JACK OLSEN: A szörny (22)

(Utolsó fejezet és Epilógus)

Toni Hiebeler

Az 1957-es katasztrófa után minden nyáron csoportok indultak Alpiglenből, Eigergletscher-ből, Kleine Scheideggből, hogy átkutassák a hegy alját a két eltűnt német nyomai után, és minden évben találtak valamit. Régi kötelekre, cipőkre, bivakfelszerelések darabjaira, egy elpusztult hegymászó tárcájára, jégcsákányokra és a mállott sziklával együtt leesett szögekre bukkantak, csak azt nem találták meg, amit kerestek. Egy ásványgyűjtő megtalált egy penészes régi zubbonyt, levette a címkét róla és átadta Stägernek, aki azt mondta, lehetséges, hogy Nothdurfté vagy Mayeré volt. De ettől a semmit sem bizonyító lelettől eltekintve - amit Stäger átadott a rendőrségnek - nem bukkantak az eltűntek nyomára.


Az Eiger történetében még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig maradtak fenn holttestek a falban, és ahogy az évek teltek, egyre rejtélyesebbé vált az ügy. Lehetséges, hogy egy szakadékba estek az északi fal felső hólejtőjén? Nem, hiszen nincsenek olyan mély szakadékok, amelyek négy hosszú éven át fogva tarthatnák a testeket: a lavinák és sziklaomlások mindent a hegyfal meredek szakadékaiba hordanak, és azok innen a hegy lábáig zuhannak le. A kutató expedíciók tagjai tapasztalatból tudták, hogy a hegyoldalról lezuhanó testek a fal közepe táján, kiugró hatalmas sziklabordától, a Vasalótól vagy kicsit balra, vagy kicsit jobbra esnek le, úgy, hogy a keresést a hegy aljában viszonylag kis területre lehet korlátozni. Ezért állandóan figyelték ezeket a helyeket, de hiába.


1961 elején négy alpinista érkezett Münchenből. Ők az északi fal első téli megmászására vállalkoztak. Vezetőjük Toni Hiebeler, a Der Berkamerad szerkesztője volt. Ez az alpinista folyóirat már az 1957-es tragédia óta támadta a svájciakat. A négyszemélyes kötélegyüttest hamarosan megpillantották a falon. Lassú, egyenletes tempóban haladtak előre. Az idő hideg volt, de tiszta, és így tucatjával repültek a gépek a hegy felé, hogy felvételeket készítsenek. Egy egész Európára kiterjedő televíziós hálózat pedig a teleobjektíves kamera segítségével a Kleine Scheideggi szállodából figyelte a megmászást.


Amikor a kötéltársaság azon a szakaszon haladt keresztül, ahol Corti utoljára látta Nothdurftot és Mayert, egy svájci lap által bérelt repülőgép szállt a hegyoldal fölé, és egy fényképész nagy látószögű lencsével felvételeket készített. A sötétkamrában előhívta és kinagyította a képeket, hogy lássa, mit vett fel. Az egyik felvételen a két elöl haladó németet látta, magasan fenn a kijárati szakadékokban. Ujjával követte a kötelek vonalát addig a jóval lejjebb levő pontig, ahol a két másik mászó jött utánuk. Jobbra, a kötéltől mintegy tizenöthúsz méterre olyasmit vett észre, ami egy ötödik hegymászónak látszott. Ez megmagyarázhatatlannak tűnt, mert mindenki tudta, hogy a német kötélegyüttes csak négy tagból áll. A fényképész alaposabban megfigyelte a felvételt egy nagyítón keresztül, és most már bizonyosra vette, hogy egy ötödik emberi lényt lát. Az alak függőleges helyzetben látszott. Ez természetes is volt, mert másképpen nem állhatott volna meg a falon. Úgy tűnt, hogy egy kürtőszerű, kissé védett területen áll. Kötelet nem lehetett látni, de a fényképész úgy vélte, hogy ki tudja venni a nadrágot és a férfi felsőtörzsét.


A fénykép megjelent a lapokban, és az egész Felföld figyelme az ötödik ember rejtélye felé fordult. Más fényképészek is béreltek gépeket es készítettek felvételeket. Soknak nem sikerült a felvétel: az alak a mindkét oldalán előreugró sziklák miatt nem látszott.


Lent Kleine Schneideggben, Kaspar von Almen irodájában kinagyították a képeket, nagyítókon keresztül vizsgálták és kikérték a szakértők véleményét. Megállapították, hogy a test teljesen arányos a falon haladó négy hegymászó képével, és pontosan azon az útvonalon volt látható, amelyen Nothdurft és Mayer ment a hegytető felé. Sokak szerint ebből csak egyre lehetett következtetni: hogy az „ötödik ember" Mayer vagy Nothdurft, akit saját falikampói és kötelei szögeztek a sziklához abban a kényszerű helyzetben, amelyet azon a péntek éjszakán, 1957-ben kellett elfoglalniuk, amikor a vihar végigsöpört a hegyoldalon. Mások nevetségesnek találták ezt a feltételezést, köztük Seiler és Hiebeler is.


- Biztos vagyok abban, hogy ez csak egy emberi alak formájára emlékeztető szikla - mondta Hiebeler.


Seiler többször is átrepült a hegyoldal felett, és megállapította, hogy a „test" ugyanolyan szürkéskék színű, mint a környező sziklák kövei.


- Sokkal kevésbé emlékeztet emberre, ha távcsővel nézi az ember, mint a fényképeken - mondta.


Kaspar von Almen hajlott arra, hogy egyetértsen vele, bár nem volt egészen biztos a vélemények helyességében.


- Lehetséges, hogy a testek valahol fennakadtak, de ez nem túlságosan valószínű ezen a szinte függőleges falon - mondta. - De még akkor is találnunk kellett volna valamit a felszerelésükből, szögeket vagy egyebeket. Ennek ellenére semmilyen nyomot nem találtunk, így hát nem lehet kétséges, hogy még valahol fenn kell lenniök, hiszen már rég el kellett, hogy vessük azt az elméletet, amely szerint valamilyen más útvonalon hagyták el a falat. Az a hely, ahol a fényképen a „test" látható, valóban alkalmas éjszakázásra, mert szemmel láthatólag valami védelmet nyújt.


- De meg kell várni a következő nyarat, amikor kutatócsoportok tisztázhatják a dolgot.


Azonban az Eigeren végzett mentésnek és dicstelen utójátékának történetére nem a hegyoldalt újból felderítő bátor vállalkozással gördült le a zárófüggöny, hanem egy olyan véletlennel, amelynek szereplői Werner Stäger és hegyivezető társai voltak.


Az 1961-es hegymászó évad vége felé, amelynek során az északi fal tizennyolcadik áldozata vesztette életét, a vezetők végre hozzákezdtek egy befejezésre váró munkához. Már két éve volt a hegy tetején az a felszerelés, amit Longhi lehozásához felvittek, s közben egyre mélyebbre süllyedt a hegytető havába és jegébe. A szűkszavú vezetők azonban erre sosem adtak magyarázatot: pedig csak fel kellett volna menniök a nyugati oldalon, és onnan néhány óra alatt lehozhatták volna az értékes felszerelést, ahogy annak idején Friedli és emberei a magukét is levitték néhány nappal Corti megmentése után. Ennek ellenére a vezetők több ezer frank értékű felszerelést hagytak heverni a hegytetőn.


1961 szeptember utolsó napjaiban azonban Stäger megszervezte a felszerelés leszállítását. Egy csütörtök reggel több emberével felért a csúcsra, ahol a felszerelés nagy része beolvadt, majd befagyott a jégbe, vagy helyrehozhatatlanul tönkrement. Jóformán semmi mást nem tudtak megmenteni, mint kb. 400 méter hosszú és 10 tekercsből álló kenderkötelet, amit Christian Rubitól vettek. A kötél megvastagodott a rárakódott nedvességtől és nagyon nehezen lehetett kezelni. Stäger kiadta az utasítást, hogy a kötegeket szedjék szét és úgy húzzák végig a hegyen. A nyugati falon a vezetők lelökdösték, és ha kellett, újra kiszabadították a megakadt kötegeket. Az egyik köteg lecsúszott egy nagy hófalon és beesett egy szakadékba vagy száz méterre a nyugati hegyoldalban vezető, általában használt útvonaltól. A vezetők lemásztak a kötegért és ott két holttestet találtak.


Az Alpokban holttestekre bukkanni: nem újság a vezetők számára. A Felföld sokszor rejteget olyanokat, akiket már nem is keresnek. Először azt hitték, hogy a szakadékban talált halott két angol, akiket 1958-ban láttak utoljára a Jungfrau tömbjén. Egyik vezetőnek sem fordult meg az agyában az a lehetőség, hogy Nothdurft és Mayer testére bukkantak. A két német bizonyára valahol az északi falon van vagy a hegy aljánál. Az biztos, hogy nem lehetnek itt, a nyugati hegyoldalon felvezető út mellett.


Stäger megvizsgálta a leletet. A testek nem maradtak épségben. Nem úgy, mint Longhi esetében, testüket nem aszalta a szárító szél és a levegő, hanem egész a csontig felbomlottak, úgy, hogy már csak a csontvázuk maradt meg. Testtartásuk pontosan megmutatta, hogyan érte őket a halál. Az egyik földhöz lapult, a másik kuporgó helyzetben volt, háttal a fölötte emelkedő meredek falnak. Ilyen helyzetben találják azokat, akiket lavina ér utol, s közben megpróbálnak hátat fordítani a ledübörgő hónak és jégnek, hogy a megfulladást  elkerüljék. Nem csúsztak meg és nem is estek le, csontjaik épségben maradtak, ruhájukon sem volt szakadás. Hátizsákjuk telve volt fémszerszámokkal, nyakuk körül pedig karabinerek és szögek lánca lógott. Egyikük csuklócsontján egy rövid szíjon jégcsákány függött. Sárga orkánnadrágjuk tökéletes épségben maradt, mászófelszerelésük szinte újnak hatott. Egyikük hátizsákjában egy kék noteszt találtak, de az írást teljesen lemosta az eső és az olvadt hó.


A vezetők megjelölték a testek lelőhelyét és megindultak a mentőállomásra segítségért. Alig haladtak valamit, amikor egy újabb testet fedeztek fel, amelyet minden nehézség nélkül azonosítani tudtak. Engelberg Titl volt, egy bécsi zongorahangoló, aki 1958-ban megmászta a nyugati falat és visszafelé jövet leesett. Noteszét és kesztyűjét egy évvel ezelőtt majdnem ugyanott találták meg.


Másnap a vezetők egy csoportja Stägerrel az élen visszament a hegyre, és lehozta a másik két testet az elkerülhetetlen utolsó állomásra: a lauterbrunneni temető halottasházába. Az alapos vizsgálat kimutatta, hogy két németről van szó. Szinte minden felszerelésükön német gyártócégek nevét találták. Azonban az Eigeren csupán két német tűnt el: Günther Nothdurft és Franz Mayer. Mayer nővérét, aki Svájcban élt, rögtön értesítették, hogy jöjjön a halottasházba. Fel is ismerte bátyja ruháit és felszerelését. Minden kétséget kizáró bizonyítékot szolgáltatott a két halott fogsorának vizsgálata. Végre megoldódott az Eiger legnagyobb rejtélye. Most már rekonstruálni lehetett a két ifjú, bajor hegymászó óráit.

Longhi maradványai a falon

Corti 1957. augusztus 9-én, pénteken  késő délután látta őket a hegytető felé felkapaszkodni. Még aznap felértek a csúcsra, de valószínűleg csak késő éjszaka, amikor ólmos eső és hó csapdosta az északi falat. Azt a bizonytalan jelentést, hogy két hegymászót láttak a hegytetőn péntek éjfél körül - amit von Almen a rádióján közvetített is Friedlinek - akkor nem vették figyelembe, mert nem tartották megbízhatónak. Most azonban jelentés alapján meglehetősen pontosan meghatározták, hogy mennyi ideig - nyolc vagy kilenc óráig - tartott, amíg a két német a csúcsra ért, miután Cortitól elvált. Ezen idő alatt nyilvánvalóan elfogyott az erejük, de mivel ígéretet tettek, hogy segítséget hoznak a lent rekedt két olasznak, megkezdték a leereszkedést az Eigergletscher vasútállomás felé, amely 1650 méternyi utat jelentett lefelé a szélkorbácsolta nyugati hegyoldalon. A könyörület hajtotta őket erre a kétségbeesetten elszánt, de eleve reménytelen vállalkozásra. Bizonyosan hallották alattuk a szűnni nem akaró lavinák dübörgését. Ezt Seiler is hallotta akkor, és ez arra késztette a svájci mentőcsoportokat, hogy lemondjanak a nyugati falon vezető út megmászásáról, mint túlságosan veszedelmes kísérletről. De a két német ment tovább, vállalta az objektív veszélyeket, hogy segítséget hozzon kötéltársainak, akikkel a véletlen összehozta őket. Megrendítően rövid távolságra jutottak a nyugati hegyoldalon, mert egy lavina a fojtogató halálba söpörte őket. Holtan feküdtek már a hó alatt, amikor a mentőcsapatok mellettük mentek el - először Terray és de Booy, majd Cassin, Mauri és Eiselin, utánuk a Hegyi Mentők tagjai, a lengyelek és a többiek. Egyikük sem gondolt arra, hogy arra forduljon. A lavina még a nyomaikat is elsöpörte.


A temető halottasházából a két hős alpinista - az északi fal történetében a tizenharmadik megmászók - földi maradványait halottszállító kocsin Bajorországba vitték. A kék noteszt a berni rendőrség bűnügyi vizsgáló csoportja tanulmányozta, de abból semmit sem tudott kideríteni. Az írást lemosta az eső, és így még ultraviola fénnyel sem lehetett rekonstruálni Günther Nothdurft utolsó feljegyzéseit.


A Blick című svájci lap riporterei felkeresték Olginatet, hogy megvigyék a hírt Claudio Cortinak. Mint rendesen, most sem volt fogalma arról, mi folyik az Eigeren. Felindulás nélkül közölte, örül, hogy a neve tisztázódott, és hogy most mások is megállapítják, amit ő már annyiszor elmondott: „Corti nem bűnös".


Szemmel láthatóan ennél a hírnél sokkal jobban érdekelte, hogy pár hónapos kislányát kihozták a kórházból, ahol sikeres műtéten esett keresztül. Számára nem jelentett újságot, hogy ártatlan, mások meg hadd lepődjenek meg. További terveiről a következőket nyilatkozta a Blicknek:


- Mostanáig nem találtam senkit, aki hajlandó lett volna velem jönni az északi falra, de most biztosan találok valakit.


Európa megborzongott.




Eplógus


Hol vannak most az élők, hogyan alakult a sorsuk?


Seiler és Friedli, akiket Svájcban hősként tisztelnek, szép eredményeket értek el a szakmájukban, a fémárugyártásban. Seilernek saját kis automatizált üzeme van szülővárosában, Böningenben, Friedlinek pedig gyára van néhány kilométerre onnan. Mindkettőnek szépen jövedelmeznek a svájci hadsereggel kötött, mentő-felszerelésekre vonatkozó szerződések. Már rég elfelejtették a nyomasztó hangulat által keletkezett kis nézeteltérést az Eigeren, és mindketten nagy elismeréssel nyilatkoznak egymásról.


- El sem tudom mondani, milyen nagyra becsülöm ezt a Friedlit - mondja Seilcr. - Meg kell vallanom, amikor először találkoztunk, nem voltam tisztában a képességeivel. Bámulatba ejtett tudásával, és mindig igénybe veszem a segítségét, ha szükségem lesz rá. Mindig úgy áll előttem, ahogy ott az Eiger csúcsán láttam. Erős ember, valamivel idősebb nálam, egy kicsit magasabb és nem ilyen kövér az arca, magatartása egy igazi hegymászóé. Úgy hiszem, sok tekintetben ő volt a mentés igazi hőse.

JACK OLSEN: A szörny (21)

Stäger utasította Jaunt, hogy a jégcsákányt, a kalapácsokat és a hátizsákot hagyja a párkányon.


- Most felhúzunk - mondta.


Majdnem 180 kiló terhelte a kábelt. Ezért lassan haladtak felfelé. Jaun volt elöl, egy méterrel a lábai alatt Longhi teste függött lóbá-lódzó karokkal. Törzse forgott a kötélen, amely a kábelhez erősítette. A különféle manőverezések következtében a kábel erősen megcsavarodott. Jaun hamarosan tapasztalta, hogy pörögni kezd. Be kellett csuknia a szemét, hogy el ne szédüljön.  Más nehézségek is jelentkeztek.


Longhi vonszolódó teste minduntalan beékelődött a sziklarepedésekbe.


- Állj! - hangzott fel többször is Jaun kiáltása. - Vissza kell mennem, hogy kiszabadítsam a testet!


11.45-kor Jaun jelentette, hogy kimerült, hangja most először árult el kételyt.


- Nem hiszem, hogy bírom a tetőig - mondta.


A csörlő kezelői abbahagyták a húzást és hosszú ideig nem kaptak jelzést a társuktól oda-lentről. Egyszer azonban a vevőben felcsendült Jaun erős hangja:


- Húzzatok tovább! Csak nem akarjátok, hogy holnapig itt maradjak?


A kábel megkezdte lassú mozgását felfelé, és Jaun nemsokára, hatvan méterrel feljebb megpillantotta a két utolsó csigánál szolgálatot teljesítő Alfréd Fuchs plasztik sisakját. Azonban még mindig hátra volt egy áthajló szikla, amely másfél méterre meredt ki a hegyoldalból. A megcsavarodott kábelen túlságosan veszélyes lett volna akár az egyik, akár a másik oldalt megkerülni. Ezért Jaun arra kérte a csörlő kezelőit, hogy a levegőben egyenesen húzzák fel őt meg Longhit az áthajlásra. Ahogy az űrben forogva lebegett, érezte a sziklába vájódó kábel rezgését. Ebben a pörgő helyzetben megpróbálta megtartani egyensúlyát. Egyszer csak érezte, hogy nem haladnak felfelé. A kábel elakadt.


- Csináljatok valamit! - mondta, és hangjában már félelem csendült meg.


A kábel megindult és egy-egy centimétert haladt felfelé. Jaun megragadta az áthajlás szélét és felhúzta magát. Tovább haladtak, de egyre lassabban. A hatmilliméteres kábelt 45 méteres hosszanként kapcsolták össze, és minden összeillesztés majdnem 2,5 cm vastag volt. A kábel mély, keskeny barázdákat vágott a sziklába, a vastag összeillesztések pedig beszorultak ezekbe. Ötven méterrel feljebb Fuchs várta, készen arra, hogy segítsen, de akkor Jaun a levegőben félúton végképp elakadt, és sebesen forogni kezdett, ahogy a megsodródott és beszorult kábel kiszabadulva visszapörgött.


Hosszú másodpercekig forgott Jaunnal a világ. Megragadta a sziklát, lefékezte a forgást és megpróbált felhúzódzkodni, de az alatta lógó teher visszahúzta. Újból és újból belekapaszkodott a sziklába, egyik kezével igyekezett csökkenteni a kábel feszülését, másik kezével meg arra törekedett, hogy kiszabadítsa a beszorult kábelt szűk kőhornyából. A csörlő kezelői azon fáradoztak, hogy nyers erővel felhúzzák a kábelt. Amikor azonban Jaun meghallotta a megfeszülő kábel sivító hangját, gyorsan odaszólt nekik:


- Nem lesz jó, ha erőltetitek! így még rosszabb!


A kimerült férfi másfél óráig függött a levegőben nehéz terhével, és küszködött a sziklába kapaszkodva. Végül már szinte minden ereje elhagyta.


- Fritz! Állj! - szólította Stäger a rádióján. - Le kell küldenünk valakit, aki segít!


Ezután az utolsó csigasort kezelő Alfréd Fuchsra kötelet erősítettek és leengedték a meredek falon. Ügyes leereszkedéssel elérte a kábel beakadt részét, szögeket vert a sziklába, és egy másik kötelet leeresztett Jaunhoz, hogy azon húzza fel magát, és így csökkenjen a kábelt terhelő súly. Amikor így a kábel feszülése kissé engedett, Fuchs azt megragadta, nekifeszült a sziklának és teljes ereiből kifelé húzta. A kábel kiszabadult és Jaun kikerült a veszélyes helyzetből. Közben alaposan összehorzsolta és vagdalta a kezét. Fuchs a gerinc alsó részéig együtt tette meg az utat Jaunnal és a testtel. Délután fél háromkor értek az alsó csigasorhoz. Itt Jaun kis pihenőt tartott. Innen még másfél óráig tartott, amíg túljutottak az utolsó kilencven méteren és elérték a gerincen elhelyezett csörlőket. Jaun majdnem kilenc óráig tartó bajlódás után végre felvonszolta Stefano Longhi testét a hegytetőre. Társai leverten várakoztak fenn. Igaz, a testet sikerült felhozni, de semmi egyebet sem találtak, csak a testet, semmit, ami megoldaná az 1957 óta tisztázatlan rejtélyt. Aztán veszélyben volt a művelet pénzügyi alapja is: repülőgépek pásztáztak a hegyoldal felett és egész délután felvételeket készítettek. Nemcsak Geiger vörös Piperjei voltak ezek, hanem konkurrens képes újságok, napilapok által bérelt gépek is. Közben lejárt a légtér használatára vonatkozó kizárólagos joguk is. És ami ugyanilyen bosszantó volt: látták, hogy az „ellenzék" riporterei a Kleine Scheideggi szállókból az egész műveletet figyelték, sőt néhány kívülálló még a rádióösszeköttetésbe is bekapcsolódott. A művelet, amelytől azt remélték, hogy 9 000 frankot hoz a hegyivezetőknek, nyilvánosság elé került.


Azzal a meggyőződéssel, hogy minden fáradságuk hiábavaló volt, a vezetők nekiláttak annak a nem éppen kellemes feladatnak, hogy végigvonszolják Longhi testét a hegytető gerincén több mint 200 méteren keresztül, majd a havon át a rögtönzött repülőtérre.


Hat órakor megérkeztek a testtel a hóval borított kifutóra. Stäger még egyszer átkutatta a halott ruháit, de mindössze egy szerencsetalizmánt és a Ragni jelvényét találta meg. Arca sötétbarna volt; ajka összeszorítva maradt, szeme kifejezéstelenül meredt. Stäger az egyik vezetővel kiegyenesítette az olasz lábát, karját. Közben Longhi kezére pillantott és észrevette az óráját, ami járt; mozgatás közben az önműködően felhúzható óra ismét elindult.

JACK OLSEN: A szörny (20)

A Longhi testének lehozatalára vállalkozó svájci expedíció kulcsembere Werner Stäger, a lauterbrunneni hegyivezetők főnöke, Christian Rubi közeli barátja volt, egyike azoknak a vezetőknek, akik ott voltak a vasúti alagút aknakijáratánál, amikor az előző évben Raditschnignek és Brandlernek Noichl sérülése miatt vissza kellett fordulnia. 1959-ben harminchat éves, csinos férfi volt, darabos, tagbaszakadt, napbarnított, erős, hajlott orral, egyenes fekete hajjal. Kiváló hegyivezetőnek tartották. A hegyekben járt nyáron, síoktatóként dolgozott télen, és művelte apró kis földjét a Lauterbrunnen-völgyben. Rubihoz hasonlóan ő is gyűlölte a von Almen családot, és elítélte a vaskorszak hegymászóit.


- Az egész mentés az északi falon - mondta - amatőrök játéka volt profik ellen, és jó propaganda a Kleine Scheidegg szállodáknak.


Hegyivezető társaihoz hasonlóan állandóan foglalkoztatta Longhi függő testének látványa, de a többiekkel ellentétben az volt a terve, hogy lehozza a testet. Később egyszer elmesélte, hogyan kezdődött az egész:


- 1958 december második hetében egy német társaság televíziós filmet forgatott Kleine Scheideggen, és  én is szerepeltem a filmben. A felvevők között 130 méternyiről kellett lesiklanom a kamerák felé lapp, ormótlan, mindkét végükön  hegyes,  vájat  nélküli  sítalpakon, nagyon gyenge kötésekkel. Két másik vezetővel, Oskar Gertschsel és Fritz Jüannal álltunk. Felnéztünk az Eiger északi falára, és tudtam, mire emlékeznek. Én is felnéztem, Longhira gondoltam és azokra, akik húsz centime-ért bámulják teleszkópon.


- Sikerült egyetlen bukással megúsznom a lesiklást. A többiek nevettek, aztán ebédeltünk és teát főztünk. Elkezdtünk beszélgetni Oskarral és Fritzcel, és megállapodtunk, hogy elvisszük Longhit a távcsövek elől. Ezt kézfogással is megpecsételtük és megfogadtuk, hogy senkinek sem szólunk, amíg el nem jön a nap.


Az expedíció eredetének ez a naiv elbeszélése valójában Stäger legbelső meggyőződését tárta fel, a lényeg benne az a mondat, hogy „elvisszük a távcsövek elől". Természetesen von Almen nyilvános távcsövéről volt szó, amelybe folytak a pénzdarabok, és Stäger már rég magáévá tette Christian Rubi álláspontját, hogy ami jó von Almenéknek, az rossz a vezetőknek. Valami azonban kimaradt Stäger visszaemlékezéséből, amelyben felidézte ezt a beszélgetést Gertschsel és Juannal. Longhi lehozatalának gondolata nem a Kleine Scheideggi sílejtőkön született meg, hanem néhány hónappal előbb, egy holland újságíróval, Jaap Giltayval történő találkozásakor. A holland egy amszterdami hírszolgálati iroda képviselője, vakációra jött a Felföldre, látta Longhi testét, hallott az azzal kapcsolatos rejtélyről és vitáról. Megbeszélte a dolgot Stägerrel és Gertschsel, a hegyoldalon fekvő falu, Wengen vezetőinek megbízottjával, és megtudta tőlük, hogy a fő probléma a pénz. A svájci vezetők szeretnék lehozni a holttestet, de szegények, nem tudják megvenni a szükséges felszerelést. A két vezető elmondta, hogy az expedíció veszélyes vállalkozás lenne, ha nem tapasztalt vezetőkből toborzott nagy csoport hajtja végre, ha nem tudnak szerezni repülőgépet, amely felviszi a vezetőket a hegy lehető legmagasabb pontjára. A kábel- és csörlőberendezést is meg kellene venniök, amivel leeresztenek valakit a hegyoldalon. Giltay azt mondta nekik, hogy van egy elképzelése, hogyan teremthetnék elő a pénzt, és megígérte, hogy ír majd Amszterdamból.


Az volt a terve, hogy több európai lapot bevon az expedícióba olyan formában, hogy lehetővé teszi nekik az akció történetének képekkel illusztrált, kizárólagos jogú közlését annak fejében, hogy biztosítják a szükséges anyagiakat. Ebben a tervben igazán semmi kifogásolnivaló nem lehetett, inkább ügyes újságírói sakkhúzás volt Giltay részéről. Hamarosan megkötötte a szerződéseket, és 1959 márciusában közölte Stägerrel és Gertschsel, hogy a pénz rendelkezésükre áll. Ezután hosszas levélváltás folyt a vezetők és a holland szerkesztő között. A legrosszabb, amitől Giltay félhetett, az volt, hogy más lapok is értesülnek az akcióról, kiküldik saját riportereiket és fényképészeiket a helyszínre és „ellopják" a kizárólagos jogú történetet. Hogy ez ellen biztosítsa magát Giltay, a vezetőkkel kötött szerződésbe olyan kikötést is bevett, hogy 250 dollár büntetést fizet bármelyik vezető, ha az akció előtti három napon belül tájékoztatást ad kívülálló újságírónak. Gertsch tiltakozott ez ellen, túl szigorúnak találta.


- Miért nem lehet ötven vagy hatvan dollár a bírság? - írta Giltaynak. Azt is közölte, hogy a költségek nagyon magasak lesznek. - A felszerelés szállítása Geiger repülőgépein igen költséges, aztán szükségünk van rögzítő felszerelésre, acélkábelekre, hordozható adó-vevő készülékekre, repülőkre, tíz vezetőre és miután az Alpin Klub nem rendelkezik az akcióhoz szükséges felszereléssel, nagy kiadásokra kell számítanunk - írta Gertsch. - Így azon múlik minden, hogy minél több pénzt lehessen előteremteni ezekre a célokra.


Végül arra kérte a holland újságírót, biztosítson egy minimális összeget a vezetőknek fizetésként, „hogy ne fizessünk rá"!


Giltay visszaküldte a módosított szerződést, amelyre 1959. május 21-én Gertsch azt válaszolta, hogy valamennyi résztvevő vezető aláírja a szerződést. A rendelkezésre álló összeg, nyolcvan százalékát fordítják a kiadások és a svájci vezetők fizetésének fedezésére, a többit a holland hírügynökség kapja.


Miközben így az anyagi kérdések megoldás felé közeledtek, Stäger felderítő repülésre indult az északi hegyoldal fölé a kiváló mentőrepülővel, Hermann Geigerrel. Mint valami mérnök, aki fogas probléma megoldásán fáradozik, fényképeket készített, vázlatokat rajzolt a holttest pontos helyzetéről, megjelölte a fentről történő megközelítésre legalkalmasabb útvonalat. Azt mindjárt látta, hogy az expedíció résztvevőit egítik a körülmények. A holttest az északi hegyoldal legkeletibb részén függött, és így a hegytetőn szükséges munkálatok egy részét a könnyebb északkeleti hegyoldalon tudják majd végezni, s nem kell a hegytető éles, veszélyes gerincén tevékenykedni. Centiméterre kiszámította, hogy mennyi kábelre lesz szükség. Megállapította, hogy 395 méter hosszú szükséges lefelé, ezért 410 métert vásárolt. A lehető legkevesebb biztonsági ráhagyással dolgozott. Ezeket az előkészületeket a szerződés feltételeinek megfelelően a legnagyobb titokban végezték. Valami azonban mégis kiszivárgott. A Der Bergkamerad című müncheni alpinista folyóirat szerkesztője érdeklődő levelet küldött Christian Rubihoz. Azt írta, hogy értesülései szerint a svájciak a holttest lehozását tervezik és már felderítő repüléseket is végeztek a hegyoldal felett.


Rubi vezetőit védve így válaszolt: - Információim szerint Geiger meghívott két vezetőt és síoktatót egy repülésre, mivel úgy tervezik, hogy a Mannlichenen repülőteret építenek kis gépek leszállására a magashegyi síelők részére.


Ezzel a németeket sikerült a nyomról eltéríteni.

JACK OLSEN: A szörny (19)

Meleg takaró a Svájci Alpin Club logójával diszitve

Volt egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma részeseit - a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az, hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból behozott csoportok.


Ebben a kérdésben az európai hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi, és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti maga volt az, aki azt mondta:


- Találjuk meg a holttesteket, azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.


De ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és őt sem sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett volna, amit nyilvánosan elítéltek.  Ha most ilyesmihez folyamodnának, ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei – miközben készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak – érezték, hogy kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján található omladék és hó, valamint a peremhasadékok átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.


A vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították. Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére, aztán - bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét a halott – furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy halott hegymászó testének lehozására.

JACK OLSEN: A szörny (18)

Az Északi Fal c. filmben Christian Rubi is
szerepel - színész jeleníti meg

Persze, tény, hogy von Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák. Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét, hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.


De az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük - akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn, és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat, és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak és nem bírák.


Rubi érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban, hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most aztán csináljon velük valamit.


Az ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe, hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők - jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve - idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!


Amikor a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk. Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.


- Túl sokat ellenségeskedtek - mondta. - Ismerem a berni vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam. Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak hajlandók megtanulni a mentés mesterségét.


Christian Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.

JACK OLSEN: A szörny (17)

A Club Alpino Italiano logója

Ugyanolyan számban, ahányan Cortit vádolták, és azt jósolgatták, hogy egyszer még kiderül az igazság, akadtak olyanok is, akik szerint az igazság ott feküdt előttük, hiszen Corti beszámolóinak ellentmondásai és tévedései csupán annak a zavarodott állapotnak és annak a megrázkódtatásnak a következményei, amelyeken keresztülment. Corti adottságait és a körülményeit tekintve nem várhattak tőle pontosabb beszámolót, mint amit adott. Ahogyan fokozatosan visszanyerte emlékezetét, néhány ellentmondásra fény derült. Például azt állította, hogy hatvanhat órát töltött egyedül a vörös zsákban, segítségre várva. Az adott körülmények közt, az sem lett volna csoda, ha azt hitte volna, hogy hatvanhat napot töltött abban a hideg, plasztik sírban. Valójában negyven óránál valamivel többet töltött a sziklapadon. Az agyrázkódás emlékezetkiesést okozott, így azok adatait fogadta el, akik lentről figyelték. Hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, azt az órák száma nem dönthette el. Corti csökönyösen ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy Nothdurft beteg lett, és ezzel magyarázta lassú haladásukat és a végső katasztrófát. Nothdurft anyja azt állította, hogy fiának soha semmi baja nem volt a gyomrával. Corti erre azzal felelt, hogy bármelyik hegymászó ki van téve annak a veszélynek, hogy az ételébe vagy vizébe belekerülő parányi gleccser-homokszemcsék megtámadják gyomor- és bélrendszerét.


Hamarosan mások is hallatták véleményüket. Az ember azt hihetne, hogy az olginatei teherautó-vezetőt leginkább azok támadták, akiknek miatta kellett megmászni a hegyet, és életüket kockáztatták a megmentéséért. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.
Lionel Terrayt chamonix-i otthonában keresték fel interjúra.


- Nos, ha már ennyi elmélet kapott szárnyra - mondta -, hadd mondjam el én is az enyémet. Nagyon nehéz követni azt, amit Corti mond, mert nem túlságosan kiegyensúlyozott és nem is intelligens ember. Egyszer ezt, másszor azt mondja. Rágalmazhatjuk azzal - anélkül, hogy egy lépéssel is tovább mennénk -, hogy képtelen világosan elmagyarázni, mi történt, és azzal is vádolhatjuk, hogy bűnöző. Újra és újra felteszik a kérdést: követett-e el Corti valamit Mayer és Nothdurft ellen? Szerintem nem. Cortinak szüksége volt a németekre azután, hogy az a kő eltalálta. Az a seb, amit a homlokán láttunk, nem kitalálás. Minden lehetséges segítségre szüksége volt. Vannak, akik azt mondják: Corti igen nagy ambícióval vágott neki a hegynek, és talán azért akart ártani a németeknek, hogy megakadályozza: nélküle is felérjenek. Szerintem azonban ilyesmit csak képzelni lehet. Olyan falon, mint az Eiger, ilyen nem történhet meg. Még ha valaki rossz szándékú is, nem érezhet féltékenységet társai iránt olyankor, amikor a hegyoldalon a halállal néz szembe. Csak egy ördög vagy őrült tehetne ilyet, és Cortit egyiknek sem tekintem. Amikor hegymászók indulnak el egy hegyen, kölcsönösen függnek egymástól. Ilyenkor az ember nem képes gaztettre, még akkor sem, ha egyébként gazember.


Amikor Gramminger nyilatkozott Münchenben: akkor a hegyekben szerzett három évtizedes tapasztalat alapján beszélt:


- Elég jól ismertem Nothdurftot, és először érthetetlen volt számomra, hogyan lehet olyan lassan haladó kötélcsoport tagja, de most már értem. Betegsége tökéletesen megmagyarázza az esetet. Már világossá vált Corti elbeszélése alapján a következő: Mayer és Nothdurft előrementek, de már nem volt bennük annyi erő, hogy túljussanak a kijárati hószakadékokon. Ekkor elkapta őket egy szörnyű vihar. Azt hiszem, most is ott vannak valahol fenn, testük a sziklához fagy télen, nyáron meg saját kötelük, saját szögeik tartják őket, de egyszer lekerülnek. Arról a málladozó hegyoldalról minden lekerül.

JACK OLSEN: A szörny (16)

Longhi, az Eiger örök fogságában

Stefano Longhi hegyhez béklyózott teste és a néhány méterrel kísértetiesen fölötte lebegő hátizsák sötét árnyékot vetett az emberekre odalent. Ezt a sötét foltot semmi sem moshatta le a Felföld lelkiismeretéről. Fritz von Almen elrendelheti, hogy saját teleszkópját a zergékre és kőszáli kecskékre irányítsák, de senki sem tilthatja meg a turisták ezreinek, hogy látcsöveiket a hegyre szegezzék, átadják magukat a holttest szemlélésének, ismételgessék és kiszínezzék azt, ami az alpinizmus történetének leglátványosabb hegyi mentésében az árnyoldalt jelentette. A szomorú utójáték közepette hamarosan megfeledkeztek Hellepart, Friedli, Terray, Seiler, Gramminger meg a többiek hősiességéről. Lent a völgyekben levő bárokban és Bierstubekban a szakemberek és álszakemberek, miközben italukat szürcsölgették, azon a kényes kérdésen vitatkoztak, hogy miért fordítottak hátat a hegyivezetők testületei Grindelwaldban és Lauterbrunnenben? Miért követtek el annyi hibát, miért a Jungfraujochról indultak, az első kábeleket miért rossz helyen rögzítették, hogy vesztegethettek el egy kritikus napot, a pénteket, amíg az „egymással versengő" mentőcsoportoktól volt hangos a völgy. Miért nem mentették meg Longhit azok után, hogy oly sok reményt ébresztettek benne? A zenétől hangos, meleg helyiségekben könnyedén tolultak ezek a kérdések a „szakértők" szájára, de egy kérdés még a többinél is gyakrabban hangzott el...


Az interlakeni kórházban spagettin és sülteken lakmározó Corti semmi másra nem tudott gondolni, mint a hegyre, amely legyőzte. Szemmel láthatólag nem érdekelte a három társának sorsa. Majdnem tizennégy kilót fogyott, több foga eltörött, amikor a jeget ropogtatta, gyógyuló sebei tompán fájtak. Hamarosan felkelt, de úgy járkált, mint aki önkívületi állapotban van, kusza gondolatai valahol messze jártak, teljesen zavaros fogalmai voltak arról, mi történt a hegyen. A kérdésekre öszefüggéstelen nyilatkozatokat adott, de így ment ez még hónapokkal később is. Ez az egyszerű olasz parasztember - akiről Carlo Mauri azt mondta: a mindennapos otthoni dolgait is nehezen tudja emlékezetében tartani, hát még a hegyekben történteket! - eleven példája volt annak, hogy a
megrázkódtatás milyen zavarodott lelkiállapotot idézhet elő.


Kedden, egy nappal azután, hogy sötétedéskor külön vonat vitte le Cortit Eigergletscher állomásról a kórházba, három feszes tartású férfi jelent meg ott. Engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a beteget. Dr. Walter Bandi közölte velük, hogy egyszerre csak egy mehet be Cortihoz, a másik kettőnek addig kint kell várakoznia. Az olasz Guido Tonella lépett be a kórterembe. Hegymászó és újságíró volt, akkoriban Svájcban élt, és azzal foglalkozott, hogy több európai képesújságnak és napilapnak írt cikkeket hegyi kalandokról. Most azért jött, mert remélte, hogy választ adhat azoknak az európai újságoknak, amelyek máris elítélő hangon kezdtek írni azokról a fellengős kijelentésekről, amelyeket Corti tett, amikor lehozták a hegyről. A berni „Der Bund" például azt írta:


-  A 29 éves olasz, akit 1956 tavaszán szerencsés körülmények közt sikerült megmenteni, amikor lezuhant a Dru délnyugati faláról, nem méltányolja túlságosan azok bátorságát és áldozatkészségét, akik az életüket  kockáztatták, hogy megmentsék.


Néhány lap már-már célozgatni kezdett arra, hogy Cortinak valami terheli a lelkiismeretét.


Alig kezdte meg Tonella a zavarodott Corti kérdezgetését, amikor Riccardo Cassin és mögötte Carlo Mauri nyomakodott be a kórterembe. Cassin Cortira üvöltött:


-  Téged kellett volna ott hagyni a hegyen, nem Longhit!


Corti csendesen feküdt az ágyban, arca teljesen kifejezéstelen maradt, Cassin folytatta:


-  A te hibád, hogy Longhi holtan  maradt ott! Te vitted oda!


-  Ne ragadtasd el magad! - szólt Tonella.


-  Ne légy ilyen durva! Nem látod, milyen gyenge még?


-  Nem gyenge - kiabált tovább Cassin. - Azért tetteti magát szegény gyenge betegnek, mert valami titkolnivalója van. Szeretné elkerülni a felelősségre vonást azért, amit tett! Hát én kimondom, hogy hazug és csaló!


Corti még mindig nem válaszolt, úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit megszid az apja. Cassin folytatta szóáradatát, Corti meg füléig felhúzta a takarót és azt motyogta:


-  Riccardo, kérlek, ne haragudj rám.


-  Hogy ne haragudjak? - harsogta Cassin. -  Miattad lóg holtan az a szerencsétlen ember a kötélen. Miattad, csakis miattad!


A három látogató meglepetésére Cortira semmi hatással nem volt ez a végső vád. Alig hallható hangon megkérdezte Cassintól:


-  Riccardo, mit gondolsz, elismerik majd, hogy sikerült megmásznom az északi falat?


Ettől aztán Cassin szóáradata új erőre kapott.


-  Hát nem megmondtam már?! - kiáltotta. -  Nem tudod? Az utolsó háromszáz métert egy másik ember hátán tetted meg!


-  Hagyd, Riccardo - szólt közbe Tonella -, nem tudja, mit beszél. Nem látod milyen állapotban van?


De Cassin csak azt hajtogatta: - Hazudik.

JACK OLSEN: A szörny (15)

Corti mentése

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.


Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.


-  Mit gondol? - kérdezte de Booy.


-  Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.


-  De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.


-  Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.


-  Akkor csinálnunk kell.


A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.

JACK OLSEN: A szörny (14)

Corti odaveszett barátja, Longhi portréjával

Claudio Corti ott feküdt a legfelső jégmező szélén a hóban és a körülötte csoportba verődő mentőknek úgy tűnt, mintha élőhalottat látnának. Fején a csuklya árnyékot vetett mélyen beesett, fekete szemüregére, amely azokra a koponyákra emlékeztetett, amelyeket évtizedeken át őriznek a kandalló tetején. Arcán petyhüdten lógott a bőr, látszott, hogy jelentős súlyt veszített.


- Carne - nyögte. - Húst.


A lengyel orvos, Jerzy Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és szíverősítőt fecskendezett  Corti  karjába.  Valaki  konyakos teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a beteget gyorsan átsegítette a gerinc másik oldalára.


Takaróba burkolták és az egyik jégkunyhóba helyezték.


Úgy tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba került.


-  Most, hogy már tudom az utat is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet?  -  kérdezte Maurit.


Hellepart feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:


-  Grazie! Grazie! - Úgy viselkedett, mintha már minden sikerült volna, mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben. Ezután gyorsan Maurihoz fordult:


-  Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő kapja meg tőlem!


Terray, Sceger és Cassin közel mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:


-  Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok  az első  olasz,  aki megmászta  az északi falat?


-  Hogyan írhatnák? - válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán kerültél fel ide?


Corti meghökkent, Seeger - Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik társának:


-  Amikor azt hallom, hogy ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.


Néhány perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult, hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott, hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű hegymászójához fordult:


-  Nos, Terray - mondta -, még mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?


-  Természetesen   -   hangzott  a  francia  válasza.


Rákapcsolták Terrayra a hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés volt, észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban már közeledtek az Oberland felé.


Vastag   ködtakaró húzódott  felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.


-  Sietnünk kell - szólt le Friedli -, közeleg a vihar.


Az első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.


Tíz év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a hószakadékok mentén, úgy tűnt, hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray mély megindulást érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden, mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor, azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:


-  Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?

JACK OLSEN: A szörny (13)

Alpiglen panorámája az Eigerről

Alfred Hellepart vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte, igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem, elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.


Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy  kipróbálja  a  hordozható  rádiót.  Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már  nyolcvan  métert  is  megtett,  és  már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan   mélységébe.   Minden   pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik.  Leírhatatlan  elhagyatottságot érzett.  Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.


- Nagyszerűen ment, Alfred! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!


Ezek  a  biztató  szavak  újból  erőt  öntöttek Hellepartba;  már nem  érezte  magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült.  Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.


Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:


- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.


Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára  rádión  jelentette  Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte  az  oszlopon  keresztül  vezető  vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:


-  Egy embert találtam.

JACK OLSEN: A szörny (12)

Részlet az Eiger borotvaéles gerincéből

Az Eiger tetején levő keskeny hógerinc még ideális körülmények között sem alkalmas éjszakai táborozásra. Úgy hasított bele az égbe, mint valami óriás fejsze, amely kissé nyugatról keletre dől. A gerincen több száz métert úgy tehetett meg az ember, hogy egyik lábával az északi, a másikkal a déli fala felett járt, azonban egy rossz lépés is elég volt ahhoz, hogy a hegy valamelyik oldalán lezuhanjon. Ennél is nagyobb baj volt, hogy az egész gerincet rosszul odafagyott, változó vastagságú jégsapka fedte. A hó helyenként kicsúszott, és így megszűnt a sapkát a gerinchez rögzítő alátámasztás.

Ilyen helyeken elég volt néhány koppintás a jégcsákánnyal ahhoz, hogy a jégtakaró lezuhanjon és a mászót is magával ragadja. Nem lehetett megkülönböztetni a biztos felszínt a bizonytalantól. Az ember csak vágta magának az utat és bízott a jó szerencsében.

Amikor azon a szombat estén besötétedett a gerincen, a hat nemzethez tartozó ötven mászó a legkülönbözőbb nyelveken és tájszólásokon beszélte meg a feladatokat. Elhatározták, hogy a veszély ellenére a hegytetőn maradnak éjszakára, mivel a munkát rögtön meg kell kezdeni hajnalban. Odalent a szerencsétlenül járt emberek hét vagy nyolc kimerítő éjszakát szenvedtek végig a hegyoldalon, annyit, amennyit még soha senki az Eiger gyászos történetében. — Meg kell őket menteni - ha még élnek egyáltalán -, méghozzá a lehető legkisebb időveszteséggel!

Csak néhányan döntöttek úgy, hogy visszamennek a nyugati oldalon, és az éjszakát az Eigergletscher szállóban töltik, majd visszatérnek reggel. A legtöbben ottmaradtak, és barlangokat kezdtek ásni a bizonytalan, jeges hóban. Miközben óvatosan ástak, a szabadon száguldó északi szél arcukba vágta a jégszilánkokat. Kerülték a vékonyabb rétegeket és ügyeltek arra, hogy egy centivel se ássanak mélyebbre, mint amennyire szükséges.

Néhány óra múlva valamennyien bebújtak az üregekbe. A latin nyelveket beszélők egy barlangban húzódtak meg; a svájciak több csoportot alkottak; Gramminger egyszemélyes kunyhót vájt ki magának és a felszerelésének, míg a Hegyi Mentőszolgálat több tagja kb. 10 méterrel arrébb pihent le, és szorosan összebújt a hideg ellen. A lengyelek voltak a legjobb helyzetben: ők teljes bivakfelszerelést hoztak magukkal és annyi élelmet, amennyi legalább egy étkezésre elég volt. A többinek szinte semmi enni- és innivalója sem volt. Terray és de Booy, aki most Eiselinnel, Casinnal és Maurival együtt húzódott menedékbe, úgy rohamozta meg a nyugati falat, hogy még csak nem is reggelizett. A másik háromnál sem volt semmi. Egyik sem számított arra, hogy a fagyos hegycsúcson kell maradni éjszakára.