Új titkárunk, az arabista Henry-Whitelock Torrens (baloldalt), Ryan balján foglalt helyet. Malan távozása után, 1840. május 6-án nevezték ki William O'Shaugnessy pótlására. Ő is mondott néhány szót, és keletkutató tevékenységünk folytatására biztatott minket „a hűség és elfogulatlanság szellemében, amely a szeretetünk gyűrűjéből korán kiragadott szegény kartársunkat is mindig jellemezte".
A gyászbeszéd után lelepleztük az elhunyt fehér márványba faragott mellszobrát, amelyet Chantry szobrász kezdett el, majd Weeks fejezett be. Fájdalmunk még nagyobbra nőtt, amikor a szoborban valamiképpen feltámadni láttuk Prinsepet sugárzó szépségének ragyogásában, azzal a vonzerővel, amely őt olyan elbűvölővé tette. Sosem fogom elfelejteni, milyen segítőkész volt felém, nevezetesen, amikor szótáram végleges formáját készítettem. Türelmesen, kedvesen látott el tanácsaival, anélkül hogy erre egyszer is ráunt volna, még ha raboltam is az idejét. Természetesen volt barátságos, és jó. Nem tudni egyetlen ellenségéről sem. A keletkutató tudomány számára Prinsep – kinek a szanszkrithoz és a középind prákritákhoz is nagy tehetsége volt –, mindenek előtt Asóka törvényoszlopainak sikeres megfejtőjeként marad emlékezetes, mint ezt már alkalmam volt megírni ebben a naplóban. Hozzájárulása egyrészt a buddhizmusról, másrészt az India ókori történelméről kialakult ismereteinkhez meghatározó.
Időközben többször is viszontláttam a festő Schöfftöt. Gyakorta este tért be hozzám, szokásos lovas sétája után, amelyet a Strand mentén, majd a Fort William Eszplánádján tett. Korábban azt mondtam neki, az ajtóm mindig nyitva áll előtte. De számításon kívül hagytam a ház szokásait. Mert hát este, amikor a Társaság ügyei aznapra véget érnek, a szolgálók alaposan bezárnak minden ajtót. Ennek az az eredménye, hogy ha valaki el akar érni első emeleti lakásomban, több ajtót is ki kell nyittatnia, mint ha egy széfhez igyekezne. Ez nagyon szórakoztatja a látogatómat, szerencsére azonban nem veszi zokon. Újra belemerültünk népünk eredetéről folytatott, véget nem érő beszélgetéseinkbe. Egy kézlegyintéssel intézzük el azokat, akik azt állítják: finn-ugorok vagyunk. Számunkra nem férhet hozzá kétség, hogy a Hunok fiai vagyunk. Attila volt az első királyunk, Ildikó az első királynőnk, és Csaba az ő fia.
Az egyik ilyen esti látogatása alkalmával a festő rajzolt rólam profilból egy vázlatot. Azt mondta, szokása csak úgy futtában papírra vetni azok arcképét, akikkel éppen dolga akad. Több ilyen képet is mutatott nekem a krokikkal teli füzetkéjében, és megállapítottam, hogy nagyon tehetséges rajzoló. Ahogy mondják, jól fog a ceruzája.
Június 17-én hagyta el Kalkuttát. A gangeszi síkság nagyvárosai felé igyekezett. Angol és indiai személyiségek portréját kívánja leskiccelni; kormányzókét, helytartókét, tábornokokét, rádzsákét, maharadzsákét. Gyorsan és jól dolgozik, ugyanakkor az árban is mértékletesnek látszik. Azt reméli, sok megrendelést kap majd, és szeretne valamilyen ürügyre lelni, hogy eljusson a lahori udvarba. Figyelmébe ajánlottam Jean Baptiste Ventura tábornok, és Honigberger doktor nevét. Delhibe érve, magánkihallgatást fog kérni a Nagy Mogultól, és talán elkészíti a portréját.
Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan távozni látom ezt a szívélyes, és kedves honfitársamat. Nagyon nagy örömre szolgált anyanyelvemen társalognom vele. Amióta Indiában vagyok, eddig ő az egyetlen magyar, akivel találkoztam. Találkozom-e valaha egy másikkal?
Kalkutta, 1840. szeptember 25.
Az angolok helyzete afgán földön jelentősen megromlott ebben az évben. Az ellentmondást nem tűrő Mac Naghten és a forrongó Suja sah közt kényes a viszony. Ez utóbbi elmondhatatlan kegyetlenségeinek láttán, az Angol szenvedélyes választ ad. Kijelenti, hogy a tiszteletreméltó Társaság hadserege nem azért jött Kabulba, hogy fedezze az atrocitásokat és a rivális bandák közti viszálykodást. Suja sah azzal vág vissza, hogy kötelessége terrorral és a legkíméletlenebb megtorlással hatalmát megszilárdítani. Röviden, a két szövetséges összerúgta a port.
Hozzá kell tennünk, hogy nincs könnyű dolguk. Bukharából – ahol meghúzta magát – Dóst Mohammed visszaindult Balkhba. Onnan hívta fel honfitársait az általános felkelésre. Az ország fele, Kabul és Oxus között nyíltan fellázadt. Ott mindenkit leölnek, aki azzal gyanúsítható, hogy szimpatizált az ellenséggel. E hónap elején a legrosszabbtól lehetett tartani. Dóst Mohammed előrenyomult új hadseregével Bamiyan völgyéig. Szerencsére az angol-indiai hadsereg szét tudta verni szeptember 17-én, mielőtt ideje lett volna túl nagy tekintélyre szert tenni az övéi közt, és még több embert gyűjtött volna maga köré. Mégis összerezzentek, amikor megtudták, csak néhány napnyi járásra van Kabultól. A nehezen egyensúlyban tartott épület imbolyogni látszik talapzatán. Véleményem szerint, sokára jön el az idő, amikor Suja sah hatalmát nem csak az idegen katonai megszállásnak köszönheti. Más szóval, ha az angolok hirtelen úgy döntenének, hogy visszavonulnak az Indusig, a Restaurációnak befellegezne: kártyavárként omlana össze. Már egy éve, hogy Suja sah - mint hajótörött a bójára -, felkapaszkodott a trónra. Azt hiszem, most még népszerűtlenebb, mint visszatérése előtt, és ez nem csekélység. Továbbra is úgy vélem, minden esély megvan rá, hogy Mac Naghten és Burnes könnyelmű kijelentései ellenére rosszra forduljon ez a kaland.
Pavie ma megint eljött. Ugyanazzal a szorgalommal látott hozzá aprólékos munkájához, mint korábban. Távoztában váltottunk néhány szót. Azt mondta, november 14-én visszatér a Bourbon szigetre, aztán Párizsba. Ott folytatja tovább munkáját Burnouf oldalán.
Kalkutta, 1841. február 2.
Campbell doktor – kihasználva a telet –, visszajött Darzsilingból, hogy beszámoljon feletteseinek az éghajlati állomás közeli beindítását lehetővé tevő munkálatok előrehaladott állapotáról. Benézett a Társasághoz, és tájékoztatást adott azokról a néprajzi, nyelvészeti, és természettudományos megfigyelésekről, amelyeket azóta végzett, hogy odafent letelepedett. Hozzám is bejött, megszorította a kezem, átlapozott néhány könyvet a könyvtárban. „Mikor fog tehát meglátogatni odafent?", kérdezte. „Az idén már biztosan nem, talán a következő télen" feleltem. Ez a legfőbb vágyam. Tökéletes tudatában vagyok annak, hogy ki kell törnöm ebből a letaglózó kábulatból, amit egyfelől a trópusi éghajlatnak, másfelől a mindennapi megszokásnak köszönhetek. Ha nem vigyázok, addig hagyom peregni az éveket, míg már késő nem lesz bevégeznem hazafias küldetésemet. Feltétlenül a mihamarabbi indulásra kell gondolnom, és arra, hogy tényleg nekivágjak a Hiong Nu-k földje felé.
Híreket kaptam Malantól. Múlt júliusban tért vissza Londonba. Onnan szinte azonnal Oxfordba utazott, ott szándékozik letelepedni. Örömmel kereste fel az egyetemet, találkozott Horace Wilsonnal, akinek elmesélte, hogy velem együtt tanult tibetiül. Még mindig az a titkos vágya, hogy megcsíp egy tanári vagy óraadói állást. Míg erre az eshetőségre vár, tovább bővíti a keleti nyelvek terén szerzett tudását. Nagy gonddal bánik a könyveimmel, mondja, már el is rendezte őket a könyvtárában, és biztosít, hogy tényleg használni kívánja őket. Főleg akkor, ha - mint hinni szeretné - rábíznak egy tibeti kurzust.
Pearce tiszteletes a kalkuttai baptista küldetésből arra kér, fordítsam le neki tibetire több egyházi ének és zsoltár szövegét. Megkérdeztem tőle, mi a szándéka ezekkel, hiszen Malan távozása óta már senki sincs Indiában, aki felmenne a Himalája népeinek hirdetni az Evangéliumot. Tudomásomra hozta, hogy kapcsolatban áll egy a Baptistákhoz közel álló német szektával, kik magukat „Testvérek Szövetségének" (Brüder Unitát) nevezik, de akiket inkább a „Moráviai testvérek"-ként szokás emlegetni, mivel az eredetük mögött álló pietista mozgalom Moráviában született. Ez a szekta el akarja küldeni övéi egyikét a Himalájába, „most, hogy már léteznek európaiak számára is hozzáférhető tibeti szótárak és nyelvtankönyvek". Meglepett, hogy több könyvről beszél. Ezt meg is jegyeztem neki. Ekkor tudtomra hozta, hogy egész pontosan: egy Oroszországban dolgozó holland származású moráviai testvér, bizonyos Isaac-Jacob Schmidt tiszteletes – aki egyébként a kalmük és mongol nyelvben végzett kutatásairól ismert –, nemrég közreadott egy német nyelvű tibeti szótárt és nyelvtankönyvet, amelyek gyakorlatilag az én könyveim hamisítványai. Ez a szégyenletes plágium egyáltalán nem tetszik nekem, de hát mit tehetnék? Szándékaim mindig is elfogulatlanok voltak, nem az-e a végül is az elsődleges, hogy munkásságomat közreadják és terjesszék? Ha ez a Schmidt lelkész ehhez hozzájárulhat, inkább hálásnak kellene lennem, amiért támogat, még ha ez munkáim meglopása árán történik is. Mindenesetre, figyelembe véve a dzsammui hinduk legutóbb véghez vitt hódítását, és a háború lappangását, különösnek tetszik a gondolat, hogy – mint Pearce mondta –, nemsokára egy moráviai testvért látok majd Ladákban. Végül is mennyi esélye lesz ennek a német testvérnek, hogy hitére térítsen egy népet, amely ilyen mélyen gyökeret vert a történelem által számára kiválasztott tantrikus buddhizmus különös formájában? Szerintem, semennyi. Én, aki protestáns lelkészi pályára készültem, soha egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy kísérletet tegyek a ladakiak megtérítésére, pedig köztük éltem. Sőt, soha nem is igyekeztem elmagyarázni nekik a vallásom lényegét. Jól megvannak ők az övékében, mint ahogy én az enyémben.
Kalkutta, 1841. április 30.
Meghoztam a döntést. Holnap benyújtom Torrensnek a lemondásomat. Megválok főkönyvtárosi és múzeumőri hivatalomtól, így visszanyerem a szabadságomat, és felkészülhetek az utazásra. Ezen a télen nekivágok Felső-Ázsiának. Még nem tudom, pontosan mikor hagyom el Kalkuttát, de azt tudom, hogy megteszem. A körülmények vajon kedvezőek lesznek a számomra? Merem remélni. Hallom, Zorawar Szingh Tibet nyugat felöli meghódítására készül. Be akarja venni Tsaparangot, a Guge-i tibeti királyság régi fővárosát. Afganisztánban a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Valósággal forrong az ország. A lázongás hulláma annak ellenére csapott a magasba, hogy Dóst Mohammed múlt év november 3-án megadta magát. Burnest és Mac Naghtent merényletek fenyegetik. Aggodalmában Suja sah minden nap egy kicsit még jobban elveszíti a fejét: folyatja a vért, és ennek csak testvérgyilkos gyűlölködés az eredménye. Nem én vagyok az egyetlen, aki elítéli ezt a megszállók zűrzavarába torkolló hódító vállalkozást. Állítólag Nepálban is zavargások robbantak ki, a lázadók a brit helytartó azonnali távozását követelik. A pandzsábi királyságban jelenleg a viszályok drámáját játsszák. És ez idő alatt mozgósítják a tibeti hadsereget, hogy elzárják a dogra hódító elől az utat. Szikkimben a rádzsa felemeli hangját, Dardzsiling felszabadítását követeli. Még Bhután is igyekszik kihasználni az alkalmat, hogy visszaszerezze azokat a földeket, amelyeket Délnek és Keletnek kellett átengednie.
Ennek a feszült zűrzavarnak nyilvánvalóan utazásom elvetésére kellene rábírnia, de tovább nem halogathatom. Bármi történjék is, határoztam: előretörök. Most, vagy soha!
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése