- Most felhúzunk - mondta.
Majdnem 180 kiló terhelte a kábelt. Ezért lassan haladtak felfelé. Jaun volt elöl, egy méterrel a lábai alatt Longhi teste függött lóbá-lódzó karokkal. Törzse forgott a kötélen, amely a kábelhez erősítette. A különféle manőverezések következtében a kábel erősen megcsavarodott. Jaun hamarosan tapasztalta, hogy pörögni kezd. Be kellett csuknia a szemét, hogy el ne szédüljön. Más nehézségek is jelentkeztek.
Longhi vonszolódó teste minduntalan beékelődött a sziklarepedésekbe.
- Állj! - hangzott fel többször is Jaun kiáltása. - Vissza kell mennem, hogy kiszabadítsam a testet!
11.45-kor Jaun jelentette, hogy kimerült, hangja most először árult el kételyt.
- Nem hiszem, hogy bírom a tetőig - mondta.
A csörlő kezelői abbahagyták a húzást és hosszú ideig nem kaptak jelzést a társuktól oda-lentről. Egyszer azonban a vevőben felcsendült Jaun erős hangja:
- Húzzatok tovább! Csak nem akarjátok, hogy holnapig itt maradjak?
A kábel megkezdte lassú mozgását felfelé, és Jaun nemsokára, hatvan méterrel feljebb megpillantotta a két utolsó csigánál szolgálatot teljesítő Alfréd Fuchs plasztik sisakját. Azonban még mindig hátra volt egy áthajló szikla, amely másfél méterre meredt ki a hegyoldalból. A megcsavarodott kábelen túlságosan veszélyes lett volna akár az egyik, akár a másik oldalt megkerülni. Ezért Jaun arra kérte a csörlő kezelőit, hogy a levegőben egyenesen húzzák fel őt meg Longhit az áthajlásra. Ahogy az űrben forogva lebegett, érezte a sziklába vájódó kábel rezgését. Ebben a pörgő helyzetben megpróbálta megtartani egyensúlyát. Egyszer csak érezte, hogy nem haladnak felfelé. A kábel elakadt.
- Csináljatok valamit! - mondta, és hangjában már félelem csendült meg.
A kábel megindult és egy-egy centimétert haladt felfelé. Jaun megragadta az áthajlás szélét és felhúzta magát. Tovább haladtak, de egyre lassabban. A hatmilliméteres kábelt 45 méteres hosszanként kapcsolták össze, és minden összeillesztés majdnem 2,5 cm vastag volt. A kábel mély, keskeny barázdákat vágott a sziklába, a vastag összeillesztések pedig beszorultak ezekbe. Ötven méterrel feljebb Fuchs várta, készen arra, hogy segítsen, de akkor Jaun a levegőben félúton végképp elakadt, és sebesen forogni kezdett, ahogy a megsodródott és beszorult kábel kiszabadulva visszapörgött.
Hosszú másodpercekig forgott Jaunnal a világ. Megragadta a sziklát, lefékezte a forgást és megpróbált felhúzódzkodni, de az alatta lógó teher visszahúzta. Újból és újból belekapaszkodott a sziklába, egyik kezével igyekezett csökkenteni a kábel feszülését, másik kezével meg arra törekedett, hogy kiszabadítsa a beszorult kábelt szűk kőhornyából. A csörlő kezelői azon fáradoztak, hogy nyers erővel felhúzzák a kábelt. Amikor azonban Jaun meghallotta a megfeszülő kábel sivító hangját, gyorsan odaszólt nekik:
- Nem lesz jó, ha erőltetitek! így még rosszabb!
A kimerült férfi másfél óráig függött a levegőben nehéz terhével, és küszködött a sziklába kapaszkodva. Végül már szinte minden ereje elhagyta.
- Fritz! Állj! - szólította Stäger a rádióján. - Le kell küldenünk valakit, aki segít!
Ezután az utolsó csigasort kezelő Alfréd Fuchsra kötelet erősítettek és leengedték a meredek falon. Ügyes leereszkedéssel elérte a kábel beakadt részét, szögeket vert a sziklába, és egy másik kötelet leeresztett Jaunhoz, hogy azon húzza fel magát, és így csökkenjen a kábelt terhelő súly. Amikor így a kábel feszülése kissé engedett, Fuchs azt megragadta, nekifeszült a sziklának és teljes ereiből kifelé húzta. A kábel kiszabadult és Jaun kikerült a veszélyes helyzetből. Közben alaposan összehorzsolta és vagdalta a kezét. Fuchs a gerinc alsó részéig együtt tette meg az utat Jaunnal és a testtel. Délután fél háromkor értek az alsó csigasorhoz. Itt Jaun kis pihenőt tartott. Innen még másfél óráig tartott, amíg túljutottak az utolsó kilencven méteren és elérték a gerincen elhelyezett csörlőket. Jaun majdnem kilenc óráig tartó bajlódás után végre felvonszolta Stefano Longhi testét a hegytetőre. Társai leverten várakoztak fenn. Igaz, a testet sikerült felhozni, de semmi egyebet sem találtak, csak a testet, semmit, ami megoldaná az 1957 óta tisztázatlan rejtélyt. Aztán veszélyben volt a művelet pénzügyi alapja is: repülőgépek pásztáztak a hegyoldal felett és egész délután felvételeket készítettek. Nemcsak Geiger vörös Piperjei voltak ezek, hanem konkurrens képes újságok, napilapok által bérelt gépek is. Közben lejárt a légtér használatára vonatkozó kizárólagos joguk is. És ami ugyanilyen bosszantó volt: látták, hogy az „ellenzék" riporterei a Kleine Scheideggi szállókból az egész műveletet figyelték, sőt néhány kívülálló még a rádióösszeköttetésbe is bekapcsolódott. A művelet, amelytől azt remélték, hogy 9 000 frankot hoz a hegyivezetőknek, nyilvánosság elé került.
Azzal a meggyőződéssel, hogy minden fáradságuk hiábavaló volt, a vezetők nekiláttak annak a nem éppen kellemes feladatnak, hogy végigvonszolják Longhi testét a hegytető gerincén több mint 200 méteren keresztül, majd a havon át a rögtönzött repülőtérre.
Hat órakor megérkeztek a testtel a hóval borított kifutóra. Stäger még egyszer átkutatta a halott ruháit, de mindössze egy szerencsetalizmánt és a Ragni jelvényét találta meg. Arca sötétbarna volt; ajka összeszorítva maradt, szeme kifejezéstelenül meredt. Stäger az egyik vezetővel kiegyenesítette az olasz lábát, karját. Közben Longhi kezére pillantott és észrevette az óráját, ami járt; mozgatás közben az önműködően felhúzható óra ismét elindult.
A szerencsétlen vezetők egyenként beszálltak a gépekbe, amelyek a Jungfraujochig vitték őket, hogy onnan aztán vonattal utazzanak lefelé a völgybe. Az utolsó gép nyolckor érkezett: utasa Longhi lett. Barna zsákkal letakart testet oldalak nélküli teherkocsira tették és úgy szállították Lauterbrunnenba. Piros harisnyás, bakancsos lába kiállt a zsákból. A kocsin felhalmozták körülötte a köteleket, karabinereket, hágóvasakat - az akció tagjainak felszerelését. A vonat a fogaskerekek gyászdalszerű kattogása mellett lassan begördült az alagútba, majd a völgymenet első állomására; Eigergletscherbe. Az állomás sötét volt, lezárták éjszakára, azonban a nyitott kocsit egyszerre tizenöt-húsz ember vette körül. Ők az árnyékból bukkantak elő. Olaszok voltak, akik Svájcban dolgoztak az alagúton. Egyikük rododendront tett a halottra.
Húsz perc múlva a vonat Kleine Scheideggbe ért. Itt még több olasz vasúti munkás gyűlt össze, hogy végső kegyelettel adózzék a halottnak, akinek teste huszonhárom hónapon át függött felettük. Az olaszok koszorúkat helyeztek a kocsira, és megkérdezték a hegyivezetőket, hova viszik honfitársukat. A vezetők csak rágták szivarjaikat és nem feleltek semmit. Egy órai utazás után Lauterbrunnenbe érkeztek. Ott a vezetők a holttestet bevitték a temető halottasházába, ahova huszonnégy éve elhelyezik az Eiger áldozatait. A kicsiny halottasházban Longhi nővére, Gina zokogott. Újra és újra megkérdezte Stägert, nem találtak-e valamit, akár a legcsekélyebbet is, ami magyarázatot adna arra, ami történt. Stäger félrevonta a gyász sújtotta asszonyt és átnyújtotta neki a kötelet, amely a hegyfalhoz erősítette bátyja testét.
- Ez minden, amit adhatok - mondta. - Nem tudom, hogy voltaképpen mi történt odafönn. Törődjünk bele ebbe. Hiábavaló lenne továbbra is kérdezősködni.
Longhi nővére másnap mentőkocsin hazaszállította a testet Leccóba. Az orvosok megvizsgálták és megállapították, hogy az egyik lába megduzzadt, a térdnél két helyen eltört. A riporterek feltételezése szerint Longhi akkor törte el a lábát, amikor először esett le a szikláról. Azonban annak idején látni lehetett, amint Longhi mozgott a párkányon, szemmel láthatólag nem volt sérült a lába. Corti is határozottan állította, hogy Longhi nem panaszkodott lábsérülésről, amikor otthagyták a párkányon. Egy másik elmélet szerint akkor törhetett el a lába, amikor már halott volt, valamelyik szélvihar csapta a sziklához. Ez az elmélet viszont nem magyarázta meg a duzzadást. Nem dagadhat meg olyan végtag, amely a halál beállta után törik el. Egyetlen lehetőség maradt csak hátra: azon az utolsó éjszakán, fenn a hegyen, amikor az utolsó Venite!-t kiáltotta Cassinnak és Maurinak a közelgő viharban, Stefano Longhit a szél lesodorta a párkányról, lába összezúzódott a sziklán, amikor megrántotta a kötél. Ott függve így vívta haláltusáját egy éjszakán keresztül, amíg meghalt.
Most, hogy Longhi halálának szörnyű körülményeire fény derült, az olasz újságok újabb feltevéseket kockáztattak meg Corti szerepéről. A milánói L'Europeo című folyóirat néhány vitás kérdésről faggatni kezdte Cortit. Válaszként megjelent egy cikk ezzel a címmel: Non Sono Un Criminale. (Nem vagyok bűnöző.) A L'Europeo így írt:
...Senki sem tudja, mi történt, amikor otthagyták honghit és amikor a németek otthagyták Cortit... Corti soha nem fedett fel semmit... Csupán arra szorítkozott, hogy hevesen védje magát abban a vitában, amely megindult azután, hogy a szomorú események ismertté váltak.
A folyóirat idézte egy svájci vezető szavait, aki ezt mondta:
- Nem értettük, miért nem mentették meg Longhit a társával együtt; hiszen sokkal alkalmasabb helyet is találhattak volna a számára nem sokkal feljebb a hegyfalon. Corti erre azt válaszolta, hogy már nem volt annyi erő a csoportban, hogy csak egy kis szakaszon is feljebb tudták volna húzni Longhit, és emellett a kötél jégéleken súrlódott és foszladozott. Három órán át próbálkoztak azzal, hogy Longhit felhúzzák, de csak azt érték el, hogy teljesen elcsigázódtak, és Longhi életét is kockáztatták minden egyes húzásnál.
- De miért követte el azt a két óriási hibát a fal megmászásánál? - kérdezte a cikk írója.
- Nem találtunk rá a helyes útvonalra - mondta Corti -, mert megtévesztett bennünket egy régi cipő, egy hágóvas és néhány szögdarab, amit itt is, ott is találtunk, olyan tárgyak, amiket olyanok hagytak ott, akik maguk is eltévesztették a megfelelő utat.
- Hogyan lehet, hogy nem a szokásos Istenek-traverzén keresztül közelítették meg a Fehér-Pókot? Miért másztak föléje, és miért vállalták a sokkal veszélyesebb harántozást?
- Itt nem volt szó tévedésről - felelte Corti.
- Azért tértünk le a szokásos útvonalról és azért haladtunk a Póktól halna, hogy elkerüljük az állandó lavinákat.
- Miért haladt a kötélcsapat olyan lassan?
- Corti ismét Nothdurft gyomorbántalmaira hivatkozott. Ezután arra a vádra válaszolt, amely szerint nem lehetett véletlen, hogy egy hegymászó pályafutása során öt kötéltársa is meghalt.
- Azoknak, akik azt mondják, hogy nem ez volt az első eset, amikor cserbenhagytam kötéltársam - hangoztatta Corti -, mondják meg, hogy Corti nem tehet róla, ha jön egy villám és lesújt társa testére . . . Mondják meg nekik, hogy nem vagyok bűnöző. Amikor Zucchi meg én, több mint 200 métert zuhantunk le a Petit Drun, Szent Bertalan módjára hátamra vettem, és két vagy három órán át vittem lefelé a jégen keresztül...
De néhány ilyen öncélú nyilatkozat egy olyan embertől, aki ellentmondó történetekben számolt be az Eigeren történt tragédiáról, nem volt alkalmas arra, hogy meggyőzzék azokat, akik szerint Corti vagy hazug vagy őrült. Nem Szent Bertalant, hanem a megtestesült sátánt látták benne. Meggyőződésük szerint, ha egy napon rátalálnak a németek testére, kiderül az igazság, és ezt a nyakas olaszt majd felelősségre vonják.
- Huszonhárom vezető vett részt az akcióban, s valamennyi szenzációkeltés, propaganda-hajhászás nélkül végezte munkáját - írta Stäger Longhi testének lehozatala után. - Ez az Alpokban valaha végrehajtott mentések legnagyobb eredménye volt, nemcsak a technika, hanem a barátság eredménye is ...
Ezekkel a hangzatos és nem éppen pontos kijelentésekkel a Felföld vezetői nem hazudtolták meg a hírüket, hogy hegymászócipőik helyett szívesebben használják a szájukat, hogy bátorságot és ügyességet igénylő vállalkozások helyett jobban szeretnek vitázni lenn a völgyekben; mások teljesítményeit leértékelni, magukét pedig indokolatlanul felnagyítani. A vezetők bátran helytálltak, de nem elégedtek meg ennyivel. Hetvenkedésükben odáig jutottak, hogy önmagukat egyenrangúnak, sőt különbnek kiáltották ki a Corti mentésére vállalkozó amatőröknél, s közben nem győzték hangoztatni, hogy amit tettek, az kizárólag a nemzetközi barátság érdekében történt és nem reklámból.
Valójában azonban sokkal kevésbé nemes indokok késztették a huszonhárom vezetőt erre az akcióra. Szégyellték, hogy a holttest még ott volt a hegyen, szinte szimbólumaként az 1957-ben tanúsított szánalmas viselkedésüknek. Bosszantotta őket, hogy a Kleine Scheideggi szállodák továbbra is learatják ennek az ügynek a hasznát. Sok vezető egyszerűen a pénz kedvéért csatlakozott. Ezért voltak olyan diszkréten titoktartók a művelet előtt. De éppen a finanszírozó lapok nagy titkolódzása tette majdnem végzetessé a vállalkozást, mert ezért nem fordulhattak Stäger és társai Grammingerhez vagy Friedlihez, esetleg más szakemberekhez az acélkábel-berendezés használatával kapcsolatban, így aztán nélkülözték a technika alkalmazásával kapcsolatos értékes tanácsokat, és éppen e fortélyoknak a nemtudása okozta Jaun nehézségeinek zömét. Például a levegőben való forgást és csavarodást elkerülhették volna, ha a kábelt Gramminger találmányával, a kábel sodrását megakadályozó forgókkal egészítik ki. A csörlővcl végzett munkát is sokkal simábban végezték volna, ha néhány gyakorlott kábeltechnikust is bevonnak abba. A Fritz Jaun által eltöltött kilenc óra a hegyen a saját erejét és bátorságát bizonyította, de ugyanakkor jelezte az egész expedíció hiányos műszaki tudását.
Robert Seiler ezeket mondotta:
- Ha arra gondolok, mit mondtak a svájci vezetők Corti megmentéséről, amikor nekünk a legnagyobb sietséggel és rossz időjárásban kellett cselekednünk, csak bosszankodom azon, ahogyan ők lehozták Longhit. Mekkora hűhót csaptak az egészből, pedig csupán egy múmiát kellett lehozniok. Repülőgépeket béreltek, hogy minél magasabb pontra vitethessék fel magukat, holott egyszerűen felmehettek volna a nyugati falon is. Csupa új berendezést vásároltak -közülük nem egy nem is volt megfelelő -, mert tudták, hogy a költségeket a lapok viselik. Azt mondták, hogy meg kellett vásárolniok a felszerelést, mert máshonnan nem tudták megszerezni. Pedig sok helyen beszerezhették volna, például tőlük nem is olyan messze, a thuni mentési központban.
A svájci újságok rosszallták azt a módszert, ahogyan az expedíciót finanszírozták. Rubi nem maradt adós a válasszal:
- Ebben a svájci lapok a hibásak. Egyetlen svájci sem jelentkezett, aki felajánlotta volna, hogy megfizeti a költségeket, ha valaki lehozza a testet. Senki sem mondta, hogy - itt a pénz!, vagy - Tessék, legalább azt kifizetjük, amibe a felszerelés kerül! Amikor azonban külföldi hírügynökségek ezt felajánlották, a svájci lapok ezt elítélték.
Németországban is támadták a művelet alapját. A Der Bergkamerad így írt:
- ... Sötét probléma alakult ki, ha mi hegymászók bajba kerülünk, csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy megmentenek és levisznek minket, ha valaki hajlandó megfizetni a költségeket. Ez nemcsak az Eiger északi falán van így. Ez a helyzet az egész Felföldön hasonló. Nincsen szervezett mentési szolgálat, csak a hegyivezetők segítenek, akik rá vannak utalva arra a pénzre, amit keresnek. Longhi még ma is a hegyen lenne, ha nem vállalta volna valaki a költségeket.
És ez nagyon sötét folt.
Az 1957-cs mentésben a svájci vezetők viselkedése csalódást okozott. Azt mondták:
- Nem kívánhatják egy gyermekes apától, hogy erre a gyilkos északi falra felmenjen mások életét megmenteni. 1959-ben azonban a hegyivezetők megváltoztatták álláspontjukat. Fritz Jaun három kisgyermek apja. Két társa, aki felsegítette, ugyancsak kis gyermekeket hagyott otthon. Miért? Pénzért! Úgy tűnik, a hegyivezetők belátták, hogy meggondolatlanul viselkedtek és látszólag meg akarnak változni. Ez a javulás azonban csak formai, mert még mindig nem tudjuk, hogy hajlandók lesznek-e segítségünkre jönni, ha szükség lesz rá.
- ... Ideje lenne, ha Svájc megtalálná a módját, hogy az ilyen mentési vállalkozásokat hivatalos mentési alapból finanszírozza, a svájci hegyivezetők jó híre és haszna érdekében. Miért maradt el ennyire Svájc a többi alpesi országokhoz képest?
A helyzet tehát nem változott. Svájcot a balsikerű próbálkozás óta csak támadások érték, és még Longhi lehozatala után is folytatódtak a kirohanások. A többi országban most már szinte senki sem emlékezett - vagy nem akart emlékezni - arra, hogy a Corti-féle mentést a svájciak kezdeményezték, hogy az expedíció főleg svájciakból állt, hogy a svájciak hősies múltra tekinthetnek vissza a hegyeik közti rend fenntartásában. Most mindenki csak a vezetők keserűségéről beszélt, az önkéntes mentők elleni támadásaikról, meg arról, hogy Longhi le-hozását úgy vállalták, hogy - Kérjük a pénzt az asztalra!
A témát főleg az tartotta elevenen, hogy Werner Stäger a nyilvánosság előtt arról panaszkodott: a végén a vezetőknek még a költségeik sem térültek meg. Mivel a művelet ismertetésének kizárólagosságát nem sikerült megtartani, Giltay nem tudta eladni a sztorit a remélt magas áron, amiből ki akarta fizetni a vezetőket. Formai szempontból a szerződést megszegték, azonban a holland újságíró teljesítette fizetési kötelezettségét. A pénz lassan került Stäger embereihez. Végül is Giltay 10 300 frankot fizetett ki, többet, mint amit eredetileg számoltak a költségekre. Stäger azonban arról panaszkodott, hogy kiadásaik magasabbak voltak; még 3657 frank járt volna nekik. Amikor a pénzt nem kapták meg, előadássorozatra indult Svájcban, és mindenkinek elmondta, aki meghallgatta, hogy a fennmaradó összeg a szegény felföldi vezetők kára, mintegy 166 frank fejenként, és siránkozva emlegette, hogy senki sem akad Svájcban, aki ezt a pénz hajlandó lenne megfizetni. Két sajtóértekezletet is tartott Bernben, ahol nyilvánosan ismertette a vezetők nehéz helyzetét. Ezt aztán az újságok az egész ország elleni vádként világgá kürtölték. A panaszok eljutottak Svájc magasabb hivatalos helyeire is, és itt a gondterhelt körök úgy érezték, hogy az Eigerrel kapcsolatos botránynak már sosem lesz vége. De legalább ki akarták elégíteni a vezetőket, így aztán 1959. november 3-án, a test lehozatala után négy hónappal, a svájci bankok egy megbízottja levelet írt Stäger-nek. Közölte, hogy hallottak a hiányról és arról, hogy ezt a vezetőknek saját zsebükből kellett kifizetniök. Egy hétre rá Stäger válaszolt a bankárnak, megerősítette a tényállást és közölte, hogy a hiány 3 657,75 frank.
December 4-én az Alpesi Kutatás Svájci Alapítványa ugyancsak érdeklődött, egy hónappal később, mint ahogy a bankár levelét megkapta. Stäger ezt válaszolta:
- A mai napig egyetlen hivatalos intézmény nem kérdezte mennyi volt a kiadásunk. Az akcióban részt vevő vezetőknek senki sem fizette meg a munkáját és valamennyinek 166,25 frankot kellett fizetnie a fennmaradó hiány fejében.
Megküldte a Svájci Alapítványnak a költségkimutatást, és ugyanazt a hiányt mutatta ki, mint a bankárnak.
Tíz nappal a benyújtott számla után a Svájci Alapítványtól Stäger levelet kapott. A Szervezet közölte, hogy megfizeti a teljes hiányzó összeget. Stäger egy hónapon belül 3657,75 frankról szóló csekket kapott egy négy bankból álló csoporttól és ugyanilyen összegű csekk érkezett a Svájci Alapítványtól. Most már a vezetők boldogok voltak. Nemcsak a hiányzó összeget, hanem annak kétszeresét kapták meg. Stäger az első csekk összegéből kártalanította a vezetőket az Eiger tetején hagyott felszerelésért. Ebből 468 frankot fizetet ki saját magának és 725 frankot Christian Rubinak a kendetkötelekért. A második - a Svájci Alapítvány - csekkjének összegét felosztotta a vezetők közt, magának pedig 385 frankot tartott meg. Az Alpokban végrehajtott mentéseknek, a nemzetközi barátságnak az eredménye végre valami hasznot is hozott nekik.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése