BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (5)

Kalkutta, 1838. augusztus 12.

Már három hónapja, hogy Maian tiszteletes tibeti leckéket vesz tőlem. A bevezető, heti két-háromszori találkozások üteme nagyon hamar elégtelennek bizonyult. Június elsejétől mindennap tartunk órát, és engem kellemes meglepetésként ért, milyen gyorsan küzdi le tanítványom a tibeti nyelv első buktatóit. Kétségtelenül van tehetsége az efféle dolgokhoz, és kivételes elszántsággal rendelkezik. Jobb híján, csak magamhoz tudom hasonlítani: mikor Zanglában felülmúltam Szangje Puncog buzgalmát is, kénytelen volt másik két lámát segítségül hívni. Mindazonáltal, a tanítás itt sokkal könnyebb: angolul beszélhetünk, és használhatjuk a könyveimet. Azért mégis csodálom ennek a kiváló embernek a lelkes odaadását. Végezvén a Bishop's College-i osztályával, idesiet a kánikulai melegben, hogy hozzám csatlakozzék; mint egy kisiskolás, megállás nélkül dolgozik velem, csak azért, hogy elsajátítson egy nyelvet, amely valószínűleg soha nem lesz a hasznára. Jót mulatok legorombított kutyaképén, melyet olyankor ölt magára, ha minden megkívánt udvariassággal együtt megdorgálom, mert lefelejtett egy betűt, vagy rosszul ragozott el egy igét. Ilyenkor teljes bűnbánatba esik, és oly látványosan igyekszik vezekelni a hibáért, hogy megesik rajta a szívem. Ahogy jobban megismerem, rá kell jönnöm, Maian szinte beteges félénkségben szenved. A lelkészi és tanári kettős minőségéből eredő tekintélye ellenére sem biztos magában, önvizsgálatot tart minden kis apróság miatt. A hóbortos és szigorú apától gyermekkorában elszenvedett képtelen nevelést okolja mindezért. Arra kényszerítette például, hogy az asztalnál latinul, kizárólag vallási témáról beszéljen, mikor még alig volt az önmagára eszmélés korában! Ezeknek a nevetséges sanyargatásoknak köszönhetően valódi lelki traumát szenvedett el, amelyből sosem épült fel teljesen. Ekkor nyelvek tanulásába menekült, mert a sors úgy akarta, hogy már hármat is megtanuljon, mielőtt számolni tudott volna. Mivel én magam is félénk vagyok és zárkózott, – mindenesetre kevéssé bőbeszédű és fecsegő – kétség kívül bárki másnál jobban megértem őt. Ezért is éreztük már az első találkozásunkkor, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Tényleg igazi rokonszenvet érzek iránta. Ez elsősorban abban a vágyamban nyilvánul meg, hogy átadjam neki, amit Tibetről tudok. Egyikünk sem beszédes természetű, mégis azt látom, hogy találkozásainkkor mindig sok a mondanivalónk egymás számára. Három hónap alatt többet beszéltem vele, mint Prinseppel három év alatt, pedig ő is barátságos velem. S ha már James Prinsep nevét görbítette ide a tollam, engedtessék meg nekem, hogy hangod adjak iránta érzett aggodalmamnak. Két hónapja állandóan szédülésre panaszkodik. Szörnyű fejfájások akadályozzák a munkában, és ezek már a látását is zavarják. Miután tegnapelőtt felállt az íróasztaltól, azonnal a földre zuhant. Szerencsére éppen volt nála egy látogató, aki rögtön segítséget hívott. Elhoztak hozzá egy tudósdoktort. Azóta nem láttam. Az utolsó hírek szerint még mindig az ágyat nyomja. Az orvosok egyelőre nem nyilatkoznak, mindenesetre arra biztatják, hamar hagyja itt Indiát. A levegőváltozás jobban helyretenné az egészségét, mint a gyógyszerészek összes főzete. Úgy tűnik, erre nem hajlandó. Azt mondja, itt Kalkuttában feltétlenül szükség van rá. Ez igaz: ő nélkülözhetetlen. Az Ázsiai Társaság bizonyos mértékig az ő vállán nyugszik. Mindezidáig a barátait is meglepő, kicsattanó életerővel végezte a dolgát, és hatékony is volt, ami a legnagyobb dicséret az övéhez hasonló munkakörben. Nehezen tudom elképzelni az Ázsiai Társaságot nélküle, jóllehel, egyes jó lelkek szerint senki sem pótolhatatlan. Annyi bizonyos, hogy Prinsep 1819. szeptember 15-e óta van Indiában, azaz nemsokára tizenkilenc éve, s ez alatt egyszer sem utazott Európába, hogy egy kis friss levegőt szívjon. De még Szimlába vagy Mussoorie-ba se! Lehet, hogy a Bengália letaglózó éghajlatán eltöltött túl hosszú idő őrölte fel végül veleszületett szívósságát. Pedig
még csak 39 éves.
A Társaság Folyóiratának júliusi száma közölt tőlem két tanulmányt, amelyeket - hajói emlékszem -, 1833-ban írtam. Az egyik a „A buddhizmus különböző irányadó tibeti dokumentumok alapján", a másik „A Tibetben található történelmi-, és nyelvkönyvek felsorolása". Örömmel látom, hogy a tibetisztikába vágó munkáimat továbbra is közli a sajtó, jóllehet a szanszkrit és az indiai modern nyelvek miatt már évekkel ezelőtt felhagytam ezzel a témával. Igaz, Tibet számomra kicsit olyan, mint neszszusz inge: nem tudok kibújni belőle. S mivel én vagyok az egyetlen európai, aki ismeri az ország nyelvét, kultúráját, akaratom ellenére újra meg újra kapcsolatba kerülök vele. Úgy faggatnak, mint egy orákulumot, eljönnek, hogy tanácskozzanak velem, a véleményemet kérik. Néhány napja a skót presbiteriánus egyház lelkészei érdeklődtek nálam a himalájai népek keresztény hitre való áttérésének esélyeiről. Mintha én tudnám! Mások – a Church Missionary Society-hez tartozók –, véleményemet kérik Máté Evangéliumának tibetire fordításának lehetőségéről. Alig telik el hét, hogy ennek vagy annak a kérésére ne kellene újra belevetnem magamat a tibeti ügyekbe, nem beszélve természetesen nyelvleckékről, amelyeket Malannak minden  nap adok. Mielőtt megbetegedett, Prinsep jelezte, hogy az általam is jól ismert Yates tiszteletes hamarosan látogatást szándékszik tenni nálam. Meg akar kérni, hogy fordítsam le neki Dávid zsoltárjait. Egy anglikán pap meg, a nevét elfelejtettem, azt szeretné, ha lefordítanám  számára a lámák beszédeit,  amelyeket az  istentiszteleti ceremóniakor mondanak. Gyakran azok, akik a könyvtárba benéznek, bevallják: csak azért jöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem a tibeti buddhizmusról. Hányszor kellett megkísérelnem elmagyarázni, mi is a nirvána a „nagy szekér" szerint, és ennek a fogalma miben különbözik attól, amit a „kis szekér" hirdet? Röviden, akarom vagy sem, Tibet egyfajta megszemélyesítője lettem. Kétségkívül örülnöm kellene ennek. De én mégis inkább bizonyos bosszúságot érzek: ha a műveim egyszer már kijöttek a sajtó alól, szeretném lezárni életemnek ezt a szakaszát, hogy utána más munkáknak szenteljem magam. De nincs mit tenni. Hiába háborognék, tiltakoznék, lázadoznék, mindenki szemében továbbra is afféle „egyedetlen példány" maradnék, egy ismeretlen világ megkerülhetetlen tolmácsolója, kötelezett s kötelező közvetítő, kinek minden kinyilatkoztatott szava ítéletként hullik a földre. Szegény fejem!

Kalkutta, 1838. november 8.

James Prinsep ma reggel hajóra szállt Anglia felé. Az egészsége nyár óta folyamatosan romlott. Kínzó fejfájásai kétszer olyan erősen gyötörték. Be kellett látnia, nem maradhat tovább. November 1-én lemondott az Ázsiai Társaság titkári posztjáról, de barátait biztosította: mihelyt felépül, visszatér. Furcsa mód – úgy tűnt –, erről mindenki meg is van győződve, noha az orvosok igen tartózkodóak maradtak. Ami engem illet, szerintem nem fog visszatérni. Még akkor se, ha javul az egészségi állapota. Már nem tudná elviselni a vidék igen kemény éghajlati viszonyait.
A Társaság vezetői nem jelölték ki a hivatalos utódját, egy ideiglenes triumvirátust bíztak meg a titkári feladatokkal. Meggyőződésük, hogy Prinsep nem is igazán beteg, – és frissebben, mint valaha – nemsokára visszatér. A triumvirátus feladatául a folyóügyek intézését kapta. A kérdéses három személyt természetesen jól ismerem, hiszen hivatalomnál fogva gyakran volt alkalmam találkozni velük. William-Brooke O'Shaugnessy-ről, Ramcomal Szen-ről, és James-Charles-Colebrooke Sutherland-ról van szó. Meglehetősen össze nem illő egységet alkotnak, és számomra kérdés, képesek lesznek-e hosszú időn át együtt irányítani társaságunk kormányrúdját.
O'Shaugnessy tipikus ír: hóbortos, szellemes, csúfolódó; sokat és nagy hangon beszél, különösen szerteágazó ismeretei egy fajta Pic de la Mirandole-lá teszik, humorral és gúnnyal fűszerezve. Ő Bengália haderőinek sebészdoktora, kémiát és gyógyszerészetet tanít a kalkuttai orvosi egyetemen, és kémikus mesterségét még a pénzverdében is gyakorolja. Arról ismert, hogy a főkormányzóság megrendelésére éppen most fejleszt ki egy elektromos távírót. Érdeklődik az állattan, a földtan, a növénytan, a régészet, s az ókori India történelme iránt. Néprajzi tanulmányokat is írt. Az Ázsiai Társaság tagja, hiszen az említetteken felül keletkutató, nyelvész, és érmegyűjtő egyaránt. Mit tudok még róla? Társaságában nem fenyegeti az embert az unalom veszélye. Vele kapcsolatban csak egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: mindezen elfoglaltságai és hivatalai közt, hogyan talál majd időt a titkári feladatok elvégzésére, mikor Prinsep ezekre áldozta az egész napját? Persze - elviekben - neki elődje idejének mindössze a harmadára lesz szüksége; de nem árt, ha többel is rendelkezik.
Ramcomal Szén esetében igazából nagyon kevés a változás. „Bennszülött titkár" néven (native secretary), neki továbbra is elsősorban társaságunk pénzügyeit kel irányítania. Ezt mindig lelkiismeretesen, szorgalmasan s főleg sikeresen tette. Prinsep távozása semmilyen más hatással nincs munkájára, mindössze egy fajta előléptetésben részesült, mivel ő az első indiai, aki a titkári címig jutott. Egyébként e halk szavú, kimért ember látszólagos nemtörődömsége mögött figyelemreméltó eredményesség rejlik. Diszkrét hozzáértésének, és vitathatatlan leleményességének köszönhetően minden évben sikerül pozitív mérleggel zárnia költségvetésünket.
Ami J.C.C. Sutherland-ot, a harmadik latort illeti, ő jogtudós, egész karrierjét az indiai angol közigazgatás szolgálatába állította. Jól ismeri a szanszkritot, és a hindusztáni hindi formáját. Az indiai civilizációk iránti tudományos érdeklődése vitathatatlan. Neki köszönthetjük például több indiai jogi szöveg angol fordítását. Egyébként régi, aktív és szorgalmas tagja a Társaságnak. Főleg ő rá számítok, hogy majd pótolja Prinsepet azokban a mindennapi adminisztrációs feladatokban, melyek miatt gyakran kötöttem ki irodájában, mióta teljes felelősséggel tartozom a múzeumért és a könyvtárért.

Kalkutta, 1839. január 10.

Súlyos események történtek nemrég. December 10-én az indiai angolok hadat üzentek Afganisztánnak. Lord Auckland hagyta, hogy tanácsadói, és különösképpen Mac Naghten ilyen szélsőséges helyzetbe sodorják. Meg vannak győződve róla, hogy ez csak egy katonai kiruccanás lesz, és a hadművelet megszabadítja majd őket attól a végén már lidércnyomássá váló félelemtől, hogy hatalmas gyarmatukat elárasztják az oroszok. Nem felejtettem el, milyen fogadtatásban részesítettek, amikor először jártam Szabatuban: azzal gyanúsítottak, hogy a cár kontójára kémkedem. A dolog végül elrendeződött, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, az oroszok közép-ázsiai hódítási vágya mennyire ráijesztett a kalkuttai hatóságokra. Mégis, hibás lépésnek tűnik az angolok részéről, hogy ki akarják terjeszteni hatalmukat egy ilyen zabolátlan, szervezetlen népre, mint az afgán. Kizárólag bajokra lelnek ott, ráadásul az annyira rettegett  oroszok  szomszédságába kerülnek. Pillanatnyilag – legalábbis ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek – csak a zsarnok Dóst Mohammed elűzéséről lenne szó. Őt a korábbi zsarnokkal, Suja ul Mulk sahhal helyettesítenék. Egyszóval az angolok több tízezer katonát mozgósítanak, hatalmas szekérsoron szállítják a tömérdek felszerelést, és kockára teszik tekintélyüket kizárólag azért, hogy visszaültessenek trónjára egy uralkodót, kit mohósága miatt a nép tolvajként űzött el. Szerintük ugyanis ezt az állítólag békés beavatkozást egy szerencsétlen herceg trónra juttatásának feladata diktálja. Az igazság igen távol áll ettől a sarkított verziótól. Sokat gondolkoztam, de nem sikerült rájönnöm, mi lord Auckland érdeke ebben az egészben. Ha csak tényleg nem Perzsia széléig kívánja kitolni birodalmának határait.
Az újságokból tudtam meg, hogy Allard tábornok visszatért Indiába. Bombayon át érkezett, majd sietve Lahor felé vette az irányt. Ő Pandzsáb legfőbb katonai felelőse, egy háromoldalú megállapodása alapján viszont – amelyet Mac Naghten 1838. június 28-án kötött az afgán lázadókkal –, ez az ország is belekeveredett a konfliktusba. Dóst Mohammed mindenkori, engesztelhetetlen ellensége, Rándzsit Szingh képtelen volt kihagyni ezt a kiváló alkalmat, hogy újabb csapást ne mérjen az előbbire. Az igazat megvallva, Rándzsit Szingh Suja sahnak sem nagyobb barátja, mint Dóst Mohammednek. Ha rajta múlna, mindkettőt a pokol fenekére küldené. De most nyilván arra gondol, az előbbivel mégis csak jobban szót ért majd, hiszen az angolok bábja lett, akiknek Dóst Mohammed mindig is ádázul ellenállt.
Allard nem üres kézzel tért vissza Franciaországból. Lajos Fülöp kinevezte a maharadzsához küldött személyes képviselőjének, azaz nagykövetének. A tábornok tehát példátlan helyzetben találja majd magát: egy olyan uralkodó hadseregének lesz továbbra is a főparancsnoka, amely mellé diplomataként delegálták. Rándzsit Szingh csak hálás lehet az őt ért megtiszteltetésért, még ha ez a tisztelet plátóian nyilvánul is meg. Pillanatnyi szövetségesei, az angolok szeme előtt – kevésbé bízik bennük, mint valaha –, esetleg kialakíthatja távbarátságát egy olyan királlyal, akiről alig tud valamit. Ez nem maradhat csattanó nélkül!
Míg Allard sietett, hogy újra elfoglalja posztját, Ventura Európába utazott. Kérdéses volt, hogy Kalkuttán keresztül távozik-e, de végül inkább Bombay-ben szállt hajóra. Ez megfosztott attól az örömtől, hogy viszontlássam a katonatisztet, akivel annak idején bujdosó vándorként jártam be olyan tájakat, ahol most dúl .a háború. Ha már maga nem jöhetett, elküldetett a Társaságnak néhányat azok közül az antik tárgyak közül, amelyeket a Gandharában végzett régészeti ásatások során tárt fel. Ezek a tárgyak a múlt héten érkeztek meg, és Sutherland azzal bízta rám őket, hogy osztályozzam be őket a múzeum gyűjteményébe. Nagyon szép pénzérméket, és különös, európai vonásokkal megáldott Buddhákat vagy bódhiszattvákat ábrázoló szobrocskákat fedeztem fel köztük. Olyanok, mintha a hellenisztikus kor Buddha szobrai volnának.
Ventura tábornok hívószavára doktor Johann Martin Honigberger is visszajött Pandzsábba, hogy a lahori udvarban újra elfoglalja az ágyúöntés és az orvoslás kettős hivatalát. Erről O'Shaugnessy beszélt nekem. Azt mondta, Honigberger franciaországi tartózkodása alatt tért át a homeopátiás gyógyításra, miután találkozott az új gyógymódot kidolgozó szász orvossal, Christian F. S. Hahnemann-nal. Úgy tűnik, a homeopátia erőszakmentesen kezeli a beteg szervezetét, és a hagyományos orvostudománynál hatásosabban gyógyít. Szeretném tudni, Hahnemann mivel érte el azokat a látványos eredményeket, amelyekkel - mint mondják - a hozzá került esetek többségénél valóban büszkélkedhet.
Ha már a Venturához, Allardhoz, és Honigbergerhez hasonló, a szikh uralkodó körül megforduló európaiakról beszéltünk, O'Shaugnessy megkérdezte, ismerem-e Avitabile tábornokot? Soha sem hallottam, és leírva se láttam ezt a nevet. De első hallásra, úgy tűnik, bizonyára olasz emberről van szó. Tulajdonképpen, vágott a szavamba hallgatóm, nápolyi katona, a francia Claude-Auguste Court-tal jött Pandzsábba, fegyvertársa volt Kermansahban, Perzsiá-ban. „Á, igen! kiáltottam fel. Természetesen! Elfelejtettem a nevét. Olyan rég keltem át ezen az iráni városon!" Valóban találkoztam az olasz katonatiszttel egy pihenő állomáson, és már akkor felfigyeltem szájhősködéseire. Nem kiadta, hanem valósággal üvöltötte sztentori hangján a parancsokat. Valószínűtlen egyenruhát viselt, amelyről inkább a Commedia del'Arte szereplői jutottak az ember eszébe, mintsem egy gyalogsági kapitány, aki Avitabile akkoriban volt. Az a hír járja erről a hórihorgas, bőbeszédű, kiálló sasorrú, ferde arcú óriásról, hogy imádja a mámorító italokat. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy igen fontos személyiség legyen Pandzsábban, ahová Ventura hívására 1827-ben érkezett. Nem csak vakmerő katona, de jelentős intéző is. Egy elit zászlóalj   parancsnoka, ugyanakkor civil kormányzója Wazirabadnak, ahol elindította a városrendezést, helyreállította a romos épületeket, újraszervezte a közigazgatást és a rendőrséget. Ez a valaha csúnya, és kevéssé biztonságos város neki köszönhetően mára a királyság legmodernebb és legbiztonságosabb városává lett. Rándzsit Szingh nagyra értékeli Avitabile-t. Semmi kivetni valót nem talál abban, hogy fittyet hányva a közvélekedésre, a perrendtartásra: bármilyen indokkal felköttet bárkit, aki vétkes a közrend megzavarásában. Ilyen áron nyeri el a békét!
Allard és Ventura után, a szikhek hatalmának erősítésére érkezett európaiak csoportja tehát lassanként igencsak kibővült. Court, Avitabile, Honigberger: civilek, katonák a négy égtáj minden országából. Milyen meglepő sors az övék! Már éppen le akartam zárni naplóm e sorait, amikor azt hallom: Bengália erői Sir Willoughby Cotton vezérőrnagy parancsnoksága alatt sorban útnak indultak. A jövő hónapban kell elérniük a Bombay-i tartomány hadseregét, amelynek Sir John Keane a parancsnoka. A küzdelemre éhes és bosszúra szomjas afgánjaival Suja ul Mulk sah előrelovagolt előőrs gyanánt. Hozzájuk csatlakozott Dóst Mohammed unokafivére, Habibullah Azim Kán, kinek hozzá hasonlóan már az apja, Mohammed Azim Kán is Dóst Mohammed halálos ellensége volt. Hallván e két afgán nagyúr nevét, Habibullahét és Azimét, hirtelen eszembe jut, hogy Dakkában, amikor a Hajber-hágó felé vezető gyalogtúrám alkalmával Allardhoz és Venturához raportra igyekeztem – a franciákkal való találkozáshoz be kellett lépnem az akkoriban e helyütt általuk fenntartott katonai táborba –, már találkoztam velük. Ily módon, ha csak futtában is, de megismertem életem különböző időszakaiban e fenyegető dráma főszereplőit. Nem győzök csodálkozni!

Kalkutta, 1839. április 9.

Sutherland-ot kinevezték helytartónak Rádzsputánában. Távozása előtt be kellet nyújtania lemondását a triumvirátusban betöltött hivataláról. Utódjául Salamon-César Malan-t (képünkön) nevezték ki. Csak örülni tudok, hogy tanítványomat a Társaság titkárságáig látom emelkedni. így még kényelmesebben lehetünk, és – persze lehetőségeihez mérten – könnyebben át tudjuk magunkat adni tibeti tanulmányainknak. Ide s tova tizenegy hónapja ismerjük egymást, és azóta szinte naponta összejárunk. Olyan jelentős fejlődést ért el a tibeti nyelvben, hogy habozás nélkül belevágott az Apostolok cselekedeteinek e nyelvre történő lefordításába. De mielőtt ezt sikeresen befejezte volna, még az Evangélium fordításába is belekezdett. Fejlődése - véleményem szerint - még teljesebb lehetett volna, ha nem támad fel az a szeszélye, hogy négy-öt másik indiai nyelv tanulásába is belekezd egyidejűleg, s ráadásul még a kínaiba is. Az az álma, vallotta meg nekem, hogy nemsokára a tibeti Himalájába, esetleg a bengáliai Gangesz torkolathoz vagy más hindusztáni vidékekre megy hirdetni a keresztény üzenetet. Sőt, akármahratti nyelvterületre is! Mivel én magam szintén megtanultam e modern indiai nyelveket, gyakran megesik, hogy a leckén kívül ezek valamelyikéről beszélgetünk. Én személy szerint úgy vélem, Maian így csak szétforgácsolja magát. Az idejét vesztegeti. Egyetlen nyelvre kellett volna összpontosítania minden energiáját. Vagy legfeljebb kettőre, de többre semmiképp. Ugyanazt az ismeretvágyat fedezem fel benne, mint amely bennem is meg volt az elmúlt évek során. Nem tudom megállni, hogy túlbuzgóságát ne a szerampuri baptistáékhoz hasonlítsam. Tudni kell mindenben mértéket tartani! Ha valaki erre nem képes, az saját lelkesedésének az áldozata lesz. Ezt bizton állíthatom. Annál is inkább, mert velem pontosan így történt. Ilyen körülmények közt mindig a következő szállóigén kellene eltöprengenünk: „Aki sokat markol, keveset fog".

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (4)

Kalkutta, 1837. december 22.

A Pemberton-jerlentés

Pemberton újra próbálkozott. De hiába ismételte el, hogy nélkülözhetetlen vagyok küldetése sikeréhez, nem engedtem neki. Még azután se, hogy Jenkins, az asszámi politikai biztos megérkezett erősítésnek. Csökönyösségük már tényleg ellenemre volt, még ha meg is értettem őket. Vannak dolgok, amelyeket nem akarok megtenni. Az efféle expedíció éppen ebbe a kategóriába tartozik. Tegnap indultak el fegyvereikkel, bőröndjeikkel; jobban mondva több fegyverrel, mint ahány bőrönddel, nyilván azért, hogy megfenyegessék, és megfélemlítsék a bhutániakat. Én személy szerint úgy gondolom, hibát követnek el. Bhután nem akar ártani angol Indiának, csak már ráunt, hogy az állandóan közös területeket bitorol. Semmi jó nem származik ebből az állítólagos felfedezőútból, amely csak annyira földrajzi, amennyire muszáj. De legalább vérengzés ne legyen belőle!
Miután elutasítottam a Társaság főkönyvtárosi posztját s Pearson doktor is távozott júniusban, a múzeum igazgatását már a feladattal ideiglenesen megbízott Markham Kittoe hadnagy látta el. Kittoe nem újonc errefelé. Orissza kutatójaként lett híres. Akárcsak Prinsep, ő is epigráfus, számos antik felirat megfejtését köszönhetjük neki.
Ma reggel viszontláttam Archibald Campbellt. Ismét Kalkuttában van, egy nepáli küldöttséget kísér. A delegáció valami peres ügyben jár el a Lumbini közelében fekvő Teráj területének megosztásával kapcsolatban. A hagyomány szerint ezen a helyen született Sziddhárta, a későbbi Buddha. Kihasználva, hogy a nepáliaknak ma nincs szükségük a szolgálataira, elszabadulhatott, s benézett a Társasághoz. Nagyon jól esett, hogy ragaszkodott hozzá: engem is azonnal értesítsenek Prinsep irodájában tett látogatásáról. Ez utóbbi hívatott, és én őszinte örömmel szorítottam meg a derék doktor kezét. Több mint hét évvel ezelőtt láttam utoljára, 1830. novemberében, Szimlában és Szabatuban. Amikor legutóbb itt járt, én Titaliahban voltam. Hosszan elbeszélgettünk a könyvtárban, aztán, hogy ne zavarjuk Kittoe-t, felmentünk a lakásomra. Elmagyarázta, milyen kutatásokat végez bizonyos nepáli törzsekkel kapcsolatban, kik sem nem tibetiek, sem nem rádzsputok. S egyúttal azt is tudni akarta, hogyan kell vélekedni a Hung nevet viselő törzsről. Lehet, hogy közelebbi vagy távolabbi rokonságban állnak a Hunokkal, vagy talán még a Magyarokkal is? Mivel volt alkalmam foglalkozni egy keveset ezekkel a Hungokkal, biztosítottam: semmilyen kapcsolatuk nincs sem a Hunokkal, sem az én népemmel. Egyszerű homonim egybeesésről van szó. Javasoltam neki, talán mélyüljön el egy kevéssé ennek a rejtélyes törzsnek a tanulmányozásában, és ha az idő tájt még Indiában leszek, közölje velem az eredményeit. Akkor részletesebb véleménnyel szolgálhatok.
Beszámolt továbbá arról is, hogy a főkormányzó nemrég őt jelölte ki a Szikkim határában, Dardzsiling mellé tervezett éghajlati állomás néhány éven belüli felállítására. Számára ez három szempontból jelentené az irányítást: orvosi, igazgatási, és politikai szempontból. Orvosi természetesen, hiszen az oda felküldött embereknek elsősorban egészségügyi problémáik lesznek; igazgatási, mert ő felelne az állomás beindításáért, a tervek elkészítéséért, a későbbi terjeszkedés előkészítéséért, a mindennapi működés biztosításáért; végül pedig politikai, mivel a dardzsilingi helytartó feladata lesz a szoros kapcsolattartás Szikkim rádzsájával és kormányával. Egyáltalán nem rémíti meg annak a lehetősége, hogy ilyen szerteágazó feladatokkal kell majd szembenéznie. Ellenkezőleg, örül neki. Eljövendő kinevezését egy fajta előléptetésnek tekinti, hiszen a jelenleg Katmanduban Hodgson mellett ellátott feladatoknál fontosabbakért lesz felelős. Hodgsonról is sokat beszélt. Szemrehányást tett nekem, amiért Felső-Bengáliába utaztamkor nem jöttem át Nepálba, hogy ott töltsék néhány hetet. Hodgson, úgy látszik, tényleg nagyon fájlalta a dolgot. Égett a vágytól, – az ő szavaival élve – hogy megismerhessen, és elbeszélgessen velem a tibeti buddhizmusról. „Még nem túl késő, hogy meggondolja magát. Mindig szívesen látjuk, ha ellátogat hozzánk. Bőven van helyünk, hercegként szállásoljuk el. És elérnénk az ön számára azt a kivételes megtiszteltetést is, hogy velünk együtt tartózkodhat a rezidencián. A legjobb kapcsolatot ápoljuk a király miniszterelnökével, a barátunk lett."
Távozása előtt még azt mondta, miután hazakísérte a nepáli hivatalnokokat Katmanduba, a szikkimi Terájba utazik. Egyrészt azért, hogy megismerje a dardzsilingi vidéket, – nemsokára oda nevezik majd ki – másrészt, hogy tanulmányozza a múltkor Titaliahban és Sziliguriban tett látogatásomkor általam is megismert, a bengáliktól annyira különböző, apró termetű Mesh-ek nyelvét és életmódját. Megjegyeztem, hogy a Mesh-ek a Teráj egyedüli lakói. Ez a vidék nagyon ártalmas az európaiak egészségére, ebben mindenki egyetért. Campbell, aki orvos, megnyugtatott, hogy a Teráj nem veszélyes a fehér emberre december és március között. Márpedig ő kizárólag ebben az időszakban szándékozik ott kutatásokat végezni, és április eleje előtt visszatér Katmanduba. Ha pedig szükséges, a rá következő télen ismét ellátogathat a Meshekhez, hogy kiegészítse dokumentációját, és gazdagítsa szótárát. Ezután nyelvészeti és néprajzi tanulmányt szándékozik írni ezekről a tudomány által mostanáig teljesen elfelejtett emberekről. „Egyébként, tette hozzá, könnyen lehet, hogy kihasználva az alkalmat újra eljövök Kalkuttába, hogy meglátogassam a barátaimat. Ha így lesz, és még itt tartózkodik, nem mulasztom el, hogy beköszönjek Önhöz".
Már nem csodálkozom, hogy soha nem kaptam hírt Szangje Puncogról. Az imént mondta Kittoe, hogy Zorawar Szingh tavaly elfoglalta Zanszkart. Néhány összecsapás után hatalma alá került a vidék. A helyi kiskirályoknak ugyanolyan drákói feltételeket szabott, mint a ladaki királynak. Mivel az én lámám rokona Zangla királyának, és a szikhekkel szemben viseltetett ellenségessége köztudott, nem lepődnék meg, ha azt hallanám, letartóztatták, börtönbe vetették, vagy menekülésre kényszeríttették. Annak ellenére, hogy sivatagos táj, és természeti kincsekben különösen szegény, Zanszkár végül idegen uralkodó keze alá kerül. Miféle hasznot húzhat Gulab Szingh egy ilyen szánalmas hódításból?
Míg Zanszkár behódolt az ellenségnek, Ladák ismét lázongani kezdett. A Leh-i lakosság börtönbe vetette Mumsi Daja Ram-ot, a szerződés végrehajtásával megbízott helytartót, és a lázadók egy pillanatig tényleg azt hitték, elszakadhatnak a megszállóktól. Nem számoltak Zorawar Szingh stratégiai képességeivel. Mihelyt értesült az eseményekről, elhagyta Zanszkart, és szó szerint lerohanta a fővárost, majd mielőtt a ladakiaknak idejük lett volna haderőbe állni, rajtaütésszerűén el is foglalta. A király sietve menekült, és még sikerült elérnie az angol fennhatóság alatt álló hegyi államban fekvő Kanamot. Onnan lement Kotgarhba, ahol már Gulab Szingh bosszúja nem érheti utol.
Azóta ez utóbbi hiába keres olyan árulót, aki hajlandó volna felülni a trónra, hogy eljátssza a hódító hatalommal való együttműködés komédiáját. Kittoe megígérte, tájékoztat az ottani helyzet alakulásáról.

Kalkutta, 1838. április 10.

Amikor az imént visszatértem a püspöki palota kertjéből, ahová reggelente a hajnal friss illatáért szoktam kilátogatni, Kittoe hadnagy közölte velem: a katonai hatóság visszahívta az aktív szolgálatba. Rendelkezési állományba helyezését felfüggesztették. Fel kell keresnie az alakulatát, azaz le kell mondania a Társaság könyvtárának és múzeumának irányításáról. Mélységesen sajnálja, hiszen ez neki tetsző elfoglaltság volt, amely lehetővé tette számára a tudományos és történelmi ismereteinek folyamatos gyarapítását is. Megkérdeztem tőle, mikor kell elhagynia Kalkuttát. Szabadsága április 30-án jár le, felelte. „Miért nem gondolja át újra a dolgot?", szegezte nekem a kérdést. Nem fogadta el az önnek felajánlott posztot, mert sürgősen el kellett utaznia. De én azt látom, hogy még mindig itt van. Most már késő a jövő tél előtti indulásról ábrándoznia. A könyvtár és a múzeum gondozásához szükséges munka nem emésztené fel teljesen az erejét. Nekem is elég szabadságom maradt, hogy folytassam epigráfus kutatásaimat. Ez Önnel sem lenne másként. Maradna ideje, hogy a hivatalnoki teendők mellett tanulmányainak szentelje magát. Szinte biztos vagyok benne, hogy amint értesül közeli távozásomról, Prinsep újra Önnél fog próbálkozni.
Így is történt. A Kittoe-val folytatott beszélgetés után egy órával Prinsep szólt, hogy kövessem az irodájába. Ott ismét felajánlotta Burlini utódlását. De azt hiszem, megint csak elutasítást várt, hiszen meglepetést olvastam le az arcáról, amikor pillanatnyi habozás nélkül beleegyezésemet adtam. Nem hagytam magamnak egy percnyi megfontolásnyi időt sem. Akár csak ő, magam is meglepődtem, milyen gyorsan döntöttem. De hát, valójában nincs ebben semmi különös. Ha megint várnom kell a szebb napokra, inkább hasznos dolgokkal teljen az idő, mintsem a számomra oly lehetetlen semmittevéssel! Szívesen időzöm az Ázsiai Társaságnál. Itt csupa barát vesz körül, a kollégáim jók hozzám, kellemes lakásban lakom, ami nekem nem kerül semmibe. Gyakorlatilag azt teszek itt, amit akarok, és a szükséges könyvek is rendelkezésemre állnak. Ez az én fészkem, a menedékem, a világom. A gondolat, hogy ismét a Társaság szolgálatába állok, kedves a számomra. S még jobb, hogy elő is léptetnek. A valaha betöltött segédkönyvtárosi tisztemből főkönyvtárossá avanzsálok. Eddig kizárólag tibeti gyűjteményekkel foglalkoztam, most azonban szabad kezet kapok a több mint húsz nyelven íródott gyűjtemény egésze felett, akár csak a múzeum, az érmék, növénygyűjtemények s műalkotások felett. A titkár, és a pénztáros után én leszek a Társaság harmadik állandó tagja. Velemszületett szerénységem ellenére, ez olyan lehetőség, amely nem hagy hidegen, még ha próbálok is közömbösnek mutatkozni iránta. Egyszóval, a körülmények hosszabb időre kötnek Kalkuttához, mint arra a Titaliahból való hazatértemkor számítottam. Boldog vagyok, amiért Kittoe távozásával a helyébe lépek, igaz, amikor kinevezték, éppen azért éreztem boldognak magam, mert átengedhettem neki a számomra olyan nyomatékosan felajánlott megbízatást. Egyesek szigorúan fogják megítélni ezt az ingatagságot. De hogyan cselekedhettem volna másképp?

Kalkutta, 1838. május 10.

A múlt hónapban, május 2-án az Ázsiai Társaság központi bizottsága egyhangúlag megszavazott állandó főkönyvtárosnak. Meglepetés és közjáték nélkül zajlott le a dolog, mindenki egyöntetűen örült a döntésemnek. Ha már így van, minden jó, ha a vége jó. Azonnal megkezdem a szolgálatot, és belevetettem magamat a munkába. Örömmel vettem fel régi szokásaimat. A könyvtárosi mesterség igen kedvemre való. Szeretek ezek között az emberiség tudását tartalmazó művek között időzni. Mennyivel nagyobb hatással vannak rám, mint az ékszerek, az arany, a gyémánt! A tudósok kitartó, fáradhatatlan munkáját rejtő füzetek társasága megmelengeti a szívemet, vigaszt nyújt, lelkesít saját erőfeszítéseimben. Ugyanakkor abban az irigylésre méltó szerencsében van részem, hogy hűs helyen dolgozhatok, távol a tűző nap letaglózó sugaraitól, egy komfortos épületben, amelyhez éppen most készülnek egy újabb szárnyat hozzáépíteni, hogy még kellemesebbé tegyék. Főleg a múzeum és a könyvtár látja majd hasznát ennek a kibővítésnek. Ramcomal Szén töri is a fejét, hogyan jusson hozzá a szükséges hitelhez, de azt mondta, meglesz. Miért aggódnék, ha ilyen biztos a dolgában?
Különösképpen az a gondolat tesz büszkévé, hogy amint elfoglalom új hivatalomat, a nyugati világ legfontosabb, és India legnagyobb keletkutató könyvtárának vezetője leszek. Sem Burnouf Párizsban, sem Wilson Oxfordban, sem Hammer Bécsben nem rendelkezik ilyen nagy és változatos gyűjteménnyel, mint amilyennek én vagyok a felügyelője. Felkavaró örömöt érzek, főleg, ha szegény szüleimre gondolok. Nekik egyéb könyvük se volt, csak egy régi, szamárfüles biblia.
Ma reggel különös kaland esett meg velem. Szokásomhoz híven, napkelte előtt lesétáltam a püspöki palota kertjébe. Számomra ez igen egyszerű: a kert a Park Street másik oldalán helyezkedik el. Van egy bejárata elől, a Chowringhee road felől, a Fort Williammel szemben, és egy másik hátul, a Russell Streeten. Általában itt megyek be. Amikor megérkezem, még teljes a sötét. Leülök egy padra, álmodozom, a fákon csipogó madarak jelzik a hajnal első fénysugarainak közeledtét. Nemsokára látom, amint a parkot fürösztő lágy frissességből előfehérlik az ég, aztán kékül, végül hirtelen csodálatos aranyos, sokszínű csokorrá nyílik a nap első sugaraiban. Sose unok rá erre a hatalmas, trópusi természet rögtönözte, bódító illatáradatban és madárcsivitelésben naponta újra lejátszódó előadására. Köröttem mindenütt rengeteg virág: fehér, rózsaszín, sárga, lila, piros; ezek élénkítik a földi paradicsom látványát keltő buja növényzetet. Istenien érzem magam ebben a magányban. Ilyen korai órán senki semmilyen mértékben nem zavarja meg ennek az éden közepén megbúvó, elbűvölő oázisnak a nyugalmát. Még mindenki alszik. Én szerencsére jól alszom éjszaka, mások olyankor minduntalan fel-felkiáltanak a túlzott meleg miatt. Hajnalban, amikor a többi angol városlakó lassan elszenderedik végre, én már friss vagyok és kipihent. Mialatt ők az addig hiába várt álmukba merülnek, én a sárgaviolákkal, rózsákkal, íriszekkel kirakott, nagy virágos teraszokon szívom magamba a csendet. Végigsétálok a jázminsoron, megállók a kis szökőkutakkal díszített medencék szélénél, belélegzem a narancsfák édes illatát, a fehéredő hajnal fényében szemlélem a püspöki palota Westminsterhez hasonló magas körvonalait. Ő Kegyessége, a kalkuttai anglikán püspök csodálatos kertjében így eltöltött percek olyan kellemesek a számomra, hogy amióta csodálatos nyugalmát felfedeztem, nem restellek mindennap kilátogatni ide.
Nos, ma reggel, úgy kilenc után valamivel, amikor a legpihentetőbb nyugalomban egy tibeti könyvet olvastam egy bokor mögé húzódva a nap elől, hirtelen kalapos, fekete ruhás férfit vettem észre: sietve jött ki a palota földszintjének egyik helyiségéből. Először csak azt láttam, hogy mérgesen hadonászik a kezével. Olyan összevissza futkosott minden irányba, hogy egy pillanatig azt hittem, őrülttel van dolgom. Meglepődésem csak nőtt, amikor észrevettem, egész egyszerűen egy pillangó után futkos. A rovar berepült a helyiségbe, ahol a fekete ruhás férfi tartózkodott, s csodálatos színeivel, hatalmas méretével kiváltotta az izgalmát. Az imént sikerült elkapnia, és most óvatosan tartja a bal kezében a hüvelyk- és a mutatóujja között. Én, aki eredendően oly diszkrét vagyok, s kevéssé hajlamos beszélgetést kezdeményezni, most ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy kilépjek rejtekemből, és felfedjem előtte a jelenlétemet. „Ennyire szereti a pillangókat? kérdeztem tőle. Ha igen, jöjjön inkább ide! Itt sokat foghat". Döbbenten kereste, ki szólíthatta meg. Nem vett észre rögtön, félig eltakart a bokor. Két szóban bemutatkoztam, és megismételtem a kérdésemet. Őt Salamon-César Malan-nak hívják, felelte, az anglikán egyház papja, Kalkuttába tegnap délben érkezett. Kinevezték göröglatin tanárnak, magyarázta, a Bishop's College-be, s néhány perccel ezelőtt bevezették a földszinti váróterembe, mert az igazgató fogadni fogja.
A nevem hallatán, melyet kétszer is elismételtetett, kedvesen elmosolyodott. Naiv büszkeséggel vallotta be: ismer engem. Egyik oxfordi professzora, Horace Hayman Wilson beszélt neki rólam. „Nahát, milyen kicsi a világ! Kiáltottam fel. Wilson professzor volt az Ázsiai Társaság titkára a városban töltött első éveim alatt. Azt is tudja tehát, hogy én közöltem a tibeti nyelvvel foglalkozó, első európai munkákat." „Valóban tudom, felelte. Láttam is írásait a Bodley-i könyvtárban, és lapozgattam őket. De sajnos nem értettem belőlük semmit, így nem is foglalkozhattam velük, lefoglalt a szanszkrit-tanulás".
Már hívták, hogy bevezessék az igazgató irodájába. Távozóban odavetettem neki: „Ha egy nap az Ázsiai Társaságnál jár, látogasson meg! Állandóan ott vagyok, én felelek a könyvtárért és a gyűjteményekért."
Hogy mi lesz ebből a váratlan találkozásból, nem tudom. Talán semmi. De ez a görögöt és latint tanító, szanszkrittal foglalkozó, pillangókat üldöző lelkész nagyon szimpatikus nekem. Az tényleg az ördög műve volna, ha nem ugrik be hamarosan a Társasághoz, és fel nem keres, és meg nem ismerkedik az általunk ott őrzött szellemi kincsekkel.

Kalkutta, 1838. május 11.

A Pemberton jelentés kívülről

Nem kellett sokáig várnom. Malan az imént érkezett, és azonnal látni kívánt. Hosszú beszélgetésbe merültünk. Végeláthatatlan sor kérdést tett fel a tibeti nyelvre és civilizációra vonatkozóan, akárcsak Victor Jaquemont, amikor két ízben Kanamban járt. Úgy éreztem, nem csupán udvariasságból érdeklődik. Misszionárius küldetéstudata és csillapíthatatlan ismeretvágya egyszerre vezették Indiába. A szanszkrit nem volt neki elég. „Egy csomó másik nyelvet" akart megtanulni, és kijelentette, ettől semmi nem riasztja vissza. Óvakodtam lelohasztani egy ilyen derék ember lelkesedését, de arra sem bátorítottam, hogy hasztalanul fecsérelje el energiáit, mint én tettem az utóbbi időben.
Megnéztük a termeket. Megmutattam neki a könyvtárat és a múzeumot. Prinsepnél is sokat időzött, felidézték Wilson személyét. Minden további várakozás nélkül azt kérte, vegyék fel tagnak a tudós társaságba.
Miután elhagyta a titkár irodáját, visszajött hozzám. Közölte, hogy mindketten közös hugenotta és dél-franciaországi eredettel rendelkeznek. A Prinsepek a vallásháború idején Angliába emigrált, languedoki protestánsok származottjai, a Malanok eredete – kik egykor Genfbe emigráltak – Mérindolba, Provánszba vezethető vissza. Tudattam vele, hogy ami engem illett, kálvinista vagyok. Sőt papi tanulmányokat is folytattam, hogy az erdélyi protestáns egyház lelkésze lehessek. Természetesen, ettől egy kicsit még közelebb kerültünk egymáshoz.
De ő nem azért jött, hogy a provánszi őseit felemlegesse! Inkább azért, hogy megkérdezze, hajlandó volnék-e néhány tibeti nyelvórát adni a számára. Gyors elhatározása meglepett. De hozzátenném, kellemes meglepetésként ért. Végre egy ember, aki nem húzza, halasztja a dolgokat. Tudja, mit akar. Kevesebb, mint két napja ismerjük egymást, máris a tanítványomnak szegődne. Ha ez nem csak szalmaláng, akkor – éppen ellenkezőleg – valami szilárd és tartós eredmény válhat a dologból. Mindenesetre, nincs mit tűnődni: igen, természetesen, örömmel tanítom tibetiül, ameddig Kalkuttában maradok. Viszont, ezt ingyen gondolom. Nem vagyok hajlandó fizetséget kérni tőle. Olyan gyakran jön, és addig marad, ameddig akar. Elmagyarázom majd neki a nyelvtant, rendelkezésére bocsátom a könyveimet. Aztán? Meglátjuk. Mivel látom, hogy nem szereti halogatni a dolgokat, holnap délutánra adtam neki időpontot. Nekem ez lesz az első tibeti leckém, amelyet adok, neki az első, amelyet kap.

Kalkutta, 1838. június 6.

Malan május 12-én este jött el, és megkezdtük együttműködésünket. Fizetni kíván az oktatásért, ismételte. Erre én újfent csak azt feleltem: semmiféle honoráriumot nem fogadok el. Se pénzt, se ajándékot. Akkor jön, amikor tud. Mindig szívesen látom. Megállapodtunk, hogy egyelőre heti két-három alkalommal találkozunk. Ha utólag úgy látjuk jónak, ritkíthatjuk, vagy ellenkezőleg, gyakoribbá tehetjük az órákat. Ez nagyban függ majd a szorgalmától, és attól, mennyire lesz képes egy olyan nyelvet befogadni, amely teljesen különbözik az általa eddig tanultaktól. Neki kell bátorságot tanúsítania, - talán vakmerőséget is - ha egy ilyen különleges grammatikájú, bonyolult szótagszerkezetű, ijesztően furcsa helyesírást alkalmazó távol-keleti nyelv tanulására vállalkozik. Remélem, lesz benne annyi kitartás, mint a szanszkrit elsajátításakor.
A Pemberton küldetés múlt hónap 25-én haza érkezett. A bhutáni fővárosban töltött öt hét után, május 9-én hagyták el Punakkát. Pembertont Jenkins, Griffith és Blake kísérte az Ázsiai Társasághoz. Nem azért, hogy beszámoljanak Prinsepnek az ürügyül szolgáló diplomáciai tárgyalásokról, hanem a tárgyalások által lehetővé vált tudományos eredmények bemutatása végett. Pembertonnak, aki a térképészet szakértője, sikerült elkészítenie ennek a szinte ismeretlen országnak a térképét. Griffith növényeket, köveket, tojásokat gyűjtött és más olyan tárgyakat, amelyek majd a természetrajzi gyűjteményünket fogják gazdagítani. Mindegyik kutató egyöntetűen sajnálta távolmaradásomat. Bizonyosak benne, hogy küldetésük sikerrel járt volna, ha én is hajlandó lettem volna részt vállalni benne. Természetesen, nem volt könnyű számukra felvenni a kapcsolatot az angolt nem beszélő bhutániakkal. Megpróbáltak eljutni a tibeti határ közelébe, ebben azonban megakadályozták őket.
Bemutatták őket a még gyermek, alig tíz esztendős Dharmaradzsának. Ha majd nagykorúvá válik, ő lesz a királyság szellemi vezére, mint a Dalai láma Tibetben. Az ország igazi ura a Debradzsa, aki egy fajta régens, vagy miniszterelnök. Ő tartja kezében a kormány gyeplőjét. A követség igazolt célja nem más, mint rábírni, – magyarán: rákényszeríteni – a Debradzsát, hogy kössön egy jó és kellő formában megírt szerződést az indiai angol kormánnyal, melynek alapján Bhután önként lemond hatalmas szomszédja javára az asszámi határnál fekvő földterületekről, továbbá legitimnek ismeri el azokat az elcsa-tolásokat, amelyeket az elmúlt években a kárára hajtottak végre a „duarok"-nak nevezett zónában, a himalájai Teráj környékén. A Debradzsa ezt makacsul elutasította. Azzal vádolta Pembertont és társait, hogy megsértették a határt, és engedély nélkül léptek a királyság területére, ahol tiltott földrajzi megfigyelésekbe, földmérésbe fogtak. Hogy egyáltalán fogadták ezeket a kutatónagyköveteket, és nem lettek vissza irányítva, az kétségtelenül az őket körülvevő hadseregnek köszönhető. Két altiszt parancsnoksága alatt álló, huszonöt, talpig felfegyverzett asszámi férfi kísérte őket.
Mindenesetre a Tiszteletre méltó Társaság, amely azt reméli, kihasználhatja az alkalmat, hogy cserekereskedelmet folytasson Bouthannal, hiába fáradozik. A Debradzsa hivatalosan ellenzi angol árucikkek érkezését a területére, és a határőrség megerősítéséről döntött. Ami engem illet, csak gratulálhatok magamnak, amiért nem avatkoztam bele az események sodrába. Mindössze a tibetiek bizalmatlanságát, sőt, kinyilvánított ellenséges érzésüket értem volna el. Pembertonhoz hasonlóan, nekem is azzal kellett volna szembesülnöm, hogy nem léphetek be Tibetbe ezen a szomszédos kis országon keresztül.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (3)

Titaliah, 1837. május 6.

dr. William Griffith

Reszkető kézzel veszem fel újra a tollat. Nagyon gyenge vagyok, alig tudok állva maradni, a lábaim összerogynak alattam. Pontosan húsz nappal ezelőtt taglózott le ez a reszketés. Szokásom szerint, nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani, folytattam a munkát – vagyis inkább próbáltam –, és erőt vettem magamon, a baj azonban fölém kerekedett. Szó szerint megsemmisülve kellett szánalmas kis fekhelyemre rogynom. Egész testemet reszketés járta át, mely felerősödve rángassa, valóságos görccsé alakult. Néhány perc múlva verejtékezni kezdtem és rendkívül kellemetlen érzés kerített hatalmába: szörnyen fáztam, miközben testemet folyamatosan égette belülről a tűz. Közel egy napot töltöttem így egyedül, elvágva a külvilágtól, mígnem a szolgáló, akit Lloyd őrnagy rendszeresen ideküld, rám nem talált félig önkívületi állapotban, átnedvesedett takarómon kuporogva, földszínű arccal. Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Ijedtében azonnal elszaladt, hogy értesítse a gazdáját. Ő idelovagolt, s hívatta a Sziliguriban állomásozó katonaorvost. Az ezután történtekről csak annyit tudok, amennyit a tanúk utólag elmeséltek. Az orvos eljött, érvágást végzett rajtam. Mivel teljesen fel voltam öltözve, s a legkisebb erőkifejtésre is képtelen voltam, levetkőztetett. Nagyon soványnak talált, és nem tudom, az errefelé előforduló tucatnyi láz közül éppen melyiket állapította meg nálam. Lloyd meg akarta velem itatni az örökös whiskyjét, de kiköptem. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen pillanat, amikor még képes voltam valamiféle akaratról tanúbizonyságot tenni. Az orvos törődése jótékony lehetett, a láz elég gyorsan lement. Biztosan kinint adott nekem. Ezt a csodagyógyszert úgy tizenöt évvel ezelőtt két párizsi gyógyszerész, Pelletier és Caventou fejlesztette ki. Vitán felül, az emberiség jótevői közt kell őket számon tartanunk.
Teljes mértékig letaglózva lábaltam ki a megpróbáltatásból. Annak ellenére, hogy az étvágyam visszatért, alig vonszolom magam. Képtelen vagyok bármiféle munkára, csak vegetálok. Ma van az első alkalom, hogy mégis van elég erőm, és akaratom: felkelek, asztalhoz ülök, és e sorokat a naplómba vésem. Az igazat megvallva úgy érzem, messziről tértem vissza, nagyon messziről. Nekem úgy tűnik, bele is halhattam volna ebbe a brutális támadásba. Sokan mások, nálam fiatalabbak, belepusztultak volna. Elég, ha Schroeter tiszteletesre gondolok, ezt máris belátom. Itt halt meg ő is, noha még harminc éves sem volt. Pontról pontra ugyanolyan baj vitte el, mint amilyenen most mentem keresztül. Igaz, akkor még nem ismerték Indiában a kinin használatát. Ezért is gondolom, hogy életemet a kinint adó orvosnak, és a csak nevükről ismert két franciának köszönhetem. Úgy vélem, végre olyan korba léptünk, amikor az orvostudomány képes meghátrálásra bírni a halált.
Amióta Ázsiában vagyok, nem ez az első eset, hogy megbetegszem. Már-már különlegesnek számít, hogy amilyen kényelmetlen, sőt nyomorúságos körülmények közt éltem sokáig, képes voltam akár ilyen mértékben is ellenállni. A láz olyan baj, amely majdnem szükségszerűen követi az utazót ezeken a meleg vidékeken. Mindenki, akit itt megismertem, áldozatul esett neki előbb, vagy utóbb. S nem is kell ehhez mindig a trópusokon tartózkodni. Emlékszem, a bizonyosan nem trópusi éghajlatú Kanamban is lázroham tepert le. Kétségbeesésemben akkor pálinkát ittam, és láss csodát: ez a részeges gyógymód úgy tűnik jót tett velem! Nagyon hamar felépültem.
Mindenesetre, nem Bengália az ideális terep annak, aki el akarja kerülni a lázakat. Mondhatnám, ez része a vidéknek. A lapos, mocsaras, nyirkos-meleg táj még a legrobusztusabbak egészségét is kemény megpróbáltatások elé állítja. Én sem vagyok kivétel a szabály alól. Meg aztán, mivel Titaliahban telepedtem le, az errefelé mindenki által rettegett, egészségtelen Teráj-vidék közvetlen közelében lakom. Itt télen-nyáron állandóan ködfátyolként lebegnek a mocsárgázok a föld felett, a hatásuk bizonyosan nagyon kártékony. Ebben mindenki egyetért. Azt hiszem, nem szabad túl sokáig itt maradnom. Valószínűleg csak megbánnám. Lloyd tegnap megint meglátogatott, és ő szintén így vélekedett. Hozzátette, ha tud, maga is elmenekül „ebből az átkozott porfészékből, ahol az ördög átkozott lázain kívül semmi mást nem szedhet össze az ember". Egyébként már többször kérte áthelyezését valami kevésbé egészségtelen helyre, „ahol van némi remény, hogy az ember nem hal meg negyvenéves kora előtt". De nem úgy tűnik, mintha feljebbvalói eleget kívánnának tenni kérésének. Mert hát Bengáliában nincs is ilyen hely. Az előforduló veszélyek nagyjából ugyanolyanok Kalkuttában, Maldában, Patnában vagy Titaliahban. A lázak mindenütt hasonló pusztítást végeznek. Úgy tűnik, az ember akkor se hal meg könnyebben, ha a Terájhoz közelebb tartózkodik, s akkor se, ha távolabb. Azért az év háromnegyed részében mégsem tanácsos európaiaknak ezekbe a tigrisekkel, orrszarvúakkal teli dzsungelekbe jönni, bizonyítandó, hogy a vidék mégis csak tartogat egyfajta nyilvánvaló veszélyt a számukra.
Nem sokkal megbetegedésem előtt levelet kaptam Hodgsontól. Még mindig ugyanolyan élénken kutat a buddhizmus új dokumentumai után. Azért írt, hogy a véleményemet kérje azoknak az első írásos emlékeknek az eredetében álló nyelvről, amelyeket a Sákjamuni Buddha, majd a tanítványai és követői írtak. Általánosan elfogadott, hogy az első használt nyelv a pali volt, később a szanszkrit. Ez koránt sem olyan egyszerű, ha saját tapasztalataimra hagyatkozom. Csak úgy, mint Turnour és Hodgson, én is úgy vélem, a Buddha nyelve a magadhi volt, részben ezért is akartam korábban Patnába menni, Indiának arra a környékére, ahol még beszélik ezt a nyelvet. Egy biztos: a tibeti Kandzsur tárgymutatója kimondja, a szútrák szindhu nyelven, a Prajna Paramita huszonegy kötete azonban szanszkrit nyelven íródott. Ami az értekezéseket illeti (rGyud tibetiül), a dolog itt már kevésbé egyértelmű, egy részüket szanszkritul, a maradékot különböző nyelvjárásokban vagy helyi nyelveken írták. Valószínűleg a hetedik században, és attól fogva formálták át az óind buddhista vallást, újraalakítva annak szövegeit, és csak ekkor ültették át a szentírások egészét az Indiában isteni eredetű, szent nyelvnek tekintett szanszkritra. A szanszkritosítás után kezdték meg munkálataikat a lotszavák, a fordítók, másképpen mondva: a Kandzsur, később a Tandzsur alkotói. Ők fordították le a Törvény egészét tibetire.
Hodgson megígérte, hogy a legnagyobb mértékben számításba veszi a véleményemet, és arról az ázsiai Társaságot is tájékoztatja egy tanulmány formájában, melyet maga szándékozik beadni megjelentetésre a „Journal" egyik következő számában. Kihasználva az alkalmat, jelezte továbbá, erősen felmerült a Társaság 1788-tól évente szokásosan meghatározó tanulmányokat megjelentető kiadványának, az „Ázsiai Kutatások" beszüntetésének kérdése. Ez nyilvánvalóan az éppen távozni készülő lord Bentinck intézkedéseinek eredménye: kizárólag az angol oktatásnak igyekszik megőrizni a Tiszteletreméltó Társaság dénárjait. A költségek fedezésére egykor még rendszeresen küldött támogatások hiányában az Ázsiai Társaságnak jelen pillanatban takarékosságból be kell szüntetnie a „Kutatásokat". így tarthatja életben a havonta megjelenő , Journal"-t. Prinsepnek és Ryannak rá kellett szánnia magát erre az áldozatra, hogy – pénzügyi állapotukat figyelembe véve –, átvágják az elébük került gordiuszi csomót.
Nagyon szeretném folytatni az indiai nyelvek terén végzett kutatásaimat, és ha lehet, még az év vége előtt be is fejezném őket, de nem sok erőt érzek hozzá. Muszáj lesz engedélyeznem magamnak egy kis időt a lábadozásra. Ez annál is inkább hasznos volna, mivel a legmelegebb évszakhoz érünk, a napfordulótól kezdve a monszun igen kellemetlen felhőszakadásai kemény próba elé állítják az ember lelkierejét. Addigra újból erőm teljébe kell kerülnöm, ha nem akarok elpusztulni a rám váró gőzfürdőben. Kényelmi okok miatt felhagytam a mahrattin végzett munkával, energiámat a hindire és a bengálira összepontosítom. Ez bőven elegendő elfoglaltságot és gondot jelent majd a számomra. A sűrű bozótosban sehogy sem sikerül rálelnem a keresett drágakőre. Erőfeszítéseim ellenére nem csak nem haladok, de az a kellemetlen érzésem támadt, hogy inkább hátra felé megyek. Minél jobban igyekszem közeledni a kitűzött cél felé, az annál inkább távolodni látszik. Olyan ez, mint amikor az ember a horizont felé halad, de sosem éri el azt. Adok még magamnak legfeljebb öt, vagy hat hónapot. Ez idő alatt révbe kell érnem. Ha novemberben ugyanott állok, ahol most, feladom. Nem szabad, hogy a makacsságom tévútra vigyen! Még annyi más dolgot el kell végeznem a magam elé kitűzött cél eléréséhez.

Titaliah, 1837. július 19.

Mára már teljesen felépültem. A katonaorvos, akit Lloyd küldött hozzám a múlt hónapban lázrohamom idején, május 10-én újra eljött. Megállapította, hogy jobban vagyok, de nagyon gyengének talált. ízre rendkívül fanyar, őshonos füvekből készült főzetet rendelt nekem. Ez – mindent egybevetve – elég hatásos lehet: visszanyertem az erőmet, és ismét nekiláttam, hogy belevessem magamat a munkába. A kimerültség és kábultság időszaka szerencsére véget ért.
Eljött az idő. Tegnap óta már a monszun tépázza a vidéket, mely a villámlás és mennydörgés közepette fuldoklik az özönvízben. Az igazat megvallva, nem ez a legmegfelelőbb hangulat a kényes munkához, melynek áldozni kívánom magam. De nincs más választásom. Szó szerint apró részekre kell szednem az általam megtanult négy nyelv minden eddig összegyűjtött eleméi, úgy, mintha boncolást végeznék. Hogy milyen eredményt érek el, az sok dologtól függ. Először is attól, mikor hagyom el Titaliah-ot. Be kell ismernem, nem dédelgetek már hamis reményeket, mint azokban az időkben, amikor a tibeti szótáram előszavát írtam. Még mindig szeretnék hinni a rokonságban, azért is utaztam ide, hogy felfedezzem, de ez egyre problematikusabbnak tűnik. Ha valóban létezne kapcsolat, – én úgy látom – már régen felfedhettem volna a bizonyítékát. Igyekszem leküzdeni, hogy a folyamatos kudarcok elbátortalanítsanak, mégis úgy érzem, a sikertelenség végül már kikezdte tántoríthatatlan önbizalmamat.
Mikor egyik körútja alkalmából meglátogatott, Lloyd őrnagy azt kérdezte, értesültem-e a Ladakot érintő, legfrissebb fejleményekről? Fejcsóválásomra közölte, a múlt decemberben Tsepal Nam gyal király titkos delegációt küldött Szabatuba, Kennedy kapitány utódjához, Jeremiah Bryant ezredeshez a Gulab Szingh túlzott területi követelődzései ellen kért segítség ügyében. Azonnal értesítették lord Aucklandot, de ő ismét kategorikusan elutasította a segítséget. Szigorúan Pandzsáb állam belügyéről van szó, jelentette ki. Ez januárban történt. A durva visszautasítás ellenére a ladaki uralkodó hét személyből álló követséget küldött Szimlába, Sir Henry Fanehez, az indiai haderők főparancsnokához. Ok elmagyarázzák, miért érdeke az angol-indiai hatóságoknak, hogy ne hagyják a Szatledzs felső völgye felett jóvátehetetlenné fajulni a történéseket. Úgy tűnik, Fané-re hatott ez a gesztus, valószínűleg javaslatot tett a főkormányzónak, hogy nyíltan ugyan ne avatkozzék bele a konfliktusba, megfélemlítés céljából azonban hajtson végre erődemonstrációt a határ mentén. „Ha kitör ott a háború, azonnal kérni fogom az áthelyezésemet egy harcoló alakulathoz. Ha meg kell halnom, inkább a csatamezőn essek el, mondta Lloyd, mintsem ágyban, reszketve a láztól". Nem hiszem, hogy ez hetvenkedés volna a részéről. Az egyhangú, dicsőség nélküli élet Titaliahban sokkal nyomasztóbb számára, mint a katonás fegyelem a csata hevében. És azt hiszem, kevesebbet is inna, ha idejét hasznosabban, ágyú sütögetéssel tölthetné.

Titaliah, 1837. november 3.

Itt hever az asztalomon Prinsep levele. Nemrég küldte Lloyd őrnagy közvetítésével. Luigi Burlini doktor szeptember 13-i halálát tudatja benne. A doktor hetvenkilenc éves volt, negyvenkét éve érkezett Kalkuttába, és tizenegy éven át töltötte be az Ázsiai Társaság főkönyvtárosi posztját. Két lányt hagyott hátra. Az idősebbik Thomas Wood-hoz, egy polgári hivatalnokhoz ment férjhez, a kisebbik Hall őrnagyhoz, aki a bengáli hadseregben szolgál.
Prinsep közli továbbá, hogy tizenegy személy jelöltette magát az olasz orvos utódjának, ő azonban október 13-án kiharcolta a központi bizottságnál, hogy elsőként engem jelöljenek a főkönyvtárosi posztra. Hozzá teszi, hogy William-Hodge Mill tiszteletes, a Fort William kollégium volt igazgatója, – aki már 1834-ben nagyon jóindulatúnak mutatkozott tiszteletbeli taggá választásomat illetőleg –, határozottan támogatja a javaslatát. A bizottság egyhangúlag úgy véli, én volnék a legalkalmasabb, hogy a doktor nyomdokaiba lépjek. Postafordultával kérik a válaszomat.
Ettől kicsit zavarba jöttem. Egyfelől nagyon csábító az ajánlat, tagadhatatlan tiszteletet jelent irányomban – nem győzök hálás lenni a Társaság vezetőinek –, másfelől azonban továbbra is el kívánom hagyni Indiát, hogy Mongóliába menjek. Az igazi küldetésem még mindig ott vár rám. Hogy időt nyerjek, azt felelem Prinsepnek, hajóra szállók Kalkutta felé, és egy, vagy két hónapon belül megérkezem. Döntésemet akkor ismertetem vele. Miközben várakozom, gondolkozom majd, mi lenne a legkedvezőbb a számomra. Most megyek, és felkeresem Lloydot a rejtekhelyén. Amikor nem az alkohol beszél belőle, jó tanácsokkal látja el az embert. Még igen csak reggel van, bizonyára teljesen magánál lesz. Nem a beszélgetésünk alatt legurított két-három pohár fogja kibillenteni egyensúlyából, annál több kell neki. Főleg most, hogy elmúltak a nagy melegek. Mindenképpen elviszem hozzá a Prinsepnek szánt válaszlevelemet, mielőtt délben visszaindulna a futár.
Amint hazaérek, elkezdem rendbe szedni a dolgaimat. Megpróbálok szert tenni hordárokra, kik visszaviszik a holmimat Krisnaganj mellé. Ott szállók majd hajóra. Tulajdonképpen ugyanazt az utat szándékozom megtenni, mint amelyiken idefelé jöttem. Ez a legpraktikusabb, a legolcsóbb és a legbiztosabb. S úgy vélem, ez lesz a leggyorsabb is, hiszen ezúttal az áramlat irányában haladunk majd. Igaz, a sodrás sebessége csekély, de azért jobb vele, mint ellene.
Magammal viszem Vigne szövegét, amelyet az Iszkardói sziklán talált. Sikerült megfejtenem, s részben helyreállítottam a betűket, még a hiányzó szavakat is. Egyúttal elfogadható fordítást is készítettem. Úgy tűnik, a szöveg Buddha tisztelésre hívja fel az arra járókat, s hogy tanulmányozzák tanácsait, éljenek a Törvény szerint. Végül is, semmi különlegesen eredeti nincs benne. Mindenütt találunk efféle szövegeket, ahol a lakosság buddhista. A kérdéses felirat valódi érdekessége inkább abban rejlik, hogy muzulmán földön fedezték fel. Jelenléte szolgál bizonyítékul arra, amit már tudtunk, nevezetesen, hogy a Baltik, más tibetiekhez hasonlóan korábban buddhisták voltak. Átadom Prinsepnek munkám gyümölcsét, tegyen vele, ahogy jónak látja. Talán majd meg kívánja jelentetni a Társaság folyóiratában.

KALKUTTA

1838-1842

Kalkutta, 1837. december 5.

Tegnap érkeztem vissza Kalkuttába. Az út gyorsabb volt, mint odafelé. A Gangesz főfolyása, a Mahananda, a Baghirathi, majd a Húgli mentén haladtunk. A folyó sodrásának, a vitorlánkat dagasztó északi szélnek, s Húglinál az apálynak köszönhetően végig meg tudtuk tartani a jó sebességet anélkül, hogy a hajósoknak evezniük kellett volna.

Mihelyt megérkeztem, felkerestem Prinsepet. Tudtára hoztam, hogy nagy sajnálatomra nem fogadhatom el Burlini megüresedett helyét, mivel hamarosan Felső-Ázsia felé kívánom folytatni az utamat. Éreztem, őszintén sajnálja a döntésemet, nagy reményt fűzött a hazatérésemhez. De azért nem tűnt haragosnak. Biztosított, addig maradhatok a Társaság épületében rendelkezésemre bocsátott lakásban, ameddig jól esik. Fölösleges elmondanom, míg a folyón hánykolódtunk, mennyit latolgattam az érveket és ellenérveket. Rendkívül sokat vacilláltam egyik vagy másik mellett, s valójában nem is tudtam, miként határozzak. Legalább százszor döntöttem az állás elfogadása mellett, aztán ugyanennyiszer láttam jónak azt visszautasítani. Titaliahot elhagyván egyetlen dologban voltam biztos: két évet elvesztegettem hiába való kutatásaimmal. Ha India nyelveinek tanulmányozása valamire megtanított, hát arra, hogy – korábbi meggyőződésemmel ellentétben – ezek a nyelvek nem állnak rokonságban a magyarral. Semmi kézzelfoghatót nem tudtam leszűrni az egész munkálkodásomból. Nem ebben az irányban kell folytatnom a kutatásaimat! S ha pedig másfelé, az csakis arrafelé lehet, amit „mongóliai útnak" fogok nevezni. Le kell hát mondanom róla, hogy Kalkuttában maradjak, fel kell hagynom indiai tanulmányaimmal: félre kell tennem a mahrattit, a hindit, a bengálit, és sutba kell dobnom a szanszkritot is! Kerül, amibe kerül, fel kell készülnöm a Felső-Ázsia sztyeppéihez vezető utazásra! Ideje, hogy ismét a földrajzi felfedezés váltsa fel a nyelvészeti fejtegetéseket. Ahelyett, hogy egy felső-bengáliai kunyhóban érthetetlen nyelveken töprengenék, folytatnom kell az 1819-ben megkezdett zarándokutamat, melyet sose szabadott volna megszakítanom. Ez volna a bölcs, ésszerű út. Ezért tértem ki tehát a nekem tett csábító ajánlat elől, bármibe is kerüljön ez. Már sosem leszek a neves Kalkuttai Ázsiai Társaság főkönyvtárosa!

Felesleges kicsomagolnom. Semmi másra nincs égető szükségem, mint, hogy megtaláljam a módját, miként jussak vissza észak felé, Tibet irányába. Tibeten teljes szélességében kelek majd át, mígnem elérem a kínai tartományokat, amelyek Mongóliába vezetnek.

Kalkutta, 1837. december 9.

Alig érkeztem vissza Titaliahból, máris egy fiatal orvos, bizonyos doktor William Griffith látogatott meg. Huszonhét év körüli lehet, elmondása szerint a madraszi katonai erők egészségügyi testületének a tagja. Utólag pontosabb értesülést szereztem róla: a gyarmaton már híres trópusi növénytani kutatásairól. Róbert Boileau Pemberton kapitány küldte hozzám. Őt jól ismerem, tagja az Ázsiai Társaságnak. 1834. januárjában, a Társaság ötvenedik évfordulóján alkalmam volt elég hosszasan elbeszélgetni vele. Az főkormányzói hatóság Pembertont egy félig politikai, félig katonai küldetéssel bízta meg a szomszédos tibeti királyságában, Bhutánban. Dr. Griffith kettős minőségben vesz részt a dologban: orvosként és természettudósként. Mindketten nagyon szeretnék, ha elkísérném őket, mivel én vagyok az egyetlen európai, aki folyékonyán beszéli a tibeti nyelvet. A tibeti ismerete annál is inkább szükséges Bhutánban, mivel ott senki nem beszél angolul, vagy más európai nyelven. Jelenlétem szinte elengedhetetlen, nélkülem a küldetés gyakorlatilag halálra van ítélve. Hogyan értetnék meg magukat a kutatók, nem a néppel, hanem a politikai vezetőkkel, ebben a történelem nagy áramlataitól mindeddig távol eső, feudális teokráciában, ha én nem vagyok ott, és fordítom le mondandójukat?

Griffith igyekszik kifejteni előttem ellenállhatatlannak vélt érveit. Az utazás dicsőséget, elismerést hoz majd nekem, ennyivel tartozom az engem oly erősen és hathatósan segítő indiai angoloknak. Továbbá, így megismertethetem magam a tibetiekkel, bizonyára nagy becsben tartanak majd: fél lábbal már Lhaszában leszek, s akkor nem utasíthatják vissza, hogy Tibeten keresztül jussak el Mongóliába. Európa és a tibeti világ közti nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen közvetítőként tűnök majd fel; mi kell még? Őt hallgatván, Bhutánból dicsfénnyel a fejem körül térnék vissza.

Ismét válaszút előtt találom magam. Kellemes volna hálám jeléül az angoloknak szolgálatot tennem. Másfelől viszont, sejtem, ha hajlandó vagyok csatlakozni a Pemberton küldetéshez, azt kockáztatom, hogy esetleg megégetem a kezem, és jóvátehetetlenül kompromittálódom a lámaista hatóságok előtt.

Szükségszerűen tartanának annak, ami nem vagyok: az angol-indiai hatalom politikai ügynökének. A küldetés állítólagos diplomáciai jellege csak ámítás, egy szomszédos, kis ország megfélemlítéséről van szó. Előbb vagy utóbb egy fajta protektorátust kívánnak ott felállítani, arra várván, hogy egész egyszerűen hozzájuk csatolják a területet. Mialatt Griffith úgy tesz, mintha növényeket gyűjtene, vagy valami magas rangú lámát gyógyítana főzeteivel, Pemberton majd fenyegetőzik, veri az asztalt. Rám maradna szavai fordításának félelmetes feladata. Ki volna olyan naiv, hogy azt képzelje, a tibetiek hálásak lesznek nekem ezért a kényszerűen eljátszott szerepért? Egyedül ez a doktor Griffith hiszi, vagy legalábbis próbálja velem elhitetni, hogy részvételem e katonai, diplomáciai komédiában majd egyhangú elismerést vált ki. Bizonyára csalódott, amikor hamis korteskedésére visszavonhatatlan, kategorikus nemmel feleltem. Meg volt róla győződve, hogy hajlandó leszek tüstént szerepet vállalni a színielőadásban, melynek eljátszására udvariasan felkértek. Dicsőséges sikert látott abban, ami inkább siralmas bukás veszélyével fenyeget. Meg aztán, mindent egybe vetve, nem is érek rá. Ez a küldetés csak tovább késleltetné utazásomat. Nem azért utasítottam vissza a főkönyvtárosi állást, hogy a diplomáciai tolmácsét elfogadjam. Jelenlétemre másutt van szükség.

A Pemberton küldetésnek december 21-én kell indulnia, és május végén esedékes visszatérnie. Nagyon remélem, hogy akkorra én már igen messze leszek.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (2)

Titaliah, 1836. december 5.

Sajnos, Hodgson válasza a kérdésemre elutasító. Ha betérek hozzá, nem indulhatok tovább Lhászába. Az út valóban létezik. Utazók is, akik igénybe veszik. Ezek azonban nem lehetnek európaiak. Kizárólag nepáliak léphetik át a határt, csak ők juthatnak el a tibeti fővárosba, ahol rendszerint kereskedelemmel, kézműveskedéssel foglalkoznak. A kínai hatóságok egyetlen európait sem engednek Tibetbe, se Nepálon keresztül, se más útvonalon. A tilalom megfellebbezhetetlen. Azt, aki megpróbálja kijátszani, vagy tudomást sem vesz róla, könyörtelenül visszafordítják. Röviden: ha Katmanduba megyek, vissza is kell térnem onnan. így már másként fest a dolog. Annyi bizonyos, hogy alkalmam adódna személyesen is megismerni a tibeti kéziratok fáradhatatlan gyűjtőjét. Mennyi fejtörőt küldött nekem, mikor az Ázsiai Társaságnál voltam, és milyen nagymértékben gyarapította Európa buddhista gyűjteményét! Ugyanakkor utazásom így újra derékba törne. Lehetetlen már, hogy ne arra menjek! Vajon meglelem valaha a módját, hogy eljussak Felső-Ázsiának erre a féltve őrzött, olyannyira óvott részére, ahol valószínűleg a népem bölcsője található? Személyes szabadságom korlátozását érzem e távoli területekre való utazásom akadályoztatásában, és egyúttal az onnan származó magyar nemzetségem megsértését is.
Nem sokkal azután, hogy letelepedtem Titaliahban, kaptam néhány sort Prinseptől. A Geoffrey-Thomas Vigne brit kutató által 1835 szeptemberében Baltisztán fő városa, Iszkardo mellett felfedezett három feliratra irányítja a figyelmemet. A nekem elküldött másolatok nem tették lehetővé, hogy bizonyossággal állítsam: tibeti szövegekről van szó, – noha ez volt a legvalószínűbb feltételezés. A jelentésüket sem tudtam visszaadni. Prinsepen keresztül arra kértem Vigne-t, az előtte álló második baltisztáni utazásakor készítsen pontosabb másolatot az Iszkardo szikláin felfedezett feliratokról. Meg kell jegyeznünk, hogy bár a Balti nép tibeti eredetű, vallását tekintve muzulmán. A XVI. század végén, a kasmíriak térítették át a bakikat a síita iszlámra, minek utána azok Mohammed méltó követőiként igyekeztek ledönteni minden buddhista műemléket, és -híres bálványt. A sziklafeliratok sem kerülték el neofita buzgóságukat, ez magyarázza a Vigne által feltárt dokumentumok igen rossz állapotát.
Tegnapelőtt újabb postát kaptam Kalkuttából, ezúttal nagyon pontos fakszimiléket. Mivel azonban a szövegeket kalapáccsal szándékosan megrongálták, – néhol majdnem teljesen kivésték – nem vagyok benne biztos, hogy sikerül őket megfejtenem. Pillanatnyilag csak annyit állíthatok bizonyosan, hogy tényleg tibeti nyelvű feliratokról van szó. Igazság szerint úgy tűnik, a három szöveg közül mindössze az egyiket tudom majd összerakni, azt tudniillik, amelyik a Sákjamuni Buddhát ábrázolja, s amelyiket egy alacsony dombormű alá helyeztek. A másik kettőt olyannyira megrongálták a képromboló kezek, hogy – a pusztítást túlélt néhány betű vagy betűtöredék kivételével – nem is remélhetem helyreállításukat. Mindenesetre úgy érzem, Vigne azért szép fejtörőt küldött nekem. Ha lesz rá időm, tanulmányozom, és megpróbálom lefordítani.
Tegnapelőtt megkaptam Prinsep második levelét. Ebben arról értesít, hogy doktor Archibald Campbell, kihasználva egy nepáli küldöttség kíséretéből adódó fővárosi tartózkodását, benézett az Ázsiai Társasághoz, hogy meglátogasson. Nem tudta, hogy elhagytam Kalkuttát. Mély sajnálatát fejezte ki,
amiért nem találkozhattunk. Elmondta, a legszebb emlékeket őrzi a Kennedy kapitánnyal együtt eltöltött perceinkről, mind Szimlában mint Szabatuban. Igen megérint, hogy a kedves doktor vette a fáradtságot, és felkeresett, így juttatva egyértelműen kifejezésre vágyát, hogy viszontlásson. Remélem lesz még alkalma Kalkuttába jönni, amikor én is itt leszek. Mert ami engem illet, már szó sem lehet róla, hogy Katmanduba menjek.
Átvittem Lloyd őrnagyhoz a Prinsepnek írt válaszomat, és ott is ragadtam egy időre. Érzem, örömet okoz neki, hogy másról is társaloghat velem, mint parancsokról, rendelkezésekről; ellentmondást nem tűrő hangján katonáival egyébről sem beszél. Alig ültem le, már elő is kapott egy üveget, pedig tudja, hogy nem nyúlok mérgező italaihoz. Fanyar arccal kitöltött nekem egy pohár forrásvizet, majd magának – már elégedetten – első teli pohár – nem is tudom, melyik brandyjét. Olyan gyorsan hajtotta fel, hogy csak a színét tudtam megállapítani. Ezután végigsimított a bajszán, s nekem úgy tűnt, határozottan jobban érzi magát. Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy azon nyomban újabb pohárral töltsön magának. A beszélgetés folyamán tudatta velem: március 4-én megérkezett az új főkormányzó, Sir George Edén, Auckland első lordja. Sir Charles Metcalfe, egy év ideiglenes kormányzás után adta át neki a helyét, jóllehet, Indiában mindenki meg volt róla győződve, Metcalfe-ot véglegesen kinevezik majd. Lloyd úgy véli, tényleg ki is nevezték volna, ha a Tiszteletre méltó Társaság urai nem veszélyes bonapartistaként könyvelték volna el. Az otthonában fellelhető, a „korzikai vihar"-ra vonatkozó minden tárgyra kiterjedő gyűjtési hóbortja végzetes is lehetett volna a számára. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a valódi magyarázat. Napóleon huszonegy éve nem uralkodik, sőt, tizenöt évvel ezelőtt meg is halt Szent-Ilona szigetén. Metcalfe úgy gyűjtötte a napóleoni emlékeket, mint más a pénzérméket, képeket, művészi alkotásokat. Ez egy teljesen ártatlan hóbort, véleményem szerint nem kerülhetett a főkormányzásába, melyet minden körülmények között teljesített. A valódi ok az igazgatók abbéli óhajában keresendő, hogy lord álljon az angol-indiai közigazgatás élén, mint ahogyan ez mindig is volt Warren Hastings távozása óta. Anglia olyan demokrácia, ahol az arisztokráciát tisztelet övezi.
„Ha már gyűjtőkről beszélünk, mondta Lloyd, tudja, ki volt az a Barré Latter őrnagy?". „Ez a név nekem semmit nem mond, feleltem. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna". „Nahát, Lattertől ered a Szerampurban Carey és Marshman által publikált tibeti szótár. Nem tudta?". Hát ezt tényleg nem. Azt hittem, egy Schroeter nevű porosznak tartozom hálával ezért az igen rossz ízlésű ajándékért. „Téved. Schroeter azért telepedett le itt, mert az elődöm éppen Barré Latter volt. Megéri, hogy elmeséljem önnek ezt a történetet, Önnek, ki maga a megtestesült tibetisztika.
Latter személyes vagyonnal rendelkező, dúsgazdag katonatiszt volt. Mivel legalább annyira unatkozott ezen a Titaliah-i helyőrségen, – hol nincs egy megvívandó ütközet, nem dördül el ágyúlövés – mint én, az az ötlete támadt, keleti kéziratok gyűjtésével fogja szórakoztatni magát. Jóllehet, nem volt keletkutató, és képtelennek is látszott az általa egyfajta megszállottsággal összegyűjtött ritka dokumentumok eszmei értékét felmérni, ideje nagy részét mégis azzal töltötte, hogy igyekezett felkutatni csillapíthatatlan szenvedélyének tárgyait. Sikerült is ezekből összegyűjtenie több mint egy tucat ábécé szerint íródott, sok száz darabot. Egy sort sem tudott elolvasni belőlük, de mindegy is volt neki. Megelégedett azzal, hogy a barátainak mutogassa őket, vagy a könyvtár e szegletében, ott, Ön mögött nézegesse őket. Nem tartalmuk, hanem méretük szerint rendezte el őket. Mekkora ökör! Még azt se tudta, hogy a „drága gyermekei" – ahogy az írásokat nevezte – miről is szólnak valójában.
Márpedig egy nap, 1816 vagy 1817 körül, a Terájban székében hosszában az egysége által vívott Nepáli háború után, valamelyik kutató ügynöke felkereste. Közölte vele: a Tibetbe és Nepálba menekült olasz kapucinusok Patnában nyitott kolostorában, ahol azóta spanyol kapucinusok laknak és kórházat létesítenek, egy fiók mélyén, ismeretlen nyelven íródott kéziratra bukkantak. Latter ereiben – azt hiszem –, még körbe se futott a vér, azon nyomban útnak indult, hogy maga tájékozódjon arról, amit jeleztek neki. Néhány nap múlva úgy hozta haza értékes terhét, mintha oltári szentséget szorongatna a kezében. A felesége mesélte el nekem a jelenetet. Azt mondta, Latter tekintete teljesen átszellemült, örömében nem tudta, hová legyen. Hozzájutott egy... olasz kézirathoz! De ez nem olyan kézirat volt, mint a többi. Ez egy olasz-tibeti és tibeti-olasz szógyűjtemény, Orazio della Penna di Billi tisztelendő úr, olasz kapucinus, a közép-tibeti küldetés prefektusa készítette hosszú Ihászai tartózkodása alatt, 1716 és 1745 között. A szerzetes annyi tibetit gyűjtött maga köré, hogy vállalkozhasson a római hitvédő írások megfogalmazására. Ezekben a buddhista tételeket igyekezett cáfolni, és rávilágított: a kereszténység az egyetlen igaz hit. Hogy ez sikerüljön neki, fáradtságot nem sajnálva hónapokon, éveken át módszeresen vetett egybe minden tibeti szót – melynek fel tudta fedni az értelmét – saját nyelvének szavaival. A kincsvadász elkápráztatott képével Latter az olasz szerzetes közel negyed évszázadon át tartó munkájának gyümölcsét hozta el Titaliahba.
Kezdetben, mint a többi szerzeménye esetében, megelégedett azzal, hogy a könyvtárában rendezgesse a dokumentumot, és üdvözült tekintettel nézegesse. Egészen addig a napig nem gondolt vele másra, amíg egy látogató fel nem hívta rá a figyelmét: egy ilyen dokumentum megérdemli a tanulmányozást, hiszen a tibeti nyelv még teljesen ismeretlen. Azt kellett hát elkövetni Orazio atya szövegével, amit a francia Champollion tett nemrég a rozettai kősziklával az egyiptomi hieroglifák esetében. Magyarán, az olasz egyezményes szómutató segítségével határoznák meg a megfelelő tibeti szó jelentését, és így megszerkeszthetnék az első tibeti szótárt, még ha az nem is lenne teljes, hanem hiányos, sőt helyenként hibás. Latter hagyta magát meggyőzni, és a kéziratot végrendeletében a tanárai közt számos tudós keletkutatóval ékeskedő kalkuttai Bishop's College intézetre hagyta. Ezután áthelyezték Purniahba, és alezredesi fokozatba léptették elő. Mivel régóta kizárólag a pezsgőnek és pálinkának élt, nemsokára bele is halt: mocsárlázroham vitte el. Pontosabban, orvosai a halálát félfontnyi kalomellel magyarázták. Özvegye átengedte a hagyatékot a püspök kollégiumának, és többet nem hallott felőle. A kézirat felügyeletére kijelölt könyvtáros nemigen foglalkozott a dokumentummal, az érdektelen régiséget a polcok mélyére dobta.
Még most is biztosan ott heverne, ha csoda nem történt volna. Ceylonból jövet, egy reggel Friedrich-Christian-Gotthelf Schroeter német lelkész szállt partra Kalkuttában. Jelentkezett a város püspökénél, és tájékoztatta abbéli óhajáról, hogy a himalájai lakosságot keresztény hitre térítené. Ez bizonyos szintű, az e népek által beszélt nyelv ismeretét, más szóval a tibetiét feltételezi, jegyezte meg a püspök. Márpedig, akkoriban ezt a nyelvet teljes titok övezte. A legjobbnak az tűnt, ha a Schroeter tiszteletes először ennek a senki által nem ismert, titokzatos nyelvnek a tanulmányázásához lát hozzá. A püspök azt tanácsolta, menjen el a kollégium könyvtárába, hátha talál ott véletlenül valami művet, amely alkalmas lenne a kutatás elindítására. Ez volt a mindent eldöntő zseniális húzás, afféle, mint Kolumbusz Kristóf híres tojása. Schroeter úgy fedezte fel szekrénye mélyén Orazio della Penna kéziratát, mint az egyiptológusok a múmiákat a fáraók sírkamrái mélyén. Azon nyomban magához vette, és a püspöktől, – ki igen meglepődött, mikor hallotta: tudtán kívül ilyen ritka tárgy birtokosa – meg is kapta az engedélyt, hogy hittérítő küldetése előtt magával vigye tanulmányozás céljából. Amint Schroeter értesült róla, hogy a kézirat egy Titaliah helyőrségbéli tiszt hagyatéka, elhatározta: feljön, és letelepszik itt, hogy minden szabadidejét nyelvészeti kutatásainak szentelje. Kinevezték a helyőrség tábori lelkészének, ami tisztán formális kinevezés. Mellém került, a legnagyobb hitetlen mellé; hiszen én fittyet hányok Istenre, az itt szolgáló összes katona meg muzulmán bengáli! Ezek a fafejek azt hiszik, ők vannak az igaz hit birtokában. Kizárólag a Korán szerint ítélnek, pedig soha nem is olvasták: írástudatlanok. Naponta ötször, a katonai gyakorlatok kellős közepén szalemalejkuznak, és semmi pénzért nem hajlandók disznóhúst enni. Nyilvánvaló, egy ilyen  fajta táborlelkészséggel Schroetert nem fenyegette az a veszély, hogy túlhajszolja magát. Bölcsen kezelte a dolgot: engem nem is igyekezett megtéríteni, és semmilyen kapcsolata nem volt a katonákkal. Végül már boldognak tűnt, hogy ilyen sétagaloppot talált magának. Napjait Orazio atya szótárának boncolgatásával töltötte: az olasz szavakkal szemben német szavakat helyezett, mint azokban a társasjátékokban, ahol egyik szót a másikkal kell helyettesíteni.
Mikor egy szórakozott pillantást vetettem a munkájára, megjegyeztem, hogy kedvezőbb volna az olasz szógyűjteményt inkább angolra fordítania, mintsem az Indiában szinte teljesen ismeretlen német nyelvre. Schroeter ebbe szívesen beleegyezett, bár hozzátette, ez tovább bonyolítja feladatát, hiszen még olaszul sem tud. Természetesen, ha egy általunk alig ismert nyelv segítségével akarunk lefordítani egy alig ismert és egy másik, egyáltalán nem ismert nyelvet, az eléggé kockázatos vállalkozás. Schroeter mégis elfogadta tudatlan ártatlanságomban tett felhívásomat. Miközben a verandán legyezgettem magam és whiskyt kortyoltam, figyeltem, hogyan izzad aggodalmas arckifejezéssel, mély barázdákkal a homlokán fordítása felett: nagy, teuton fejében reménytelenül kutatta a jönni nem akaró szavakat. Én vagyok rá a tanú, hogyan merült el az őrült kínban, hogy rossz angolra fordítsa a katolikus szerzetes olasz handabandáját, és kitartó munkája során ez az én szász tábori lelkészem hogyan hatolt a tibeti nyelv titkaiba. Végül már szánalmat éreztem iránta. Nem aludt. Magában és álmában is beszélt. Az együtt elköltött ebédkor elfelejtett enni. Ha töltöttem neki a madeira borból, azt felelte, iható a bordóim. Marhasültjeim nem voltak rá nagyobb hatással, mint az utolsó curry-s bárány. Végül elvesztettem a türelmemet. Rendreutasítottam, mint ahogy tizedeseimmel tettem volna: hagyja már abba ezt a komédiát! Semmi értelme ekkora fejtörést okoznia magának azért, hogy a hegyekbe menjen megtéríteni azokat a tetves barbárokat! Azok még csak nem is emberi lények! Odacsaptam az asztalra, mondtam néhány wales-i szitkot. Persze, nem értette őket. Kikeltem az ellen a nevetséges mánia ellen, amely arra készteti a fehér embert, hogy ezeknek az átkozott vadembereknek az átkozott nyelvjárásait tanulja ahelyett, hogy inkább a nyomorult pogányok tanulnák meg a mi szép angol nyelvünket, mely – mint azt mindenki tudja – a legszebb a világon!
De hiába háborogtam. Kirohanásom ugyan pillanatnyilag kizökkentette Schroetert a kábulatból, másnap mégis ugyanúgy folytatta a gályamunkát. Annyira belekeseredett, hogy egy reggel önkívületben találtam rá: magas láz áldozata lett. Se érvágás, se a hashajtás nem hozott gyógyulást. Az amúgy erősnek tűnő szervezete feladta a harcot. Befejezetlenül hagyva munkáját anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét, rövid haláltusa után, 1820 júliusában hunyt el. A falu északi részében, az innen háromszáz yardnyira fekvő temetőben hántolták el. Ha kilátogat oda, látni fogja a nevével kifaragott sírkövet.

Lord Amherst

De mi legyen ezeknek az olasz, tibeti, angol, német nyelvek keverékével firkantott oldalaknak a sorsa? Tanácskoztam Latter őrnagy özvegyével. Ő azt javasolta, forduljak a szerampuri baptistákhoz. Azonnal értesítettem doktor Carey-t, hogy birtokomban van egy kézirat, amely valószínűleg érdekelné. Nemsokára, egyik hittérítő körútja folyamán meg is látogatott. Ez az ördögi fickó rendszeresen jár a hátországba, ahol a mondókája iránt teljesen közömbös népekhez intéz beszédet, prédikál, hirdeti az igét. Megmutattam neki szegény Schroeter füzeteit. Anélkül, hogy bevallotta volna, hogy egy árva kukkot sem tud tibetiül, zsebre vágta az iratot, megköszönte, majd visszaindult, hogy tovább prédikáljon, és hirdesse az igét. Aztán 1826 júniusában egy nap elképedve hallottam: a szerampuri baptisták megjelentették az én tábori lelkészem befejezetlen művét. Náluk ez bevett szokás. Évek óta adnak ki szótárakat, nyelvtankönyveket, mint pék a péksüteményt. Bengáli, telugu, tamil, malajalam után tibetit miért ne? Nem volt módomban megítélni meggondolatlan misszionárius lelkesedésük újabb gyermekét, ahhoz azonban elég közelről figyeltem vajúdását, hogy tudjam, rendelkezik minden olyan hibával, amely a korai születésből ered. Legalább ennyire meglepett a következő évben a hír: rendelettel függesztették fel e vetélésnek a sokszorosítását, és lord Amherst Őfensége egy bizonyos magyar nemzetiségű Kőrösi Csoma Sándort bízott meg azzal, hogy a neki megfelelő módon az ügyet kezébe vegye.
Íme hát, drága barátom, a történet, melyet el akartam önnek mesélni. Ezen a helyen született az ön saját munkáinak is majdnem véget vető szótár. Annál is inkább sajnáltam volna, mert ez megfosztott volna attól az örömtől, hogy önt megismerhetem".
S ekkor újabb pohárral töltött kedvenc italából.
Nagyokat lépve a kunyhómhoz vezető, elefántnyi fűben megbúvó szűk ösvényen, majd a sűrűben, hol tigrisek lapulnak, eltűnődtem azon, amit Lloyd mesélt az imént. Tehát a kalkuttai anglikán püspök a német lutheránus papot bízta meg egy olasz katolikus szerzetes tibeti szószedetének fordítási feladatával, melyet aztán az angol baptisták, indiai tőkével dán közbeékelt területen tettek közzé, hogy hátráltassák a szótár sikerét, és amelyet időközben egy erdélyi magyar származású osztrák állampolgár készített el a kormány és az Ázsiai Társaság megbízásából. Jobb szó híján, én is részese lettem ennek a nagy bonyodalomnak. Elképedtem. A valóság túlszárnyalt minden elképzelhetőt.

Titaliah, 1837. január 21.

A téli évszak itt az idegenforgalomé. Decembertől megsokszorozódnak az erre elhaladók. Kereskedők, utazók, földrajztudósok, hivatalnokok; angolok, indiaiak haladnak át Titaliahon, hogy Dél felé igyekezzenek, vagy ellenkezőleg: fel, Északra. A kellemesebb, sőt határozottan frissebb időjárás megkönnyíti a közlekedést, melyet a meleg, majd a monszunesők később már megnehezítenek, mígnem az év többi időszakaiban teljesen lehetetlenné teszik az átutazást. Nemrég láttam egy kutatócsoportot Punkabari, Kurseong és Dardzsiling felé menni. Azt mondták, először a Mahananda folyását követik Sziliguriig, majd belevágnak a dzsungelbe a Balasan folyó mentén. Küldetésük abból áll, hogy felmérjék egy éghajlati állomás felállításának esélyeit Dardzsilingben, vagy a környéken, olyan magasságban, ahol az időjárás körülbelül az európai átlagnak megfelelő. Egy hete újabb csoport jelent meg. Ők olyan helyek felé igyekeztek, ahol kínafát ültethetnének; helyben kívánják előállítani a kinint. Mivel ezen elcsodálkoztam, megerősítették, e célra közvetlenül a Teráj feletti terület éghajlata a legkedvezőbb. Emlékeztettek rá: a kínafa a perui őserdőkből származik. Tegnap, megint más agronómusok a Himalája első leejtőin vizsgálták teacserjék ültetésének a lehetőségét. Mindennap rengeteg embert látok elhaladni erre, beleértve a különböző felekezetek zarándokait.
Ma osztrák honfitársam, Anton Troyer látogatott meg. Mielőtt végleg itt hagyná Bengáliát, kedvtelésből a környéken kirándulgat. Utána Bécsbe szándékozik menni, de nem maradna ott. Párizsban akar letelepedni, hogy a Silvestre de Sacy és Eugéne Burnouf kettős irányítása alatt ott működő Ázsiai Társaságnak dolgozhasson. Ő adta tudtomra, hogy elhunyt Jules Klaproth másfél évvel ezelőtt Párizsban. A neves porosz tudós a francia fővárosba száműzte magát, és akárhányszor hívták, nem tért vissza Berlinbe. Troyer közölte továbbá, hogy 1835. március 2-án elhunyt a Magyarországon I. Ferenc-ként emlegetett II. Ausztriai Ferenc. Abszolutista uralkodó volt, a magyarok és a szabadelvűek ellensége, a Szent Szövetség és a legnehezebbfejű reakció megtestesítője. Utódja, I. Ferdinánd se sokkal többet ér. Gyönge uralkodó, kormányozni képtelen. A császárság valódi ura továbbra is Metternich. Hatalma alig gyöngül attól, hogy az Államtanácsban jelen van belső ellensége, Kolowrat gróf, és Habsburg Lajos főherceg. Ettől a csapattól nincs mit remélni. Egyébként, nemrég elhatározták, hogy hazaárulás vádjával pert indítanak az Erdélyben a nemzeti megújhodás mintaképének tekintett Wesselényi Miklós gróf ellen. Az az érzésem, sötét napok várnak ránk, mind Magyarországon, mind Erdélyben. Milyen kár, hogy nem válhatunk ismét független királysággá! Mind ezt szeretnénk, de hát képtelenek vagyunk rábírni akaratunkat a bécsi korlátolt, bizalmatlan, ellenséges kancelláriára.
Kihasználom még Troyer látogatását, és más hírek felől is érdeklődöm. Hiszen évek óta nem igen tudom, mi történik Európában. Azt mondja, Angliában 1830. óta IV. Vilmos a király. Szeszélyes, reakciós személyiség, a whigek és a toryk egyaránt igyekeznek pórázon tartani. Valójában az angolokat a miniszterelnök, lord Grey és külügyminisztere, lord Palmerston kormányozzák. Az ő igen erős személyiségük uralja a politikai és diplomáciai színteret. Franciaországban, ugyanattól az évtől az Orleáni hercegi ág trónra jutott leszármazottja uralkodik. „Polgárkirálynak" hívatja magát, és szakított a Bourbonok fényűző hagyományával. Spanyolországban a becstelen VII. Ferdinándot II. Izabella követte a trónon. Erről Don Jósé Hezeta szavait jutnak az eszembe. Azt mondta, mihelyt Ferdinánd eltűnik, visszatér hazája szolgálatába. Mostanában kellett tehát elhagynia Indiát. Ő, ki egy tengerentúli spanyol gyarmaton született, bizonyára szomorúan figyelte, amint a spanyol dél- és közép-amerikai gyarmati birodalom kártyavárként omlik össze a számos új, és törékeny köztársaság javára. Végül Troyer még közölte, hogy 1825-ben meghalt Sándor cár, kit a trónon a – szó legszorosabb értelmében véve – tekintélyelvű uralkodó, I. Miklós követ. Mennyi változás, mióta keletnek indultam! De hát ez nem meglepő. Több mint tizenöt éve történt.

(Folytatjuk)