 |
| A Pemberton-jerlentés |
Miután elutasítottam a Társaság főkönyvtárosi posztját s Pearson doktor is távozott júniusban, a múzeum igazgatását már a feladattal ideiglenesen megbízott Markham Kittoe hadnagy látta el. Kittoe nem újonc errefelé. Orissza kutatójaként lett híres. Akárcsak Prinsep, ő is epigráfus, számos antik felirat megfejtését köszönhetjük neki.
Ma reggel viszontláttam Archibald Campbellt. Ismét Kalkuttában van, egy nepáli küldöttséget kísér. A delegáció valami peres ügyben jár el a Lumbini közelében fekvő Teráj területének megosztásával kapcsolatban. A hagyomány szerint ezen a helyen született Sziddhárta, a későbbi Buddha. Kihasználva, hogy a nepáliaknak ma nincs szükségük a szolgálataira, elszabadulhatott, s benézett a Társasághoz. Nagyon jól esett, hogy ragaszkodott hozzá: engem is azonnal értesítsenek Prinsep irodájában tett látogatásáról. Ez utóbbi hívatott, és én őszinte örömmel szorítottam meg a derék doktor kezét. Több mint hét évvel ezelőtt láttam utoljára, 1830. novemberében, Szimlában és Szabatuban. Amikor legutóbb itt járt, én Titaliahban voltam. Hosszan elbeszélgettünk a könyvtárban, aztán, hogy ne zavarjuk Kittoe-t, felmentünk a lakásomra. Elmagyarázta, milyen kutatásokat végez bizonyos nepáli törzsekkel kapcsolatban, kik sem nem tibetiek, sem nem rádzsputok. S egyúttal azt is tudni akarta, hogyan kell vélekedni a Hung nevet viselő törzsről. Lehet, hogy közelebbi vagy távolabbi rokonságban állnak a Hunokkal, vagy talán még a Magyarokkal is? Mivel volt alkalmam foglalkozni egy keveset ezekkel a Hungokkal, biztosítottam: semmilyen kapcsolatuk nincs sem a Hunokkal, sem az én népemmel. Egyszerű homonim egybeesésről van szó. Javasoltam neki, talán mélyüljön el egy kevéssé ennek a rejtélyes törzsnek a tanulmányozásában, és ha az idő tájt még Indiában leszek, közölje velem az eredményeit. Akkor részletesebb véleménnyel szolgálhatok.
Beszámolt továbbá arról is, hogy a főkormányzó nemrég őt jelölte ki a Szikkim határában, Dardzsiling mellé tervezett éghajlati állomás néhány éven belüli felállítására. Számára ez három szempontból jelentené az irányítást: orvosi, igazgatási, és politikai szempontból. Orvosi természetesen, hiszen az oda felküldött embereknek elsősorban egészségügyi problémáik lesznek; igazgatási, mert ő felelne az állomás beindításáért, a tervek elkészítéséért, a későbbi terjeszkedés előkészítéséért, a mindennapi működés biztosításáért; végül pedig politikai, mivel a dardzsilingi helytartó feladata lesz a szoros kapcsolattartás Szikkim rádzsájával és kormányával. Egyáltalán nem rémíti meg annak a lehetősége, hogy ilyen szerteágazó feladatokkal kell majd szembenéznie. Ellenkezőleg, örül neki. Eljövendő kinevezését egy fajta előléptetésnek tekinti, hiszen a jelenleg Katmanduban Hodgson mellett ellátott feladatoknál fontosabbakért lesz felelős. Hodgsonról is sokat beszélt. Szemrehányást tett nekem, amiért Felső-Bengáliába utaztamkor nem jöttem át Nepálba, hogy ott töltsék néhány hetet. Hodgson, úgy látszik, tényleg nagyon fájlalta a dolgot. Égett a vágytól, – az ő szavaival élve – hogy megismerhessen, és elbeszélgessen velem a tibeti buddhizmusról. „Még nem túl késő, hogy meggondolja magát. Mindig szívesen látjuk, ha ellátogat hozzánk. Bőven van helyünk, hercegként szállásoljuk el. És elérnénk az ön számára azt a kivételes megtiszteltetést is, hogy velünk együtt tartózkodhat a rezidencián. A legjobb kapcsolatot ápoljuk a király miniszterelnökével, a barátunk lett."
Távozása előtt még azt mondta, miután hazakísérte a nepáli hivatalnokokat Katmanduba, a szikkimi Terájba utazik. Egyrészt azért, hogy megismerje a dardzsilingi vidéket, – nemsokára oda nevezik majd ki – másrészt, hogy tanulmányozza a múltkor Titaliahban és Sziliguriban tett látogatásomkor általam is megismert, a bengáliktól annyira különböző, apró termetű Mesh-ek nyelvét és életmódját. Megjegyeztem, hogy a Mesh-ek a Teráj egyedüli lakói. Ez a vidék nagyon ártalmas az európaiak egészségére, ebben mindenki egyetért. Campbell, aki orvos, megnyugtatott, hogy a Teráj nem veszélyes a fehér emberre december és március között. Márpedig ő kizárólag ebben az időszakban szándékozik ott kutatásokat végezni, és április eleje előtt visszatér Katmanduba. Ha pedig szükséges, a rá következő télen ismét ellátogathat a Meshekhez, hogy kiegészítse dokumentációját, és gazdagítsa szótárát. Ezután nyelvészeti és néprajzi tanulmányt szándékozik írni ezekről a tudomány által mostanáig teljesen elfelejtett emberekről. „Egyébként, tette hozzá, könnyen lehet, hogy kihasználva az alkalmat újra eljövök Kalkuttába, hogy meglátogassam a barátaimat. Ha így lesz, és még itt tartózkodik, nem mulasztom el, hogy beköszönjek Önhöz".
Már nem csodálkozom, hogy soha nem kaptam hírt Szangje Puncogról. Az imént mondta Kittoe, hogy Zorawar Szingh tavaly elfoglalta Zanszkart. Néhány összecsapás után hatalma alá került a vidék. A helyi kiskirályoknak ugyanolyan drákói feltételeket szabott, mint a ladaki királynak. Mivel az én lámám rokona Zangla királyának, és a szikhekkel szemben viseltetett ellenségessége köztudott, nem lepődnék meg, ha azt hallanám, letartóztatták, börtönbe vetették, vagy menekülésre kényszeríttették. Annak ellenére, hogy sivatagos táj, és természeti kincsekben különösen szegény, Zanszkár végül idegen uralkodó keze alá kerül. Miféle hasznot húzhat Gulab Szingh egy ilyen szánalmas hódításból?
Míg Zanszkár behódolt az ellenségnek, Ladák ismét lázongani kezdett. A Leh-i lakosság börtönbe vetette Mumsi Daja Ram-ot, a szerződés végrehajtásával megbízott helytartót, és a lázadók egy pillanatig tényleg azt hitték, elszakadhatnak a megszállóktól. Nem számoltak Zorawar Szingh stratégiai képességeivel. Mihelyt értesült az eseményekről, elhagyta Zanszkart, és szó szerint lerohanta a fővárost, majd mielőtt a ladakiaknak idejük lett volna haderőbe állni, rajtaütésszerűén el is foglalta. A király sietve menekült, és még sikerült elérnie az angol fennhatóság alatt álló hegyi államban fekvő Kanamot. Onnan lement Kotgarhba, ahol már Gulab Szingh bosszúja nem érheti utol.
Azóta ez utóbbi hiába keres olyan árulót, aki hajlandó volna felülni a trónra, hogy eljátssza a hódító hatalommal való együttműködés komédiáját. Kittoe megígérte, tájékoztat az ottani helyzet alakulásáról.
Kalkutta, 1838. április 10.
Amikor az imént visszatértem a püspöki palota kertjéből, ahová reggelente a hajnal friss illatáért szoktam kilátogatni, Kittoe hadnagy közölte velem: a katonai hatóság visszahívta az aktív szolgálatba. Rendelkezési állományba helyezését felfüggesztették. Fel kell keresnie az alakulatát, azaz le kell mondania a Társaság könyvtárának és múzeumának irányításáról. Mélységesen sajnálja, hiszen ez neki tetsző elfoglaltság volt, amely lehetővé tette számára a tudományos és történelmi ismereteinek folyamatos gyarapítását is. Megkérdeztem tőle, mikor kell elhagynia Kalkuttát. Szabadsága április 30-án jár le, felelte. „Miért nem gondolja át újra a dolgot?", szegezte nekem a kérdést. Nem fogadta el az önnek felajánlott posztot, mert sürgősen el kellett utaznia. De én azt látom, hogy még mindig itt van. Most már késő a jövő tél előtti indulásról ábrándoznia. A könyvtár és a múzeum gondozásához szükséges munka nem emésztené fel teljesen az erejét. Nekem is elég szabadságom maradt, hogy folytassam epigráfus kutatásaimat. Ez Önnel sem lenne másként. Maradna ideje, hogy a hivatalnoki teendők mellett tanulmányainak szentelje magát. Szinte biztos vagyok benne, hogy amint értesül közeli távozásomról, Prinsep újra Önnél fog próbálkozni.
Így is történt. A Kittoe-val folytatott beszélgetés után egy órával Prinsep szólt, hogy kövessem az irodájába. Ott ismét felajánlotta Burlini utódlását. De azt hiszem, megint csak elutasítást várt, hiszen meglepetést olvastam le az arcáról, amikor pillanatnyi habozás nélkül beleegyezésemet adtam. Nem hagytam magamnak egy percnyi megfontolásnyi időt sem. Akár csak ő, magam is meglepődtem, milyen gyorsan döntöttem. De hát, valójában nincs ebben semmi különös. Ha megint várnom kell a szebb napokra, inkább hasznos dolgokkal teljen az idő, mintsem a számomra oly lehetetlen semmittevéssel! Szívesen időzöm az Ázsiai Társaságnál. Itt csupa barát vesz körül, a kollégáim jók hozzám, kellemes lakásban lakom, ami nekem nem kerül semmibe. Gyakorlatilag azt teszek itt, amit akarok, és a szükséges könyvek is rendelkezésemre állnak. Ez az én fészkem, a menedékem, a világom. A gondolat, hogy ismét a Társaság szolgálatába állok, kedves a számomra. S még jobb, hogy elő is léptetnek. A valaha betöltött segédkönyvtárosi tisztemből főkönyvtárossá avanzsálok. Eddig kizárólag tibeti gyűjteményekkel foglalkoztam, most azonban szabad kezet kapok a több mint húsz nyelven íródott gyűjtemény egésze felett, akár csak a múzeum, az érmék, növénygyűjtemények s műalkotások felett. A titkár, és a pénztáros után én leszek a Társaság harmadik állandó tagja. Velemszületett szerénységem ellenére, ez olyan lehetőség, amely nem hagy hidegen, még ha próbálok is közömbösnek mutatkozni iránta. Egyszóval, a körülmények hosszabb időre kötnek Kalkuttához, mint arra a Titaliahból való hazatértemkor számítottam. Boldog vagyok, amiért Kittoe távozásával a helyébe lépek, igaz, amikor kinevezték, éppen azért éreztem boldognak magam, mert átengedhettem neki a számomra olyan nyomatékosan felajánlott megbízatást. Egyesek szigorúan fogják megítélni ezt az ingatagságot. De hogyan cselekedhettem volna másképp?
Kalkutta, 1838. május 10.
A múlt hónapban, május 2-án az Ázsiai Társaság központi bizottsága egyhangúlag megszavazott állandó főkönyvtárosnak. Meglepetés és közjáték nélkül zajlott le a dolog, mindenki egyöntetűen örült a döntésemnek. Ha már így van, minden jó, ha a vége jó. Azonnal megkezdem a szolgálatot, és belevetettem magamat a munkába. Örömmel vettem fel régi szokásaimat. A könyvtárosi mesterség igen kedvemre való. Szeretek ezek között az emberiség tudását tartalmazó művek között időzni. Mennyivel nagyobb hatással vannak rám, mint az ékszerek, az arany, a gyémánt! A tudósok kitartó, fáradhatatlan munkáját rejtő füzetek társasága megmelengeti a szívemet, vigaszt nyújt, lelkesít saját erőfeszítéseimben. Ugyanakkor abban az irigylésre méltó szerencsében van részem, hogy hűs helyen dolgozhatok, távol a tűző nap letaglózó sugaraitól, egy komfortos épületben, amelyhez éppen most készülnek egy újabb szárnyat hozzáépíteni, hogy még kellemesebbé tegyék. Főleg a múzeum és a könyvtár látja majd hasznát ennek a kibővítésnek. Ramcomal Szén töri is a fejét, hogyan jusson hozzá a szükséges hitelhez, de azt mondta, meglesz. Miért aggódnék, ha ilyen biztos a dolgában?
Különösképpen az a gondolat tesz büszkévé, hogy amint elfoglalom új hivatalomat, a nyugati világ legfontosabb, és India legnagyobb keletkutató könyvtárának vezetője leszek. Sem Burnouf Párizsban, sem Wilson Oxfordban, sem Hammer Bécsben nem rendelkezik ilyen nagy és változatos gyűjteménnyel, mint amilyennek én vagyok a felügyelője. Felkavaró örömöt érzek, főleg, ha szegény szüleimre gondolok. Nekik egyéb könyvük se volt, csak egy régi, szamárfüles biblia.
Ma reggel különös kaland esett meg velem. Szokásomhoz híven, napkelte előtt lesétáltam a püspöki palota kertjébe. Számomra ez igen egyszerű: a kert a Park Street másik oldalán helyezkedik el. Van egy bejárata elől, a Chowringhee road felől, a Fort Williammel szemben, és egy másik hátul, a Russell Streeten. Általában itt megyek be. Amikor megérkezem, még teljes a sötét. Leülök egy padra, álmodozom, a fákon csipogó madarak jelzik a hajnal első fénysugarainak közeledtét. Nemsokára látom, amint a parkot fürösztő lágy frissességből előfehérlik az ég, aztán kékül, végül hirtelen csodálatos aranyos, sokszínű csokorrá nyílik a nap első sugaraiban. Sose unok rá erre a hatalmas, trópusi természet rögtönözte, bódító illatáradatban és madárcsivitelésben naponta újra lejátszódó előadására. Köröttem mindenütt rengeteg virág: fehér, rózsaszín, sárga, lila, piros; ezek élénkítik a földi paradicsom látványát keltő buja növényzetet. Istenien érzem magam ebben a magányban. Ilyen korai órán senki semmilyen mértékben nem zavarja meg ennek az éden közepén megbúvó, elbűvölő oázisnak a nyugalmát. Még mindenki alszik. Én szerencsére jól alszom éjszaka, mások olyankor minduntalan fel-felkiáltanak a túlzott meleg miatt. Hajnalban, amikor a többi angol városlakó lassan elszenderedik végre, én már friss vagyok és kipihent. Mialatt ők az addig hiába várt álmukba merülnek, én a sárgaviolákkal, rózsákkal, íriszekkel kirakott, nagy virágos teraszokon szívom magamba a csendet. Végigsétálok a jázminsoron, megállók a kis szökőkutakkal díszített medencék szélénél, belélegzem a narancsfák édes illatát, a fehéredő hajnal fényében szemlélem a püspöki palota Westminsterhez hasonló magas körvonalait. Ő Kegyessége, a kalkuttai anglikán püspök csodálatos kertjében így eltöltött percek olyan kellemesek a számomra, hogy amióta csodálatos nyugalmát felfedeztem, nem restellek mindennap kilátogatni ide.
Nos, ma reggel, úgy kilenc után valamivel, amikor a legpihentetőbb nyugalomban egy tibeti könyvet olvastam egy bokor mögé húzódva a nap elől, hirtelen kalapos, fekete ruhás férfit vettem észre: sietve jött ki a palota földszintjének egyik helyiségéből. Először csak azt láttam, hogy mérgesen hadonászik a kezével. Olyan összevissza futkosott minden irányba, hogy egy pillanatig azt hittem, őrülttel van dolgom. Meglepődésem csak nőtt, amikor észrevettem, egész egyszerűen egy pillangó után futkos. A rovar berepült a helyiségbe, ahol a fekete ruhás férfi tartózkodott, s csodálatos színeivel, hatalmas méretével kiváltotta az izgalmát. Az imént sikerült elkapnia, és most óvatosan tartja a bal kezében a hüvelyk- és a mutatóujja között. Én, aki eredendően oly diszkrét vagyok, s kevéssé hajlamos beszélgetést kezdeményezni, most ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy kilépjek rejtekemből, és felfedjem előtte a jelenlétemet. „Ennyire szereti a pillangókat? kérdeztem tőle. Ha igen, jöjjön inkább ide! Itt sokat foghat". Döbbenten kereste, ki szólíthatta meg. Nem vett észre rögtön, félig eltakart a bokor. Két szóban bemutatkoztam, és megismételtem a kérdésemet. Őt Salamon-César Malan-nak hívják, felelte, az anglikán egyház papja, Kalkuttába tegnap délben érkezett. Kinevezték göröglatin tanárnak, magyarázta, a Bishop's College-be, s néhány perccel ezelőtt bevezették a földszinti váróterembe, mert az igazgató fogadni fogja.
A nevem hallatán, melyet kétszer is elismételtetett, kedvesen elmosolyodott. Naiv büszkeséggel vallotta be: ismer engem. Egyik oxfordi professzora, Horace Hayman Wilson beszélt neki rólam. „Nahát, milyen kicsi a világ! Kiáltottam fel. Wilson professzor volt az Ázsiai Társaság titkára a városban töltött első éveim alatt. Azt is tudja tehát, hogy én közöltem a tibeti nyelvvel foglalkozó, első európai munkákat." „Valóban tudom, felelte. Láttam is írásait a Bodley-i könyvtárban, és lapozgattam őket. De sajnos nem értettem belőlük semmit, így nem is foglalkozhattam velük, lefoglalt a szanszkrit-tanulás".
Már hívták, hogy bevezessék az igazgató irodájába. Távozóban odavetettem neki: „Ha egy nap az Ázsiai Társaságnál jár, látogasson meg! Állandóan ott vagyok, én felelek a könyvtárért és a gyűjteményekért."
Hogy mi lesz ebből a váratlan találkozásból, nem tudom. Talán semmi. De ez a görögöt és latint tanító, szanszkrittal foglalkozó, pillangókat üldöző lelkész nagyon szimpatikus nekem. Az tényleg az ördög műve volna, ha nem ugrik be hamarosan a Társasághoz, és fel nem keres, és meg nem ismerkedik az általunk ott őrzött szellemi kincsekkel.
Kalkutta, 1838. május 11.
 |
| A Pemberton jelentés kívülről |
Megnéztük a termeket. Megmutattam neki a könyvtárat és a múzeumot. Prinsepnél is sokat időzött, felidézték Wilson személyét. Minden további várakozás nélkül azt kérte, vegyék fel tagnak a tudós társaságba.
Miután elhagyta a titkár irodáját, visszajött hozzám. Közölte, hogy mindketten közös hugenotta és dél-franciaországi eredettel rendelkeznek. A Prinsepek a vallásháború idején Angliába emigrált, languedoki protestánsok származottjai, a Malanok eredete – kik egykor Genfbe emigráltak – Mérindolba, Provánszba vezethető vissza. Tudattam vele, hogy ami engem illett, kálvinista vagyok. Sőt papi tanulmányokat is folytattam, hogy az erdélyi protestáns egyház lelkésze lehessek. Természetesen, ettől egy kicsit még közelebb kerültünk egymáshoz.
De ő nem azért jött, hogy a provánszi őseit felemlegesse! Inkább azért, hogy megkérdezze, hajlandó volnék-e néhány tibeti nyelvórát adni a számára. Gyors elhatározása meglepett. De hozzátenném, kellemes meglepetésként ért. Végre egy ember, aki nem húzza, halasztja a dolgokat. Tudja, mit akar. Kevesebb, mint két napja ismerjük egymást, máris a tanítványomnak szegődne. Ha ez nem csak szalmaláng, akkor – éppen ellenkezőleg – valami szilárd és tartós eredmény válhat a dologból. Mindenesetre, nincs mit tűnődni: igen, természetesen, örömmel tanítom tibetiül, ameddig Kalkuttában maradok. Viszont, ezt ingyen gondolom. Nem vagyok hajlandó fizetséget kérni tőle. Olyan gyakran jön, és addig marad, ameddig akar. Elmagyarázom majd neki a nyelvtant, rendelkezésére bocsátom a könyveimet. Aztán? Meglátjuk. Mivel látom, hogy nem szereti halogatni a dolgokat, holnap délutánra adtam neki időpontot. Nekem ez lesz az első tibeti leckém, amelyet adok, neki az első, amelyet kap.
Kalkutta, 1838. június 6.
Malan május 12-én este jött el, és megkezdtük együttműködésünket. Fizetni kíván az oktatásért, ismételte. Erre én újfent csak azt feleltem: semmiféle honoráriumot nem fogadok el. Se pénzt, se ajándékot. Akkor jön, amikor tud. Mindig szívesen látom. Megállapodtunk, hogy egyelőre heti két-három alkalommal találkozunk. Ha utólag úgy látjuk jónak, ritkíthatjuk, vagy ellenkezőleg, gyakoribbá tehetjük az órákat. Ez nagyban függ majd a szorgalmától, és attól, mennyire lesz képes egy olyan nyelvet befogadni, amely teljesen különbözik az általa eddig tanultaktól. Neki kell bátorságot tanúsítania, - talán vakmerőséget is - ha egy ilyen különleges grammatikájú, bonyolult szótagszerkezetű, ijesztően furcsa helyesírást alkalmazó távol-keleti nyelv tanulására vállalkozik. Remélem, lesz benne annyi kitartás, mint a szanszkrit elsajátításakor.
A Pemberton küldetés múlt hónap 25-én haza érkezett. A bhutáni fővárosban töltött öt hét után, május 9-én hagyták el Punakkát. Pembertont Jenkins, Griffith és Blake kísérte az Ázsiai Társasághoz. Nem azért, hogy beszámoljanak Prinsepnek az ürügyül szolgáló diplomáciai tárgyalásokról, hanem a tárgyalások által lehetővé vált tudományos eredmények bemutatása végett. Pembertonnak, aki a térképészet szakértője, sikerült elkészítenie ennek a szinte ismeretlen országnak a térképét. Griffith növényeket, köveket, tojásokat gyűjtött és más olyan tárgyakat, amelyek majd a természetrajzi gyűjteményünket fogják gazdagítani. Mindegyik kutató egyöntetűen sajnálta távolmaradásomat. Bizonyosak benne, hogy küldetésük sikerrel járt volna, ha én is hajlandó lettem volna részt vállalni benne. Természetesen, nem volt könnyű számukra felvenni a kapcsolatot az angolt nem beszélő bhutániakkal. Megpróbáltak eljutni a tibeti határ közelébe, ebben azonban megakadályozták őket.
Bemutatták őket a még gyermek, alig tíz esztendős Dharmaradzsának. Ha majd nagykorúvá válik, ő lesz a királyság szellemi vezére, mint a Dalai láma Tibetben. Az ország igazi ura a Debradzsa, aki egy fajta régens, vagy miniszterelnök. Ő tartja kezében a kormány gyeplőjét. A követség igazolt célja nem más, mint rábírni, – magyarán: rákényszeríteni – a Debradzsát, hogy kössön egy jó és kellő formában megírt szerződést az indiai angol kormánnyal, melynek alapján Bhután önként lemond hatalmas szomszédja javára az asszámi határnál fekvő földterületekről, továbbá legitimnek ismeri el azokat az elcsa-tolásokat, amelyeket az elmúlt években a kárára hajtottak végre a „duarok"-nak nevezett zónában, a himalájai Teráj környékén. A Debradzsa ezt makacsul elutasította. Azzal vádolta Pembertont és társait, hogy megsértették a határt, és engedély nélkül léptek a királyság területére, ahol tiltott földrajzi megfigyelésekbe, földmérésbe fogtak. Hogy egyáltalán fogadták ezeket a kutatónagyköveteket, és nem lettek vissza irányítva, az kétségtelenül az őket körülvevő hadseregnek köszönhető. Két altiszt parancsnoksága alatt álló, huszonöt, talpig felfegyverzett asszámi férfi kísérte őket.
Mindenesetre a Tiszteletre méltó Társaság, amely azt reméli, kihasználhatja az alkalmat, hogy cserekereskedelmet folytasson Bouthannal, hiába fáradozik. A Debradzsa hivatalosan ellenzi angol árucikkek érkezését a területére, és a határőrség megerősítéséről döntött. Ami engem illet, csak gratulálhatok magamnak, amiért nem avatkoztam bele az események sodrába. Mindössze a tibetiek bizalmatlanságát, sőt, kinyilvánított ellenséges érzésüket értem volna el. Pembertonhoz hasonlóan, nekem is azzal kellett volna szembesülnöm, hogy nem léphetek be Tibetbe ezen a szomszédos kis országon keresztül.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése