Az iránytű ellenőrzésére is megtanítottam a feleségemet. Ily módon helyettesíthetett a fedélzeten, mialatt én néhány órát pihentem.
— A kormányos olyan megbízhatatlan és lusta — magyaráztam a feleségemnek, — hogy szüntelen szemmel kell őt tartani. Észrevettem, hogy valahányszor kijövök a hídról, a hajót a helyes irányból elfordítja. Ha így haladunk, soha nem érünk Honoluluba. Azért ha észreveszed, hogy az iránytól eltérünk, ne szólj semmit, ne mutasd, hogy észrevetted, csak jöjj le nyugodtan és költs fel. Én azonnal, mintegy véletlenül fölmegyek a fedélzetre és helyes irányba terelem a hajót.
Eme intézkedés folytán, amely néhány napig kitűnően bevált, elég rendesen haladtunk célunk felé. Minden reggel módomban volt megállapítani, hogy tisztességes utat tettünk meg, és hogy a helyes irányban haladunk. Már-már azt hittem, hogy győzedelmeskedtem.
— Az én gazfickóim alkalmasint belátták, hogy még sem oly könnyű egy hajót útjából eltéríteni és kapitányát egy puszta szigeten kitenni, — okoskodtam. — Bizonyára megszeppentek és elment a kedvük ettől a fényes tervtől.
Szép idő járta. Erős és kedvező szél mellett sónerünk úgy röpült hullámról-hullámra, mintha lepke lett volna. A hajón mindenki tudta, hogy ha így haladunk, nemsokára Honoluluba érünk. WICKMANN olyan dühösen járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Lecsüggesztett fővel órákig járt föl s alá a hídon, az ember szinte azt hihette, hogy szüntelen a híd deszkáit olvassa. Olykor láttam, hogy keze ökölbe szorul és dühös pillantásokkal néz engem, PEPPERKORN-nal félhangon hosszasan tanácskoztak: arcukról, a kezük járásából kivettem, hogy a következőket mondják:
— Mintha az ördög űzné velünk játékát! Nem tehetünk semmit, amióta mind a ketten utánunk lesekednek S valami módon értesülniök kellett tervünkről! Láttad, a grófné mennyire figyeli mindig az iránytűt? Tegnapelőtt, mikor ott őgyelgett a hídon, intettem TOM-nak, hogy változtassa meg az irányt. Három perc múlva a grófné már nem volt a hídon, de helyette — álmosan dörzsölve szemeit — nyomban megjelent a gróf és az iránytűt nézte.
Jót nevettem a bosszankodásukon, melynek oly kevéssé sértő módon adtak kifejezést. Nagyon tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy WICKMANN beéri az efféle ártatlan kifakadásokkal. Dühében pokoli tervet eszelt ki s azt csakhamar meg is valósította. Feleségem terhére volt, elhatározta tehát, hogy elteszi az útból.
A paszátszelek eme zónájában — ahol épen voltunk, — a hajó állandóan hátulról kapta a szelet. WICKMANN meghagyta PEPPERKORN-nak, oldja fel a fővitorla átfutó köteleit
a vitorlarúdon s oly módon eressze meg a köteléket, — mely a vitorlarúdat az árbochoz erősíti, hogy a vitorla alja embermagasságra kerüljön. Megállapodtak, hogy egy WICKMANN által adott jelre mindazok, akik az összeesküvésbe beavatva voltak, szélnek fordítják a vitorla rúdját oly módon, hogy a vitorla hirtelen megdagad és végigsöpri a hidat. Igaz, hogy eközben könnyen elszakadhat a kötelék és elpusztulhat a hajópárkány; feleségem esetleg a tengerbe is eshetik. Sőt WICKMANN várta is az utóbbit és megtett min den előkészületet arra, hogy rögtön kihalásszák feleségemet a sós vízből. Szóval: ő nem akart komoly bajt okozni, csakis ártalmatlanná tenni a feleségemet azáltal, hogy ágyba kerüljön és ne őrködhessék a hídon. Azután módot talált volna arra, hogy engem is a szobámba száműzzön és akkor — anélkül, hogy nyilt ellenségeskedéshez folyamodnék, — teljesen a saját akarata szerint kormányozhatja és oda viheti a „Tolná"-t, ahová neki tetszik.
Másnap reggel, mikorra az összeesküvés tervezve volt, ködös idő járta. Friss szellő fújt északkelet felől és a „Tolna" óránként tíz mértföldet haladt egyenesen Honolulu felé. Egész éjjel virrasztottam. Délelőtt úgy tíz óra felé a feleségem feljött a hídra. Megkértem, vigyázzon az iránytűre, magam pedig a szobámba mentem és lefeküdtem. Menten el is aludtam.
Hirtelen nagy zajra ébredtem fel; mintha villám csapott volna a fedélzetre és ízzé-porrá zúzott volna mindent. Lélekszakadva felrohantam és megláttam a feleségemet, amint eszméletlen feküdt a földön, a hajófelszerelés roncsai között. Azonnal megértettem a történteket. Feleségemet megvizsgáltam és láttam, hogy nem sérült meg; a lökés ereje csak lesodorta a hídról. Miután levitettem szobájába és néger komornájának gondjaira bíztam, megtöltöttem pisztolyomat és e szavakkal közeledtem WICKMANN-hoz:
— Ki volt a kormánynál, amikor ez megtörtént?
— TOM, uram.
— Azonnal verjétek vasra, vagy halomra lövöm valamennyiőtöket!
— Kapitány úr, nem a TOM hibája okozta...
— Szót se! Két perc múlva az az ember vasra legyen verve, vagy főbe lövöm magát, mint egy kutyát!
Erre WICKMANN szó nélkül fogta a bilincseket és bűntársához, TOM-hoz ment. Mialatt vasraverte, valamit súgott neki. Bizonyára azzal bíztatta, hogy büntetése nem lesz tartós, majd ő megszabadítja . . .
Az átvett kulcsot a tengerbe dobtam, és így szóltam:
— Most már csak Honoluluban, egy ügyes lakatos segítségével szabadulhat ki. Ti pedig ide hallgassatok! A legelső, aki bármi hibát elkövet, ennél sokkal keservesebben fog bűnhődni. Hajómon olyan dolgok történnek, amelyek előre is megadják nekem azt a jogot, hogy szó nélkül lelőjjelek benneteket! Egy óra múlva fölmegyek a hídra; követelem, hogy addig minden a helyén legyen, a kár pedig teljesen helyreállítva.
Ezzel óriás munkát szabtam rájuk. A hidat teljesen elborították a hajóroncsok s ezer szerencse, hogy a vitorlarúd és az árboc is meg nem sérültek, akkora halom törmelék hevert mellettök. A matrózok szó nélkül munkába fogtak, de látszott rajtuk az elfojtott düh. WICKMANN annyira a maga pártjára hódította őket, hogy egyetlen szavára képesek lettek volna azonnal fellázadni ellenem. Sőt, ha az összeesküvők feje — revolverem előtti rettegésből — meg sem adná erre a jelt, attól lehetett tartani, hogy a Hawai szigetek puszta látása veszedelmes forrongást fog kelteni a legénység körében. WICKMANN bizonyára tetemes részt igért nekik a hajóból, ha azt elfoglalniuk sikerül. Ez a gondolat rendkívül felizgatott, különösen mikor láttam, hogy a láthatáron sötét párák emelkednek, a vihar előjelei.
Van eset, amikor a vihar szívesen látott vendége a kapitánynak. A természet tombolása józanító hatással van a matrózok lázongó agyvelejére és ezt a hatást mi nagyon meg tudjuk becsülni. Nem kívánunk föltétlen szép időt és állandó jó szelet, mert ez már sok hajó vesztét okozta.
Tengeri veszedelmek nélkül nem képzelhető olyan fegyelem, amely a különböző fajú és természetű legénységet — legyen az bármily megbízható — teljesen uralni tudja, amikor hosszú hónapokon át egy deszkaalkotmányon fogva tartjuk őket.
Ezért örömmel üdvözöltem az első villámot, amely a déli égbolton alácikázott a sötét felhőtömegből. A vihar tombolt, rettenetes zápor csapott le a fedélzetre, melyet azonfelül szüntelen elöntötték a hullámok. Tele hordták hófehér tajtékkal, felborították a matrózokat. Bőrig ázva, a hajót érő hatalmas lökések által egymáshoz ütődve, a matrózok velem együtt hűségesen küzdöttek a vihar ellen.
Három napig tartott a veszély s ezalatt mindegyikünk annyi kitartással dolgozott, mintha a hajó megmentése egyedül tőle függne.
Mikor a bennünket környező felhőfüggöny eloszlott, vékony és kékes ködben Honolulu hegyeit, magas csúcsait láttuk magunk előtt. A szél most is állandóan Oahu felé röpített bennünket, már csak fél mérföldnyire voltunk tőle. Ekkor már nem kellett lázadástól tartanom. A vihar elég kárt okozott a hajóban, de egyszersmind lehűtötte a legénység forrongó vérét és lázongásra hajló agyvelejét azzal, hogy kifárasztotta őket. Boldogan, hogy megszabadulnak a hajóról, nem gondoltak másra, minthogy mielőbb elérjék a zöldelő, virágillatos szárazföldet.
*
Az arisztokrata és kannibáljai: Festetics-kiállítás Párizsban
Az arisztokrata és kannibáljai címmel látogatható a gróf Festetics Rudolf (1865-1943) óceániai utazásairól szóló nagyszabású kiállítás a tavaly megnyílt párizsi Musée du Quai Branlyban.
Az Eiffel-torony tőszomszédságában, a Szajna-parton lévő, Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációit bemutató több mint 40 ezer négyzetméter alapterületű múzeum és kutatóközpont idei időszakos slágerkiállítása a Franciaországban született magyar arisztokrata műgyűjtő Tolna nevű hajóján, a XX. század elején ősi törzseknél tett kalandozásainak állít emléket.
A kiállítás a magyar gróf amerikai feleségével, Eila Hagginnel tett nyolcéves utazásának kronológiai sorrendjében, kettejük kalandjain és találkozásain keresztül mutatja be - a hajótérképeken jól követhetően - a Csendes-óceán történelmi, néprajzi, ideológiai és romantikus kontextusának legjellemzőbb oldalait a XIX. és XX. század fordulóján...
Bécsi tanulmányait és az osztrák-magyar hadseregben letöltött katonai szolgálatát követően a párizsi magyar háromszor nősült. Két első felesége amerikai újgazdag családból származott, s Festetics San Franciscóban építtette meg a 76 tonnás Tolna nevű hajóját, amellyel első felségét vitte csendes-óceáni nászútra. Ennek vége egy nyolcéves felfedező kalandtúra, két francia nyelvű útikönyv, számos cikk és egy válás lett.
A gróf az útról 1460 tárgyat és négyszáz üvegnegatívon őrzött fotót küldött a budapesti Néprajzi Múzeumnak adományként. A tárgyak többségét a gróf és felesége vagy ajándékba kapta a helyi törzsfőnököktől, vagy pedig a magukkal vitt szövetekért és más árukért cserélte el. Az első világháború kitörésekor azonban az osztrák-magyar állampolgárságú, így francia földön ellenségnek számító gróf teljes vagyonát és több száz darabból álló műgyűjteményét elkobozta Franciaország, s az az ország múzeumaiba került, melyből a 357 legszebb tárgy - maszk, szobor, ékszer és használati tárgy - látható most a párizsi kiállításon.
Festetics szenvedélyes fotós volt, így a kiállítás műtárgyak, a szigetek lakóinak életét egyedülálló forrásként bemutató korabeli fotók, naplórészletek és egyéb dokumentumok keveréke, amely az 1889-es Párizsi Világkiállítás hangulatát idézi. (National Geographic Magyarország, 2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése