 |
| Mostari hid. Fotó Berecz Edgár |
Egyszer, nagyon régen, láttam egy fekete-fehér filmet. A címe: A Neretvai csata.
A film szerint 1943-at írunk. Tito elcsigázott partizánjairól szól az igaz-mese, amikor nyaktörő hegyi utakon, a megmászhatatlannak tűnő Prenj hegységen menekíti át megtizedelt csapatát, hátvédnek civileket használva, így nyerve egérutat a német csapatok előtt. A film lényege: senki sem hitte, hogy a partizánok a lehetetlent választják a kitörésre. Akkor szerettem bele, nem a film főszereplőjébe, hanem a Neretva elképesztő, lenyűgöző szurdokába. Bakfis fejjel azt hittem, ilyen folyó nincs is több a világon. Ezt a helyszínt akartam minden áron a maga valóságában látni. Azt hiszem, nem volt rossz választás.
A folyó jobb partján ma dupla sínpár kígyózik. A bal part magasabb. Itt építették a sziklába vájt, szédítő aszfaltutat, ami egyébként néha kecses viaduktokon keresztül átkanyarodik az ellenkező oldalra is. Ami most, útközben, a legjobban megbabonázott, az a felduzzasztott Neretva türkizkék vize volt. Sokáig kanyarogtunk a 230 km hosszú folyó partján, mind fennebb és fennebb emelkedve a meredek falakon, a 91 alagúton és 20 viadukton át. A vasút is páratlan boszorkányossággal hol alattunk, hol felettünk kanyargott, majd jó ideig nem láttuk, mert eltűnt egy-egy alagútban, hogy aztán, amikor már azt hittük, végleg odalett, újra felbukkanjon mellettünk. Európa legszebb színű folyóján 1953-ban duzzasztották fel a Jablanica- tavat Mostar fölött (kb. akkora, mint a mi Békási tavunk), ami nem csak villamos energiát termel, hanem pazar üdülőhely is Bosznia-Hercegovinában.
A Neretva-völgy legszebb városa Mostar. Első pillantásra csupán egy átlag iparvárosnak tűnt. A régi, oszmán, illetve bosnyák városrész azonban minden csalódásért kárpótolt. Itt található a híres Stari Most (régi, öreg híd), amiről a várost elnevezték. Igazi időalagút volt, hiszen pillanatok alatt visszavitt a török középkorba, feledtetve a vasútállomás üvegfalú épületét, a gyárkéményeket, a rohanó autóbuszokat és mindent, amit modern korunk alkotott.
A XV. században megjelenő oszmánok mellett a keresztények csak a XIX században jutnak szerephez. Ekkor tökéletes volt a két felekezet között a tolerancia, ami 1993-ra a mélypontra süllyedt. Ez békés időszak amúgy az Osztrák-Magyar Monarchia idejére esett! Ekkor épült a Neretva völgy vasútja is, amely sajnos a kilencvenes évek polgárháborúja óta nem működik. Világhírű hídja nem csak a Neretva két partját, hanem a város két részét és két nemzetiségét: a bosnyákokat és szerb-horvátokat, keresztényeket és mohamedánokat köti össze.
Átsétáltunk az UNESCO eme kulturális örökségén, a Neretva fölött kecsesen átívelő Öreg-hídon. Csodáltam, hogy fehér mészkőtömbökből épült testét nem köti össze semmiféle ragasztóanyag, és mégis szilárdan áll immár több mint 436 éve. A híd két végénél lévő Tara és Helebija tornyok hatásosan fokozzák a középkori hangulatot. Még Nagy Szulejmán építette 1557-1562-ben, hogy serege száraz lábbal kelhessen át a Neretván. A híres Mimar Sinan mester Hayruddin nevű tanítványának a munkája. És akkor derült égből villámcsapás: a XX. századvég horvátjainak semmi sem volt szent, és amikor Mostart 1993-ban majdnem földig rombolták a környező hegyekről, a hidat sem kímélték. 2004-ben több nemzet összefogásával, magyar segítséggel is, eredetiben állították helyre a világcsodát, a folyóból kihalászott eredeti kőtömbökből, melynek szélessége 4 m, hosszúsága 30 m, magassága 24 m. S a főnix madár feltámadt hamvaiból, hirdetve, hogy Mostar volt, van és lesz, amíg józan emberek élnek a földön. Újabban egy idétlen szokás dívik errefelé: a hídurgás. Helyi tinédzserek ugrálnak a Neretvába 5 euró fejében. A folyó vize alig 12 C fokos, mélysége 20 m, és még mindig tele van aknákkal! No comment.
A híd, a szűk kis macskaköves utcák, a hagyományos keleti bazárnegyed, az utcára kiköltöztetett réz, ezüst és aranyművesek műhelyei; a piros fezt, fehér bugyogót viselő, meztelen felsőtestű kézművesek mintha olvasmányaim megelevenedett illusztrációi lettek volna! És a házak, csupa egy emeletes, kiugró erkélyes épület, amilyeneket aztán sok-sok évvel később Törökországban is volt alkalmam látni. De ezekre az erkélyekre nem lehet kikönyökölni! A Babits-féle „bús donna barna balkonon”a költeményben még kikönyökölhetett „az alkonyon”, de az itteni donnák, csak a sűrű farácsos balkonokon kandikálhatnak ki titokban. Az egyik utcai kávézó kis asztalához letelepedve, réz ibrikben, homokon főzött illatos feketekávét ittunk, majd ellátogattunk Mehmed Karadzsoz bég mecsetjéhez. Éppen déli 1 óra volt, s egyszer csak felhangzott a fejünk feletti minaretben a müezzin éneke, amint Allahot dicsőítette. Mintha Gárdonyi halhatatlan regényének lapjairól lépett volna elénk! Nem hagytuk ki a Kujundzsilukot sem (Régi Bazár), ahol mindenféle kézműves terméket árulnak. Ha valakinek van rá ideje, érdemes megnézni a Biscsevics, Muszlibegovics és Kajtazov házakat is. Belépti díj csekély, ezek látogathatók, amolyan múzeumfélék. Ha viszont az ország múltjára, történelmére kíváncsi valaki, meglátogathatja a Hercegovinai Múzeumot. Ellenben jó tudni, hogy nem minden mecsetbe lehet bemenni, de Koski Mehmet pasa és Karadzsoz bég mecsetje látogatható, amelynek minaretjéből az egész város látható, fényképezhető. Irigylem Csontvárit és Ivo Andric-ot. Ők még az eredeti, hamisítatlan Mostárt látták.
Habár nem kötelező, de az illendőség kedvéért ajánlatos hosszú nadrágban, fedett karral és fejjel belépni a mecsetekbe. Hasonlóképpen, a hamam (török közfürdő) és a török temető sem számítanak tabunak.
Délután autóbuszunk átrobogott az Iván hegy legmagasabb pontján, egy 1700 méter hosszú alagúton, és hirtelen kibontakozott előttünk a Szarajevói-medence. Az Ivan Sedlo (nyereg) nemcsak a Fekete-tenger és az Adria vízválasztója, hanem egy teljesen más táj kapuja is. Itt minden olyan volt, mint otthon. A hegyek már nem voltak olyan fehéren kopárak, erdők borították őket. Nem ciprusok, fügefák, oleanderek hajladoztak a szélben, hanem igazi fenyők. Illatuktól friss volt a levegő. A különbség csak az volt, hogy az emberek nem magyarul beszéltek.
Szarajevót, az „ezer mecset városát”- ahogy 1984-ben a Panoráma túrakalauz becézte -, nem így képzeltem el. Bosznia fővárosa egy Brassó nagyságú, végeláthatatlan ipari helység volt, aminek közepén egy nagyon mesterkélt bazárnegyed próbálta felidézni a múltat, de látszott rajta, hogy csak a turistáknak felcicomázott díszlet. A Bascsarsijának nevezett mohamedán negyed nem is volt olyan nyüzsgő, mint ahogy számítottam rá. Nyoma sem volt a mosztári hangulatnak, hiába szurkálta sok kis mecset és dzsámi minaretje a felhőtlen kék eget, hiába csábítgatott Gazi Huszef bég, és még ki tudja hány híresség imaháza, minket, gyaurokat!
De azért volt valami, ami érdekelt! A várost kettészelő Miljacka folyó túldíszített hídja, a Gavrilo Princip híd, na meg az 1914-es Szarajevói merénylet színhelye, ami ürügyet szolgáltatott az első világháború kirobbantásához.
Először a hidat vettem szemügyre, aminek a becsületes, régi neve Latin híd, mivel egész hosszában piros muskátlis, élő girlandok díszítették, ellentétben a többi kisebb híddal, amelyeken nem lógott egyetlen akasztós cserépedény sem. A jobboldali hídfővel átellenben, a rakpart beépített oldalán, fehérre meszelt emeletes épület magasodott, a Gavrilo Princip Múzeum, rajta jókora márványtáblával. A felirat szerb és horvát nyelven hirdette, hogy ezen a helyen történt a Gavrilo Princip által véghezvitt merénylet, amiben 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, Ausztria- Magyarország trónörököse és felesége, Chotek Zsófia grófnő életüket vesztették. Ez még elment valahogy, hiszen tudtam, hogy a szerbek szemében az anarchista – nemzeti hős. De amint lepillantottam a földre, elöntött a düh. Egy aszfaltba öntött lábnyom díszelgett a fal tövében, s fölötte kisebb tábla, hogy ez pedig Gavrilo Princip lábnyoma! Biztatás, hogy bármelyik hazafi, bármikor a nyomába léphet, azaz lehet olyan hős, mint amaz…
Ezek után, mert itt csak a megcsontosodott, túlfűtött nacionalizmussal találkoztam, már semmire sem voltam kíváncsi a díszes városból. Pedig kezdetben szerettem volna megnézni az alig fél évvel ezelőtt lejátszódott téli olimpia színhelyét, létesítményeit, mivel az egész várost, mint egy kis Svájcot, magas és gyönyörű hegykeret koszorúzza. Ehelyett visszavillamosoztam a 17 km-re lévő Ilidzsába, már a rómaiak által is használt termálfürdőkhöz, ahol Évi egyedül várt a kempingben. Közben azon töprengtem: miért kellett annyira gyűlölniük a Monarchiát? Hiszen iskolákat, kórházakat, tudományos intézményeket létesítettek, felszámolták az égbekiáltó analfabetizmust, vasút- és villamoshálózatot építettek Szarajevóban, és az egész Boszniában. Én is a régi villamos nyomvonalán mentem a kempingig. Azóta is azt használják, mert még most sem voltak képesek egy valamirevaló metrót építeni. De úgy vélem Szarajevo büntetése nem maradt el, mert a délszláv háborúban nagyon nagy árat fizetett a város a megbékélésért. Az újjáépített Szarajevóban már nem kapott helyet a rosszemlékű lábnyom! Remélem, végképp eltűnt a túlbuzgó nemzeti érzés ezen klasszikus példája, mint ahogy az újabb úti-beszámolókból kiderült.
…Búcsút véve az ilidzsai kempingtől, ahol már akkor, 1984-ben mindenki lakókocsikkal, mini hűtőszekrényekkel, tábori gázpalackokkal kempingezett, igyekeztünk mihamarább tovább állni. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat, mert úgy tekintettek ránk, mint holmi marslakókra, olyan nagy kuriózum volt egyszerű és a kempingben egyedüli sátrunk. Először cseheknek néztek, de miután kiderült, hogy szó sincs erről, nem akarták elhinni, hogy Romániából vagyunk. S habár tört németül társalogtam velük, restelltem és dühös voltam, hogy a „felsőbbrendű” német, olasz, francia egy koldus ország koldus népének tekint.
Távozva második kempinghelyünkről és Szarajevóból, újra hegynek fel, völgybe le, alagútba be, alagútból ki utaztunk, természetesen éjjel! Aztán éjfélkor megérkeztünk Visegrádba, Ivo Andric Híd a Drinán című regényének színhelyére. A folyó neve illírül „futót, szétfolyót” jelent. Ezt is eredetiben akartam látni, mint Mostart. Az autóbusz a fényes transzparenssel kivilágított Visegrád Hotel előtt állt meg. A jegykezelő udvariasan segített csomagjaink leszállításában. Úgy emlékszem, némi baksist is adtam neki, mert hát úgy illett, de nem biztos, hogy a náluk megszokott pénzmennyiséget sikerült megsaccolnom! Biztosan azt gondolták a sofőrrel együtt, hogy két hölgy csakis a város legelegánsabb szállodájában aludhat. Na, most hová tovább, mert a mi könyvvitelünkben nem volt pénz kiutalva az ilyesmire! Évi, mint mindig, komótosan rágyújtott egy cigarettára. Álltunk a szálloda lépcsőinek aljában, körülöttünk az öt csomaggal. Sehol egy lélek, csak a kivilágított utca. És akkor barátnőm feltette a logikus kérdést:
„Hol alszunk ma éjjel?” Nyugalma jó hatással volt rám, annak ellenére, hogy mindig nekem kellett megoldanom mindent. Dicséretére legyen mondva, bármilyen hajmeresztő ötletem támadt, zokszó nélkül segített végrehajtani.
„Gondolom, az autóbusz állomás várótermében”, feleltem.
„Vajon merre lehet?” – kérdezte ő.
„Hát arra, amerre az autóbusz ment”, válaszoltam.
Felcihelődtünk, és csak mentünk, mendegéltünk egy kurta kilométert, amikor az út eltűnt egy teljesen kivilágítatlan alagútban. Megtorpantunk.
„Ezt már nem vállalom”, mondtam, mert nem tudom, milyen hosszú az alagút, és ráadásul koromsötét van benne.
„Akkor mi legyen” – jött a kérdés.
Körülnéztem. Az alagút egy nagy domb aljában volt. A tetején utca lehetett, mert lakóházak és lámpák fényei látszottak. Maga a domboldal meredek volt, de a közepe táján egy nagy szénaboglya állt. A fenti utcából, merőlegesen a domboldalra, egy dróthálós kerítés futott le az alagút tetejére.
„Nincs más megoldás, fel kell kapaszkodnunk a szénaboglyáig”, mondtam. És ekkor az alagút jobb oldalán megindultunk, egy-egy hátizsákkal a hátunkon, kis táskákkal a nyakunkban és a három nagy utazótáskával. Évi mászott elől, magával húzva az egyik táskát, amit én alulról támasztottam, hogy ne csússzon vissza. Aztán, amikor egy kissé laposabb helyre ért, letette a táskát. Visszajött, és következett a második, majd harmadik táska is. Végre mind fent voltunk, kb. 20 méter magasan. Kifújtuk magunkat, miközben arra figyeltünk, nem jön-e valaki, mert amint megállapítottuk, éppen valakinek a kertjében jártunk. De sehol egy lélek. Aztán birtokba vettük a petrencére rakott szénaboglyát. A lábakon álló szénarakás ideális hely volt a csomagok elrejtésére. Betaszigáltuk őket alája, ám ekkor egy smaragdszemű cica ugrott elénk, rémesen fújva ránk, majd eliramodott. Szegényt álmából zavartuk fel. Majd a boglya lenti, utca felőli oldalán lehúzogattuk a szénát, mint egy függönyt, hogy teljesen takarja a csomagjainkat, és az ellenkező oldalon szénaágyat készítve, leheveredtünk az aljába. Így lentről minket sem láthattak, és a szénaboglya megtartott a lecsúszástól. Éjfél után egy óra lehetett, de öt perc sem telt bele, máris aludtunk, mint a tej.
A reggeli pirkadatban ébredtünk. Öt óra volt. Kiráztuk ruhánkból a szénát, kifésültük hajunkból a benne maradt szálakat, és megnéztük, hol is vagyunk igazából? A hegyoldalban kialakított parkerdő szélén voltunk, amit csak a dróthálós kerítés választott el tőlünk. Megindultunk a kerítés mentén, és addig követtük, amíg egy jó nagy lyukat találtunk rajta. Azt már tapasztalatból tudtuk, egy ilyen kerítésen mindig van valahol egy illegális ki- vagy bejárat. Odacipeltük a csomagokat, áttaszigáltuk alatta, majd elindultunk lefelé a szerpentinesen kialakított sétányon. Egyszer csak egy köralakú kilátó tetejére értünk. Valami díszbástya, vagy a régi Öregvár rondellája lehetett? A panoráma lenyűgöző volt. Ritkás ködfoszlányok lebegtek az egyre fényesebbé váló napsugarakban. Alattunk hevert Visegrád, gyönyörű hegyektől körülkerítve, közepén a zajosan rohanó Drinával, és kistestvérével, a jobbról érkező Rzavval. A Drina egyben Bosznia és Hercegovina történelmi határfolyója. Ivo Andric híres hídja teljes pompájában nyújtózkodott fölötte. Buszunk az este átjött rajta, de ma már gépkocsik nem közlekedhetnek a hídon, csak a sétáló turistáknak van fenntartva. Jobb partján, a város közepén, egy akkora kúpos hegy emelkedett, mint nálunk a tusnádfürdői Vártető. Az író elbeszélésében a legendás híd az állandóságot, a változatlant képviseli, ami fölött nyomtalanul múlnak el a századok, miközben az alatta fekvő város nem menekülhetett az idő diktálta kényszerű változásoktól. A hidat 1571-1577 között Szokoli Mehmed (Sas Mehmed) nagyvezír építtette, akit véradó fejében a közeli szerb Szokolovic faluból vittek gyerekként Törökországba janicsárnak. Akkor a híd még nem létezett és csak a Drina egyik partjáig kísérhették a síró anyák fiaikat. Ebben az időben kompok közlekedtek a Drinán. Később ő vezette Nagy Szulejmán halála után Szigetvár ostromát, eltitkolva a szultán halálát, és az Erdély elleni hadjáratot Fráter György idejében. Brutális kegyetlenséggel hurcoltatott el 80.000 magyar foglyot Törökországba. Nem hiába mondják, hogy a renegátokból lesznek a legalávalóbb ellenségek! Három szultánt szolgált, mint nagyvezír, 70 éves korában orgyilkos ölte meg. Szokoli Mehmed nem tévesztendő össze Szokoli Musztafával, aki a nagyvezír unokaöccse volt, és budai pasa 1566–1578 között. Ő építtette a budapesti Rudas és Király fürdőket.
A híd mindkét világháborúban megsérült, de újjáépítették, míg 2007-ben a világörökség részévé nyilvánították. Méretei: hossza 180 m, szélessége 6,6 m, pillérei között 11 csúcsíves lyuk van. Az enyhén emelkedő híd csúcsán, középen, a hajdani kapu (kapija) és két balkon van a híd két oldalán. Itt álltak őrséget háborús időkben a hidat felvigyázó katonák. És oda ültek ki Visegrád férfi lakói ügyes-bajos dolgaikat megbeszélni, pihenni, kávézni és szórakozni. Építője Sinan Mimar mester, aki 97 évet ért meg.
Lennebb ereszkedtünk. Ekkor megláttuk az alagút kijáratát és a végénél lévő autóbusz állomást. Már tudtuk hová kell mennünk. Tovább cipekedtünk lefelé, s nemsokára ott álltunk az épület mellett. Minden ajtaja zárva volt, de a háta mögött, az udvarán, felfedeztünk egy vízcsapot. Nagyszerű, örvendeztünk! Itt fogunk mosakodni. És lőn! De mire végeztünk, megjelentek az első utasok is, történetesen egy bosnyák család. Egy férfi, három nő. A nők három korosztályt képviseltek, így nem tudtuk eldönteni feleségek-e vagy anya lánya, unokája egyik a másiknak. Mindhárman bő, bokáig érő bugyogót viseltek, fejük kendőbe bugyolálva. Fogalmam sem volt, hogyan bírták a máris melegen sütő napsugarakat. Mi addigra már reggeli kávénkat főztük pasztillás gyorsfőzőnkön, az autóbusz állomás alacsony ablakának párkányán. Évi cigizett, mint mindig. A négy bosnyák nem tudta elrejteni megbotránkozott „csodálatát”, hiszen nem volt rajtunk sem kendő, sem bokáig érő ruha, de még hosszú ujjú blúz sem. A bámulat kölcsönös lehetett, mert mi is ugyanúgy csodálkoztunk bugyogóikon.
Aztán megindult az élet…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése