HUNGARIAN GEOGRAPHIC: Az elkárhozottak útja

(Egy menekülthajó, amit sokáig nem engedtek kikötni...)

Pontban 1939. május 13-án futott ki Hamburg kikötőjéből az 1928-ban vízre bocsájtott SS St. Louis luxus óceánjáró több, mint 900 zsidó menekülttel a fedélzetén, akik abban reménykedtek, hogy Kubán keresztül eljuthatnak az Egyesült Államokba. A mai értéken, egyenként 3-5000 US dollárért vásárolt kubai vízumokat nem fogadták el a havannai hatóságok a május 27-i megérkezést követően, és egy héten keresztül nem engedték a hajót kikötni attól való félelmükben, hogy ezzel Kuba az Európából menekültek célállomássá válhat. 

Schröder, a hajó kapitánya ezt követően Florida partja felé vette az irányt, ahol a helyi hatóságok szintén megtagadták a hajó kikötését ugyanazzal az indokkal, mint kubai kollégáik - annak ellenére, hogy Franklin Rooseveltnek, az USA elnökénél fellebbeztek a döntés ellen. A hajó kapitányának nem volt mit tennie, mint kényszeredetten visszafordulni Európa irányába… 

A hajó egyik utasa volt az akkor 15 éves Gisela Feldman (jobboldalt), aki édesanyjával és a húgával szállt  fedélzetre Hamburgban, 10 német márkával a táskájában és 200-zal a fehérneműjében elrejtve, miután lengyel származású édesapját a nácik letartóztatták és deportálták Lengyelországba. A kikötőben 30 családtagja intett nekik búcsút, akiket ezt követően már sosem látott újra.
Amúgy, sok hozzá hasonló gyerek tartózkodott a fedélzeten, akik értetlenül álltak szüleik feszült viselkedésével szemben, amit úgy próbáltak öntörvényűen feloldani, hogy csak a saját korabeliekkel érintkeztek, illetve élvezték a hajó leglátványosabb luxusszórakozását: az úszómedencét. 

Behajózottak öröme induláskor

A Federico Laredo Brú vezette kubai kormány egy joghézagra hivatkozva megtagadta a menekülteknek, hogy turistaként vagy menekültként az ország területére lépjenek és csak 500 US dolláros pótdíjért cserébe tekintettek volna el a saját maguk felállított szabályozástól - ez az 500 dollár mai értéken 8323 dollárt tesz ki. A hajón ennek következtében majdnem lázadás tört ki, ketten öngyilkosságot kíséreltek meg, míg tucatnyian azzal fenyegetőztek, hogy ők is véget vetnek az életüknek.

1939 elején a kubai hatóságok megváltoztatták az ún. 55. rendeletet, amely a menekültek és turisták belépésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta. A jogszabály szerint a turisták mindenféle korlátozás nélkül beléphettek Kubába, míg a politikai menekülteknek vízummal kellett rendelkezni és $500 óvadékot kellett letenni belépés előtt. A szabályozás egyetlen hiányossága az volt, hogy nem határozta meg pontosan, miként kell a turistákat a menekültektől megkülönböztetni. A bevándorlási hivatal igazgatója, Manuel Benitez, kezdetben hasznot húzott a joghézagból és az SS St. Louis utasainak 150 dollár fejében belépési engedélyeket kezdett árusítani (amit csak turisták vásárolhattak meg). Kuba elnöke felfedezte Benitez ügyeskedését és miután az utóbbi megtagadta, hogy a hasznot megossza az elnökkel, illetve kihasználva az országban uralkodó idegenellenes hangulatot, elfogadtatta a 937. rendeletet, amely lezárta az 55. rendelet kiskapuját – írja az ügy hátteréről a Wikipédia.

A felmerült bonyodalmak ellenére 29 utasnak sikerült megszerezni a szükséges okmányokat és beléphettek Kubába.
Ezt követően a hajó utasai már nem szállhattak partra Havannában, mivel nem tudtak állandó lakcímet feltüntetni Németországban. Az Egyesült Államok kormánya megpróbálta rávenni a havannai kormányt, hogy befogadják a menekülteket, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel, aminek következtében az óceánjáró Florida felé indult el. 
Az 1924-ben bevezetett bevándorlási kvóta következtében, illetve a menekült áradattól tartva bár a parti őrség nem akadályozta meg a hajó mozgását, mégsem adott engedélyt a kikötésre. 
Ekkor néhány kanadai zsidó tudós és vallási vezető megpróbálta rávenni William Lyon Mackenzie King miniszterelnököt, hogy Kanada fogadja be a menekülteket, akik ekkor alig két napi hajóútra voltak Halifax kikötővárosától. Itt a bevándorlás hivatal vezetői úgy döntöttek, hogy nem kívánnak beleavatkozni ebbe az ügybe és megtagadták a további együttműködést a zsidó szervezetekkel.

A kapitány kikötői hatóságokkal tárgyal

Gustav Schröder kapitánynak nem volt mit tennie, mint újra átkelni az Atlanti óceánon Európa irányába. A német származású, keresztény tengerészkapitány mindent megtett az utasai kényelme és biztonsága érdekében, amit legjobban az bizonyít, hogy nem csak utasította a személyzetet az utasokkal szembeni tisztességes kiszolgálásra, hanem a pénteki vallási rituálék alkalmával levétette Adolf Hitler fényképét a főétkezőből, valamint megtagadta a Németországba való visszatérési parancsot is, amíg minden utasa biztonságban nem ér partot. Kényszermegoldásként azt is tervezte, hogy az angliai partok közelében zátonyra futtatja a hajót, rákényszerítve ezzel az angol kormányt, hogy utasait mint hajótörötteket befogadja.

Időközben amerikai, brit és más európai diplomaták próbáltak megoldást találni a SS St. Louis utasainak tarthatatlan humanitárius helyzetére, ezt követően Belgium, Hollandia, Egyesült Királyság és Franciaország közösen vállalta, hogy menedéket nyújt a rászorulóknak. E diplomáciai siker létrehozásában komoly szerepet vállalt a Amerikai Zsidó Szociális Segély Alapítvány (American Jewish Joint Distribution Committee - JDC), akik mai értéken 8 millió amerikai dollár értékben vállaltak garanciát a felmerülő költségek fedezésére. Ennek következtében aztán az Atlanti óceánon egy hónapon belül másodjára átkelt hánykolódó utasok június 17.-én a belgiumi Antwerpen kikötőjében partra szállhattak.

Gisela Feldman, édesanyja és húga másik 285 társukkal Nagy Britanniában leltek új hazára, akik közül mindenki túlélte a háborút egy kivételével, aki az 1940-es Blitz bombatámadásai alatt halt meg.
Hollandia 181, Belgium 214 míg Franciaország 224 menekültet fogadott be.

Visszatérése után a St. Louis a német haditengerészet hálóhajójaként szolgált 1940 és 1944 között. Az 1944. augusztus 30-i Kiel elleni bombatámadásban komoly sérüléseket szenvedett, de a háború után kijavították és 1946-tól szállodaként működött Hamburgban. 1952-ben vonták ki végleg a szolgálatból.

Az utazás történetét 1974-ben Gordon Thomas és Max Morgan-Witts könyvben dolgozta fel, amely az Elkárhozottak útja (Voyage of the Damned) címet kapta. 1976-ban hasonló címmel filmet is forgattak az akkori eseményekről.