- Az egész mentés az északi falon - mondta - amatőrök játéka volt profik ellen, és jó propaganda a Kleine Scheidegg szállodáknak.
Hegyivezető társaihoz hasonlóan állandóan foglalkoztatta Longhi függő testének látványa, de a többiekkel ellentétben az volt a terve, hogy lehozza a testet. Később egyszer elmesélte, hogyan kezdődött az egész:
- 1958 december második hetében egy német társaság televíziós filmet forgatott Kleine Scheideggen, és én is szerepeltem a filmben. A felvevők között 130 méternyiről kellett lesiklanom a kamerák felé lapp, ormótlan, mindkét végükön hegyes, vájat nélküli sítalpakon, nagyon gyenge kötésekkel. Két másik vezetővel, Oskar Gertschsel és Fritz Jüannal álltunk. Felnéztünk az Eiger északi falára, és tudtam, mire emlékeznek. Én is felnéztem, Longhira gondoltam és azokra, akik húsz centime-ért bámulják teleszkópon.
- Sikerült egyetlen bukással megúsznom a lesiklást. A többiek nevettek, aztán ebédeltünk és teát főztünk. Elkezdtünk beszélgetni Oskarral és Fritzcel, és megállapodtunk, hogy elvisszük Longhit a távcsövek elől. Ezt kézfogással is megpecsételtük és megfogadtuk, hogy senkinek sem szólunk, amíg el nem jön a nap.
Az expedíció eredetének ez a naiv elbeszélése valójában Stäger legbelső meggyőződését tárta fel, a lényeg benne az a mondat, hogy „elvisszük a távcsövek elől". Természetesen von Almen nyilvános távcsövéről volt szó, amelybe folytak a pénzdarabok, és Stäger már rég magáévá tette Christian Rubi álláspontját, hogy ami jó von Almenéknek, az rossz a vezetőknek. Valami azonban kimaradt Stäger visszaemlékezéséből, amelyben felidézte ezt a beszélgetést Gertschsel és Juannal. Longhi lehozatalának gondolata nem a Kleine Scheideggi sílejtőkön született meg, hanem néhány hónappal előbb, egy holland újságíróval, Jaap Giltayval történő találkozásakor. A holland egy amszterdami hírszolgálati iroda képviselője, vakációra jött a Felföldre, látta Longhi testét, hallott az azzal kapcsolatos rejtélyről és vitáról. Megbeszélte a dolgot Stägerrel és Gertschsel, a hegyoldalon fekvő falu, Wengen vezetőinek megbízottjával, és megtudta tőlük, hogy a fő probléma a pénz. A svájci vezetők szeretnék lehozni a holttestet, de szegények, nem tudják megvenni a szükséges felszerelést. A két vezető elmondta, hogy az expedíció veszélyes vállalkozás lenne, ha nem tapasztalt vezetőkből toborzott nagy csoport hajtja végre, ha nem tudnak szerezni repülőgépet, amely felviszi a vezetőket a hegy lehető legmagasabb pontjára. A kábel- és csörlőberendezést is meg kellene venniök, amivel leeresztenek valakit a hegyoldalon. Giltay azt mondta nekik, hogy van egy elképzelése, hogyan teremthetnék elő a pénzt, és megígérte, hogy ír majd Amszterdamból.
Az volt a terve, hogy több európai lapot bevon az expedícióba olyan formában, hogy lehetővé teszi nekik az akció történetének képekkel illusztrált, kizárólagos jogú közlését annak fejében, hogy biztosítják a szükséges anyagiakat. Ebben a tervben igazán semmi kifogásolnivaló nem lehetett, inkább ügyes újságírói sakkhúzás volt Giltay részéről. Hamarosan megkötötte a szerződéseket, és 1959 márciusában közölte Stägerrel és Gertschsel, hogy a pénz rendelkezésükre áll. Ezután hosszas levélváltás folyt a vezetők és a holland szerkesztő között. A legrosszabb, amitől Giltay félhetett, az volt, hogy más lapok is értesülnek az akcióról, kiküldik saját riportereiket és fényképészeiket a helyszínre és „ellopják" a kizárólagos jogú történetet. Hogy ez ellen biztosítsa magát Giltay, a vezetőkkel kötött szerződésbe olyan kikötést is bevett, hogy 250 dollár büntetést fizet bármelyik vezető, ha az akció előtti három napon belül tájékoztatást ad kívülálló újságírónak. Gertsch tiltakozott ez ellen, túl szigorúnak találta.
- Miért nem lehet ötven vagy hatvan dollár a bírság? - írta Giltaynak. Azt is közölte, hogy a költségek nagyon magasak lesznek. - A felszerelés szállítása Geiger repülőgépein igen költséges, aztán szükségünk van rögzítő felszerelésre, acélkábelekre, hordozható adó-vevő készülékekre, repülőkre, tíz vezetőre és miután az Alpin Klub nem rendelkezik az akcióhoz szükséges felszereléssel, nagy kiadásokra kell számítanunk - írta Gertsch. - Így azon múlik minden, hogy minél több pénzt lehessen előteremteni ezekre a célokra.
Végül arra kérte a holland újságírót, biztosítson egy minimális összeget a vezetőknek fizetésként, „hogy ne fizessünk rá"!
Giltay visszaküldte a módosított szerződést, amelyre 1959. május 21-én Gertsch azt válaszolta, hogy valamennyi résztvevő vezető aláírja a szerződést. A rendelkezésre álló összeg, nyolcvan százalékát fordítják a kiadások és a svájci vezetők fizetésének fedezésére, a többit a holland hírügynökség kapja.
Miközben így az anyagi kérdések megoldás felé közeledtek, Stäger felderítő repülésre indult az északi hegyoldal fölé a kiváló mentőrepülővel, Hermann Geigerrel. Mint valami mérnök, aki fogas probléma megoldásán fáradozik, fényképeket készített, vázlatokat rajzolt a holttest pontos helyzetéről, megjelölte a fentről történő megközelítésre legalkalmasabb útvonalat. Azt mindjárt látta, hogy az expedíció résztvevőit egítik a körülmények. A holttest az északi hegyoldal legkeletibb részén függött, és így a hegytetőn szükséges munkálatok egy részét a könnyebb északkeleti hegyoldalon tudják majd végezni, s nem kell a hegytető éles, veszélyes gerincén tevékenykedni. Centiméterre kiszámította, hogy mennyi kábelre lesz szükség. Megállapította, hogy 395 méter hosszú szükséges lefelé, ezért 410 métert vásárolt. A lehető legkevesebb biztonsági ráhagyással dolgozott. Ezeket az előkészületeket a szerződés feltételeinek megfelelően a legnagyobb titokban végezték. Valami azonban mégis kiszivárgott. A Der Bergkamerad című müncheni alpinista folyóirat szerkesztője érdeklődő levelet küldött Christian Rubihoz. Azt írta, hogy értesülései szerint a svájciak a holttest lehozását tervezik és már felderítő repüléseket is végeztek a hegyoldal felett.
Rubi vezetőit védve így válaszolt: - Információim szerint Geiger meghívott két vezetőt és síoktatót egy repülésre, mivel úgy tervezik, hogy a Mannlichenen repülőteret építenek kis gépek leszállására a magashegyi síelők részére.
Ezzel a németeket sikerült a nyomról eltéríteni.
Cortihoz is eljutott a hír Olginatébe, hogy bizonyos európai kiadók előteremtették a pénzt az Eiger északi falának átkutatására. Rögtön megjelent több képesújság kiadójánál és felajánlotta szolgálatait. A kiadók azonban közölték vele, hogy nem foglalkoznak ilyen tervekkel, és még ha létrehoznának is ilyen expedíciót, Corti lenne az utolsó, akit felkérnének arra, hogy részt vegyen abban.
- Azt mondták nekem, hogy bűnöző vagyok - beszélte cl Corti. - Nem akarják, hogy Longhi testének közelébe menjek, mert meggyőződésük, hogy találnak ott olyan nyomokat, amelyekből kiderül, hogyan hagytam sorsára Stefanót. Ismét azzal vádolnak, hogy ott hagytam azért, hogy magam megmentsem, és szóba sem akarnak állni velem. Ez végtelenül elszomorí-tott és egészen tehetetlennek érzem magam. Csak akkor tisztázhatom magam, ha megtalálják a testeket, és még azt a jogot is megtagadják tőlem, hogy ebben segítsek. így aztán megmondtam nekik, hogy akkor egyedül megyek az Eigerrc, ha már jobb lesz az idő, és lehozom Stefano testét néhány leccoi barátommal.
Ezek a hírek Corti szándékairól, meg az, hogy eljött Grindelwaldba, és felderítést folytatott a nyugati hegyoldalon, végleg megérlelték a vezetők terveit. Június első hetét tervezték az expedíció indulásának időpontjául, részben azért, hogy megelőzzék Cortit és másokat, akik hasonló tervekkel foglalkoztak, részben, mert a korai indulásnak voltak bizonyos előnyei. Ilyenkor még hideg van és még szinte téli viszonyokat találnak a hegyen. Ezért kisebb a lavina- és sziklaomlási veszély.
Ellentétben Corti rögtönzésszerű, kapkodó mentésével, a vezetők megfontoltan, lépésről lépésre előkészítették a műveletet. Június 6-án, amikor több napos tiszta időt jeleztek, Stäger összehívta a szerződést aláíró huszohárom vezetőt, és utasításokat adott nekik arra, hogy másnap az utolsó vonattal menjenek fel a Jungfraujochig. Geiger talált két olyan magasan fekvő, lapos, hóval borított helyet is, ahol sível felszerelt Piper gépével leszállhatott. Az egyik a Jungfraujoch közelében volt. Ott akarta felvenni az expedíció tagjait, a másik meg az Eiger csúcsa alatt terült el, mindössze két-három órányira. Így a vezetőket meg tudták kímélni a nyugati oldal fárasztó megmászásától, vagy a Mönchön való keresztülharántozástól, ami olyan nagy hátrányt okozott a korábbi expedícióknál. Kihasználva Geiger hegytől hegyig közlekedő ingajáratát, Stäger és néhány társa az egész vasárnapot, június 7-ét azzal töltötte, hogy az Eiger csúcsához közeli leszálló területre szállította a kábel-csörlő berendezést. A felszerelést letakarták sátrakkal, majd visszamentek a Jungfraujochhoz, hogy másnapra kiadják az utasításokat a vezetőknek. Június 8-án hajnali 3-kor keltették az expedíció tagjait. Az idő kedvezőnek látszott. Stäger telefonált Geigernek, hogy minden készen áll, Geiger gépét a Jungfraujochnál levő felszállóhelyre irányította, ahol felveszi majd a vezetőket. Az Eiger sajátos meteorológiai viszonyai azonban félbeszakították a műveletet. Hamarosan felhők kezdtek gomolyogni, a vezetők visszamentek a Jungfraujoch menedékébe, Geiger pedig visszairányította a gépét a völgybe. Teltek a napok és a hegyoldal fölött szakadatlanul tombolt az égiháború. Stäger megmondta társainak, hogy nem bízik az időjárás javulásában.
- Biztosnak kell lennünk abban, hogy az idő megfelelő - mondta. - Semmiféle akciót nem kezdhetünk addig, amíg legalább három napig nem lesz tiszta az ég és nem szünetel a vihar, Egyébként őrültség lenne nekivágni.
Ahogy a tétlen várakozásban egyik hét eltelt a másik után, Stäger anyagi katasztrófától kezdett félni. Az egész vállalkozás a titoktartáson múlott, mert ha más lapok megkaparintják a kizárólagos közlés lehetőségét, érvénytelenné válik a Giltayval kötött szerződés. Az expedíció legalább kilencezer frankba került (mintegy kétezer dollárba), és ha a szerződést megszegik, a vezetőknek maguknak kell fedezniök a költségeket. Stäger és Geiger különleges engedélyt váltott ki, amely feljogosította őket arra, hogy repülhessenek a hegyoldal felett és használhassák rövidhullámú adóikat. Ez a jogosítvány az északi fal előtti légtérre kizárólagos jogot biztosított, de csak rövid időre. Ez a határidő hamarosan lejár és a légteret bárki használhatja. Ennek ellenére Stäger kénytelen volt a völgyben várakozni, és csak abban reménykedhetett, hogy a sikertelen június eleji kísérletet, amelyben huszonhárom ember és több repülés szerepelt, nem vették észre azok a versenytársak, akik más országokban szintén a holttestek lehozatalát tervezték.
Így telt cl egy hónap. Július 6-án ismét kitisztult az idő, 7-én reggel Stäger újra összehívta a vezetőket és gyülekezőt rendelt el a Jungfraujochnál. Másnap reggel ötkor, tiszta időben Geiger és pilótái átszállították a vezetőket az Eigeren levő leszállóhelyre. Ott azok vállukra vették az egy hónappal azelőtt otthagyott felszerelést és felvitték a csúcsra. Az idő továbbra is kedvező maradt. Az expedíció tagjai átvágtak a hegytető gerincén addig a rögzítő pontig, amit Stäger kiszemelt az északkeleti fal tetején. Délután négyre elkészült a rögzítés és felállították a csörlőt. A szokott óvatossággal visszarepültek, és még egy éjszakát eltöltöttek a Jungfraujoch szállodában, hogy pihenjenek a másnapi, tulajdonképpeni expedíció megkezdése előtt.
Július 9-én éjjel kettőkor, miközben hűségesen betartották a teljes titoktartást, Oskar Gertsch kibújt az ágyából és cl kiáltotta magát:
- Felkelni, fiúk!
Háromnegyed háromkor valamennyien ott ültek a reggelizőasztalnáí utolsó eligazításra. Minden felkészültségük ellenére a huszonhárom fős csapatnak volt egy súlyos hiányossága: nem ismerték a kábelkezelés technikáját és ebben tapasztalataik sem voltak. Stäger sietve megpróbálta megtanulni és megkísérelt néhány biztos leereszkedést a hatmilliméteres kábelen, de a legtöbben soha életükben nem használtak acélkábel-berendezést a mentéseknél. Kivéve Fritz Jaunt, a negyvenkét éves kőművest és hegyivezetőt, aki erőteljes fizikumú volt és a berni felföldiekre jellemző nyugalommal és egykedvűséggel tevékenykedett.
Jaun - Kasper von Almen biztatására - egyike volt a környék ama kevés vezetőjének, aki dolgozott már a Hermann Steuri-féle hegymászó-iskolában felállított acélkábel-berendezéssel. Legalább halványan sejtette, hogyan használható a berendezés. így Stäger gyorsan kijelölte arra, hogy őt eresszék le a holttesthez.
Két vezető - Alfred Fuchs és Ferdinand Gertsch - mászott le a gerincről a kábelhez a szükséges görgősor elhelyezése céljából. Oskar Gertsch és Jaun a hegy lejjebb levő pontján, Longhi testének vonalában, egy másik görgősort rögzített. A leszállás további részével Jaunnak már egyedül kellett megbirkóznia.
Amikor alaposan megbeszéltek mindent, az expedíció tagjai felkerekedtek. A felszállóhelyen beszálltak Geiger három gépébe, és megkezdték a 9 és fél perces repülést az Eigerre. Hét órakor valamennyien együtt voltak az északkeleti hegygerincen. Stäger közölte a Kleine Scheidegg megfig3íelőállomásával, hogy a művelet fél óra múlva megkezdődik.
A négy férfi hamarosan megindult a gerincről lefelé. Fejüket acélsisak védte. Állandó rádióösszeköttetésben maradtak Stägerrel, aki erős nagyítású távcsövének kedvező pontot talált a hegyoldal túlsó felén, a nyugati oldal egyik kiugróján. Végső biztonsági intézkedésként Jaunt még ejtőernyővel is felszerelték.
Fuchs és Ferdinánd Gertsch minden nehézség nélkül elhelyezte a gerincen az első görgősort. Itt is maradtak, hogy kiszabadítsák a kábelt, ha beakadna, és intézkedhessenek, ha meglazulna. Oskar Gertsch és Jaun, akiket a kábel és kötelek tartottak fentről, továbbhaladtak lefelé addig a pontig, ahol az utolsó csigákat kellett felállítani. Közben eltévedtek a szikláktól barázdált terepen. Egy rövid emelkedőn újra fel kellett mászniok, hogy megtalálják az utat. Annyira megrakodtak a sok felszereléssel, és a terep olyan nehéz volt a számukra, hogy egy órát veszítettek a visszamászással. Végül azonban mégis elkészültek. Fejhallgatóikban megszólalt Stäger hangja:
- Most pedig Fritz induljon lefelé egyedül. A többiek várjanak a csigáknál.
Mikor Jaun megindult, a hatmilliméteres kábelen függő Gertsch utánaszólt:
- Minden rendben, Fritz? Társa nyugodt hangon válaszok: - Úgy látom, minden rendben. Auf Wiedersehen!
Ettől kezdve a rádióösszeköttetés Jaun és a nyugati gerincen működő megfigyelő, Stäger között működött.
Jaun az első húsz méteren könnyen és simán haladt. Azon túl azonban egy csupasz, függőleges falszakaszhoz ért. Ott legfeljebb már csak huszonöt-harminc méterenként talált olyan helyet, ahol megvethette a lábát. Egy-egy kicsi párkányon megállt, hogy lélegzetet vegyen, majd a levegőben tette meg az utat a következő párkányig. Tíz órakor - tehát majdnem két és fél órával azután, hogy megkezdték a műveletet - elérte az utolsó sziklát a hóval borított párkány fölött, amelyen Longhi három napig kitartott.
- Fritz! - hangzott fel Stäger utasítása a rádión. - Vigyázz! Most pontosan Longhi kötelei felett vagy. Ezt az irányt tartsd egyenesen lefelé!
Miközben a csörlő kezelői lassan engedték a kötelet, egyszer csak felhőfoszlányok takarták be Jaunt. Stäger azonnal érintkezésbe lépett a völggyel, hogy megtudja az időjárásjelentést. A scheideggi megfigyelők közölték, hogy záporokat jeleztek délutánra. Jaun, aki szintén hallotta ezt a jelentést a rádióján, odaszólt Stäger-nek:
- Eresszetek csak tovább!
Egy idő múlva a felhők éppoly gyorsan eloszlottak, mint ahogy jöttek, s Stäger ismét tisztán láthatta a társát.
- Nézz le, Fritz! - mondta. - Most már láthatod Longhi köteleit. Körülbelül harminc méterrel vannak alattad a falban.
- Látok köteleket - felelte Jaun. - Másfél méterrel balra érkezem oda.
Néhány perccel később Jaun bejelentette:
- Állj! Itt vagyok. Itt vannak a kötelek a lábamnál.
Közölte, hogy a köteleket erősen tartják a sziklába vert szögek és kis töréssel haladnak tovább lefelé a párkányig, ahonnan négy méteren át függőlegesen lógnak lefelé a testig.
Ekkor felhangzott Stäger figyelmeztetése:
- El ne szakítsd a köteleket! Csak óvatosan! Nehogy elszakítsd őket az utolsó pillanatban!
Jaun megnézte az egyik kötelet és jelentette, hogy jó állapotban találta. A kötél útját követve leereszkedett a párkányra, amely Longhi börtöne lett. Lebocsátkozott a párkány peremén, és 10,45-kor rádióján ezt jelentette: - Itt vagyok Longhinál. A test érintetlen.
Stäger remélte, hogy a test kiszáradt és könnyebb lett, miközben állandóan újra és újra megfagyott az erős szélben. De Jaun most közölte, hogy az olasz súlya szinte semmivel sem lett könnyebb. Az volt a tervük, hogy Longhit beteszik egy nagy zsákba és a testet meg a hegyivezetőt együtt húzzák fel. De a test mellett a levegőben függő Jaun nem bírt az egész súllyal.
- Túl nehéz - mondta. - Nem tudom betenni a zsákba. Úgy kell felhoznom a testet, ahogy van.
Ezután a testet kötelekkel a kábelhez erősítette. Elvágta azokat a köteleket, amelyek huszonhárom hónapon át tartották Longhit, majd jelt adott a csörlő kezelőinek, hogy kezdjék meg a felhúzást. Két méterrel feljebb rábukkant Longhi hátizsákjára, ami szintén a régi kötelekhez volt erősítve.
- Fritz - szólt izgatottan Stäger a vonalban. - Nézd meg a hátizsákot! Talán találsz benne valamit, ami feleletet ad a rejtélyre!
Jaun elkezdte a hátizsák tartalmának a felsorolását:
- Egy jégcsákány . . . ing . . . két kalapács. . . hágóvasak . . . néhány karabiner . . . beszáradt gyógyszerek . . . régi olasz újság foszlányai . . .
Csend lett.
- Semmi más? - kérdezte Stäger.
- Semmi más - válaszolta Jaun. - Egészen biztos.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése