JACK OLSEN: A szörny (16)

Longhi, az Eiger örök fogságában

Stefano Longhi hegyhez béklyózott teste és a néhány méterrel kísértetiesen fölötte lebegő hátizsák sötét árnyékot vetett az emberekre odalent. Ezt a sötét foltot semmi sem moshatta le a Felföld lelkiismeretéről. Fritz von Almen elrendelheti, hogy saját teleszkópját a zergékre és kőszáli kecskékre irányítsák, de senki sem tilthatja meg a turisták ezreinek, hogy látcsöveiket a hegyre szegezzék, átadják magukat a holttest szemlélésének, ismételgessék és kiszínezzék azt, ami az alpinizmus történetének leglátványosabb hegyi mentésében az árnyoldalt jelentette. A szomorú utójáték közepette hamarosan megfeledkeztek Hellepart, Friedli, Terray, Seiler, Gramminger meg a többiek hősiességéről. Lent a völgyekben levő bárokban és Bierstubekban a szakemberek és álszakemberek, miközben italukat szürcsölgették, azon a kényes kérdésen vitatkoztak, hogy miért fordítottak hátat a hegyivezetők testületei Grindelwaldban és Lauterbrunnenben? Miért követtek el annyi hibát, miért a Jungfraujochról indultak, az első kábeleket miért rossz helyen rögzítették, hogy vesztegethettek el egy kritikus napot, a pénteket, amíg az „egymással versengő" mentőcsoportoktól volt hangos a völgy. Miért nem mentették meg Longhit azok után, hogy oly sok reményt ébresztettek benne? A zenétől hangos, meleg helyiségekben könnyedén tolultak ezek a kérdések a „szakértők" szájára, de egy kérdés még a többinél is gyakrabban hangzott el...


Az interlakeni kórházban spagettin és sülteken lakmározó Corti semmi másra nem tudott gondolni, mint a hegyre, amely legyőzte. Szemmel láthatólag nem érdekelte a három társának sorsa. Majdnem tizennégy kilót fogyott, több foga eltörött, amikor a jeget ropogtatta, gyógyuló sebei tompán fájtak. Hamarosan felkelt, de úgy járkált, mint aki önkívületi állapotban van, kusza gondolatai valahol messze jártak, teljesen zavaros fogalmai voltak arról, mi történt a hegyen. A kérdésekre öszefüggéstelen nyilatkozatokat adott, de így ment ez még hónapokkal később is. Ez az egyszerű olasz parasztember - akiről Carlo Mauri azt mondta: a mindennapos otthoni dolgait is nehezen tudja emlékezetében tartani, hát még a hegyekben történteket! - eleven példája volt annak, hogy a
megrázkódtatás milyen zavarodott lelkiállapotot idézhet elő.


Kedden, egy nappal azután, hogy sötétedéskor külön vonat vitte le Cortit Eigergletscher állomásról a kórházba, három feszes tartású férfi jelent meg ott. Engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a beteget. Dr. Walter Bandi közölte velük, hogy egyszerre csak egy mehet be Cortihoz, a másik kettőnek addig kint kell várakoznia. Az olasz Guido Tonella lépett be a kórterembe. Hegymászó és újságíró volt, akkoriban Svájcban élt, és azzal foglalkozott, hogy több európai képesújságnak és napilapnak írt cikkeket hegyi kalandokról. Most azért jött, mert remélte, hogy választ adhat azoknak az európai újságoknak, amelyek máris elítélő hangon kezdtek írni azokról a fellengős kijelentésekről, amelyeket Corti tett, amikor lehozták a hegyről. A berni „Der Bund" például azt írta:


-  A 29 éves olasz, akit 1956 tavaszán szerencsés körülmények közt sikerült megmenteni, amikor lezuhant a Dru délnyugati faláról, nem méltányolja túlságosan azok bátorságát és áldozatkészségét, akik az életüket  kockáztatták, hogy megmentsék.


Néhány lap már-már célozgatni kezdett arra, hogy Cortinak valami terheli a lelkiismeretét.


Alig kezdte meg Tonella a zavarodott Corti kérdezgetését, amikor Riccardo Cassin és mögötte Carlo Mauri nyomakodott be a kórterembe. Cassin Cortira üvöltött:


-  Téged kellett volna ott hagyni a hegyen, nem Longhit!


Corti csendesen feküdt az ágyban, arca teljesen kifejezéstelen maradt, Cassin folytatta:


-  A te hibád, hogy Longhi holtan  maradt ott! Te vitted oda!


-  Ne ragadtasd el magad! - szólt Tonella.


-  Ne légy ilyen durva! Nem látod, milyen gyenge még?


-  Nem gyenge - kiabált tovább Cassin. - Azért tetteti magát szegény gyenge betegnek, mert valami titkolnivalója van. Szeretné elkerülni a felelősségre vonást azért, amit tett! Hát én kimondom, hogy hazug és csaló!


Corti még mindig nem válaszolt, úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit megszid az apja. Cassin folytatta szóáradatát, Corti meg füléig felhúzta a takarót és azt motyogta:


-  Riccardo, kérlek, ne haragudj rám.


-  Hogy ne haragudjak? - harsogta Cassin. -  Miattad lóg holtan az a szerencsétlen ember a kötélen. Miattad, csakis miattad!


A három látogató meglepetésére Cortira semmi hatással nem volt ez a végső vád. Alig hallható hangon megkérdezte Cassintól:


-  Riccardo, mit gondolsz, elismerik majd, hogy sikerült megmásznom az északi falat?


Ettől aztán Cassin szóáradata új erőre kapott.


-  Hát nem megmondtam már?! - kiáltotta. -  Nem tudod? Az utolsó háromszáz métert egy másik ember hátán tetted meg!


-  Hagyd, Riccardo - szólt közbe Tonella -, nem tudja, mit beszél. Nem látod milyen állapotban van?


De Cassin csak azt hajtogatta: - Hazudik.



Aztán Cassin végre lecsillapodott. Leküzdötte magában azt a haragot és felháborodást, amit a leccói hegymászókat ért kínos botrány keltett benne. Úgy érezte, hogy az északi falnak ez az esztelen, végzetes kimenetelű megrohamozása romba döntötte mindazt, amiért egész hegymászó pályafutása alatt küzdött, megcsúfolása volt annak a tizenkét évi munkának, amelyet mint a Club Alpino Italiano leccói részlegének elnöke végzett. Saját pályafutását az alpinista tradíciók mintaképeként állíthatta mások elé.


Ezek a tradíciók pedig azt tanították, hogy az embernek teljes értelmét és energiáját latba kell vetnie, amikor hegyeket akar mászni. Terveit a legkörültekintőbb gonddal kell elkészítenie, a legmegfelelőbb útvonalat, a legkedvezőbb időjárást, a legalkalmasabb szerszámokat és edzési módot kell megválasztania, és csak akkor vághat neki a hegynek, ha már minden szükséges feltétel biztosított. Ez a módja a hegymászásnak, és nem az, hogy valaki fölényesen megjelenik egy ismeretlen hegy lábánál, partneréül kissé elhízott, középkorú embert választ, aki még a legelemibb ismereteket sem tudja a megfelelő útvonalról, és csak nyers erejével akar a csúcsig eljutni. Az ilyen hazárdvállalkozás a legteljesebb mértékben ellenkezik azzal, amit az alpinizmus tanít. Itt nem a bátorságról van szó, hiszen minden alpinista bátor, különben nem próbálkozna hegymászással. Cassin már egész sor rendkívül nehéz falat küzdött le, mint azoknak első megmászója, de ezek között egyetlen olyan teljesítmény sincs, amit puszta bátorsággal hajtott volna végre. Ezt igyekezett belenevelni a Ragni tagjaiba, de semmi, még egy szik-rányi sem hatolt be tanításaiból ennek az embernek a koponyájába, aki most itt fekszik előtte, és olyan képtelen kérdéseket tesz föl neki, hogy mit szól majd a világ a teljesítményéhez az Eigeren, de az nem érdekli, mi lett három társának a sorsa, akiket ott hagyott.


-  Egyetlen mentséged van csak - mondta Cassin -, hogy egyszerűen nem érted, miről van szó. Végtelenül elszomorítasz.


-  A mi városunk nevezetessé tette magát az alpinizmus terén - mondta Mauri Cortinak, türtőztetve magát, szinte jóindulattal. - Ez elsősorban Riccardo  tetteinek köszönhető, de te tönkretetted hírnevünket, Claudio. Tudnod kellett volna, hogy Stefano nem képes arra, hogy megmássza az északi falat.


Corti hallgatott.


Végre Tonella feltehetett néhány kérdést. Corti ellentmondó, zavaros válaszokat adott, akkori állapotában maga is alig tudta, hogy egyáltalán mi történt a hegyen. Tonellának csak töredékes riportot sikerült összehoznia a lapok számára. Corti nagy vonásokban elmondta, hogyan esett le Longhi, hogy zuhant le ő, mi volt Nothdurft baja, hogyan indultak meg a németek a hegytető felé, de a dátumokat és időpontokat teljesen összezavarta, és kiderült, hogy a helyes útvonalról úgyszólván fogalma sem volt.


Cassin és Mauri Fiat 1100-asukon visszamentek Leccóba, ahol ádáz vita kezdődött. A város két részre szakadt. Az egyszerű, keményen dolgozó emberek egy részének szemében Corti nagy hőssé, bátor férfivá vált, aki szülőföldjének nemzetközi hírnevet szerzett azzal, hogy merészen megrohamozott egy olyan hegyet, amit olasz még sosem mászott meg. Mások viszont sötéten azt mondták, hogy őrült, sőt gyilkos. Maga az alpin klub is két táborra szakadt. Jó barátokból egyik napról a másikra ádáz ellenségek lettek, ölre mentek egymással, a viták verekedéssé fajultak, annyira, hogy a végén a klub avatkozott az ügybe. Cassin és még néhány tag Corti kizárását kérte, de a többség leszavazta őket. Cassin, a legjelesebb alpinista, akivel városa valaha is büszkélkedhetett, kiábrándultán lemondott elnöki tisztjéről és elhagyta a klubot.


Ehhez hasonlóan az Eigeren lefolyt mentés Európa lapjaiban zavaros elméletek és vádaskodások özönét indította el.


- A sajtó kiforgatott mindent, amit Claudio mondott - állította évekkel később Hellepart. Ezért azonban nem lehetett kizárólag a sajtót hibáztatni. A mentés körülményei is lehetetlenné tették, hogy teljes pontossággal idézzék fel az eseményeket. A svájci lapok leghozzáértőbb nyelvészeinek ugyancsak meggyűlt a bajuk, amikor a kelletlen, fáradt, a nyelvek és dialektusok elképesztő variációiban beszélő önkéntes mentőkből akartak rendszerezett beszámolót kicsikarni. Friedli, aki talán leginkább tekintette át az eseményeket, a tőle megszokott módon szerény és szűkszavú maradt, Seiler pedig úgyszólván semmit sem mondott. Még társait sem volt hajlandó megnevezni. Terray és de Booy a mentést követő napon már otthon voltak. Gramminger és a Hegyi Mentők viszont hallgattak, készek voltak arra, hogy jelentést tegyenek saját bajor hatóságaiknak, azonban senki másnak nem voltak hajlandók arról nyilatkozni, hogy mi történt a hegyen. Így aztán a sajtó többé-kevésbé arra volt utalva, amit az északi hegyoldal körül kavargó felhők és  a köd  által  alkotott függönyön keresztül láthattak, meg arra, amit Corti el tudott mondani. Hamarosan világossá vált, hogy Corti úgyszólván semmi olyat nem tud mondani, amiből ki lehetne okosodni. Tévesen adta meg a németekkel való első találkozásuk időpontját, beszámolt arról, hogy a németek elvesztették élelmüket és mászófelszerelésüket az első éjszakai táborozáskor. Később ezt a kijelentését úgy módosította, hogy csak az élelmiszeres hátizsák esett le a hegyről. Azt állította, hogy a németek pénteken mentek tovább felfelé, később úgy nyilatkozott, hogy csütörtökön. Egyszer azt mondta, hogy délután három órakor indultak útnak, máskor meg azt állította, hogy reggel kilenckor. A fal szinte valamennyi tájékozódási pontját Hinterstoisser terminológiában adta meg, mindenre úgy utalt, hogy a Hinterstoisser-traverz, a Hinterstoisser-lejtő, a Hinterstoisser-kürtő. Neki minden Hinterstoisser volt, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy szinte semmit sem tudott arról a hegyről, amelynek megmászására megesküdött.


Az újságírók végigolvasták Corti beszámolóit, megállapították a lapokból nyilvánvalóan kiolvasható ellentmondásokat, és levonták azt a következtetést, hogy Corti valamit takargat. Nem számított, milyen hevesen bizonygatja ártatlanságát. Maga is beismerte, hogy hosszú periódusok estek ki az emlékezetéből a hegyen. Ki mondhatja meg (beleértve őt magát is), hogy történetének melyik része igaz és melyik hallucináció? Például azt képzelte, valaki azt kiabálta: „Corti! Corti!" De Hellepart nem kiabálhatta a nevét, mert Hellepart azt hitte, hogy a két német Zdarsky-zsákjához közeledik. És ha Cortinak ilyen hallucinációi voltak, vajon nem lehet-e, hogy csak képzelődés az a történet, hogy a németek továbbmentek, hogy segítséget hozzanak? Lehetséges-e, hogy a fejét ért ütéstől elkábulva, a hegyen eltöltött hosszú éjszakáktól megzavarodott fantáziával, pillanatnyi elmezavarával valami erőszakos cselekményt, bűntényt követett el? Így folyt az érvelgetés, amit alátámasztottak a szembetűnő tévedések és képtelenségek Corti beszámolójában is. Így aztán elkerülhetetlenné vált, hogy Európa néhány szenzációhajhászó lapja ne vonja le a következtetést, hogy Claudio Corti nem pusztán a traumás emlékezetkiesés zavarodott áldozata, hanem hazudik is. És vajon miért hazudik? A válasz egyszerű: mert valamit elkövetett a hegyen. Most pedig a hamis állítások hosszú sorával próbálja elkerülni a leleplezést.


Az újságírók ízekre szedték Corti nyilatkozatait, amihez nem kellett különösebb tehetség. Lassanként olyan feltevések is megjelentek nyomtatásban, hogy az Eiger északi falán bűntettet hajtott végre ez a furcsa, hidegfejű olasz Olginatéból, akinek arcáról állandó megvető kifejezés olvasható le, akit egyáltalán nem rendített meg mászótársainak halála. Az egyik lap így fejtette ki saját elméletét: Corti és Longhi azzal a monomániás kényszerképzettel indult meg a hegyen, hogy ők lesznek az első olaszok, akik elérik a csúcsot. Már két napot elpazaroltak azzal, hogy az alsó lejtőkön bukdácsoltak, amikor az ügyes német kettős - bár még csak pár órája voltak úton - beérte őket. Az olaszok azonban nem hagyták, hogy a gyorsan haladó németek továbbmenjenek. Ez magyarázza a két csapat szemmel látható lassúságát, amikor az első jégmezőn vágtak keresztül. Végül a két olasz nem bírta tovább, bajba került. A németek tovább akartak menni, de Corti tehetetlen dühében még akkor sem engedte, hogy lehagyják őket. Verekedni kezdtek, és az izmos Corti letaszította a két fiatal németet, akik szörnyethaltak.


Egy másik lap ehhez hasonló, fantasztikus elméletet dolgozott ki. Arra a csalóka képre alapította elgondolását, amit a hegyen lentről megfigyelhettek. Pénteken és szombaton, amikor a látcsöveken keresztül Longhi a sziklapadon volt látható és Corti száz méterrel feljebb ült piros zsákja mellett - érthető módon feltételezték, hogy a két másik mászó bent van a zsákban. A sajtó, amely úgyszólván csak kémlelőlyukon keresztül látta a színt, két napon át „a sátornál levő három emberről" beszélt. Valójában csak Cortit és a zsákot látták, nem volt ott senki más. Nem volt nehéz beleesni ebbe a tévedésbe, mert Cortit - aki piros gyapjúingét a fekete hegymászó anorákra cserélgette, aszerint, hogy melyik volt szárazabb - a völgyből könnyen nézhették több személynek. Néhány nappal a mentés után egy svájci lap közölt egy fényképet, amelyet állítólag vasárnap délután vettek fel, tehát akkor, amikor Corti későbbi állítása szerint a németek, már továbbmentek. A képen - amiről később bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem meggyőző - három férfit véltek felfedezni a Zdarsky-zsák körül. Ebből egy gazdag képzelőerővel megáldott cikkíró azt a következtetést vonta le, hogy a mentés reggelén, amikor a félig tébolyodott Corti meghallotta német Hellepart kiáltozását, abban a hiszemben hogy a németül beszélő önkéntes mentő csak Mayerért és Nothdurftért jött, letaszította őket a sziklapárkányról.


Kialakultak aztán nem kevésbé bizarr teóriák is. Még az olasz sajtó egy része is Corti ellen fordult. Széles körökben idézték Cassint, aki első felindulásában ezt, a Corti számára mindennél nyugtalanítóbb kijelentést tette:


- A hegyekben csak a halottakat szokás ott hagyni.


Az egyik olasz képeslap azt állította, hogy Corti súlyos baklövéseket követett el a hegyen, hogy a legnagyobb fokú gondatlanság vétke terheli, mert végszükségben Longhit fogadta el mászótársául, és általában gonosztevőként viselkedett a tragédiában. Ha Longhit le tudták engedni egy olyan párkányra, amely öt méterrel lejjebb volt - írta a lap -, akkor fel is lehetett volna húzni, másik, biztonságosabb sziklapadra is. A cikk alaphangja világos volt: Corti cserbenhagyta barátját, hogy magát megmentse. Corti perrel fenyegetődzött. Egy római ügyvéd hajlandó lett volna ingyen elvállalni az ügyet. A per azonban abbamaradt, amikor a lap lehetőséget adott Cortinak, hogy egy cikkben elmondja a történteket saját beállításában. Azonban története még akkor is - jóval a felépülése után - telve volt ellentmondásokkal: még mindig nem tudta pontosan, mi történt a hegyen.


A legsúlyosabb, halálosan hideg kritika Németországból érkezett, ahol mindjárt abból indultak ki, hogy olyan kiváló hegymászók, mint Mayer és Nothdurft csakis valamiféle bűntett következtében pusztulhattak el az Eigeren.


Nothdurft barátja, Walter Seeger, egész Bajorország nevében beszélt, amikor azt mondta:


- Aki Corti ellentmondásait olvassa, az előtt teljesen világos, hogy valamit titkol.


Mivel meg voltak győződve Corti bűnösségéről, a németek annak rendje s módja szerint nekiláttak, hogy bizonyítékot szolgáltassanak. Mások csak hadd szőjék az elméleteiket. Ismeretes volt, hogy Nothdurft minden mászásról kimerítő naplót vezetett, még akkor is, ha kényelmetlen éjszakai bivakolásra került sor valahol fenn egy hegyoldalon. Meg kell találni Nothdurft holttestét - határozták el -, és a napló majd elmondja, hogy mi történt valójában. A stuttgarti mászók egy csoportja Grindelwaldban termett, hogy a holttestek után kutassanak. A hegyet azonban sűrű köd vette körül, és a németek kifogytak az időből, még mielőtt valamit is elértek volna. Később egy másik német csoport fésülte át a hegy lábát, azonban a legcsekélyebb nyomot sem találták, amiből honfitársaik sorsára következtethettek volna.


Cortit olginatéi kis házában hamarosan privát és hivatalos rendőrök kezdték faggatni. Megmondta nekik, hogy semmi újat nem tud mondani, csak annyit, amit hosszadalmas, kézzel írott jelentésében megírt a Club Alpino Italiano részére, mint mondotta: az igazság nevében és szolgálatában! Jelentésében azt írta, hogy előzőleg alaposan tanulmányozta a falat. Az azonban, ahogyan a mászást leírta, mást mutatott. Beszámolójából nem lehetett azonosítani az egyes ismert lejtőket, és a dátumok meg az időpontok ezúttal is nyilvánvalóan tévesek voltak.


A németek folytatták a vizsgálatot. Grindelwaldba érkezett dr. Hermann Lutz, egy dél-württembergi rendőrségi tisztviselő, aki mindenki mástól függetlenül nyomozott. Felkereste a berni rendőrséget, ahol közölték vele, hogy az a sokat vitatott fénykép, amelyen állítólag három mászót lehetett látni a piros Zdarsky-zsákban vasárnap, valójában semmit sem bizonyít, mert mindenki azt olvashatja le róla, amit akar. Lutz -  aki egyébként a Német Alpin Klub tübingeni részlegének volt tagja - ezután a leesett hátizsák ügyének szentelte figyelmét. Kijelentette: teljesen felfoghatatlan számára, hogy a két tapasztalt fiatal német folytatta az utat a hegyen élelem nélkül. - Akik ismerik a két mászót - írta jelentésében -, azon a véleményen vannak, hogy a hátizsák leesése után egészen biztosan visszafordulnak,  és  sosem kockáztatták volna, hogy ezen a különlegesen nehéz hegyfalon tovább kísérletezzenek minden ennivaló nélkül. A magam részéről  nem  tudom  elhinni,  hogy Nothdurft, akit személyesen  ismertem,  komoly mérlegelés nélkül valaha is vállalkozott volna az út folytatására élelem nélkül.


Lutz érthetetlennek tartotta azt is, miért volt hajlandó a két német Cortinak adni Zdarsky-zsákját, amikor tovább indultak a hegytető felé a balesetek után. - A hegymászók bajtársias gesztusa volt a két német fiú részéről, hogy Cortinak adták a sátrat — írta.  — Ennek ellenére -  ha végiggondoljuk -, szinte az öngyilkossággal tűnik határosnak, hogy valaki a kitörni készülő égiháború  ellenére  élelem  és  menedék nélkül folytassa a mászást. A németek úgy látszik, azzal az eltökélt szándékkal indultak tovább, hogy hamarosan elérik a csúcsot, aztán majd valahogy visszajönnek a hegyre, és amilyen gyorsan csak lehet, segítséget hoznak a társaiknak. Mégis szinte lehetetlen azt hinni, hogy ebben reménykedhettek a falban folytatott küzdelem előző napjai után.


További támpontok hiánya miatt - hiszen Longhi teteme még mindig ott függött 1500 méter magasságban, és Nothdurft meg Mayer testét sem találták - dr. Lutz visszament Württembergbe anélkül, hogy más vádat tudott volna Corti ellen felhozni, mint az olasz saját ellentmondásait és zavaros kijelentéseit. - Nemcsak a szülők, a tübingeni hegymászó klub és valamennyi alpinista, akit érdekel a szerencsétlenül járt mászók sorsa, hanem magam is hálás lennék bármiért, ami fényt vetne a halálukkal kapcsolatos rejtélyre - írta Lutz. - Valahogy úgy érzem, hogy a teljes igazság sosem kerül napvilágra. A halottak megtartják maguknak utolsó óráik titkát.


Ebben azonban tévedett.


(Folytatjuk)