CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (9)

Victoria Harbour 2017. augusztus 4.

Utcai freskó Victoria Harboure 150 éves történetéről

Sötétben tapogatózom munkaasztalom felé a hajnali lakásban. Kihalt minden, és olyan, akár egy dúlt csatatér. Marikának a nappali egyik kanapéján jutott hely: alig kezdek dolgozni, már fel is ébred és okostelefonjával lelkesen szórakozik. 
Péter jelezte, hogy Tirolba utazott, miközben a hírek szerint Magyarországon és Romániában a Lucifer nevű hőhullám teszi a dolgát: perzseli a földet. Nem ártana, ha egy kevés ide is jutna a melegéből.
A vendégek későn keltek, majd kerékpározni mentek. Ez néhány órányi csöndet ígér, amit érdemes kihasználni. Éppen ebédeltünk Ilonkával, amikor a zápor hazaűzte a biciklizőket. A szegényes menüt látva, úgy határoztak, ők vendéglőbe mennek enni; mi pedig tovább kanalaztuk a maradékot.
Megnéztem egy ősrégi német krimit, hallgattam a házfedelet paskoló záport, majd aludtam egy jót. Mire felébredtem, már megint megtelt a ház vendégzsivajjal.
Estére betoppant Gabi és Andrea, a ház népessége velük csak tovább szaporodott.
Éjfél után élénk gyermekfutkározás, trappoló lábak zajára ébredtem. Egyesek még nagyon elevenek voltak. Sokáig feküdtem ébren a sötétben és azon töprengtem, hogy mit keresek én itten?


Victoria Harbour 2017. augusztus 5.

Őszies reggel, futó záporokkal. Mintha az időjárás feltette volna magában, hogy elűzi a vendégeket. Egész nap süvít a szél, mindenki morózus, sérülékeny, magába forduló. Olvasáshoz is alig van erőm, kedvem. Hol elalszom, hol felébredek, s az idő áll, sehogy sem telik.
Összeszedünk minden ételmaradékot és kitesszük az asztalra. Lehet válogatni! Mindenkinek ízlik, főként a Gabi padlizsán salátája, amit otthonról, Torontóból hozott. 
A vendégek a távozáshoz készülődve összepakolnak,  már csak a beigért esti rostonsült-vacsora marasztalja őket. A gyerekek fékezhetetlenek, a kutya ideges, nyűgös. Többször összekap a legkisebb leánykával. Ugatás, nyávogás, bömbölés.


Victoria Harbour 2017. augusztus 6.

Egykori világitótorony a tó partján

Reggelre befutott a Bölöni kérte interjú immár szerkesztett változata. Itt-ott még igazítottam rajta, majd áldásom rá, s kértem, hogy csak a Súrlott Grádicsnak adja oda.
Annával és Ilonkával kényelmesen elsétálunk a kikötői önkiszolgálóba (itteni neve: Foodland = Étkek földje). Nem is annyira a vásárlás (bár az is) a fő cél, inkább a járkálás, mert végre, elállt az eső, s így kiszabadulhatunk a négy fal közül! Elidőzünk a kikötőnél, a városka központjában. Egy rendőrjárőr, lakossági bejelentés nyomán, drogozó fiú után nyomoz, járókelőket faggat, láttak-e valami gyanúsat. Úgy tűnik, senki nem látott semmit. Szerencsére, minket kihagynak a játékból. Nemsokára elhúz a fejünk felett egy rendőrségi helikopter is...
Alig bírjuk hazacipelni a vásárolt tartalékokat. Tűz a nap, mintha a tegnapi vihar csak rémálom lett volna. A ház újra visszanyerte normális állapotát, igyekszünk rendbe rakni, mindennapi igényeinkhez.
Elérkezettnek látom az időt, hogy a magammal hozott elektronikus könyvtáram állományát átfésüljem. Mindezt csak azért, mivel nem fűlik a fogam hozzákezdeni a Korunk tanulmányhoz (a Vitorlaének ötven éves apropójára kértek elemzést a fiatalok antológiáiról az 1989-es fordulat előttről). Mostanában mindig elfog a menekülés vágya, valahányszor új írásba kezdenék: szeretek elmenni a legutolsó pillanatig…


Victoria Harbour 2017. augusztus 7.

Hajóbőröndök a Keewatinon

Aprádonként számolva, egy hónapja tartózkodunk már e kontinensen. Volt részünk jóban is, rosszban is, kezdjük megszokni az éppen érvényes családi viszonyokat, szokásokat. De azért olykor az a gyanúm: fölösleges díszek vagyunk a hétköznapi ruhán…
Írtam Tamás öcsémnek, hogy a hét második félben már otthon leszünk, egyeztessük az óráinkat, valamikor ellátogatnánk hozzájuk.
Ilonkával felfedezzük, hogy bár nem egyeztettünk, ugyanazt a könyvet választottuk olvasmányul: a Száz év magány-t.
Délután nem fekszem le, dolgozni szeretnék. Olykor elered az eső, máskor kisüt a nap. Csupa átmenetiség...
Délután elmegyünk fagylaltozni, utána tekergünk egyet. Megkeressük a helybeli református (itt: metodista) templomot. Utána minden térképismeret nélkül, érzésből próbálunk hazatalálni. Sikerül. (Nem nagy csoda: minden út a tópartra vezet…)
Gabi és Andrea távozni készülődnek, Anna még nem döntötte el, hogy mi, többiek mikor bontunk sátrat. Rossz ez a távlattalanság, olyan, mintha bizonytalan ideig lógnék a levegőben.
A stégünk közelében, egy hatvan év körüli férfi váratlanul felborult a vitorlásával, mert elvesztette a kormányát, magára pedig képtelen boldogulni. Gabi rögtön a vízbe ugrott és nagy nehezen partra segítette. Egyedül persze, mindez nem sikerült volna, szüksége volt még valaki segítségére. Utána, mikor előadta nekünk az esetet, megjegyezte: szerinte nagyon hiányosan volt felszerelve a hajó, a férfi egyszerűen felelőtlenül indult útnak. Nem csoda, hogy pórul járt.
Már jócskán elmúlt a veszély, amikor a part menti vízben megjelent a póruljárt ember jajveszékelő felesége. Aki, amikor eljutott hozzá a rossz hír, azonnal a vízbe vetette magát. A jajveszékelésen kívül más dolga már nem akadt, maximum hazakísérhette víztől csöpögő férjét.
Péter, aki tiroli utazásról tért haza, jelezte, hogy Európába is befészkelődtek a nyár végi  viharok: vége a kánikulának!

(Folytatjuk)