SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (2)

Hunyadi János szobra Várnában

Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csónakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyui alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzem magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifju és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.
Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elöl egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, czukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgeték, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind. A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bir, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.
Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz ép e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű utait magas röptűkben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s im egy erdei madarat láték fészkében gunyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te hive maradsz e választott helynek ? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyujtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első ut, melyen ifjú szárnyaid erejét megkisértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szived első szerelme, innen üdvözlöd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.
Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült ha boldog, és szenvedett ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.
Ime hazámtól alig választ el nehány napi utazás, már is kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szivemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kisérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hús szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hirt várok ismerőseimtől.
Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy khánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piaczra, ha kenyeret, a sütőhöz utasitának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam — miután hoztam magammal takarót.
Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószekeren, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyukgatva, hasonlitának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.
Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Vig kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, a szerint, a mint lovainak ösztöne történetesen vezette, s a mint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra beletalált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló; bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hüsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk, — mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedőnk, — és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrüzeteiből igyekvém kibetüzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival, olyan, mint a bőkezű és szives házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van, — igen, századok, ezredek óta készen, — de a vendégek nem érkeznek.
Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva látám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háboritlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivit, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyülnek, a kakuk, az erdők ez oraculuma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökeléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságu erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.
Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: utonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrükön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az utonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyilt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. 
Már késő este volt, s kocsisom is s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sik térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdenek, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok czikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boriták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldeltek, mig mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sirásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.
Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet épen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte azt hivém, a borúlátót érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve »Allah«-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s igy e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképen véget vet.
Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.
Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de a mely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szivbe is mennek.
Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nem-et, s ki fejét rázza, az igenlés-t jelent. Parányi dolog magában, de e napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kutfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a viz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhitatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót épité, mint a ki épité nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kutalapitó, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örök könyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szivében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.
Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Odapillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány percz telt bele, mig a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. A mit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki, — ez volt Várna.

(Folytatjuk)