BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (5)

Kalkutta, 1838. augusztus 12.

Már három hónapja, hogy Maian tiszteletes tibeti leckéket vesz tőlem. A bevezető, heti két-háromszori találkozások üteme nagyon hamar elégtelennek bizonyult. Június elsejétől mindennap tartunk órát, és engem kellemes meglepetésként ért, milyen gyorsan küzdi le tanítványom a tibeti nyelv első buktatóit. Kétségtelenül van tehetsége az efféle dolgokhoz, és kivételes elszántsággal rendelkezik. Jobb híján, csak magamhoz tudom hasonlítani: mikor Zanglában felülmúltam Szangje Puncog buzgalmát is, kénytelen volt másik két lámát segítségül hívni. Mindazonáltal, a tanítás itt sokkal könnyebb: angolul beszélhetünk, és használhatjuk a könyveimet. Azért mégis csodálom ennek a kiváló embernek a lelkes odaadását. Végezvén a Bishop's College-i osztályával, idesiet a kánikulai melegben, hogy hozzám csatlakozzék; mint egy kisiskolás, megállás nélkül dolgozik velem, csak azért, hogy elsajátítson egy nyelvet, amely valószínűleg soha nem lesz a hasznára. Jót mulatok legorombított kutyaképén, melyet olyankor ölt magára, ha minden megkívánt udvariassággal együtt megdorgálom, mert lefelejtett egy betűt, vagy rosszul ragozott el egy igét. Ilyenkor teljes bűnbánatba esik, és oly látványosan igyekszik vezekelni a hibáért, hogy megesik rajta a szívem. Ahogy jobban megismerem, rá kell jönnöm, Maian szinte beteges félénkségben szenved. A lelkészi és tanári kettős minőségéből eredő tekintélye ellenére sem biztos magában, önvizsgálatot tart minden kis apróság miatt. A hóbortos és szigorú apától gyermekkorában elszenvedett képtelen nevelést okolja mindezért. Arra kényszerítette például, hogy az asztalnál latinul, kizárólag vallási témáról beszéljen, mikor még alig volt az önmagára eszmélés korában! Ezeknek a nevetséges sanyargatásoknak köszönhetően valódi lelki traumát szenvedett el, amelyből sosem épült fel teljesen. Ekkor nyelvek tanulásába menekült, mert a sors úgy akarta, hogy már hármat is megtanuljon, mielőtt számolni tudott volna. Mivel én magam is félénk vagyok és zárkózott, – mindenesetre kevéssé bőbeszédű és fecsegő – kétség kívül bárki másnál jobban megértem őt. Ezért is éreztük már az első találkozásunkkor, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Tényleg igazi rokonszenvet érzek iránta. Ez elsősorban abban a vágyamban nyilvánul meg, hogy átadjam neki, amit Tibetről tudok. Egyikünk sem beszédes természetű, mégis azt látom, hogy találkozásainkkor mindig sok a mondanivalónk egymás számára. Három hónap alatt többet beszéltem vele, mint Prinseppel három év alatt, pedig ő is barátságos velem. S ha már James Prinsep nevét görbítette ide a tollam, engedtessék meg nekem, hogy hangod adjak iránta érzett aggodalmamnak. Két hónapja állandóan szédülésre panaszkodik. Szörnyű fejfájások akadályozzák a munkában, és ezek már a látását is zavarják. Miután tegnapelőtt felállt az íróasztaltól, azonnal a földre zuhant. Szerencsére éppen volt nála egy látogató, aki rögtön segítséget hívott. Elhoztak hozzá egy tudósdoktort. Azóta nem láttam. Az utolsó hírek szerint még mindig az ágyat nyomja. Az orvosok egyelőre nem nyilatkoznak, mindenesetre arra biztatják, hamar hagyja itt Indiát. A levegőváltozás jobban helyretenné az egészségét, mint a gyógyszerészek összes főzete. Úgy tűnik, erre nem hajlandó. Azt mondja, itt Kalkuttában feltétlenül szükség van rá. Ez igaz: ő nélkülözhetetlen. Az Ázsiai Társaság bizonyos mértékig az ő vállán nyugszik. Mindezidáig a barátait is meglepő, kicsattanó életerővel végezte a dolgát, és hatékony is volt, ami a legnagyobb dicséret az övéhez hasonló munkakörben. Nehezen tudom elképzelni az Ázsiai Társaságot nélküle, jóllehel, egyes jó lelkek szerint senki sem pótolhatatlan. Annyi bizonyos, hogy Prinsep 1819. szeptember 15-e óta van Indiában, azaz nemsokára tizenkilenc éve, s ez alatt egyszer sem utazott Európába, hogy egy kis friss levegőt szívjon. De még Szimlába vagy Mussoorie-ba se! Lehet, hogy a Bengália letaglózó éghajlatán eltöltött túl hosszú idő őrölte fel végül veleszületett szívósságát. Pedig
még csak 39 éves.
A Társaság Folyóiratának júliusi száma közölt tőlem két tanulmányt, amelyeket - hajói emlékszem -, 1833-ban írtam. Az egyik a „A buddhizmus különböző irányadó tibeti dokumentumok alapján", a másik „A Tibetben található történelmi-, és nyelvkönyvek felsorolása". Örömmel látom, hogy a tibetisztikába vágó munkáimat továbbra is közli a sajtó, jóllehet a szanszkrit és az indiai modern nyelvek miatt már évekkel ezelőtt felhagytam ezzel a témával. Igaz, Tibet számomra kicsit olyan, mint neszszusz inge: nem tudok kibújni belőle. S mivel én vagyok az egyetlen európai, aki ismeri az ország nyelvét, kultúráját, akaratom ellenére újra meg újra kapcsolatba kerülök vele. Úgy faggatnak, mint egy orákulumot, eljönnek, hogy tanácskozzanak velem, a véleményemet kérik. Néhány napja a skót presbiteriánus egyház lelkészei érdeklődtek nálam a himalájai népek keresztény hitre való áttérésének esélyeiről. Mintha én tudnám! Mások – a Church Missionary Society-hez tartozók –, véleményemet kérik Máté Evangéliumának tibetire fordításának lehetőségéről. Alig telik el hét, hogy ennek vagy annak a kérésére ne kellene újra belevetnem magamat a tibeti ügyekbe, nem beszélve természetesen nyelvleckékről, amelyeket Malannak minden  nap adok. Mielőtt megbetegedett, Prinsep jelezte, hogy az általam is jól ismert Yates tiszteletes hamarosan látogatást szándékszik tenni nálam. Meg akar kérni, hogy fordítsam le neki Dávid zsoltárjait. Egy anglikán pap meg, a nevét elfelejtettem, azt szeretné, ha lefordítanám  számára a lámák beszédeit,  amelyeket az  istentiszteleti ceremóniakor mondanak. Gyakran azok, akik a könyvtárba benéznek, bevallják: csak azért jöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem a tibeti buddhizmusról. Hányszor kellett megkísérelnem elmagyarázni, mi is a nirvána a „nagy szekér" szerint, és ennek a fogalma miben különbözik attól, amit a „kis szekér" hirdet? Röviden, akarom vagy sem, Tibet egyfajta megszemélyesítője lettem. Kétségkívül örülnöm kellene ennek. De én mégis inkább bizonyos bosszúságot érzek: ha a műveim egyszer már kijöttek a sajtó alól, szeretném lezárni életemnek ezt a szakaszát, hogy utána más munkáknak szenteljem magam. De nincs mit tenni. Hiába háborognék, tiltakoznék, lázadoznék, mindenki szemében továbbra is afféle „egyedetlen példány" maradnék, egy ismeretlen világ megkerülhetetlen tolmácsolója, kötelezett s kötelező közvetítő, kinek minden kinyilatkoztatott szava ítéletként hullik a földre. Szegény fejem!

Kalkutta, 1838. november 8.

James Prinsep ma reggel hajóra szállt Anglia felé. Az egészsége nyár óta folyamatosan romlott. Kínzó fejfájásai kétszer olyan erősen gyötörték. Be kellett látnia, nem maradhat tovább. November 1-én lemondott az Ázsiai Társaság titkári posztjáról, de barátait biztosította: mihelyt felépül, visszatér. Furcsa mód – úgy tűnt –, erről mindenki meg is van győződve, noha az orvosok igen tartózkodóak maradtak. Ami engem illet, szerintem nem fog visszatérni. Még akkor se, ha javul az egészségi állapota. Már nem tudná elviselni a vidék igen kemény éghajlati viszonyait.
A Társaság vezetői nem jelölték ki a hivatalos utódját, egy ideiglenes triumvirátust bíztak meg a titkári feladatokkal. Meggyőződésük, hogy Prinsep nem is igazán beteg, – és frissebben, mint valaha – nemsokára visszatér. A triumvirátus feladatául a folyóügyek intézését kapta. A kérdéses három személyt természetesen jól ismerem, hiszen hivatalomnál fogva gyakran volt alkalmam találkozni velük. William-Brooke O'Shaugnessy-ről, Ramcomal Szen-ről, és James-Charles-Colebrooke Sutherland-ról van szó. Meglehetősen össze nem illő egységet alkotnak, és számomra kérdés, képesek lesznek-e hosszú időn át együtt irányítani társaságunk kormányrúdját.
O'Shaugnessy tipikus ír: hóbortos, szellemes, csúfolódó; sokat és nagy hangon beszél, különösen szerteágazó ismeretei egy fajta Pic de la Mirandole-lá teszik, humorral és gúnnyal fűszerezve. Ő Bengália haderőinek sebészdoktora, kémiát és gyógyszerészetet tanít a kalkuttai orvosi egyetemen, és kémikus mesterségét még a pénzverdében is gyakorolja. Arról ismert, hogy a főkormányzóság megrendelésére éppen most fejleszt ki egy elektromos távírót. Érdeklődik az állattan, a földtan, a növénytan, a régészet, s az ókori India történelme iránt. Néprajzi tanulmányokat is írt. Az Ázsiai Társaság tagja, hiszen az említetteken felül keletkutató, nyelvész, és érmegyűjtő egyaránt. Mit tudok még róla? Társaságában nem fenyegeti az embert az unalom veszélye. Vele kapcsolatban csak egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: mindezen elfoglaltságai és hivatalai közt, hogyan talál majd időt a titkári feladatok elvégzésére, mikor Prinsep ezekre áldozta az egész napját? Persze - elviekben - neki elődje idejének mindössze a harmadára lesz szüksége; de nem árt, ha többel is rendelkezik.
Ramcomal Szén esetében igazából nagyon kevés a változás. „Bennszülött titkár" néven (native secretary), neki továbbra is elsősorban társaságunk pénzügyeit kel irányítania. Ezt mindig lelkiismeretesen, szorgalmasan s főleg sikeresen tette. Prinsep távozása semmilyen más hatással nincs munkájára, mindössze egy fajta előléptetésben részesült, mivel ő az első indiai, aki a titkári címig jutott. Egyébként e halk szavú, kimért ember látszólagos nemtörődömsége mögött figyelemreméltó eredményesség rejlik. Diszkrét hozzáértésének, és vitathatatlan leleményességének köszönhetően minden évben sikerül pozitív mérleggel zárnia költségvetésünket.
Ami J.C.C. Sutherland-ot, a harmadik latort illeti, ő jogtudós, egész karrierjét az indiai angol közigazgatás szolgálatába állította. Jól ismeri a szanszkritot, és a hindusztáni hindi formáját. Az indiai civilizációk iránti tudományos érdeklődése vitathatatlan. Neki köszönthetjük például több indiai jogi szöveg angol fordítását. Egyébként régi, aktív és szorgalmas tagja a Társaságnak. Főleg ő rá számítok, hogy majd pótolja Prinsepet azokban a mindennapi adminisztrációs feladatokban, melyek miatt gyakran kötöttem ki irodájában, mióta teljes felelősséggel tartozom a múzeumért és a könyvtárért.

Kalkutta, 1839. január 10.

Súlyos események történtek nemrég. December 10-én az indiai angolok hadat üzentek Afganisztánnak. Lord Auckland hagyta, hogy tanácsadói, és különösképpen Mac Naghten ilyen szélsőséges helyzetbe sodorják. Meg vannak győződve róla, hogy ez csak egy katonai kiruccanás lesz, és a hadművelet megszabadítja majd őket attól a végén már lidércnyomássá váló félelemtől, hogy hatalmas gyarmatukat elárasztják az oroszok. Nem felejtettem el, milyen fogadtatásban részesítettek, amikor először jártam Szabatuban: azzal gyanúsítottak, hogy a cár kontójára kémkedem. A dolog végül elrendeződött, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, az oroszok közép-ázsiai hódítási vágya mennyire ráijesztett a kalkuttai hatóságokra. Mégis, hibás lépésnek tűnik az angolok részéről, hogy ki akarják terjeszteni hatalmukat egy ilyen zabolátlan, szervezetlen népre, mint az afgán. Kizárólag bajokra lelnek ott, ráadásul az annyira rettegett  oroszok  szomszédságába kerülnek. Pillanatnyilag – legalábbis ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek – csak a zsarnok Dóst Mohammed elűzéséről lenne szó. Őt a korábbi zsarnokkal, Suja ul Mulk sahhal helyettesítenék. Egyszóval az angolok több tízezer katonát mozgósítanak, hatalmas szekérsoron szállítják a tömérdek felszerelést, és kockára teszik tekintélyüket kizárólag azért, hogy visszaültessenek trónjára egy uralkodót, kit mohósága miatt a nép tolvajként űzött el. Szerintük ugyanis ezt az állítólag békés beavatkozást egy szerencsétlen herceg trónra juttatásának feladata diktálja. Az igazság igen távol áll ettől a sarkított verziótól. Sokat gondolkoztam, de nem sikerült rájönnöm, mi lord Auckland érdeke ebben az egészben. Ha csak tényleg nem Perzsia széléig kívánja kitolni birodalmának határait.
Az újságokból tudtam meg, hogy Allard tábornok visszatért Indiába. Bombayon át érkezett, majd sietve Lahor felé vette az irányt. Ő Pandzsáb legfőbb katonai felelőse, egy háromoldalú megállapodása alapján viszont – amelyet Mac Naghten 1838. június 28-án kötött az afgán lázadókkal –, ez az ország is belekeveredett a konfliktusba. Dóst Mohammed mindenkori, engesztelhetetlen ellensége, Rándzsit Szingh képtelen volt kihagyni ezt a kiváló alkalmat, hogy újabb csapást ne mérjen az előbbire. Az igazat megvallva, Rándzsit Szingh Suja sahnak sem nagyobb barátja, mint Dóst Mohammednek. Ha rajta múlna, mindkettőt a pokol fenekére küldené. De most nyilván arra gondol, az előbbivel mégis csak jobban szót ért majd, hiszen az angolok bábja lett, akiknek Dóst Mohammed mindig is ádázul ellenállt.
Allard nem üres kézzel tért vissza Franciaországból. Lajos Fülöp kinevezte a maharadzsához küldött személyes képviselőjének, azaz nagykövetének. A tábornok tehát példátlan helyzetben találja majd magát: egy olyan uralkodó hadseregének lesz továbbra is a főparancsnoka, amely mellé diplomataként delegálták. Rándzsit Szingh csak hálás lehet az őt ért megtiszteltetésért, még ha ez a tisztelet plátóian nyilvánul is meg. Pillanatnyi szövetségesei, az angolok szeme előtt – kevésbé bízik bennük, mint valaha –, esetleg kialakíthatja távbarátságát egy olyan királlyal, akiről alig tud valamit. Ez nem maradhat csattanó nélkül!
Míg Allard sietett, hogy újra elfoglalja posztját, Ventura Európába utazott. Kérdéses volt, hogy Kalkuttán keresztül távozik-e, de végül inkább Bombay-ben szállt hajóra. Ez megfosztott attól az örömtől, hogy viszontlássam a katonatisztet, akivel annak idején bujdosó vándorként jártam be olyan tájakat, ahol most dúl .a háború. Ha már maga nem jöhetett, elküldetett a Társaságnak néhányat azok közül az antik tárgyak közül, amelyeket a Gandharában végzett régészeti ásatások során tárt fel. Ezek a tárgyak a múlt héten érkeztek meg, és Sutherland azzal bízta rám őket, hogy osztályozzam be őket a múzeum gyűjteményébe. Nagyon szép pénzérméket, és különös, európai vonásokkal megáldott Buddhákat vagy bódhiszattvákat ábrázoló szobrocskákat fedeztem fel köztük. Olyanok, mintha a hellenisztikus kor Buddha szobrai volnának.
Ventura tábornok hívószavára doktor Johann Martin Honigberger is visszajött Pandzsábba, hogy a lahori udvarban újra elfoglalja az ágyúöntés és az orvoslás kettős hivatalát. Erről O'Shaugnessy beszélt nekem. Azt mondta, Honigberger franciaországi tartózkodása alatt tért át a homeopátiás gyógyításra, miután találkozott az új gyógymódot kidolgozó szász orvossal, Christian F. S. Hahnemann-nal. Úgy tűnik, a homeopátia erőszakmentesen kezeli a beteg szervezetét, és a hagyományos orvostudománynál hatásosabban gyógyít. Szeretném tudni, Hahnemann mivel érte el azokat a látványos eredményeket, amelyekkel - mint mondják - a hozzá került esetek többségénél valóban büszkélkedhet.
Ha már a Venturához, Allardhoz, és Honigbergerhez hasonló, a szikh uralkodó körül megforduló európaiakról beszéltünk, O'Shaugnessy megkérdezte, ismerem-e Avitabile tábornokot? Soha sem hallottam, és leírva se láttam ezt a nevet. De első hallásra, úgy tűnik, bizonyára olasz emberről van szó. Tulajdonképpen, vágott a szavamba hallgatóm, nápolyi katona, a francia Claude-Auguste Court-tal jött Pandzsábba, fegyvertársa volt Kermansahban, Perzsiá-ban. „Á, igen! kiáltottam fel. Természetesen! Elfelejtettem a nevét. Olyan rég keltem át ezen az iráni városon!" Valóban találkoztam az olasz katonatiszttel egy pihenő állomáson, és már akkor felfigyeltem szájhősködéseire. Nem kiadta, hanem valósággal üvöltötte sztentori hangján a parancsokat. Valószínűtlen egyenruhát viselt, amelyről inkább a Commedia del'Arte szereplői jutottak az ember eszébe, mintsem egy gyalogsági kapitány, aki Avitabile akkoriban volt. Az a hír járja erről a hórihorgas, bőbeszédű, kiálló sasorrú, ferde arcú óriásról, hogy imádja a mámorító italokat. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy igen fontos személyiség legyen Pandzsábban, ahová Ventura hívására 1827-ben érkezett. Nem csak vakmerő katona, de jelentős intéző is. Egy elit zászlóalj   parancsnoka, ugyanakkor civil kormányzója Wazirabadnak, ahol elindította a városrendezést, helyreállította a romos épületeket, újraszervezte a közigazgatást és a rendőrséget. Ez a valaha csúnya, és kevéssé biztonságos város neki köszönhetően mára a királyság legmodernebb és legbiztonságosabb városává lett. Rándzsit Szingh nagyra értékeli Avitabile-t. Semmi kivetni valót nem talál abban, hogy fittyet hányva a közvélekedésre, a perrendtartásra: bármilyen indokkal felköttet bárkit, aki vétkes a közrend megzavarásában. Ilyen áron nyeri el a békét!
Allard és Ventura után, a szikhek hatalmának erősítésére érkezett európaiak csoportja tehát lassanként igencsak kibővült. Court, Avitabile, Honigberger: civilek, katonák a négy égtáj minden országából. Milyen meglepő sors az övék! Már éppen le akartam zárni naplóm e sorait, amikor azt hallom: Bengália erői Sir Willoughby Cotton vezérőrnagy parancsnoksága alatt sorban útnak indultak. A jövő hónapban kell elérniük a Bombay-i tartomány hadseregét, amelynek Sir John Keane a parancsnoka. A küzdelemre éhes és bosszúra szomjas afgánjaival Suja ul Mulk sah előrelovagolt előőrs gyanánt. Hozzájuk csatlakozott Dóst Mohammed unokafivére, Habibullah Azim Kán, kinek hozzá hasonlóan már az apja, Mohammed Azim Kán is Dóst Mohammed halálos ellensége volt. Hallván e két afgán nagyúr nevét, Habibullahét és Azimét, hirtelen eszembe jut, hogy Dakkában, amikor a Hajber-hágó felé vezető gyalogtúrám alkalmával Allardhoz és Venturához raportra igyekeztem – a franciákkal való találkozáshoz be kellett lépnem az akkoriban e helyütt általuk fenntartott katonai táborba –, már találkoztam velük. Ily módon, ha csak futtában is, de megismertem életem különböző időszakaiban e fenyegető dráma főszereplőit. Nem győzök csodálkozni!

Kalkutta, 1839. április 9.

Sutherland-ot kinevezték helytartónak Rádzsputánában. Távozása előtt be kellet nyújtania lemondását a triumvirátusban betöltött hivataláról. Utódjául Salamon-César Malan-t (képünkön) nevezték ki. Csak örülni tudok, hogy tanítványomat a Társaság titkárságáig látom emelkedni. így még kényelmesebben lehetünk, és – persze lehetőségeihez mérten – könnyebben át tudjuk magunkat adni tibeti tanulmányainknak. Ide s tova tizenegy hónapja ismerjük egymást, és azóta szinte naponta összejárunk. Olyan jelentős fejlődést ért el a tibeti nyelvben, hogy habozás nélkül belevágott az Apostolok cselekedeteinek e nyelvre történő lefordításába. De mielőtt ezt sikeresen befejezte volna, még az Evangélium fordításába is belekezdett. Fejlődése - véleményem szerint - még teljesebb lehetett volna, ha nem támad fel az a szeszélye, hogy négy-öt másik indiai nyelv tanulásába is belekezd egyidejűleg, s ráadásul még a kínaiba is. Az az álma, vallotta meg nekem, hogy nemsokára a tibeti Himalájába, esetleg a bengáliai Gangesz torkolathoz vagy más hindusztáni vidékekre megy hirdetni a keresztény üzenetet. Sőt, akármahratti nyelvterületre is! Mivel én magam szintén megtanultam e modern indiai nyelveket, gyakran megesik, hogy a leckén kívül ezek valamelyikéről beszélgetünk. Én személy szerint úgy vélem, Maian így csak szétforgácsolja magát. Az idejét vesztegeti. Egyetlen nyelvre kellett volna összpontosítania minden energiáját. Vagy legfeljebb kettőre, de többre semmiképp. Ugyanazt az ismeretvágyat fedezem fel benne, mint amely bennem is meg volt az elmúlt évek során. Nem tudom megállni, hogy túlbuzgóságát ne a szerampuri baptistáékhoz hasonlítsam. Tudni kell mindenben mértéket tartani! Ha valaki erre nem képes, az saját lelkesedésének az áldozata lesz. Ezt bizton állíthatom. Annál is inkább, mert velem pontosan így történt. Ilyen körülmények közt mindig a következő szállóigén kellene eltöprengenünk: „Aki sokat markol, keveset fog".

(Folytatjuk)