JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (6)

Ismerkedés Barcelonával

Kolumbusz a tér fölött

Jólesően nyújtóztatjuk lábainkat a szinte egész napos buszozás után, miközben Elena köré csoportosulunk a tengerparti sétányon, amely Kolumbusz nevét viseli. Kellemes fuvallat hűsíti a levegőt a 31 fokos melegben, hiszen a Földközi-tenger itt van karnyújtásnyira tőlünk. Míg a busszal forgolódunk parkolási lehetőséget keresve, megpillantom Kolumbusz zászlóshajója mását, a Santa Mariát, amely mint a hajózási múzeum részlege fogadja a kíváncsi látogatókat. Körülöttünk lüktet a közel 1 700 000 lakosú kikötőváros délutáni forgalma, de valahogy a széles sugárutakon felhígul a tömeg, nem nyomasztó. Elena pár perc alatt elmeséli, hogy a Madriddal vetélkedő katalán fővárost joggal lehet még Párizzsal is hasonlítani, hiszen a virágzó gazdasági élet mellett művészeti és turisztikai szempontból is méltó a két említett várossal való összehasonlításra. 


Valóban ez az első benyomásunk, ahogy az impozáns kandeláberekkel díszített sétányra s a közelben–távolban látszó hatalmas régi és új épületekre tekintünk, no meg a bal oldalon emelkedő, a Gellért-hegynél nagyobb Montjuichra, amelyre közúton kívül magasvasúttal is fel lehet jutni. Jó néhány villanyrendőrrel őrzött átkelő után a világhírű fás sétányon, a Ramblán gyülekezünk. A Plaza Puerta de la Paz – Békekapu tér – képe most eltér az útikönyvben megismerttől, hiszen Kolumbusz 59 méter magas emlékművét éppen felújítják, így a talapzaton levő bronz domborműveket, szobrokat, melyek a nagy felfedező életéből mutatnak be jeleneteket, most deszkabódé takarja, akárcsak a nyolc oroszlánt. A vasoszlop tetején aranyozott földgömbön álló közel nyolc méter magas Kolumbusz-szobor azonban a helyén áll. A tengerparti Avenida de Colont magas pálmafák díszítik. 


Útközben Elena mellett igyekszem maradni, így megtudom, hogy 1888 és 1929-ben világkiállítás volt Barcelonában, majd 1992-ben olimpiai játékok, így ezekre az eseményekre sokat épült-szépült a város. A Rambla 1200 méter hosszú, szakaszonként kissé megtört útvonal, ahol két oldalon zajlik az autós forgalom, míg középen, a tágas platánfás sáv különleges színfoltja a városnak. A széles, árnyékos térség utcahosszat piac, vendéglő-kávézó és mutatványos látnivalók egyvelege. A Kolumbusz-szobortól a gyönyörű Plaza de Cataluniáig terjedő sugárút engem a budapesti Andrássy útra emlékeztet, csak annál sokkal elevenebb. A helyiek Ramblasnak mondják, többes számban, hiszen keresztutakkal, kisebb terekkel öt szakaszra oszlik s ezeknek külön neve is van: Santa Monica, Capuchinos, San José, Estudios, Canaletas. Közben felfedezek egy metróállomást. Elena megjegyzi, a metró, helyi vonat, fogaskerekű és drótkötélpálya a villamos- és buszvonalak mellett nagyon jó közlekedést biztosít a városnak. Megtudom még, hogy a Rambla arab eredetű szó, és kiszáradt folyómedert jelent. Valaha itt folyt le a tenger felé a város, magasabb részeiről származó forrás- és esővíz. Ma az út két oldalán üzletek, vendéglők, színházak, mozik, múzeumok sorakoznak. Miután elhagyjuk a hajózási múzeum hatalmas épületét, Elena megmutatja az irányt, ahol a házak mögött van a híres katalán közgazdász, Güell palotája, amely színházi múzeum. Szenzációs modern macskaszobor mellett vezet el utunk, s közben meglátjuk az első eleven szobrot. Ezek az élő szobrok a Rambla világhírű nevezetességei: a szoborpózban mozdulatlan mutatványosok. Krétafehér arcú, fekete ruhás bohóc áll fél lábon, rejtély, hogy bírja olyan sokáig a kitekert testhelyzetet, mert míg körbeálljuk és bámuljuk, csak a szemhéja mozgása árulja el, hogy élő ember! 

Vár a viaszmúzeum

A Museo de Cera – viaszfigurák múzeuma – közelében Elena vezetésével jobbra átmegyünk a gyalogátkelőn, s a gótikus negyed látogatására indulunk. Hihetetlen az ellentét; pár pillanat múlva szűk középkori utcákban járunk évszázados paloták, csodás kovácsoltvas kandeláberek között, árnyékos hűvösben, különleges mintázott, csúszásmentes kövezeten. A Barrio Gotico római, vízigót és arab város kőmaradványaival és az európai középkor emlékeivel történelmi csoda Barcelonában. Az egyik szűk utcában a sóhajok hídjára emlékeztető kőcsipkés kovácsoltvas műremek köt össze két palotát emeletnyi magasan a fejünk felett. Egyik-másik palota durván faragott gránitkőkockákból épült, mások bevakoltak, néhol látszik a középkori tégla. Elhaladunk a XIV. században épült városháza és a katalán autonómiát jelképező Generalitat impozáns reneszánsz épülete előtt. Ez utóbbi engem ünnepélyességével a firenzei Palazzo Vecchióra emlékeztet. Aztán egy szűk sikátoron át a székesegyház jobb oldalán levő régi kolostor kerengőjében rövid időre mesevilág vesz körül! Az oszlopok között kápolnák sora imádkozó hívőkkel, mécsesekkel, elcsendesült turistákkal, míg a kolostorkertben délszaki növényzet – magnólia, pálma, leander, mimóza, japánrózsa és sok más virág. Kellemes hűvös van a zöld növények között átszűrődő napfényben és finom vízcsobogás – a sárkányölő Szent György szobrával díszített kút mellett kisebb sor, hiszen sokan oltják szomjukat a hideg forrásvízzel. Az 1380-1451 között épült kerengő a katalán gótika egyik gyöngyszeme. 


Hirtelen gágogásra figyelek, s látom, hogy a kert másik sarkában jókora medencében 13 fehér liba úszkál vagy a parton tollászkodik. Egy nyugodtabb sarokban Elena köré gyülekezünk, aki elmondja, hogy a város védőszentje Szent Eulália, akinek a székesegyház kriptájában áll díszes hófehér alabástrom szarkofágja. A 13 liba azt jelképezi, hogy a szent életű kislány ennyi esztendőt élt a földön. Maga a katedrális, mint sok más középkorban emelt templom, egy román stílusú székesegyház romjain kezdett el épülni, míg az alapoknál IV. századi őskeresztény kápolna maradványai találhatók. Az építkezést 1298-ban kezdték el gótikus stílusban, 1459-ig dolgoztak a háromhajós, impozáns méretű templomon, hiszen hossza 83, szélessége 37, magassága 25 méter. Akárcsak számos középkori templomot, a barcelonai székesegyházat is épületek veszik körül, így nincs meg a rálátás csak a főbejárat felőli térről, amelyet különben csak a XIX.-XX. század fordulóján alakítottak ki gótikus stílusban, hasonlatosan az akkor épült kupolával. 

A Piaza

A Szent Severo kapun át jutunk a pompás székesegyházba, s először látom a könyvekben leírt spanyol jellegzetességet, miszerint a szentély és a kórus a templom közepén van! A kórust itt három oldalról fal veszi körül. Az elkerített terület előtti részt nevezik trascorónak, és a szabad oldalon a díszes, áttört ajtón és rácson túli rész a coro. Itt – a hely akkora, mint egy kisebb templom – a kanonoki székek felett régi címerek díszlenek. Csak futó benyomást szerezhetünk a díszes mellékkápolnákról, ám megnézzük a leghíresebbet. Itt áll a fából faragott, füsttől fekete Krisztus-szobor, amely a hagyomány szerint az 1571-es lepantói tengeri csatában a hős Don Juan de Austria zászlóshajóját díszítette. Nagyon jelentős csata volt, mert ebben az ütközetben a keresztények legyőzték a török hajóhadat. Gyönyörűek a XV. századból való színes mozaik üvegablakok, valamint a hatalmas főoltár előtti díszes, faragott kanonoki székek. Innen lépcsőkön jutunk le az altemplomba, ahol Szent Eulália alabástrom szarkofágja található. 





Mivel Elena sürget, hiszen még sok látnivaló vár ránk, így bámulva és vissza- visszanézve a főkapun át hagyjuk el a székesegyházat, egy barátságos térre érve. Előbb berohanunk képeslapot, útikönyvet, emléktárgyakat vásárolni egy kicsiny üzletbe, mikor spanyol népzene üti meg a fülünket. Gyorsan kitódulunk a térre, ahol hosszú, fodros fekete ruhában középkorú nő táncol, míg három férfi kíséri fuvola-, dob- és énekszóval. Pillanatok alatt összegyűl a tömeg, elbűvölten figyeli a kicsiny pódiumon zajló produkciót. Már a templomban felfigyeltem két hátizsákos kéregető tinédzser lányra, akik valamilyen szláv nyelven beszélve a csoportunk körül ólálkodtak. Míg a táncosnőt bámulom, furcsa érzésem támad, lenézek s hát észreveszem, hogy az egyik leány éppen óvatosan húzza ki a válltáskám villámzárját! Elkapom a kezét, bár ott pénzt úgysem talált volna, mert az minden külföldi utamon az útlevéllel együtt a nyakamban hordom egy vászonzacskóban. Erre eloldalognak jobb turista után nézve. 


Ezután Antoni Gaudi, a híres katalán építész művei nyomába eredünk. Autóbuszba ülünk, és csodáljuk a késő délutáni forgalmat. Egy széles sugárúton egymással majdnem szemben áll a Batlló- és a Mila-ház, mindkettő a híres építész alkotása, aki a Sagrada familia – Szent család – templommal világhírnévre tett szert. Elena figyelmeztet, az utóbbit majd útban hazafelé látogatjuk meg. Antoni Gaudi a Barcelonától nem túl távoli kisvárosban, Reusban született 1852-ben. Apja kazánkovács és Antoni öt gyermek közül a legkisebb. Zsenge korától érdeklődik a virágok, állatok iránt, szenvedélye az építészet, ezért szülei tanítattják. Széles körű ismeretei, aprólékos munkája, korszakalkotó ötletei nyomán kora leghíresebb építésze lesz. Sokfelé épít az országban, de leghíresebb munkái Barcelonában találhatók. Saját kezűleg is faragott, kovácsolt, nemcsak az épületeket tervezte, hanem a külső és belső építészeti látványra is hangsúlyt fektetett. Anyagilag a gazdag Güell család támogatta akkor bizarrnak tűnő ötleteit. Egyik csodás alkotása, a Güell park, amit szintén később fogunk meglátogatni, gyermeket és felnőttet egyaránt elvarázsol. A sokoldalú művészt 1926-ban villamos gázolta el, s csak egy nap múlva találták meg tehetős barátai a szegények kórházában, ahol röviddel ezután a sérülésekbe belehalt. 

La Pedrera

Buszból leszállva azon izgulunk, nyitva lesz-e még a La Pedrera – Kőbánya –, ahogy a Mila-házat a helybeliek becézik, hiszen ott működik a Gaudi múzeum. Szerencsénk van és fél óra a zárásig. Beléptidíj 600 peseta (60 000 lej), nekem a sajtóigazolványra adnak ingyenes belépőt. Nézelődve az udvaron az épület hangulata a váradi szecessziós palotákat juttatja eszembe, azzal a különbséggel, hogy azoknál sokkal merészebb. Az 1905-1910 között épült hatemeletes palotán nincsenek sarkok, minden lekerekített, hullámos, a kő és a leveles ágakat, virágokat megelevenítő kovácsoltvas. Az ablakok nagysága és magassága is változó, a falak sem egyenesek, s benn az udvar is olyan, mint egy barlang és az őserdő keveréke. Lifttel visznek fel a legfelső szintre, a hegyet-völgyet, sárkányokat, delfineket formázó tetőre, ahol fából készített lécsőkön, járdákon körbejárhatjuk a két utcára néző sarokpalotát, miközben helyenként lekukkanthatunk a sugárút, a Passeig de Gracía forgalmára. A magasból kibontakozik a közeli városnegyedek háztetőinek, tornyainak panorámája is. Miközben a díszes kéményeket és tornyocskákat kerülgetem, arra gondolok, nem véletlen, hogy kísérőivel sok gyermek hancúrozik a tetőn, hiszen mindez a kicsinyeknek még varázslatosabb, mint a felnőtteknek, mivel a díszekben számos állat-, virág-, levélfigura is rejtve van. Valódi szürrealista álomkép az egész, a hordót formáló tetőrészletekkel és a hullámos cserepekkel. Ezután gyalogszerrel a legfelső emeletre érkezem. Pinceszerű, boltíves termekben nézelődöm, ahol a mester életművét képek, makettek mutatják be. 


Közben – már elmúlt háromnegyed nyolc – a múzeumőrők tessékelik kifelé a népet. Mivel az éppen lefelé induló liftbe már nem férek be, elindulok a kényelmes egyfordulós lépcsőkön. Bejövetel előtt megszámoltam a hat emeletet, így fantasztikus élményem van, hiszen úgy tűnik, a lépcsők nem akarnak véget érni! Jön utánam még egy francia férfi, az sem érti a dolgot, de végül leérkezünk az udvari előcsarnokba. Mivel útközben beszélgetünk, nem tudom megszámolni, de több mint tíz fordulót hagyunk magunk mögött. Legyen ez is Gaudi titka és varázslata! 


Az utcára kiérve találkozunk azzal a féltucatnyi társunkkal, akik nem jöttek be a múzeumba, hanem nézelődéssel töltötték, az időt. Még az út túloldalán közelről megnézzük a Batlló-házat, amely ötemeletes lakóház. Ennek is hullámos az utcafrontja, s a kerámia- és üvegszilánk-borítás valódi botanikus- és állatkertet idéz, az első két szint erkélyei pedig fatörzseket, ágakat formáznak. Itt is hullámos cserép fedi a palotát, de az ablakok szabályosak, nem úgy, mint La Pedreránál. Nézelődésünk idején is több csoport turista csodálja a palotát, nyakát jól hátravetve, mert bár széles a járda, a rálátás nehéz a felsőbb szintekre. 


(Folytatjuk)