magasabb »törvényszerűséget« érvényesítette. A természeti »szükségképemiség« így áll az Úristen »szabadságának« szolgálatában. (...)


A szerző (1888-1951) erdélyi magyar filozófus és teológus, gyakorló természetjáró. Forrás: Tavaszy Sándor - Erdélyi tetők. Úti élmények és természteti képek. Szépmíves Céh, 1938. Lelőhelye a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével.