ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (3)

Visszakanyarodtunk a tengerek királynőjéhez, a kék minden árnyalatát magára öltő Adriához. Hiszen úgy változtatja színét, mintha minden órában más-más ruhába öltözne. Egész éjjel utaztunk a kényelmes Volvo buszon (addig ilyent nem láttam) ahol hátrahajtottuk székeinket s még a televízió éjjeli műsora sem érdekelt. Pedig színes volt, amiről akkor még Romániában hallani sem lehetett. Aludtunk, mint a tej. Csak egy-egy pihenőnél ébredtünk fel és jártuk meg magunkat, amíg a sofőr kávézott, de jó pénzért az utasoknak is főzött. Szinte nappali fényt árasztott a Hold, aminek fehér fényét még a mészkő sziklafalak is megsokszorozták. Azt megfigyeltük, hogy nyaktörő hegyoldalakon araszoltunk, nagyon lassan, óvatosan, ezért csak az első reggeli napsugarakkal érkeztünk Splitbe, vagy Spalatóba, az „Aranykoporsó” Diocletianusának városába. A több mint 1700 éves, négyszögű városnak négy kapuja van: a Tengeri, az Arany, Ezüst és Vas kapuk. Mivel eredetileg görög kolónia volt, majd a latinok tettek rá kezet, neve is az ógörögből származik, tüskebokrot jelent. Az impozáns palotavárost 293-ban építtette Diocletianus bizánci császár. S miután „nyugdíjazta” saját magát, idős korában ide, hajdani szülőföldjére vonult vissza. Méretei: 180 x 215 m (38700 mp) ma is meghökkentik az ide látogatót.

Split – Óváros

A Tengeri kapu alagútján át léptünk a kora reggeli piac udvarára. Mindenféle tengeri herkentyű volt itt, ami szem-szájnak ingere. Felének sem tudtam a nevét. A halpiac csak 9 óráig van nyitva, mert a melegtől nem lehet tovább nyitva tartani. Ekkor az árusok összepakolnak és haza mennek. Hiába szerettünk volna később halat sütni, nem vihettük magunkkal. Aztán beléptünk az Ezüst kapun át a városnak is beillő palotába. A nagy melegtől kábultan bolyongtunk sikátoraiban, és valahol az ókor végén képzeltük magunkat, a bizánci birodalomban. Aztán a magyar történelem emlékeit keresve eszünkbe jutott az egyik legnagyobb diplomata királyunk, Könyves Kálmán, aki 1105-ben katonai beavatkozás nélkül, diplomáciai úton csatolta a magyar koronához a városállamot, miután mindkét fél hűségesküt fogadott egymásnak, amit be is tartottak. De a király halála után (1116) Velence elfoglalta Splitet. Aztán az állandó versengés, hadjáratok sorozata következett Velencével. Királyaink közül több-kevesebb sikerrel II. István egy évig, II. Béla 30 évig tartotta, majd III. Béla kormányozta, aki a bizánci trón várományosa is volt egy darabig. Utánuk II. Endre (Gertrudis férje) majd IV. Béla, apa és fia voltak Split urai. Megkerestük a tatárok elől ide menekült IV. Béla király lányainak, Katalinnak és Margitnak a síremlékét a székesegyházban, majd ennyi történelem után elhatároztuk, hogy strandolni fogunk.
A városi strandon én voltam az attrakció! Ugyanis, a fürdőruhámat a csomagmegőrzőben felejtettem, az autóbusz állomáson. Így nem volt más megoldás, mint a bugyi meg a melltartó. Ennek is volt olyan sikere, mint a bikininek! S hogy ne kelljen fizetni a strandolásért, a dróthálóval bekerített strandon addig meneteltünk, amíg a kerítés végéhez értünk, ami belefutott a tengerbe. Itt egyszerűen beúsztunk a homokos napozóig, és elvegyültünk a strandolók között.

Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő. A gyorsan leszálló estében rövid inspekciót tartottunk a park eldugottabb zugaiban, felmérve a tisztaságot. Találtunk egy csendes ösvény mellett valami különös trópusi fát, aminek az ágai, de főleg hatalmas levelei földig hajoltak, mint egy ernyő. Nagyszerű, örvendeztem, itt fogunk aludni a fa alatt. Villanylámpánkkal bevilágítottunk a fa alá. Nincs szemét, még cigarettacsikk sem, jó vastag a fű, és tökéletesen takar minden irányból, állapítottuk meg. Beköltöztünk lombsátrunk alá, kiterítettük a duplán összefogott hálózsákokat, kishátizsák a fej alá, alvás.
Már az álom és ébrenlét határán imbolyogtunk, amikor a fejünknél lévő lombkoronán kívül, ahol egy keskeny sétány és egy pad volt, megjelent egy pár. A sötétben nem láttuk őket, de hallottuk, amint enyelegnek. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogást, nevetgélést, kuncogást, nehogy megzavarjuk őket. Ki tudja, mióta vártak erre az estére? Viszont az sem lett volna jó, ha ők fedeznek fel minket. Nemsokára csókolózni, majd szexelni kezdtek a padon, alig méterre a fejünktől. Csak a fa ágai választottak el. S ekkor Éva halkan súgta: „Jaj, hogy viszket az orrom hegye!” „Fogd be”, súgtam én. De hiába szorongatta egy ideig az orrát, egyszer csak hatalmas prüsszentéssel kirobbant belőle a viszketés. A pár felriadt, elrohantak.

Ploce látképe az öböl felől

Nem is zavart utána reggelig semmi és senki. Hajnali öt órakor pirkadni kezdett. Máskor is ilyenkor ébredtünk. Irány a szökőkút, mondtam, amit még az este kinéztünk magunknak, mint lehetséges fürdőszobát, amíg megindul a munkába menők áradata. Mindketten meztelenre vetkőztünk, lecsutakoltuk egymást szappannal és jót zuhanyoztunk a langyos vízben. Na, most nézzük meg a tetthelyet – javasoltam Évinek. Visszamentünk a fához a holmink után, de először a padot vizsgáltuk meg. Egy fél üveg vörösbor és egy barna papírzacskó maradt rajta. Vajon mi van a zacskóban, tanakodtunk. Kibontottuk. Egy kiló érett, lila füge volt a zsákmány. Noná, hogy megettük. Akkor kóstoltam életemben először ebből a finom gyümölcsből. A borral kissé más volt a helyzet, mert nem akartunk akárki szája után inni, de meggyőztük magunkat, hogy az alkohol fertőtlenít. Keveset kiloccsantottunk belőle, megtöröltük az üveg száját és megittuk, ami benne volt. Finom, édes vörösbor volt. Ezzel aztán a früstököt is elintéztük. Visszatértünk az autóbusz állomásra, még egy napra kifizettük a csomagok őrzését, aztán: „gyí lovam” Dubrovnikba!

(Folytatjuk)