A dzsammui dográk ladaki inváziója óta az újságokban figyelem, mit írnak e térség eseményeiről. Elég kevés szó esik róluk, az igaz, tegnap mégis felugrottam, amikor azt olvastam a Gazette du Bengale-ban, hogy a hónap elején Zanszkar lakossága fellázadt elnyomói ellen. Harcok folytak Zanglában, írják, a megszállóknak sietve vissza kellett vonulniuk a hágók felé. Azok, akik a Penszi hágón át nyomultak vissza Purigra, Panikar és Szuru mellett szembe találták magukat a szintén fellázadt purigi lakossággal. Nagy a veszteség mind a két oldalon, több száz dogra fogságba esett. A felkelés központja Draszban található. Zorawar Szingh állítólag véres bosszúra készül.
Miközben ezeket a híreket olvasom, és az annyira ismerős neveket nézem, képzeletben visszautazom az időben tizenkét, tizenhárom évet. Akkor magam is a Zanszkar völgyében tartózkodtam. Olyan békésnek tűnt a szörnyű szárazságában, olyan távolinak a világ zajától, a háborús fenyegetésektől! Mi az ördögöt akarnak ezen a kietlen vidéken az alföld gazdag, zöldellő völgyeiből érkező hindu hódítók? Itt, hol nincs is mit ágyútűz alá venni? Miféle szükség hajtja őket, hogy ennyi vesződség árán gyámságuk alá helyezzék ezt a néhány ezer zanszkárit, kik ellenállni is képtelenek, s még csak vonzó hadizsákmánynak sem jók? Már fizettek sarcot, vészesen meg is terhelte nyomorult kis jövedelmüket. Mit lehet még követelni attól, kinek semmije sincs?
Elszomorítanak ezek a Ladakra újabb csapásokat hozó súlyos események. Ebből senkinek nem lesz haszna, se a győzőknek, se a legyőzőiteknek. Szeretném tudni, mi lett a sorsa az én lámámnak. Él még? Vagy áldozatul esett a háborúnak? Bebörtönözték? A lázadókkal tart? Annyi kérdés merül fel bennem, de választ nem remélhetek.
Kalkutta, 1839. július 16.
Malan Dél-Afrikába utazott, Fokvárosba. Tegnapelőtt szállt hajóra a feleségével és a gyermekeivel. Tibeti leckéink átmenetileg megszakadtak.
Ideérkezésének első pillanataitól kezdve panaszkodott az éghajlatra, az elviselhetetlen melegre, a fullasztó nyirkosságra. A felesége még nála is jobban szenvedett. Olyasféle bajok gyötörték, mint az asztmásokat. A gyerekek is rosszul érezték magukat ezen a gőzfürdőhöz hasonló, túlmelegedett klímán. Elvesztették az étvágyukat, álmatlanok lettek. Annak ellenére, hogy a szellőz-tetők reggeltől estig, sőt még éjszaka is forgatják a levegőt az angol házakban, és, hogy az állandóan nyitott ajtók, ablakok huzatot okoznak; dacára legyezőknek, ultra könnyű viseleteknek, mindennek, amit az emberi leleményesség csak kitalálhatott az itteni pokoli vidékek izzó forrósága ellen, nem bírták tovább egy évnél. Malan egyébként folyton az időjárást szidta. Azt hitte, hozzászokik majd, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia. Míg az én bőröm mindig száraz maradt, ő rajta csurgott a verejték. Csak attól elöntötte a víz, hogy a Park Street-en átjött a Társasághoz. Rosszul érezte magát, reszketett. Többször belázasodott, és ágynak is esett. Ezért határozta el, hogy kihúzza a baj méregfogát: családját hazaküldi, ő maga Fokvárosba megy, hogy ott töltse a legyöngült egészségének helyreállításához szükséges időt. Elviekben, ha minden a terv szerint zajlik, a felesége és gyermekei novemberben érkeznek angol földre. Ami Malant illeti, ő a következő télre visszatér Kalkuttába. Még mindig a misszionárius munkának szeretné szentelni magát, és nagyon lesújtaná, ha erről le kellene mondania. Haragudna magára, amiért csak a Bishop's College-ben leadott órák miatt jött Indiába. Meggyőződésem, hogy nem fog sikerülni neki a dolog, hacsak nem a tibetieket indul evangelizálni. A Himalájában nem fenyegeti forróság, se a kellemetlen, nyirkos levegő. Inkább állandó hideget és szaharai szárazságot talál ott, miként azt éveken át én is megtapasztalhattam a saját bőrömön. így kerek a világ. A misszionáriusok közt is van, aki Bengália éghajlatának áll ellent, és van, aki a tibetit bírja. A hozzám hasonlók, kik mindkettőt egyaránt elviselik, inkább kivételt képeznek.
Nemrég megjelent az „Ázsiai Kutatások" 1839-es száma. Ez a huszadik azóta, hogy 1788-ban megalapították ezt a jelentős tudományos folyóiratot. De sajnos az utolsó is. A Társaság úgy döntött, beszünteti a lapot, hogy minden anyagi eszközével a havonta megjelenő « Journal »-t támogathassa. Bizonyára igaza van, mégse tudom megállni sajnálkozás nélkül, amiért ilyen áldozatot kellett hoznia néhány ezer rúpia miatt. Olyan kis dolog ez a Kelet-indiai Társaság költségvetéséhez képest.
Mindenesetre az „Ázsiai Kutatások" e legutóbbi száma meg is örvendeztet, hiszen leközöl tőlem három tanulmányt. Az első a „A Sákjamuni Buddha életének feljegyzései, irányadó tibeti szövegek idézetei" címet viseli, ez harminckét oldal. Lényegében a tibetiül rGya cser Rol-pa-nak hívott Lalitavisztarából való idézetekről van benne szó, és egy kevésbé ismert műről, a Mnon-par Byung-va-iól. A második a Prajna Paramita elemzése, azaz: Sher-Csin Phal-Csen-dKon-Seks Do-de Nyang-Das és százötvenkilenc oldalt ölel fel. Ez azoknak az olvasmányoknak a gyümölcse, amelyeknek kanami tartózkodásom alatt szenteltem magam. Feltárom benne a nyugati keletkutatók előtt a Mahájána vallásos irodalmának egyik nem kanonikus alapművét.
Ami a harmadik cikkemet illeti, az a tibeti kánon második részét, a Tandzsurt szándékozik megismertetni az általam idézett részletek segítségével. Nyilvánvalóan, egy több mint kétszáz értekezést tartalmazó gyűjtemény harminckét oldallá tömörítése bűvészmutatványnak tűnhet. És az is, vitathatatlanul. Mivel azonban én vagyok az egyetlen európai, aki el tudta olvasni a kérdéses gyűjteményt, legalább egy rövid áttekintést akartam nyújtani azok számára, akiket érdekel, és izgat a nagy szekér buddhizmusa. Ez a cikk nem más, mint logikai folytatása annak, amit a Kandzsurról írtam az „Ázsiai Kutatások" 1836-ban megjelent számának 41-93 oldalán. így most már a tibeti szent szövegek egészének viszonylag teljes elemzése rendelkezésre áll.
Természetesen, mindezen munkák régen elkészültek, már 1834 vagy 1835-ben, terjedelmüknél fogva azonban akkor nem kaphattak helyet a Társaság kiadványaiban. Köszönet James Prinsep-nek, amiért megtette a szükséges lépéseket, hogy ne maradjanak tovább az irattári dossziék között.
Kalkutta, 1839. december 8.
 |
| Henry-Thoby Prinsep történész |
Pillanatnyilag, természetesen minden rendben. Tél van. Az idő hűvös, a levegő könnyű és kevésbé nyirkos, mint az év többi részében. De mi lesz, ha eljön a tavasz? Április elejétől a meleg fullasztóvá válik, hogy a monszun közeledtével csak tovább fokozódjon. Az esős évszakban a meleget felváltja a mindent átitató nyirkosság. Az embernek aztán október végéig kell várnia, hogy újra fellélegezhessen. Maian szervezete ezúttal kibírja-e azt, amit a múlt évben sem viselt el? A legkevésbé sem bizonyos.
Az Afganisztánba küldött brit expedíció sikerrel járt. Ha, mint korábban állították, az volt a cél, hogy Suja ul Mulk sahot visszajuttassák trónjára, ez augusztus 7-én megtörtént. Dóst Mohammed Bukharába menekült, néhány híve a Hindu Kus legtávolibb részein uralja a vidéket, és szörnyű bosszút esküszik. Mac Naghten megkapta, amit akart: kinevezték a főkormányzó teljhatalmú küldöttének Kabul királya mellé. Azt hiszem, az angol-indiai haderők jelenlétének köszönhetően a király helyett inkább ő tartja kezében az országot. Alexander Burnes személyében, – aki Gerard doktor utazótársa volt – nyughatatlan, ugyanakkor befolyásos helyettese van. A maguk módján mindketten az angol gyarmati imperializmus tipikus ügynökei. A kutató és földrajztudós látszatát keltve, Burnes az elmúlt tíz esztendőben mindvégig hódító hadjáratra készítette elő a vidéket, aminek most le is aratja a gyümölcsét. Azzal az indokkal, hogy Rándzsit Szinghnek visz ajándék lovakat Anglia királyától, olyan vidékre jutott el, ahová előtte senki. így járt el Dóst Mohammednél és Bukhara emírjénél is. Ez utóbbi jelen pillanatban azon tűnődik, angol vagy orosz módra tálalják-e majd.
Miközben Anglia kezet nyújt a föld legbizonytalanabb, leghevesebb, és örökösen forrongó népének, az teljességgel hidegen hagyja, mi történik a békés ladakiakkal. Pedig ők felajánlották, legyen hűbéruruk. Mindössze annyit kértek cserébe, hadd helyezkedhessenek védőszárnyai alá, hogy nyugodtan őrölhessenek tovább imamalmaikban, és eltarthassák megszámlálhatatlan lámáikat. Olyan ellentmondás található itt, amilyenben bővelkedik a történelem: az angol hatalom komoly erőfeszítések árán betévedt az afgán darázsfészekbe, noha arra mindössze egy gesztusra futotta tőle, hogy Gulab Szingh becsvágya elől elállja az utat, és Ladakot az indiai mozaik védett államává tegye.
Túlontúl megörülvén annak, hogy angol ellensége – átmenetileg afgán földön szövetkezve – nyugat felé hódít, Zorawar Szingh megint támadásba lendült: ismét lesújtott a szerencsétlen ladakiakra s újabb háborús adókat vetett ki rájuk. Egyúttal megszabadult a már takarónak is kevés királytól, és felszólította a népfelkelő sereget, csatlakozzék haderőihez Baltisztán meghódítására. Azt kell mondanom, ez utóbbi intézkedés többek örömét is kiváltotta. Ladák olyan sokáig volt a balti betörések áldozata, hogy mára már az egész lakosság kínhalálát kívánja ezeknek a hitszegő tibetieknek, kik régi, kasmíri mestereik kedvéért áttértek az iszlámra, valóságos sebeket ejtve azóta a ladakiak testén. A gondolat, hogy laposra verhetik őket – még ha egy idegen hindu herceg zászlaja alatt is -, felpiszkálta bennük a tüzet s időlegesen megbékéltek a dográkkal. Az ügy egyébként nem húzódott soká. Zorawar Szingh szokásos brutalitásával hirtelen lendült támadásba. Ahmed Sah, Iszkardó királya ugyan szembe akart szállni vele, de ezúttal emberére akadt. Egy kéthetes hadjárat elég volt, hogy – egész Ladák örömére – Baltisztán visszasüllyedjen Dzsammu új gyarmatának sorába. Rándzsit Szingh birodalma tehát tovább terjeszkedett az elmúlt hónapokban, és ezzel még biztosan nincs vége. Zorawar a Karakorum hegyein túl fekvő Jarkand meghódítását tervezi. Meddig megy még el, ha az angolok nem állítják meg?
Az idei 1839-es évben a politikai térkép jelentősen átrajzolódott. Az angolok Kabulban vannak, a szikhek elfoglalják az odavezető utakat. Zorawar Szingh Ladák és Baltisztán ura. De főleg e felfordulásban főszerepet játszó két férfi néhány hónap különbséggel bekövetkezett eltűnése említésre méltó. Allard tábornokról és Rándzsit Szingh maharadzsáról beszélek. Az első január 23-án, hirtelen, csapatai élén lelte halálát, Hajber közelében. Mindössze ötvenöt éves volt. Állandóan hadakozó életmódja azonban nem késlekedett felemészteni erejét. Hűséges hadvezérének halálhírét hallva, Rándzsit Szingh megparancsolta, hozzák vissza holttesttét Lahore-ba, ahol díszes temetésben részesült. Öt hónappal később, június 27-én ez utóbbi is elhunyt, utódainak mind lélekszámban, mind területileg jelentős birodalmat hagyva hátra, amelyet legyőzőre nem találó s legyőzhetetlen hírben álló hadsereg véd, és amely az indiai fél-kontinens egyetlen független állama. Negyvenévnyi uralkodás alatt a szikh klánok egyikének e vezére tekintélyének és erőskezűségének köszönhetően különleges hatalmi magasságokig tudott felkapaszkodni. Olyannyira, hogy egy lapon emlegetik Őfenségével, magával a főkormányzó-val. Mi lesz ezzel a soknemzetiségű állammal, amely összetartását kizárólag uralkodója személyiségének köszönheti? Ezen tűnődöm. Lahori királyság helyett az egyszerűség kedvéért a „szikhekről beszélnek", pedig ez az indiai vallás ott kisebbségben van. A népesség nagyját az egymást gyűlölő muzulmánok, hinduk alkotják. Elképzelhető-e az a csoda, hogy békés együttélésük még sokáig folytatódjék, ha a dicsőséges maharadzsa utódai nem rendelkeznek az ő kivételes képességeivel? Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki aggódik emiatt. Az angolok, kikkel gyakran találkozom, ugyanezeket a kérdéseket teszik fel maguknak, és hasonló válaszra jutnak: „Az egész birodalom össze fog omlani. Pandzsáb szétszakad a már működésbe lépett centrifugális erők hatására." Nemrég találkoztam Henry-Thoby Prinseppel, a szikh királyság legtájékozottabb történészével. Ő azon a véleményen van, hogy ennek a történelem véletlenszerű alakulásában s a minden irányban véghez vitt hódítások révén született építménynek nincs semmilyen jövője. Nyilván az ott szolgáló európai katonatiszteknek is ez a véleménye. Ha Avitabile és Ventu-ra marad, a többiek távoznak, de lehet, hogy már meg is tették. Nincs többé mit remélni ettől az angol-indiai hatalom álkapcsa közé szorult, törékeny építménytől. Megsemmisülésre ítéltetett, s valószínűleg gyors megsemmisülésre.
Kalkutta, 1840. január 22.
Salamon-César Malan lelkész feladja a játszmát. Úgy döntött, felszáll az első Liverpoolba tartó hajóra. A múlt hónapban elkísérte Maldába egy misszionárius körútra induló anglikán hittársát, hogy meggyőződjék róla, miféle munkát kellene végeznie, ha maga menne hirdetni az igét a bálványimádó népek közé. Elbátortalanodva tért vissza az útról. A téli évszak és a jó utazási körülmények ellenére egészsége nem bírta a megpróbáltatást. Sokáig dédelgetett álma lehetetlennek látszik. India megölné, mielőtt egy embert is megtéríthetne. Amikor eljött hozzám, hogy beszámoljon elhatározásáról, szeme könnyekben úszott. Annyira szeretett volna misszionárius lenni! Vigaszul felhívtam rá a figyelmét, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sok más módon is szolgálhatja Krisztust: kevésbé fáradtságos és valószínűleg eredményesebb módon. Megkérdeztem tőle, döntését „hatálytalaníthatja-e valamiféle ok"? Nem, az visszavonhatatlan, felelte. Jóllehet se kíváncsi természetű, se tolakodó nem vagyok, azt hittem, célozhatok arra a tervére, hogy a tibeti vidékeken hirdetné vallásunkat. Fáradtan, sorsába beletörődve felelte: „Még ott fent sem tudnám véghez vinni a dolgot". Ekkor, miként villám sül ki a felhők közt, támadt egy ötletem: ha barátom nem válhat misszionáriussá Indiában vagy Tibetben, hazájába visszatérvén miért ne lehetne az én munkásságom folytatója? Sikerült alapos tudásra szert tennie a tibeti nyelvben, tagadhatatlanul bizonyítják ezt az általa fogalmazott szövegek. Ha csak egy kicsit tovább gyakorol, megalapíthatná Angliában a tibetisztikát, miként én tettem Indiában. Végül is, sok címre tett szert ahhoz, hogy taníthasson valamelyik angol egyetemen, annál is inkább, mivel már itt, a Bishop's College-ban is tanított, ráadásul – én úgy láttam – mindenki örömére. Ha Wilsonnak nemrég létrehoztak egy szanszkrit tanszéket, Maian miért ne kaphatna egy tibetit? Persze, ő egyházi személy, valódi hivatása inkább az egyház berkein belülre szólítja, de a lelkészi és tanári feladatok egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek, miként azt az ő példája is bizonyítja. S ha én magam nem utazom annak idején Ázsiába? Talán az erdélyi kálvinista egyház lelkészeként és az egyház hatáskörébe tartozó valamelyik intézmény tanáraként nem ugyanilyen helyzetben lennék? Nem tudom, túlzott önámítás-e azt képzelnem, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Maian, el tudja vállalni hazájában a tibeti nyelv oktatását? Természetesen, ennek ellent lehet vetni: nem elég létrehozni egy tanszéket ahhoz, hogy ott diákok is legyenek. De miként lennének diákok, ha nincs tanár? Számomra mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha van ország Európában, ahol elég gyorsan felébredne a tibeti nyelv iránti érdeklődés, az csak az Egyesült Királyság lehet, hiszen Indián keresztül neki vannak egyedül kapcsolatai a Himalájával. Nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, az angol-indiai hatalom előbb vagy utóbb kiveti majd hálóját e magas hegyek népeinek legalább egy részére. Ha lord Auckland ilyen nagy kockázatot vállalt egy olyan megzabolázhaíatlan nép meghódítására, mint az Afgán, könnyen kitalálhatjuk, hogy ő, vagy valaki más majd egyre nagyobb és nagyobb mértékben kívánja kiszélesíteni az indiai birtokok hatalmas területét, egészen a hegygerinc vonaláig. Igaz, lord Auckland elhagyta Ladakot, mint ahogy egyik vadásznak odahagyja zsákmányát a másik, de a Pemberton küldetés, melybe engem is meghívtak, jól bizonyítja: a jelenleg független himalájai szegélyre a kalkuttai kormány már rávetette a szemét.
Anélkül, hogy tovább spekulálnék, azt leszögezhetem: Malan volt az egyetlen tanítványom. így tehát ő az egyedüli európai - míg be nem bizonyosodik az ellenkezője – aki folytatni tudja, amit elkezdtem. Ha hittérítő vált volna belőle, nem tudott volna elmélyülni a tibetisztikához szükséges aprólékos és összetett tanulmányokban, még akkor se, ha tibeti nyelvű országba küldték volna. Viszont, ha visszatér Európába, ott hasznosíthatja az együttműködésünk alatt szerzett ismeretanyagot. Minden esélye meg van, hogy – még ha nem is válik egyetemi tanárrá – továbbra is maradjon elég szabad ideje a tibeti nyelvre és civilizációra. Sajnos a brit könyvtárak, ahogy én tudom, még csak nagyon korlátozott számú tibeti nyelvű művel rendelkeznek. A londoni székhelyű Királyi Ázsiai Társaságnak elküldték ugyan a tanácsomra néhányat azokból a kötetekből, amelyekből itt két példányunk van, ez azonban nagyon kevés. Ahhoz legalábbis túl kevés, hogy lehetővé tegye egy egyetemi tanszék megfelelő működését.
Viszont én megőriztem a nyugat-himalájai tartózkodásomkor összeállított tibeti könyvtáramat. Meg van a hat kézirat is, amelyeket kérésemre a három lámám akkoriban írt, amikor Zanglában időztem. Van még úgy negyven fa-metszésű könyvem, ezeket Phuktalban, majd Kanamban szereztem. Meggyőződésem, hogy a British Library polcain sincs ennyi, ha nem számoljuk a kanonikus szövegek gyűjteményét. Mióta felhagytam a tibetisztikával, ezek a könyvek a lakásom második helységének egyik polcán hevernek. Már nem használom őket. Pillanatnyilag nem volna értelme a Bengáli Ázsiai Társaságnak adományoznom a gyűjteményt, hiszen Maian távozásával senki nem marad, aki esetleg használni kívánná. Viszont – mivel nem mondtam le odautazásom tervéről – Mongóliába sem vihetem magammal ezt a terhet. Ilyen körülmények közt, azt hiszem, a legésszerűbb s leghasznosabb megoldás az, ha az anyagot a barátomnak ajándékozom. Ő elviszi Angliába: ott majd hasznára lesz. Feltéve, ha – s ezt erősen hiszem – hajlandó folytatni az együtt elkezdett utat. Egyetlen más európai sem tudna többet kezdeni ezzel az égből pottyant ajándékkal. Egy pillanatig azt hittem, a nagyenyedi Bethlen kollégiumnak küldöm el a gyűjteményt, de mire lenne az jó? Senki nem tudná elolvasni. Arra is gondoltam, hogy a pesti egyetemnek ajándékozom, de ott is csak eltemetnék egy faliszekrényben, a létezéséről sem tudna senki. Ez annyi volna, mint karddal csapni a vízre. Röviden, Maian a helyzet kulcsa. Hiba lenne, ha nem ő kapná ezt az ajándékot. Nemsokára meglátogat, akkor tájékoztatom a dologról, és együtt felmegyünk a lakásomba, ahol rögtön át is veheti a könyveket. Valószínűleg ez lesz az utolsó hozzájárulásom a tibetisztikához. A reggeli sajtó azt írja, Mac Naghtent nemrég baronetté nevezték ki. Én nem csatlakozom a dicsőítők seregéhez. Lehet, hogy Anglia királya úgy véli, az afganisztáni beavatkozás példás dolog, nekem azonban más a véleményem! Szörnyű emléket őrzök arról, amikor 1821-ben keresztül haladtam ezen az országon. Nehéz elképzelni nagyobb összevisszaságot annál, ami akkor ott uralkodott. Másról sem lehetett hallani, csak ágyúzásról, felégetett falvakról, rabszolgának elhurcolt emberekről, földbirtokosok sanyargatásairól, brutalitásról, gyilkolásról, s más erőszakos cselekményekről, amelyek lángba és vérbe borították a királyságot. Az angol megszállás pillanatnyilag ugyan megfékezi a felek háborús fellángolásait, de vajon meddig? Mac Naghten, még ha baronetté lett is, semmit nem tehet egy általános felkelés ellen. A hivatásos hadsereg tehetetlen a gerillákkal szemben. Jól láttuk ezt Spanyolországban, amikor a spanyolok végül arra kényszeríttették Napóleont, hogy visszahúzódjon a határ francia felére anélkül, hogy valaha is megvívott volna egy rendes csatát.
Kalkutta, 1840. március 31.
A múlt hónapban viszontláttam Campbell doktort. Eljött, hogy átvegye az utasításokat, mielőtt felmenne Dardzsilingba. Azt a feladatot kapta, hogy állítson fel ott gyorsan egy állomást, amely felveszi a versenyt Szimlával és Mussoorie-val. Nagyon boldog volt a gondolattól, hogy a maga ura lehet odafent, és olyan maradandó művet hagyhat hátra indiai földön, amiért az eljövendő nemzedékek hálásak lesznek neki. Meghívott, hogy látogassam meg. „Mindig lesz egy szoba az Ön számára" biztosított. Tulajdonképpen, ha elhatározom, hogy eloldom a hajókötelet, és nekivágok a Mongóliába vezető útnak, majd Dardzsiling felé megyek. Hiszen az a tervem, hogy Déltől Észak felé szelem át Tibetet, egészen Kanszuig. De ez nem ebben az évben lesz.
Néhány napja két új alelnökünk van az Ázsiai Társaságnál. Az egyik Henry-Thoby Prinsep, aki időközben a Legfelsőbb Tanács tagja lett, azaz gyakorlatilag a főkormányzó egyik helyettese. Megválasztása nem kizárólag az általa publikált történelmi és statisztikai munkáknak köszönhető. Inkább azért nevezték ki, hogy megszerezze számunkra Őfensége támogatását minden körülmények között, és megkapjuk azokat az anyagi eszközöket, amelyektől több éve meg vagyunk fosztva. A másik Sir Henry-Wilmot Seton, bíró a Legfelsőbb Bíróságon, 1839-től tagja a Társaság igazgatótanácsának. Régi hagyomány nálunk, hogy a vezetők általában bírók közül legyenek kiválasztva. Ennek kétségtelenül szellemi függetlenségük s a pártatlanságra való törekvésük az oka. És talán az is, hogy sok a szabadidejük. Természetesen mindnyájukban megvan a Kelet iránti érdeklődés, de annyira azért ritkán, hogy a témában jelentős műveket alkossanak. Seton a maga részéről még semmit nem írt. De végső soron, ez nem is érdekes. Tőlük inkább azt kérik, hogy szorgalmasan végezzék dolgukat az összejöveteleken, amelyeken mindig a hivataluknál fogva érzett, vitathatatlan tekintéllyel elnökölnek.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése