*
Orsova
Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz
Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára,
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?
Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem im e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szivből forrt;
Ti maradtok erdők, bérczek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.
Sirva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna,
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza.
Soh’sem térünk többé belé vissza.
Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végkép itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bércztől, hol állt Visegrád,
Nem sokára folyam megszűnsz lenni,
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.
Hazán kívül rám hasonló bú vár.
A mi voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár,
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl mert mindenhol maga van.
Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekük Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kivülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttük, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem.
A kedves, a szelid, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, a mint mellette a gömbölyű asztalon egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét, — a mit mi többiek a szentirásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház
királynéja, papja és birája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimerithetlen szelidségű, ő, aki soha nem haragittathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb birája volt a házi urnak s cselédnek, vagy inkább a kinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy perczre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban…
...Kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonitám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbbé szép és áldott semmint volt?Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de minden esetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arczán a szenvedés nyomait látod?
Ó épen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük… Azonban mind ennek daczára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbbé érdekelnek, mig egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha ; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy…
...Eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött. Megyek utazni, minden czél és vég nélkül, a merre a szelek fúnak a pusztákon, a merre a habok folynak a tengereken.
Én a világ számüzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartam fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot, — ámbár én abba visszatérni soha nem reménylek.
Január 15.
Oláh-és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Ős erdők képe. Borzasztó erdőégés.
Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem ugy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sik terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kisérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom , tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.
Alig vetvén Turno-Szeverinnál Traján hires hídjának csekély omladékira egy futó pillanatot, csaknem behunyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek ép ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondakdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott ür képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld szinén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sik, mely ha nem oly lapos is, de ép oly meztelen, s pusztaságát még csak a delibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire sülyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre , mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül ?
Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, a mi körültem van s a mi velem történik, viszont ha fölébredék s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét, elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.
Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de biz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fez-t), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy shál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szurék, s ekkép belehelyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése