BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (3)

Titaliah, 1837. május 6.

dr. William Griffith

Reszkető kézzel veszem fel újra a tollat. Nagyon gyenge vagyok, alig tudok állva maradni, a lábaim összerogynak alattam. Pontosan húsz nappal ezelőtt taglózott le ez a reszketés. Szokásom szerint, nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani, folytattam a munkát – vagyis inkább próbáltam –, és erőt vettem magamon, a baj azonban fölém kerekedett. Szó szerint megsemmisülve kellett szánalmas kis fekhelyemre rogynom. Egész testemet reszketés járta át, mely felerősödve rángassa, valóságos görccsé alakult. Néhány perc múlva verejtékezni kezdtem és rendkívül kellemetlen érzés kerített hatalmába: szörnyen fáztam, miközben testemet folyamatosan égette belülről a tűz. Közel egy napot töltöttem így egyedül, elvágva a külvilágtól, mígnem a szolgáló, akit Lloyd őrnagy rendszeresen ideküld, rám nem talált félig önkívületi állapotban, átnedvesedett takarómon kuporogva, földszínű arccal. Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Ijedtében azonnal elszaladt, hogy értesítse a gazdáját. Ő idelovagolt, s hívatta a Sziliguriban állomásozó katonaorvost. Az ezután történtekről csak annyit tudok, amennyit a tanúk utólag elmeséltek. Az orvos eljött, érvágást végzett rajtam. Mivel teljesen fel voltam öltözve, s a legkisebb erőkifejtésre is képtelen voltam, levetkőztetett. Nagyon soványnak talált, és nem tudom, az errefelé előforduló tucatnyi láz közül éppen melyiket állapította meg nálam. Lloyd meg akarta velem itatni az örökös whiskyjét, de kiköptem. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen pillanat, amikor még képes voltam valamiféle akaratról tanúbizonyságot tenni. Az orvos törődése jótékony lehetett, a láz elég gyorsan lement. Biztosan kinint adott nekem. Ezt a csodagyógyszert úgy tizenöt évvel ezelőtt két párizsi gyógyszerész, Pelletier és Caventou fejlesztette ki. Vitán felül, az emberiség jótevői közt kell őket számon tartanunk.
Teljes mértékig letaglózva lábaltam ki a megpróbáltatásból. Annak ellenére, hogy az étvágyam visszatért, alig vonszolom magam. Képtelen vagyok bármiféle munkára, csak vegetálok. Ma van az első alkalom, hogy mégis van elég erőm, és akaratom: felkelek, asztalhoz ülök, és e sorokat a naplómba vésem. Az igazat megvallva úgy érzem, messziről tértem vissza, nagyon messziről. Nekem úgy tűnik, bele is halhattam volna ebbe a brutális támadásba. Sokan mások, nálam fiatalabbak, belepusztultak volna. Elég, ha Schroeter tiszteletesre gondolok, ezt máris belátom. Itt halt meg ő is, noha még harminc éves sem volt. Pontról pontra ugyanolyan baj vitte el, mint amilyenen most mentem keresztül. Igaz, akkor még nem ismerték Indiában a kinin használatát. Ezért is gondolom, hogy életemet a kinint adó orvosnak, és a csak nevükről ismert két franciának köszönhetem. Úgy vélem, végre olyan korba léptünk, amikor az orvostudomány képes meghátrálásra bírni a halált.
Amióta Ázsiában vagyok, nem ez az első eset, hogy megbetegszem. Már-már különlegesnek számít, hogy amilyen kényelmetlen, sőt nyomorúságos körülmények közt éltem sokáig, képes voltam akár ilyen mértékben is ellenállni. A láz olyan baj, amely majdnem szükségszerűen követi az utazót ezeken a meleg vidékeken. Mindenki, akit itt megismertem, áldozatul esett neki előbb, vagy utóbb. S nem is kell ehhez mindig a trópusokon tartózkodni. Emlékszem, a bizonyosan nem trópusi éghajlatú Kanamban is lázroham tepert le. Kétségbeesésemben akkor pálinkát ittam, és láss csodát: ez a részeges gyógymód úgy tűnik jót tett velem! Nagyon hamar felépültem.
Mindenesetre, nem Bengália az ideális terep annak, aki el akarja kerülni a lázakat. Mondhatnám, ez része a vidéknek. A lapos, mocsaras, nyirkos-meleg táj még a legrobusztusabbak egészségét is kemény megpróbáltatások elé állítja. Én sem vagyok kivétel a szabály alól. Meg aztán, mivel Titaliahban telepedtem le, az errefelé mindenki által rettegett, egészségtelen Teráj-vidék közvetlen közelében lakom. Itt télen-nyáron állandóan ködfátyolként lebegnek a mocsárgázok a föld felett, a hatásuk bizonyosan nagyon kártékony. Ebben mindenki egyetért. Azt hiszem, nem szabad túl sokáig itt maradnom. Valószínűleg csak megbánnám. Lloyd tegnap megint meglátogatott, és ő szintén így vélekedett. Hozzátette, ha tud, maga is elmenekül „ebből az átkozott porfészékből, ahol az ördög átkozott lázain kívül semmi mást nem szedhet össze az ember". Egyébként már többször kérte áthelyezését valami kevésbé egészségtelen helyre, „ahol van némi remény, hogy az ember nem hal meg negyvenéves kora előtt". De nem úgy tűnik, mintha feljebbvalói eleget kívánnának tenni kérésének. Mert hát Bengáliában nincs is ilyen hely. Az előforduló veszélyek nagyjából ugyanolyanok Kalkuttában, Maldában, Patnában vagy Titaliahban. A lázak mindenütt hasonló pusztítást végeznek. Úgy tűnik, az ember akkor se hal meg könnyebben, ha a Terájhoz közelebb tartózkodik, s akkor se, ha távolabb. Azért az év háromnegyed részében mégsem tanácsos európaiaknak ezekbe a tigrisekkel, orrszarvúakkal teli dzsungelekbe jönni, bizonyítandó, hogy a vidék mégis csak tartogat egyfajta nyilvánvaló veszélyt a számukra.
Nem sokkal megbetegedésem előtt levelet kaptam Hodgsontól. Még mindig ugyanolyan élénken kutat a buddhizmus új dokumentumai után. Azért írt, hogy a véleményemet kérje azoknak az első írásos emlékeknek az eredetében álló nyelvről, amelyeket a Sákjamuni Buddha, majd a tanítványai és követői írtak. Általánosan elfogadott, hogy az első használt nyelv a pali volt, később a szanszkrit. Ez koránt sem olyan egyszerű, ha saját tapasztalataimra hagyatkozom. Csak úgy, mint Turnour és Hodgson, én is úgy vélem, a Buddha nyelve a magadhi volt, részben ezért is akartam korábban Patnába menni, Indiának arra a környékére, ahol még beszélik ezt a nyelvet. Egy biztos: a tibeti Kandzsur tárgymutatója kimondja, a szútrák szindhu nyelven, a Prajna Paramita huszonegy kötete azonban szanszkrit nyelven íródott. Ami az értekezéseket illeti (rGyud tibetiül), a dolog itt már kevésbé egyértelmű, egy részüket szanszkritul, a maradékot különböző nyelvjárásokban vagy helyi nyelveken írták. Valószínűleg a hetedik században, és attól fogva formálták át az óind buddhista vallást, újraalakítva annak szövegeit, és csak ekkor ültették át a szentírások egészét az Indiában isteni eredetű, szent nyelvnek tekintett szanszkritra. A szanszkritosítás után kezdték meg munkálataikat a lotszavák, a fordítók, másképpen mondva: a Kandzsur, később a Tandzsur alkotói. Ők fordították le a Törvény egészét tibetire.
Hodgson megígérte, hogy a legnagyobb mértékben számításba veszi a véleményemet, és arról az ázsiai Társaságot is tájékoztatja egy tanulmány formájában, melyet maga szándékozik beadni megjelentetésre a „Journal" egyik következő számában. Kihasználva az alkalmat, jelezte továbbá, erősen felmerült a Társaság 1788-tól évente szokásosan meghatározó tanulmányokat megjelentető kiadványának, az „Ázsiai Kutatások" beszüntetésének kérdése. Ez nyilvánvalóan az éppen távozni készülő lord Bentinck intézkedéseinek eredménye: kizárólag az angol oktatásnak igyekszik megőrizni a Tiszteletreméltó Társaság dénárjait. A költségek fedezésére egykor még rendszeresen küldött támogatások hiányában az Ázsiai Társaságnak jelen pillanatban takarékosságból be kell szüntetnie a „Kutatásokat". így tarthatja életben a havonta megjelenő , Journal"-t. Prinsepnek és Ryannak rá kellett szánnia magát erre az áldozatra, hogy – pénzügyi állapotukat figyelembe véve –, átvágják az elébük került gordiuszi csomót.
Nagyon szeretném folytatni az indiai nyelvek terén végzett kutatásaimat, és ha lehet, még az év vége előtt be is fejezném őket, de nem sok erőt érzek hozzá. Muszáj lesz engedélyeznem magamnak egy kis időt a lábadozásra. Ez annál is inkább hasznos volna, mivel a legmelegebb évszakhoz érünk, a napfordulótól kezdve a monszun igen kellemetlen felhőszakadásai kemény próba elé állítják az ember lelkierejét. Addigra újból erőm teljébe kell kerülnöm, ha nem akarok elpusztulni a rám váró gőzfürdőben. Kényelmi okok miatt felhagytam a mahrattin végzett munkával, energiámat a hindire és a bengálira összepontosítom. Ez bőven elegendő elfoglaltságot és gondot jelent majd a számomra. A sűrű bozótosban sehogy sem sikerül rálelnem a keresett drágakőre. Erőfeszítéseim ellenére nem csak nem haladok, de az a kellemetlen érzésem támadt, hogy inkább hátra felé megyek. Minél jobban igyekszem közeledni a kitűzött cél felé, az annál inkább távolodni látszik. Olyan ez, mint amikor az ember a horizont felé halad, de sosem éri el azt. Adok még magamnak legfeljebb öt, vagy hat hónapot. Ez idő alatt révbe kell érnem. Ha novemberben ugyanott állok, ahol most, feladom. Nem szabad, hogy a makacsságom tévútra vigyen! Még annyi más dolgot el kell végeznem a magam elé kitűzött cél eléréséhez.

Titaliah, 1837. július 19.

Mára már teljesen felépültem. A katonaorvos, akit Lloyd küldött hozzám a múlt hónapban lázrohamom idején, május 10-én újra eljött. Megállapította, hogy jobban vagyok, de nagyon gyengének talált. ízre rendkívül fanyar, őshonos füvekből készült főzetet rendelt nekem. Ez – mindent egybevetve – elég hatásos lehet: visszanyertem az erőmet, és ismét nekiláttam, hogy belevessem magamat a munkába. A kimerültség és kábultság időszaka szerencsére véget ért.
Eljött az idő. Tegnap óta már a monszun tépázza a vidéket, mely a villámlás és mennydörgés közepette fuldoklik az özönvízben. Az igazat megvallva, nem ez a legmegfelelőbb hangulat a kényes munkához, melynek áldozni kívánom magam. De nincs más választásom. Szó szerint apró részekre kell szednem az általam megtanult négy nyelv minden eddig összegyűjtött eleméi, úgy, mintha boncolást végeznék. Hogy milyen eredményt érek el, az sok dologtól függ. Először is attól, mikor hagyom el Titaliah-ot. Be kell ismernem, nem dédelgetek már hamis reményeket, mint azokban az időkben, amikor a tibeti szótáram előszavát írtam. Még mindig szeretnék hinni a rokonságban, azért is utaztam ide, hogy felfedezzem, de ez egyre problematikusabbnak tűnik. Ha valóban létezne kapcsolat, – én úgy látom – már régen felfedhettem volna a bizonyítékát. Igyekszem leküzdeni, hogy a folyamatos kudarcok elbátortalanítsanak, mégis úgy érzem, a sikertelenség végül már kikezdte tántoríthatatlan önbizalmamat.
Mikor egyik körútja alkalmából meglátogatott, Lloyd őrnagy azt kérdezte, értesültem-e a Ladakot érintő, legfrissebb fejleményekről? Fejcsóválásomra közölte, a múlt decemberben Tsepal Nam gyal király titkos delegációt küldött Szabatuba, Kennedy kapitány utódjához, Jeremiah Bryant ezredeshez a Gulab Szingh túlzott területi követelődzései ellen kért segítség ügyében. Azonnal értesítették lord Aucklandot, de ő ismét kategorikusan elutasította a segítséget. Szigorúan Pandzsáb állam belügyéről van szó, jelentette ki. Ez januárban történt. A durva visszautasítás ellenére a ladaki uralkodó hét személyből álló követséget küldött Szimlába, Sir Henry Fanehez, az indiai haderők főparancsnokához. Ok elmagyarázzák, miért érdeke az angol-indiai hatóságoknak, hogy ne hagyják a Szatledzs felső völgye felett jóvátehetetlenné fajulni a történéseket. Úgy tűnik, Fané-re hatott ez a gesztus, valószínűleg javaslatot tett a főkormányzónak, hogy nyíltan ugyan ne avatkozzék bele a konfliktusba, megfélemlítés céljából azonban hajtson végre erődemonstrációt a határ mentén. „Ha kitör ott a háború, azonnal kérni fogom az áthelyezésemet egy harcoló alakulathoz. Ha meg kell halnom, inkább a csatamezőn essek el, mondta Lloyd, mintsem ágyban, reszketve a láztól". Nem hiszem, hogy ez hetvenkedés volna a részéről. Az egyhangú, dicsőség nélküli élet Titaliahban sokkal nyomasztóbb számára, mint a katonás fegyelem a csata hevében. És azt hiszem, kevesebbet is inna, ha idejét hasznosabban, ágyú sütögetéssel tölthetné.

Titaliah, 1837. november 3.

Itt hever az asztalomon Prinsep levele. Nemrég küldte Lloyd őrnagy közvetítésével. Luigi Burlini doktor szeptember 13-i halálát tudatja benne. A doktor hetvenkilenc éves volt, negyvenkét éve érkezett Kalkuttába, és tizenegy éven át töltötte be az Ázsiai Társaság főkönyvtárosi posztját. Két lányt hagyott hátra. Az idősebbik Thomas Wood-hoz, egy polgári hivatalnokhoz ment férjhez, a kisebbik Hall őrnagyhoz, aki a bengáli hadseregben szolgál.
Prinsep közli továbbá, hogy tizenegy személy jelöltette magát az olasz orvos utódjának, ő azonban október 13-án kiharcolta a központi bizottságnál, hogy elsőként engem jelöljenek a főkönyvtárosi posztra. Hozzá teszi, hogy William-Hodge Mill tiszteletes, a Fort William kollégium volt igazgatója, – aki már 1834-ben nagyon jóindulatúnak mutatkozott tiszteletbeli taggá választásomat illetőleg –, határozottan támogatja a javaslatát. A bizottság egyhangúlag úgy véli, én volnék a legalkalmasabb, hogy a doktor nyomdokaiba lépjek. Postafordultával kérik a válaszomat.
Ettől kicsit zavarba jöttem. Egyfelől nagyon csábító az ajánlat, tagadhatatlan tiszteletet jelent irányomban – nem győzök hálás lenni a Társaság vezetőinek –, másfelől azonban továbbra is el kívánom hagyni Indiát, hogy Mongóliába menjek. Az igazi küldetésem még mindig ott vár rám. Hogy időt nyerjek, azt felelem Prinsepnek, hajóra szállók Kalkutta felé, és egy, vagy két hónapon belül megérkezem. Döntésemet akkor ismertetem vele. Miközben várakozom, gondolkozom majd, mi lenne a legkedvezőbb a számomra. Most megyek, és felkeresem Lloydot a rejtekhelyén. Amikor nem az alkohol beszél belőle, jó tanácsokkal látja el az embert. Még igen csak reggel van, bizonyára teljesen magánál lesz. Nem a beszélgetésünk alatt legurított két-három pohár fogja kibillenteni egyensúlyából, annál több kell neki. Főleg most, hogy elmúltak a nagy melegek. Mindenképpen elviszem hozzá a Prinsepnek szánt válaszlevelemet, mielőtt délben visszaindulna a futár.
Amint hazaérek, elkezdem rendbe szedni a dolgaimat. Megpróbálok szert tenni hordárokra, kik visszaviszik a holmimat Krisnaganj mellé. Ott szállók majd hajóra. Tulajdonképpen ugyanazt az utat szándékozom megtenni, mint amelyiken idefelé jöttem. Ez a legpraktikusabb, a legolcsóbb és a legbiztosabb. S úgy vélem, ez lesz a leggyorsabb is, hiszen ezúttal az áramlat irányában haladunk majd. Igaz, a sodrás sebessége csekély, de azért jobb vele, mint ellene.
Magammal viszem Vigne szövegét, amelyet az Iszkardói sziklán talált. Sikerült megfejtenem, s részben helyreállítottam a betűket, még a hiányzó szavakat is. Egyúttal elfogadható fordítást is készítettem. Úgy tűnik, a szöveg Buddha tisztelésre hívja fel az arra járókat, s hogy tanulmányozzák tanácsait, éljenek a Törvény szerint. Végül is, semmi különlegesen eredeti nincs benne. Mindenütt találunk efféle szövegeket, ahol a lakosság buddhista. A kérdéses felirat valódi érdekessége inkább abban rejlik, hogy muzulmán földön fedezték fel. Jelenléte szolgál bizonyítékul arra, amit már tudtunk, nevezetesen, hogy a Baltik, más tibetiekhez hasonlóan korábban buddhisták voltak. Átadom Prinsepnek munkám gyümölcsét, tegyen vele, ahogy jónak látja. Talán majd meg kívánja jelentetni a Társaság folyóiratában.

KALKUTTA

1838-1842

Kalkutta, 1837. december 5.

Tegnap érkeztem vissza Kalkuttába. Az út gyorsabb volt, mint odafelé. A Gangesz főfolyása, a Mahananda, a Baghirathi, majd a Húgli mentén haladtunk. A folyó sodrásának, a vitorlánkat dagasztó északi szélnek, s Húglinál az apálynak köszönhetően végig meg tudtuk tartani a jó sebességet anélkül, hogy a hajósoknak evezniük kellett volna.

Mihelyt megérkeztem, felkerestem Prinsepet. Tudtára hoztam, hogy nagy sajnálatomra nem fogadhatom el Burlini megüresedett helyét, mivel hamarosan Felső-Ázsia felé kívánom folytatni az utamat. Éreztem, őszintén sajnálja a döntésemet, nagy reményt fűzött a hazatérésemhez. De azért nem tűnt haragosnak. Biztosított, addig maradhatok a Társaság épületében rendelkezésemre bocsátott lakásban, ameddig jól esik. Fölösleges elmondanom, míg a folyón hánykolódtunk, mennyit latolgattam az érveket és ellenérveket. Rendkívül sokat vacilláltam egyik vagy másik mellett, s valójában nem is tudtam, miként határozzak. Legalább százszor döntöttem az állás elfogadása mellett, aztán ugyanennyiszer láttam jónak azt visszautasítani. Titaliahot elhagyván egyetlen dologban voltam biztos: két évet elvesztegettem hiába való kutatásaimmal. Ha India nyelveinek tanulmányozása valamire megtanított, hát arra, hogy – korábbi meggyőződésemmel ellentétben – ezek a nyelvek nem állnak rokonságban a magyarral. Semmi kézzelfoghatót nem tudtam leszűrni az egész munkálkodásomból. Nem ebben az irányban kell folytatnom a kutatásaimat! S ha pedig másfelé, az csakis arrafelé lehet, amit „mongóliai útnak" fogok nevezni. Le kell hát mondanom róla, hogy Kalkuttában maradjak, fel kell hagynom indiai tanulmányaimmal: félre kell tennem a mahrattit, a hindit, a bengálit, és sutba kell dobnom a szanszkritot is! Kerül, amibe kerül, fel kell készülnöm a Felső-Ázsia sztyeppéihez vezető utazásra! Ideje, hogy ismét a földrajzi felfedezés váltsa fel a nyelvészeti fejtegetéseket. Ahelyett, hogy egy felső-bengáliai kunyhóban érthetetlen nyelveken töprengenék, folytatnom kell az 1819-ben megkezdett zarándokutamat, melyet sose szabadott volna megszakítanom. Ez volna a bölcs, ésszerű út. Ezért tértem ki tehát a nekem tett csábító ajánlat elől, bármibe is kerüljön ez. Már sosem leszek a neves Kalkuttai Ázsiai Társaság főkönyvtárosa!

Felesleges kicsomagolnom. Semmi másra nincs égető szükségem, mint, hogy megtaláljam a módját, miként jussak vissza észak felé, Tibet irányába. Tibeten teljes szélességében kelek majd át, mígnem elérem a kínai tartományokat, amelyek Mongóliába vezetnek.

Kalkutta, 1837. december 9.

Alig érkeztem vissza Titaliahból, máris egy fiatal orvos, bizonyos doktor William Griffith látogatott meg. Huszonhét év körüli lehet, elmondása szerint a madraszi katonai erők egészségügyi testületének a tagja. Utólag pontosabb értesülést szereztem róla: a gyarmaton már híres trópusi növénytani kutatásairól. Róbert Boileau Pemberton kapitány küldte hozzám. Őt jól ismerem, tagja az Ázsiai Társaságnak. 1834. januárjában, a Társaság ötvenedik évfordulóján alkalmam volt elég hosszasan elbeszélgetni vele. Az főkormányzói hatóság Pembertont egy félig politikai, félig katonai küldetéssel bízta meg a szomszédos tibeti királyságában, Bhutánban. Dr. Griffith kettős minőségben vesz részt a dologban: orvosként és természettudósként. Mindketten nagyon szeretnék, ha elkísérném őket, mivel én vagyok az egyetlen európai, aki folyékonyán beszéli a tibeti nyelvet. A tibeti ismerete annál is inkább szükséges Bhutánban, mivel ott senki nem beszél angolul, vagy más európai nyelven. Jelenlétem szinte elengedhetetlen, nélkülem a küldetés gyakorlatilag halálra van ítélve. Hogyan értetnék meg magukat a kutatók, nem a néppel, hanem a politikai vezetőkkel, ebben a történelem nagy áramlataitól mindeddig távol eső, feudális teokráciában, ha én nem vagyok ott, és fordítom le mondandójukat?

Griffith igyekszik kifejteni előttem ellenállhatatlannak vélt érveit. Az utazás dicsőséget, elismerést hoz majd nekem, ennyivel tartozom az engem oly erősen és hathatósan segítő indiai angoloknak. Továbbá, így megismertethetem magam a tibetiekkel, bizonyára nagy becsben tartanak majd: fél lábbal már Lhaszában leszek, s akkor nem utasíthatják vissza, hogy Tibeten keresztül jussak el Mongóliába. Európa és a tibeti világ közti nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen közvetítőként tűnök majd fel; mi kell még? Őt hallgatván, Bhutánból dicsfénnyel a fejem körül térnék vissza.

Ismét válaszút előtt találom magam. Kellemes volna hálám jeléül az angoloknak szolgálatot tennem. Másfelől viszont, sejtem, ha hajlandó vagyok csatlakozni a Pemberton küldetéshez, azt kockáztatom, hogy esetleg megégetem a kezem, és jóvátehetetlenül kompromittálódom a lámaista hatóságok előtt.

Szükségszerűen tartanának annak, ami nem vagyok: az angol-indiai hatalom politikai ügynökének. A küldetés állítólagos diplomáciai jellege csak ámítás, egy szomszédos, kis ország megfélemlítéséről van szó. Előbb vagy utóbb egy fajta protektorátust kívánnak ott felállítani, arra várván, hogy egész egyszerűen hozzájuk csatolják a területet. Mialatt Griffith úgy tesz, mintha növényeket gyűjtene, vagy valami magas rangú lámát gyógyítana főzeteivel, Pemberton majd fenyegetőzik, veri az asztalt. Rám maradna szavai fordításának félelmetes feladata. Ki volna olyan naiv, hogy azt képzelje, a tibetiek hálásak lesznek nekem ezért a kényszerűen eljátszott szerepért? Egyedül ez a doktor Griffith hiszi, vagy legalábbis próbálja velem elhitetni, hogy részvételem e katonai, diplomáciai komédiában majd egyhangú elismerést vált ki. Bizonyára csalódott, amikor hamis korteskedésére visszavonhatatlan, kategorikus nemmel feleltem. Meg volt róla győződve, hogy hajlandó leszek tüstént szerepet vállalni a színielőadásban, melynek eljátszására udvariasan felkértek. Dicsőséges sikert látott abban, ami inkább siralmas bukás veszélyével fenyeget. Meg aztán, mindent egybe vetve, nem is érek rá. Ez a küldetés csak tovább késleltetné utazásomat. Nem azért utasítottam vissza a főkönyvtárosi állást, hogy a diplomáciai tolmácsét elfogadjam. Jelenlétemre másutt van szükség.

A Pemberton küldetésnek december 21-én kell indulnia, és május végén esedékes visszatérnie. Nagyon remélem, hogy akkorra én már igen messze leszek.

(Folytatjuk)