JACK OLSEN: A szörny (15)

Corti mentése

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.


Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.


-  Mit gondol? - kérdezte de Booy.


-  Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.


-  De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.


-  Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.


-  Akkor csinálnunk kell.


A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.



A tetőn maradt svájci csapat - saját problémáival küszködve - nem sokkal ezután beérte őket. Friedli azt mondta Grammingernek, hogy megkockáztatják az Eigergletscherhez való leereszkedést, és megpróbálnak segítséget küldeni a hegyre. Mivel a mentőszánnal nem kellett bajlódniuk a hegyoldalon, ügyesen és gyorsan továbbjutottak. Valamivel az Eigergletscher állomása fölött összetalálkoztak egy nyolc svájci vezetőből álló csapattal. Legtöbbjük idősebb ember volt, akik nem törődtek az Eigeren történő mentéseket ellenző politikával, és a régi berni hegyivezetők nemes szellemében cselekedtek. Amint a Friedli-csoport elindult lefelé, az öreg svájci vezetők újból megindultak felfelé. Hamarosan azonban megállásra kényszerültek, a vihar miatt nem tudtak továbbmenni.


Közben Corti egy ideig nyugodtan feküdt. Éjfél felé azonban Terray hangos kiáltásokat hallott az olaszt betakaró, műanyag huzatok irányából. De Booy lentről szintén odasietett, hogy megnézze a zaj okát. Közben Terray is körülmászta a sziklát, és felemelte a műanyag vészsátrakat. Corti arcát eltorzította a félelem, és úgy ordítozott, mint akit halálos rettegés tart hatalmában. Ezalatt de Booy is odaért.


-  Mit mond? - kérdezte Terray.


-  Néha azt képzeli, hogy még mindig a falban van - felelte de Booy -, máskor meg azt kiabálja, hogy magára hagytuk a hegy tetején. 


Közös erővel magához térítették a rémképekkel küszködő embert, megmondták neki, hogy biztonságban van, és próbálták megnyugtatni. Corti szeme lecsukódott, és úgy tűnt, hogy mély álomba merül. De Booy visszasietett táborhelyére, Terray pedig mászva ismét megtette az utat a szikla körül, ami legalább valami védelmet nyújtott a vihar elől. Azonban guggolva és hátát a sziklának támasztva, alig telepedett le, amikor a sikoltozás ismét elkezdődött.


-  Mi van? - kiáltotta franciául.


A kiabálás folytatódott, és Terray megint végigmászta a veszélyes utat a szikla másik oldalán lévő kis sík területig, ahol látta, hogy a gyötrődő Corti nekifeszül a szíjainak és fel akar ülni. Nagy nehezen Terray megértette, hogy Cortit heves hascsikarás gyötri és el kell végeznie a szükségét.


-  Nagyon  sajnálom!  - mondta Terray dühösen. - Itt kívül vagyunk a civilizáción. Nem is tudjuk magát kicsomagolni a takaróiból. Képzelje azt, hogy csecsemő és ne törődjön semmivel.


Visszament a szikla másik oldalára, de Corti kiáltásai nem szűntek meg.


Cassin és Mauri valahol lejjebb, összebújva melegítették egymást. Hallották a hangokat, de azt hitték, hogy csak a sziklák körül süvítő és harsogó szél hangját hallják. Corti kiáltása azonban egyszer csak túlharsogta a vihart:


-  Riccardo, Bigio!


-  Mit akarhat ebben a szörnyű időben? — kérdezte Cassin.


A kiáltás folytatódott.


-  Azt hiszem, kénytelen leszek fölmenni és megmondani  neki,  hogy maradjon  nyugton  - szólt Cassin társához.


Mikor odaért, Corti még mindig bélgörcsöktől szenvedett.


-  Claudio, nagyon kérlek, fogd be a szád! Erős szavak  voltak  ezek,  de  Cassin  látta, hogy az egész csoport nehéz helyzetben van. Az udvarias társalgás pedig nem ilyen helyre való. A mentőcsapat tagjai most már két napja nem ettek, és hosszú órák óta nem ittak semmit. Mínusz 6 fokra süllyedt a hőmérséklet, a tapadó hó kemény tömeggé fagyott.


-  Egy  kis folyadékra lenne szükségünk  - mondta Gramminger a vele táborozó Hellepart-nak.


-  Próbáljunk felolvasztani egy kis havat!


-  De ha egyszer nem tudjuk, Wiggerl! - felelte Hellepart.


De Gramminger akkor már odáig jutott, hogy nem törődött a józan ésszel. Besüllyesztett a hóba egy fém csészét, hátizsákjából előszedett egy kis cukrot, beletette, és ezt a keveréket az ujjaival gyúrva megpróbálta felolvasztani. Evett belőle egy kicsit, rögtön kihányta.


-  Csokoládé! - szólt Gramminger Helleparthoz. - Meg tudjuk enni a havat, ha összekeverjük egy kis csokoládéval.


-  A   maradék   csokoládémat   odaadtam   az olasznak - válaszolta Hellepart. Gramminger a hátizsákjában bánatosan nézegette a kenyér- és a   szalámidarabkákat, péntek esti vacsorájuk maradványait, amit útban Grindelwald felé fogyasztottak el, de be kellett látnia, hogy folyadék nélkül nem tudják megenni. Magára húzta a hálózsákot, és átkozta a vihart meg az Eigert.


A mentőcsapat tagjai jóval napfelkelte előtt ledobták magukról a védő műanyag zsákokat, és kiléptek a metsző szélbe, a dermesztően hideg hajnalba. A vihar délkelet felé kavargott, a hegyen húsz centiméteres, friss hótakarót hagyott maga után. Magukban hálát adtak, hogy a nehezén túlvannak. De vajon valóban túl vannak-e? Cortit 1200 méteren kell lefelé ereszteniök az Eigergletscher állomásig, aztán újból erőt kell gyűjteniök arra, hogy visszamenjenek a nyugati hegyoldalon, tovább kutassák a németek nyomait, és megszervezzék a leszállást Longhiért. A szerencsétlen olasz most már kilenc éjszakát töltött az északi falban, és még előző este is hallották a hangját, amint ereje utolsó szikráival az életbe kapaszkodva könyörgött, hogy mentsék meg. Túl kellett, hogy élje ezt az utolsó hóvihart. Gyötrelmes volt még csak gondolni is arra, hogy ennyi szenvedés után esetleg már nincs is életben.


Amint tábort bontottak, hangokat hallottak lentről. Nyolc hegyi vezető jött KarlSchlunegger vezetésével, aki a svájciak között 1947-ben mászta meg elsőnek az északi falat. Velük volt Hans Brunner is, a hatvankét éves veterán hegyivezető, aki harminc éve teljesített szolgálatot a Jungfrau hegycsoportban. Az éjszakázás a szabadban, a viharban őket is kimerítette. Amikor odaértek és látták, hogy Corti leszállítását jól megszervezték, közülük négyen visszafordultak, és megindultak lefelé a hegyen. Schlunegger, Brunner és két másik csatlakozott a mentőcsapathoz, és  jellemző módon mindjárt feladatot is kértek. Egyiküket megbízták azzal, hogy foglalja el Terray helyét a szán mögött, irányítsa és biztosítsa azt a jégen. A bámulatosán kitartó Terraynek már szintén fogytán volt az ereje, megköszönte, hogy felváltják és előrement. Reggel 9-kor érkeztek le a Frühstückplatzra, ahol a nyugati oldalon felfelé induló hegymászók a tradíciók szerint megállnak reggelizni. Még mindig közel hatszáz méterrel voltak az Eigergletscher fölött, nehéz lejtők álltak még előttük. Meglepetésükre egy tucat hegymászó várta őket a „reggelizőhelyen". Svájci önkéntesek voltak, neves amatőr alpinisták a közeli városokból. Étellel, itallal megrakodva várták a mentőcsapatot, forró kávét, erőlevest, kakaót és kolbászt hoztak. Amíg a mentőcsapat tagjai mohón faltak, Friedli és a svájci csoport ismerős alakjai feltűntek Eigergletscher irányából. Nyilvánvalóan visszamennek a tetőre, hogy újabb leszállást kezdjenek meg Longhiért. Friedli és legénysége azonban felhúzta magát a Frühstückplatz mögötti nagy szikla véde'mébe, de látszott, hogy onnan nem készülnek feljebb menni. A leeresz-tők ekkor tudták meg, mi történt:
Reggel hétkor az ég kitisztult, a megfigyelők ismét elfoglalták helyüket von Almenék kétcsövű messzelátójánál, amelyet állandóan arra a pontra irányították, ahol Longhi volt. A sziklát friss hó borította, csak egy parányi fekete sziklafolt látszott a párkányból. Másfél méterrel lejjebb, a társai által odaerősített köteleken függött Longhi lábbal lefelé, s egy sziklatömbön nyugvó fejét vékony jégréteg borította. A megfigyelők hosszasan vizsgálták a testet abban a reményben, hogy az életnek akármilyen kicsi rezdülését is észlelhetik, de hiába. Egy felderítőgép is felszállt, és megerősítette a szomorú hírt: Longhi meghalt, a szörnyű vihar lesodorta a párkányról. Nem sokkal később üzenet érkezett az Eiger északkeleti gerincén felderítést folytató csapattól. Csak nagyon halvány remény lehet arra, hogy Mayer és Nothdurft keresztüljutott volna a felső szakadékokon, és a hegyoldal túlsó felére jutott le a hegyről. Oldalt harántozva sem kapaszkodhattak ki a gerincre. Az a tucatnyi csoport, amely az északi falat már megmászta a múltban, egybehangzóan bizonyította, hogy az átfüggő sziklák miatt a kijutás itt lehetetlen. A Fehér-Pók elérése után csak egy módon lehet továbbjutni: egyenesen felfelé a csúcsig. Nothdurft bajorországi barátai azonban mégis megpróbálkoztak a kutatással, de az életnek semmi nyomát nem találták a gerincen. A Mittellegi-gerincen levő kis menedékház üresen állt, a vendégkönyvben a legutolsó beírás egy hónappal azelőttről származott. Itt már csak egyetlen következtetést lehetett levonni: hogy Nothdurft és Mayer elpusztult. Vagy lezuhantak a falon keresztül, a hegy lábánál elterülő törmelékhalmok és szakadékok közé, vagy éjszakázás közben megfagytak valahol fenn, a kijárati szakadékok valamelyikében.
Friedli elrendelte, hogy egészen az Eigergletscherig feszítsenek ki kábeleket, úgy, hogy a sérült Cortit szállító, kimerült mentőcsapat teljes biztonságban haladhasson. Normális körülmények között könnyű lett volna leereszkedni, Friedli azonban semmit sem akart kockáztatni. A hegytetőn tanúsított minden hősies erőfeszítés, több 200-300 méteren való leszállás a kábelen, minden elszenvedett hideg, éhezés és szomjazás eredményeképpen egyetlen életet sikerült megmenteni. Ezt az életet nem akarta odadobni az utolsó pillanatban, de ugyanakkor védelmet akart nyújtani a mentőcsapat tagjainak is, akik akkor már kevés híján maguk is mentésre szorultak. Délután négy órakor a kimerült mentőcsapat - a fiatal svájci alpinistacsoport segítségével, aki az élelmet hozta - elérte a hegyoldal alján levő Eigergletscher állomást. Itt valósággal nyüzsögtek a turisták és az újságírók, akik rávetették magukat a mentőcsapat tagjaira, hogy részleteket tudjanak meg arról, mi történt. Friedli, mint mindig, most is szűkszavú volt és a csapat többi tagjának sem volt más vágya, minthogy beszálljon a vonatba és megtegye az utat lefelé.


-  Sokan voltak ott, akik mindjárt nekiláttak az üzletnek - mesélte később Hellepart -, de sikerült elkerülnünk őket.


Seeger, Nothdurft barátja Pfullingenből, abban a csoportban volt, amelyet Friedii vezetett. Mikor kiment az állomás peronjára, három alakot látott egy kicsit félrevonulva, megzavarodva a nagy nyüzsgésben és zsivajban. Felismerte Nothdurft anyját, apját és nagynénjét.
-  Fogadják részvétemet - szólt. - Odavesztek.


A két nő sírt, a hetvenöt éves férfi lehajtott fejjel fogadta a gyászhírt. Most már biztos, hogy az utolsó fia is elveszett. Az állomás másik végében Longhi nővére sirdogált magában.


Beérkezett a vonat, a fáradt mentőcsapat felrakta felszerelését és beszállt. Terray és de Booy a völgyig, majd onnan egyenesen hazamentek, hiszen a szabadságukat így is meg kellett hosszabbítaniok a mentés miatt. A Hegyi Mentőszolgálat éjszakára megszállt a Kleine Scheideggben, majd minden feltűnés nélkül továbbutazott Grindelwaldba, és onnan a hűséges kombin megtette az utat vissza Münchenbe. Friedli és legénysége szétoszlott a lejjebb fekvő völgyek városkáiban, falvaiban. A lengyelek is befejezték edzőtáborukat. Seeger vonaton hazakísérte a gyász sújtotta családot Bajorországba. Fritz von Almen elhatározta, hogy visszatér kedvenc időtöltéséhez, a zergék figyeléséhez az északi hegyoldalon.


- Ha valaki távcsövemet Longhi holttestére merészeli irányítani - mondta -, akkor fogom a távcsövet és elteszem a padlásra.


Max Eiselin még egy helyen megállt, mielőtt visszatért volna új kocsiján Luzernbe. Megkereste a kis vörös Puchot, amin Nothdurft és Mayer Grindelwaldba érkezett életük utolsó túrájára. Levette a cédulát, amit a kormányhoz erősített: - Szívből gratulálok az Eigerhez - olvasta el még egyszer. - Remélem, találkozunk Luzernben.


Összegyűrte a papirost és a földre dobta.


(Folytatjuk)