ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (4)

SztGyörgy sziget ma

Sándor Mátyás Raguzája, a középkori európai kémhálózat legjelentősebb városa, úgy élt emlékezetemben, mintha minden zegét – zugát ismerném, amiből tényleg volt itt bőven. A 7. századtól létező görög kolónia régi neve, a Ragusium (görög – latin) meredeket, lejtőt jelent. Újabb, szerb neve jelentése tölgyes (dub, tölgy), amit a horvátok is átvettek. Sok történelmi változáson esett át, sok gazdát cserélt, mely korszakok közül természetesen Nagy Lajos korát említem, aki 1358-ban, a zárai (Zadar) béke után csatolja a magyar koronához a várost. A városállam nem érezte magát meghódított tartománynak. Annyira szabadon, és mindenféle elnyomás nélkül élhettek lakói, mintha nem is tartoztak volna Magyarországhoz, amely háborúban, bajban, főleg riválisával, Velencével szemben, mindig megsegítette. S éppen ezért, történelmi öntudatukba spontán ivódott bele a magyar korona iránti hódolat és tisztelet. A magyar fennhatóság 168 évig, a Mohácsi – vészig tartott. A régi tolerancia halvány visszfényét véltem felfedezni Tito Jugoszláviájában, ahol örömmel pillantottam meg a városháza homlokzatán a kissé kopott, magyar címert, amely büszkén hirdette: voltunk mi egy nagyobb birodalom népe is! Csodálkoztam, hogy nem kaparták le a falról, nálunk rég eltüntették volna.
A világörökség kulturális ranglistáján szereplő város életem legnagyobb élménye volt. Később, 1991-ben volt alkalmam Párizsban járni, de akkor is azt mondtam: „Dubrovnikot látni és meghalni”! Az én megítélésemben lepipálta Párizst – a világ fővárosát. Aztán 2011-ben még egyszer meglátogattam Dubrovnikot. Már túl volt a délszláv háborún, amelyben Szent Balázs városa komoly károkat szenvedett. De ennek nyoma sem volt sehol. Minden újba volt húzva, mintha mi sem történt volna. Belépve a Pile – kapu barbakánján, ugyanúgy végig sétáltunk a széles falakon, ittunk az Onofrio kútjából, tolongtunk a fő utcán (Stradun), s még a szégyenoszlop (Roland oszlop) is ugyanolyan egykedvűséggel állt a főtéren, csak a városháza homlokzatáról tűnt el a renoválás „eredményeképpen” a magyar címer. És az öreg magyar néni sem árulta finom teáit a várfal tetején, az egyik beugróban, kis teázójában. Pihenni a Szent Megváltó templomába szoktunk bemenni, ami az Onofrio kútja közelében van. Most is ez történt. A melegtől punnyadtan roskadtunk le az egyik padban és szundítottunk egy jó fél órát a csendben és hűvösben.
Aztán Cattaro (Kotor) következett. Istenem, hogy is mondjam el? Annyira szép itt a világörökség listáján szereplő montenegrói csoda, maga Cattaro és a mesebeli öböl, hogy nem lehet elfelejteni. Olyanok a szürke meg feketében játszó, 1200 – 1400 méteres sziklafalak, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni az öbölbe. A nagy meredély szinte 360 fokos szöget rajzol az Adria legszebb öble körül, ahol Perastban valaha a fiatal Nagy Péter cár tanulta a hajós mesterséget, és ahol a kalózok, vagy az ellenség ellen úgy védekeztek, hogy a víz színe alatt hatalmas láncokat feszítettek ki a legkeskenyebb szakaszon: a Verigán. Aztán magyar emlékek is kötnek minket Cattaróhoz. Az első világháború idején az Osztrák – Magyar Haditengerészet 3 bázisa közül az egyik Kotorban volt.
És ott volt az Arnold Böcklin által világhírűvé vált Holtak – szigete, a Szt. György sziget, (Die Toteninsel) velünk szemben, a tengerben, hegyes tornyú, fehér templomával, körülötte fehér sírkövekkel és fekete, szomorú ciprusokkal. (Ki ne ismerné a festő önarcképét, a háta mögött hegedűn játszó halállal?) A világhírű festmény, a Die Toteninsel, aminek egyik változata állítólag Hitler bunkerének falán is ott csüngött, egyáltalán nem hasonlít a szigetre. De a 2011-es montenegrói utam alkalmával, mintha másképp festett volna a szigetecske. Nem így emlékeztem rá. Mintha megszaporodtak volna rajta az épületek, és a sírkövek sem látszottak úgy, mint 1984-ben, mivel falakat építettek a temető köré. Ma már tiltott a turistáknak oda csónakázni.
Utazásunk idején a városban még nagyon jól látszottak az 1979-es földrengés maradványai, amikor a fél város elpusztult. (Mi itthon úgy tudtuk, hogy az a Skopjei-földrengés, mivel az sincs messze, és itt volt az epicentruma.) Az óvárosban, a cérna – utcákban csak mi, néhány kóbor macska és gyanakvó képpel fürkésző rendőr kószáltunk. Nem sokat láttunk a félig leomlott házakban, amelyek némelyikében még a fürdőkádak is meg voltak, és a képek ott lógtak a falakon. Olyan volt az egész a síri csendben, mintha szellemek jártak volna a csonka falak között. Szürkülödött. A hegyre kúszó, zegzugos várfalakat csak alulról néztük, nekik nem ártott a földrengés

A közeli Lovcsen (Fekete) hegy tetején lévő II. Petar Petrovics Njegos emlékműről álmodni sem mertünk. A megmászhatatlannak tűnő hegy nem fekete, esetleg a rajta lévő erdő! Fehér taraja a Kotori-öbölből is nagyon jól látszik. Sem időnk, sem energiánk nem volt a püspök – költő, államférfi, Montenegro ura világhírű mauzóleumának meglátogatására. Pedig a hegy Montenegro „szent hegye”, régen az istenek találkozó helye, ma a nemzeti identitás jelképe. A Kotorból felvezető, nagyon szerpentines aszfaltút kb. 18 km hosszú a Krstac – hágóig (965 m), ahol a mauzóleum útja kiágazik belőle. Maga az egyszemélyes főút tovább kanyarog megkerülve a hegyet Njegusi, majd Cetinje felé. Njegusi falu nevezetessége a „njegusi prsut”, vagyis a szárított njegusi sonka, ami speciális érleléssel készül. Minden utcasarkon árulják errefelé, Kotorban is. Mi az efféle delikáteszeket itthon „pasztrámának” nevezzük. A disznósonkához érdemes olajban érlelt „kajmakot” fogyasztani, ami ez estben nem a kávé tetején úszkáló barna hab, hanem tejszínből érlelt sajtféle. Kajmak, tipikus török szó!
A kacskaringós, nyaktörő úthoz romantikus monda fűződik. Állítólag, az utat építő mester halálosan beleszeretett Nikita király világszép, Milica nevű lányába. Reménytelen szerelmét úgy vallotta meg, hogy az imádott lány nevének kezdőbetűjét „M” alakú kanyarokban építette bele az útba. Mi 2011-ben Podgoricából (volt Titograd) Montenegro fővárosából indulva jöttünk át a lélekzet – elállító úton Budvába, szálláshelyünkre. Késő éjszaka volt. Pár pillanatra megálltunk a Krstac – hágón, hogy a mélyen alattunk lévő Kotori-öbölben gyönyörködhessünk. Csupa fény és ragyogás volt odalent minden, mintha a csillagok leszálltak volna az Adriai tengerre. Szebbet csak nappal lehetett volna elképzelni, ha másnap visszatérünk, de ebbe idegenvezetőnk semmi áron nem egyezett bele.
És most lássuk a Krstac – hágón eltérő utat, amely a mauzóleumhoz vezet, és amelyen át a Lovcsen Nemzeti Park területére lépünk. A 6220 hektáros területet 1952-ben nyilvánították nemzet parkká, amely a gyönyörű, egyedül álló Lovcsen mészkősziklát védi, a maga 1300 féle növény és 200 féle madárfajával, számtalan karsztjelenségével, köztük barlangokkal is. A montenegrói Olympos legmagasabb csúcsa a Stirovnik, 1749 m. Persze tetején lentről is látható a TV relé, amihez közelíteni szigorúan tilos, akárcsak nálunk a Bucsecsben és még néhány helyen. Relé ide vagy oda, mindig is katonai obiektum volt, nemcsak most. Az első világháborúban Montenegro elfoglalása kulcsfontosságú hadművelet volt, mivel a Lovcsenről tűz alatt lehetett tartani az egész Kotori-öblöt. Az osztrák-magyar egységek 1916 januárjában foglalták el a hegyet és vonultak be Cetinjébe, az akkori fővárosba. Szerencsére a mauzóleum nem a Stirovnik csúcson van, hanem, a hegy ellenkező végződésén (É), a második legnagyobb csúcson, a Jezerszki csúcson (Tó-csúcs, 1660 m) Ennek a csúcsnak az aljáig vezet a panorámaút, ahol a parkolóban elhagyható a gépkocsi. Innen még 461 lépcsőt kell megmászni Petar Njegos síremlékéig. A légi felvételeket nézegetve, az emlékműhöz vezető, egyenes út hosszan követi a hegy pengeéles gerincvonalát, jobbról, balról több száz méternél is mélyebb meredek hegyoldalakkal. Ilyent csak a Vadnyugaton az Escalante Grand Staircase nevű, a 20 km hosszú, Nagy Escalante Díszlépcsőnek nevezett útszakaszon láttam! Olyan az egész, mintha a Királykő pengeéles gerincére aszfaltutat építenének!
A hegytetőn álló mauzóleumnak nem mindennapi a története. II. Petar Njegos (1813 – 1851) nyugszik itt, végakarata szerint, a Lovcsen hegyen. Alig volt 17 éves, amikor hatalomra került, és alig volt 38 éves, amikor eljött számára az elmúlás. Jelentősen kiterjesztette és megerősítette a pénzügyi, oktatási és politikai vezetési rendszert, és megvalósította Montenegro Ausztriától való különválását. Emellett zseniális irodalmi vénával rendelkezett. S habár őmaga püspök is volt, országában 1834-ben megalapította az első világi iskolát.
Kezdetben a hegycsúcson csak egy kis kápolna állt a síremlék fölött. Az első világháború idején az osztrákok lerombolták, de a szarkofágot sikerült Cetinjébe menekíteni. A királyi Jugoszlávia idején (a két világháború közötti időszak) a kápolna romjaiból egy kis, fehér mauzóleumot építettek, és ide hozták vissza Njegos koporsóját. Halálának 100. évfordulóján nemzetközi pályázatot írtak ki egy új, reprezentatív emlékhely megépítésére, amelynek megalkotását az Amerikában élő Ivan Mestrovics világhírű, horvát szobrász (1883-1962) nyerte meg. Fizetség fejében nem kért egyebet, csak egy Crna Gorai (montenegrói) lepényt és egy gombolyag sajtot. A mauzóleum 1951-1971 között épült. A több ezer tonna követ és a két népviseletben ábrázolt kariatida szobrait, egy külön erre a célra vágott alagúton húzták fel csörlőkkel 1660 m magasra. A lányok szobrai egyenként 7, 5 tonnásak, míg a Njegos szobor súlya 28 tonna. A költő – politikust ülő helyzetben van, ölében nyitott könyv, feje felett a montenegróiak totem madara, a kiterjesztett szárnyú szirti sas látható. A mauzóleum többféle márványból épült. A központi terem boltíves mennyezetét (4,5 m magas) a meghívott velencei mesterek, 18 kg 14 karátos arannyal borították. Alatta van a fehér márvány szarkofág, rajta az eredeti montenegrói címerrel Njegos úgy alussza itt örök álmát, mint ahogy azt a „Hegyek koszorúja” c. versében megírta, szeretett bércei és népe körében, velük egyesülve, elválaszthatatlanul.

Mauzóleum a hegytetőn

A különleges helyen jeles íróink közül is megfordult egy néhány. Így 1935-ben Kosztolányi Dezső, 1937-ben Fejtő Ferenc. Mindketten őszinte elragadtatással írnak a Lovcsen hegyről, a mesés Kotori öbölről, Njegos síremlékéről, de a legfrappánsabban, egyetlen mondatba sűrítve elragadtatását, George Bernard Shaw szólott: „Emberek, vagy a Paradicsomban, vagy a Holdon vagyok!” Az erdélyi írók közül Méhes György utazta be családjával együtt az adriai partokat 1965-ben, eljutva Njegos emlékművéhez is. (Ő keltette fel érdeklődésemet Jugoszlávia iránt, neki köszönhetem, hogy meglátogattam a Kotori-öblöt.)
Kotor főutcáján sovány, toprongyos asszony álldogált nagy halom, igen szépen gravírozott, díszített lopótök mellett. A kacskaringós mintákat beégették a tök héjába. Szerettem volna egyet venni, de megszámolva szűkös dinárjaimat, lemondtam a vásárlásról. Azóta is bánom. Sehol ilyen szép és eredeti fali díszeket nem láttam, azóta sem…
Hamar beszüntettük a morbid városnézést, és elpucoltunk a már előbb kinézett strandra, az egész napi izzadtságot lemosni.
Rajtunk kívül nem járt senki, csak a közeli kerthelyiségből szűrődött be némi nyekergős zene. Megvártuk, míg teljesen besötétedik, aztán gyorsan fürödtünk, és az autóbusz indulásáig még egy picit pihentünk, kinyújtózva a kemény padokon.
Az éjféli autóbusszal már robogtunk is visszafelé Plocéba (Kardeljevo), mert már 2 napja a csomagmegőrzőben várakoztak a csomagjaink, ideje volt utánuk nézni.

(Folytatjuk)