BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (8)

A HIMALÁJÁBAN
1823-1830

Srinagar (Kasmír), 1823. május 1.

Normantas Paulius. Csoma Sándor nyomában
 (fotó)

Sajnálkozva indultam el Lehből George Trebeckkel, hogy nem tudtam bevárni Ghulam Háider Hant. Múlt év november 7-et mutatott a naptár. További időhúzás Ladákban azzal a veszéllyel járt volna, hogy nem tudunk télre lejutni Kasmirba. A hágók, melyeket át kell szelnünk, nagyon magasak, és nevezetesen a Zodzsi hágót általában elzárja a hó november vége felé, de december elseje táján már biztosan. Nem tudhattuk, hogy afgán társunk mi okból késik. Arra kellett gondolnunk, hogy a háborgó elemek tartóztatták fel az úton Szabatuból jövet. Tudtuk, hogy a Himalája világának errefelé milyen végletes az éghajlata, és bizony féltettük az életét.
Egyébként ez a rettentően brutális éghajlat űzött el minket is Kasmir szelídebb tájaira, hogy ott vészeljük át ezt az időszakot tavasz jöttéig. Nem egyedül vagyunk így ezzel. Mindenki, aki csak teheti, még a legedzettebb ladakiak is, sietve ereszkednek le a szomszédos völgyekbe nyugat és dél felé, hogy mérsékeltebb időjárási viszonyok közt húzzák át a telet. Ebben a hidegben, ahol már egy hónapja minden jéggé dermedt, nehéz elképzelni, mi várna ránk, ha végzetes könnyelműségből továbbra is itt időznénk, Lehben.
Trebeck ragaszkodott hozzá, hogy hátaslovon menjünk, mert errefelé azt tartják, hogy európai uraknak nem való gyalogosan közlekednie. Persze aki azt hiszi, hogy a lovaglás itt valami örömteli passzió, az mélységesen téved. Ladákban az utak állapota olyan, hogy a kényelem, amit a ló jelent, csak közönséges csalétek, mert hamarosan kínos megpróbáltatást jelent. Ősz végén már erős hideg van, és mozdulatlanul ülni a lovon, amely nem tud sem ügetni, sem vágtázni, még csak növeli a kínt. Trebeck már énelőttem rájött erre, és csakhamar le is szállt a lóról, nem törődve, hogy lerombolja ezzel tulajdon tekintélyét, és inkább az állat mellett kutyagolt, hogy felmelegedjen, vagy pontosabb kifejezéssel szólva, hogy ne fagyjon halálra. Az biztos, hogy az éles szikladarabokkal, a görgő kavicsokkal, és a lépteink alatt összeomló homokkal fedett öszvérúton való járás nem kéjutazás, különösképp, ha szélben, kavargó porban, hóban teszi az ember. De mégis jobb, mint az elviselhetetlen rázkódás a lovon, mert ez lefelé, felfelé egyformán küszködik az úttal, és arra kényszeríti az embert, hogy görcsösen akassza a lábát a kengyelbe, és kapaszkodjon meg jól a nyereg-kapába vagy a ló sörényébe, de közbe ne ficánkoljon, egy pillanatra se lanyhuljon a kitartása. Ezért volt, hogy szégyenszemre, fehér ember, úriember létünkre, mégiscsak gyalog tettük meg az út négyötödét, és beértük, hogy fogjuk a kantárt. Az egyedüli előny mindebből csak az volt, hogy nem nekünk kellett cipelni a csomagokat, de hát az enyém amúgy is olyan könnyű, hogy nem sokat nyom a latba.
A kasmiri tájak láttán, melyek most is zöldelltek még, újra felvidámodtunk, és nagy kő esett le a szívünkről, hogy nem kell félnünk a zordon téltől, melynek foglyai vagyunk egy Isten háta mögötti zugban. Csakugyan az utolsó pillanatig attól tartottunk, hogy zárva találjuk a Zodzsi hágót, és félelmünk nem is volt alaptalan, mert az utolsók közt lehettünk, akik áthaladtak rajta. Másnap tudtuk meg, hogy éjszaka hóvihar tombolt. Nagyon itt volt már az ideje, hogy kiláboljunk ebből a szörnyű helyzetből.
November 26-án érkeztünk Srinagarba, és először is egy nagy villa első emeletén helyezkedtünk el, amelyet Diwan Moti Ram, a régió kormányzója bocsátott Moorcroft és expedíciójának a rendelkezésére, Randzsit Singh kifejezett parancsára. Ez a villa a Jhelam folyón átívelő, butikokkal szegélyezett hídtól kissé északabbra található. Kertjét a Bjari Nambal nyugati partja mossa, mely nem is egy tó, hanem inkább a várost átszelő számos csatornának egy kiszélesedett ága. Igen kellemes hely lenne, csak ne volna olyan nedves.
A szobában, ahol laknom kellett, hamar elraktam azt a néhány holmit, melyet a magaménak tudhattam, hogy aztán annál gyorsabban nekilássak a tibeti nyelv tanulásának, persze könyvből, és hangosan ismételgettem az Abdul Latiftól tanult mondatokat, hogy jól az emlékezetembe véssem őket. Listákat készítettem a „Tibeti ábécéskönyvében talált szavakból, anélkül, hogy közben tudtam volna, hová sorolhatom a szószedetet, az élő nyelvbe vagy az irodalmiba, mert a kettő közt igen nagy a különbség, még ha nem is számítjuk a különféle nyelvjárások sajátos fordulatait. Be próbálok hatolni a nyelvtani szabályok működésébe a gyakorlatban, és összehasonlítani ezeket a már ismertekkel, de hát nem jár mindig sikerrel, ettől, úgy érzem, még messze vagyok. Igazat megvallva sokat küszködök evvel a nyelvvel. A kevés lecke, amit kaptam, nem elegendő, hogy egy úgy-ahogy összefüggő képet alkossak ennek a közösségnek a sajátos nyelvi eszközeiről, melyek nem kapcsolódnak semmilyen más kifejezési formákhoz. De mégsem vesztem el a reményt. Moorcroft tudatta velem, hogy Ladakból történt távozása előtt ígéretet kapott a főminisztertől, hogy egy tanult ladaki embert ad mellém, aki megtanít majd a nyelvtani szabályokra, és elmagyarázza sajátosságait. Biztos vagyok hát, hogy nem vesztegetem hiába az időt, ha most ezeknek az előtanulmányoknak szentelem magam.
Öt hónapon át szakadatlan kitartással, egyedül ennek éltem. Bezárkóztam a szobámba, és vendéglátóim tanulmányútjain se vettem részt, sőt még az étkezések idejére se csatlakoztam mindig hozzájuk. Akadt azért így is egy-két fontos kivétel. December 25-én együtt ünnepeltük a Karácsonyt egy csaknem igazi puding körül, melyet a kasmiri szakács készített Trebeck receptje szerint a nem éppen hagyományos hozzávalókkal, amelyeket innen-onnan össze tudott szedni. Február 2-án Ghulam Háider Hán megérkezésének örömére ültünk össze, mikor már nem is vártuk. A bátor afgán holtfáradtan, lesoványodva, szakadt ruhában toppant be, és kezdte mesélni kalandjait, mert amikor Lehben voltunk, már nem tudott időben csatlakozni hozzánk, a Spiti átjárót teljesen elzárta a hó. Két hétig egy kolostorban volt kénytelen meghúzni magát, és csak aztán folytathatta útját. Mikor eljutott végre Lehbe, ott tudta meg, hogy néhány napja elhagytuk már Trebeckkel a helységet. Persze nem akart a tél foglya lenni Ladakban, ezért úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, és nekivág az útnak, pedig az évszak nagyon előrehaladott volt már. Sikerült is eljutnia Drasz községbe, melyet én is jól ismerek, mert ott találkoztam Moorcrofttal, és együtt töltöttük az időt múlt év júliusában. De kitört a vihar, és tíz napon át ott rostokolt, elzárva a világtól. Lehetetlen volt a kijutás. Egy teljes hónapig kellett várnia, hogy el merjen indulni két teherhordó és öt lapátos kíséretében, akik felszabadították előtte az utat. Persze a mostoha körülmények közt csak igen lassan haladtak, és három napra volt szükségük, hogy elérjék a Zodzsi hágót. Az utazók közül, akik élni kívántak a nem várt szerencsével, és hozzácsatlakoztak, ketten fagyhalált haltak, egy harmadik meg szakadékba zuhant. Szerencsére a hágóról leérve egy kis kunyhóra bukkantak, ahonnét nem hiányzott a tűzifa se. A túlélők átfagyva, kimerültén, kiéhezve megpihenhettek, és ehettek egy harapásnyit. Aztán újra indult az erőltetett menet, egész a Srinagar völgyig. Bár semmi remény nem fűződött már hozzá, Ghulam Háider Hánnak sikerült megmenekülnie. Társaim és én, hurrával fogadjuk, szorongatjuk a kezét, megveregetjük a vállát, és gratulálunk a hőstetthez. A Moorcroft-expedíció most újra teljes. Másnap, mihelyt felébred, Ghulam Háider Hán első kérdése: „Mikor indulunk?" A fáradhatatlan harcosnak, aki szembenézett százszor a halállal, hogy mielőbb csatlakozzon vezéréhez, egyetlen vágya, hogy folytassa a küzdelmet. Kitartásom láttán Moorcroft meg volt győződve róla, hogy bennem talált rá, akit már oly régen szeretett volna megismerni. Kért, hogy látogassam meg első emeleti lakásán, a villa központi részében, hogy közölje, egy szabályos szerződést akar kötni velem, mely szerint ellát pénzzel és ajánlólevelekkel. Egyben levelet intéz Horace H. Wilsonhoz, a Bengáli Ázsia Társaság titkárához, akinek kifejti szándékomat, és arra kéri, hogy küldjön számomra különböző nyelvű, főként latin szótárakat és nyelvtanokat. Megerősítette ígéretét, hogy Ladakba való visszatérésemkor egy tudós láma vesz majd a szárnyai alá, a főminiszter barátja, aki vállalja az oktatásomat. Hála ennek a sok segítségnek, gyors haladást érhetek el, és nagy tempóban szerkeszthetem tibeti szógyűjteményemet, hogy felső-ázsiai utam ne szenvedjen egy évnél nagyobb halasztást. Részemről vállaltam, hogy elvégzem a kért munkát, és befejezésekor átnyújtom neki. Ha eltávozna időközben az élők sorából, úgy közvetlenül az indiai angol kormánynak juttatom el, az egyezségnek megfelelően. Március 24-én írtuk alá.
Öt hetet időztem még Srinagarban, javítgattam, kiigazítgattam a feljegyzéseimet, mintha egy vizsgára készülnék, de nyugtalankodtam egy kicsit, hogy egymagamban kell megbirkóznom egy olyan terület nehézségeivel, mely egyelőre még teljesen idegen a számomra. A tegnapi és mai nap a csomagolással telt el. Most súlyosabb a málhám, mint általában, mert élelemmel, ruhaneművel, lábbelikkel és takarókkal is el vagyok látva, s még könyveket, füzeteket is viszek magammal. Örmény álruhámat a szemétbe dobtam, mert már rongyokban lógott, és új öltözetemet húztam fel, mellyel jószívű vendéglátóm volt szíves megajándékozni, nehogy még szégyent hozzak rá, mikor bemutatkozó látogatást teszek nevében a főminiszternél. Keleti szokás szerint, Mir Izzet Ullahhal még külön is elhalmoztak ajándékokkal a főméltóságú személy számára, akinek ezzel nyerhetem meg valószínűleg a kegyeit. Másnap hajnalban már el is hagyom a villát és rokonszenves lakóit nagy sajnálkozással, ez biztos, de szívemben a reménnyel, hogy új vállalkozásom sikeres lesz.

Leh, 1823. június 16.

Pontosan egy hónapba telt ezúttal, hogy eljussak Lehbe, de ennek agyonterhelt málhásállatom volt az oka, s akkor még Szonamargban is várakoznom kellett néhány napig, hogy áthaladhassak a Zodzsi hágón, mert ez érkezésemkor még járhatatlan volt.
Mihelyt lecihelődtem, máris látogatást tettem Anuar Baba imámnál, hogy átnyújtsam neki protektorom ajánlólevelét. Akkor meghallgatást kértem a főminisztertől, de nem hagytam ki Mohin Alit sem, a brit érdekeket szolgáló kasmiri ügynököt. Látogató körutam során felkerestem Szonam Tendzint is, egy roppant befolyásos nagybirtokost, aki egyszerre volt rokonságban a főminiszterrel, sőt magával a királlyal, és aki Moorcroftot is segítette, és kedvezőnek mutatkozott a közeledés elősegítéséhez angol Indiával.
Hat nappal később, Tsewang Dondup úgyszintén fogadott a királyi palota alatt álló rezidenciáján, az óváros felső részében, méghozzá abban a szobormintákkal díszített, zöldre és tűzpirosra festett, alacsony faragott mennyezetű szobában, ahol Moorcroftot is fogadta 1820. október l-jén, mikor ez az országba érkezett.
Ez a találkozás, még az Anuar Babával, a Mohin Alival vagy a Szonam Tendzinnel folytatott beszélgetéseknél is nagyobb erőpróba elé állított. Tibeti nyelvtudásom még igencsak gyatra. A kiejtésem valószínűleg siralmas, és alighanem irgalmatlanul megszegem a nyelvtani szabályokat. Pedig nem is az az ember, akitől félni kell, mégcsak nem is morcos, inkább olyan egyszerű, udvarias modorú. Az ajándékaimat látható örömmel fogadta, és cserébe több csomag teát adott, amilyet a tibetiek csakúgy vedelnek. Ellátott menlevéllel, és gondjaimra bízott egy levelet, hogy adjam át majd zanglai barátjának Zanszkárban. Elmondta róla, hogy Szangje Puncognak hívják, hogy odaadó híve, de ugyanakkor, tette hozzá, az egész királyság legnagyobb tudósának a hírében áll. Ő ad majd leckéket nekem, melyek felbecsülhetetlen segítséget jelentenek mind a nyelv, mind pedig a tibeti világ civilizációjának a megismeréséhez.
Még hordárt is rendelt mellém, aki hozza a csomagomat és elkísér egészen Zangláig, mely hajói értettem, valami nagyon eldugott hely. Már indultunk is másnap.

Zangla, 1823. július 1.

Zanglai kolostor

Június 16. reggelén keltem útra a csomagvivő emberrel, akire a főmi-niszter bízott, hogy rendben megtegyem ezt az utolsó, döntő szakaszt, melynek végén letelepszem egy időre Zanszkárban. Zsebemben lapult Tsewang Dondupnak a barátjához, Szangje Puncoghoz írt levele, melyben arra kéri, hogy részesítsen meleg fogadtatásban, és segítse elő filológiai kutatásaimat. De egy másik levelet is vittem. Ezt Moorcroft írta a lámának, hogy adjon szállást nekem, és tegye lehetővé, hogy a legjobb feltételek közt dolgozzak.
Ez a zanszkári hegyláncot átszelő út azt az érzést hagyta bennem, hogy igazi hőstettet hajtottam végre. Három hegyvonulaton kellett áthaladnunk, melynek csúcsai 6000 méternél is magasabbra nyúlnak. Egész napi járás után valami holt vidékre érkeztünk, melyen át nem vitt egy nyom, egy ösvény, ahol nem volt egy fa, nem nőtt fű. Köröskörül a teljes kopárság, egy kővé dermedt táj, melyen a legszebb időben is viharos szél söpör végig. Semerre egy menedék, egy lakóház, holmi háziállat, de még a vadállat sem él meg itt, sehol nem tud vizet merni az ember. Éjszaka egy szempillantás alatt zéró alá süllyed a hőmérséklet, és még a völgyek mélyén se található valami védelmet nyújtó hely. Egyedül magunkra számíthattunk a szörnyű hideg, az éhség és szomjúság elleni küzdelemben. Szerencsére útikalauzom gondolt rá, hogy nemcsak eleséget hozzon magával, de még vizet is, meg egy maroknyi rozsét, amelyen nagy kínnal főztünk egy csupor teát, hogy felmelegedjünk. Az első éjszakát ebben a rémes, embertelen, dermesztő kővilágban töltöttük, és elhűlten kérdeztük magunkat, hogy nem fagyunk-e meg hajnalra. Még a legedzettebb emberek se tudják, mitévők legyenek ebben a dantei környezetben, ahol a könyörtelen természet teljhatalmú úr. Kevéssel pitymallat előtt, nem bírva már a rajtam lévő ruha és takaró ellenére a hideget, félelem szorította össze a torkom, és vezetőmet, aki ugyan nem volt idegen erre, nem kisebb nyugtalanság fogta el.
Mihelyt felkelt a nap, nagy sietve útra keltünk, nem is annyira azért, hogy ne vesztegessük az időt, hanem inkább amiatt, hogy átmelegítsük elgémberedett tagjainkat. Ólomsúlyúnak éreztem a lábam.
Le kellett ereszkednünk erről a holdbéli tájról egy kis folyóvölgybe, mely éppolyan csupasz, éppolyan kietlen volt, mint a környező magaslatok, de ahol legalább vizet találtunk. Csakúgy vedeltük a jéghideg italt, és megtöltöttük vele a kulacsokat, aztán átgázoltunk a folyón s az 5200 méter magasban átvezető Serserza hágóig kapaszkodtunk fel kínos lassúsággal azokon a lábficamító omladékokon, sziklák és kövek közt botorkálva a metsző, üvöltő szélben, mely behatol a legvastagabb ruhadarab alá is, hogy az ember csonttá fagy, s a kavargó por megvakítja. Mondani se kell, hogy a következő éjszakák ugyanolyan kínosan teltek, mint az előző, noha viszonylag nem is voltak hosszúak így nyári napforduló idején. Nem sok időbe telt, hogy elfogyjanak sovány tartalékaink, és hamarosan már tüzet se tudtunk gyújtani. Tovább botladoztunk a köveken, holtra fárasztottuk magunkat az irgalmatlan lejtőkön, csúszkáltunk a szédületes magasban futó ösvényeken, dideregtünk és sültünk meg egyszerre. Hiába ígérte vezetőm, hogy nemsokára megérkezünk, nem hittem neki, a havas hegyekkel, sőt jégmezőkkel elzárt látóhatár nekem mást mondott. Pedig nem hazudott. Nyolcadik nap végén megpillantottuk végre a Zanszkár folyó két oldalán emelkedő völgyet. Visszatért fagytól, égető napsütéstől, rémülettől eltorzult arcunkra a remény. Ebben a ritkás levegőben, melytől úgy elgyöngül az ember, hogy alig tudja vonszolni magát, kivételes gyorsasággal haladtunk, testnek-léleknek annyira kellett már, hogy véget érjen ez a kálvária. Huszonharmadikán, hajnal jöttével leereszkedtünk a Zanglába vezető úton, ahová délután vége felé meg is érkeztünk. Készen álltam, hogy munkához lássak.
Zangla községből, melynek házai szétszórtan bújnak meg a sziklák közt, tüstént elindultam felfelé a várba, hogy jelentkezzem a lámánál. Ez türelmesen várt engem, avval a lelki nyugalommal, mely minden buddhista ambíciója. Hosszan, mosoly nélkül méregetett, elolvasta a leveleket, melyeket átnyújtottam neki, aztán megmutatta a cellámat, ahol több hónapig kell majd élnem.
Noha tapasztaltam már az élet nehezebbik oldalát, és egyáltalán nem vagyok igényes, de valahogy különösképp visszataszítónak találtam ezt a szobát. Kicsi volt, alacsony boltozatú, fekete a koromtól, és vajmi kevéssé kényelmes. Főként az nyugtalanított, hogy nem jött be elegendő fény a keskeny ablakon, melyet egy szörnyen piszkos pamutrongy zárt csak el a külvilágtól. Na, de mit számít! Be fogom érni vele, ha egyszer az itt élő emberek se bánkódnak miatta. A tibeti nyelvet jöttem ide tanulmányozni, és nem azért, hogy finnyáskodjak, sem pedig hogy a civilizált ember követelményeivel jöjjek elő itt. Lényeg, hogy fedél legyen a fejem felett, hogy meg tudjam óvni a könyveimet, a kézirataimat egy olyan országban, ahol a szabad ég alatt élni – erről most újra meggyőződhettem – rettentő kín.
Vezetőm másnap visszaindult, miután élelmet meg egyéb szükséges holmit vásárolt magának, és bár a főminiszter megfizette szolgálatait, én is adtam neki némi kis pénzt odaadó segítségének és bátorságának elismeréseképpen. Délelőtt a láma, aki lement a faluba, újra megjelent. Ekkor ismerkedtünk meg egymással tulajdonképpen. Éppoly komolyan, mint az előző nap, ez a szutykos, foltokkal borított, és helyenként szakadt ruhájú, de annyi méltóságot és szelíd áhítatot sugárzó egyházi férfiú egy egész sor kérdést tett fel nekem. A mód, ahogy kifejezte magát, nyomban elárulta, hogy a zanszkári dialektus nem ugyanolyan, mint a Ladákban hallott. A szavak ejtése, nevezetesen a szóvégi hangoké elég élesen különbözik egymástól, hogy ne zavarjon, míg nem szokta meg a fülem. Ezt Szangje Puncog is észrevette, és mielőtt még megjegyezhettem volna neki, átváltott ladaki dialektusra, és elmagyarázta, hogy pontosan ugyanúgy írt szavakat különbözőképpen ejtik egyik vidékről a másikra, a Himalája régiójának igen erős megosztottsága miatt.
Aztán ő is bemutatkozott nekem. Elmondta, hogy a Drukpák nem megreformált rendjéhez tartozik, akik nagy számban élnek a ladaki királyságban, sőt a többséget alkotják. Hogy a zanglai „király" özvegyét vette nőül, mert Zanszkárban két királyság létezik, melyeket az ezek közé beékelődött hóborította völgyek választanak el egymástól. És hogy a buddhista tudomány minden ágára kiterjedő, hosszas tanulmányokat folytatott, beleértve az orvostudományt is. Ezután rám került a sor, hogy beszéljek magamról, s így megtudta tőlem, hogy ki vagyok, főként pedig, hogy azzal a szándékkal jöttem ide, hogy összeállítsam anyanyelvének a szógyűjteményét, vagyishogy egy tibeti szótárt szerkesszek, és betekintést nyerjek abba a civilizációba, melynek ő is egy letéteményese. De a buddhizmusról még említést se tettem, nehogy azt képzelje, hogy át akarok térni az ő vallására. Nem titkoltam azonban, hogy ha megismerem majd a tibeti nyelvet, meg szeretném fejteni ennek a csodálatos vallásnak a titkait, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is szándékomban állna, hogy egyszer én is Buddha tanítványa legyek. Egyébként minden tétovázás nélkül közöltem vele, hogy körülbelül egy esztendőt szánok szótáram megszerkesztésére, amit azzal a tartózkodó méltósággal vett tudomásul, melyet mindig is őriz a hangjában, az arcán, anélkül, hogy elárulná gondolatait.
Egy szolgáló jött, aki az étket készíti nekünk, tüzet rak szárított trágyával, ha úgy hozza a szükség, és mindig melegen tartja az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen, vajjal főzött, sós teát. Ebben a monostori életben, ebben a mérhetetlen magányban, ami osztályrészül jut itt nekem, nem fogom túlterhelni munkával, mindamellett, hogy nagy hasznomra lesz azért, hisz mentesít a háztartási munkáktól, akkor is, ha ebben az Isten háta mögötti országban a „háztartás" a szó legszűkebb értelmében értendő csak.
A zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszon Leh és Zangla közt, mindennél jobban szembetűnik a régió vigasztalan kopársága, de valahogy mégis azt képzeltem, hogy a Zanszkár folyó völgyében találok majd egy kevéske növényzetet. Hát csalódnom kellett. Ha a tulajdonképpeni Ladák egy esőtlen, terméketlen vidék, akkor Zanszkár még inkább az, de oly mértékben, hogy már szavakat se talál az ember, melyekkel ki tudná fejezni azt a gyötrelmes érzést, ami elfogja ennek a holdbéli csupaszságnak a láttán. Még egy fa sem nő. A talaj csaknem egészében minden növény művelésére alkalmatlan. Halomban a lehullott kövek, a kaotikusán feltorlódó szikladarabok, omló szirtfalak, az áthághatatlan kúpokban végződő, megkövesedett lávához hasonló lavinák árkai mindenfelé. A várból kitekintve, ahol most vagyok, valami tisztán ásványi világ tárul elém, a lent futó nagy erejű, bővizű folyó torlódó hullámai ellenére. Még ebben a nyári időszakban is csak itt-ott vesz ki a szem valami zöld foltot, mely egy farm és az azt környező parányi mezők jelenlétéről tanúskodik. Ez a fölöttébb zord éghajlat miatt egyetlen gabona terem csak meg itt, az árpa, és az is annak a néhány kezdetleges öntözőcsatornának a segítségével, melynek vize enyhíti a szárazságot. A legmeglepőbb, hogy akadnak emberek, akik feljönnek ide lakni, ezek a mostoha körülmények közé, ahol az éghajlat oly kedvezőtlen a mezőgazdaság számára, az állattenyésztésre meg még ennyire sem, és minden reményük csak az lehet, hogy sikerül majd egyik aratástól a másikig túlélni, habár azt is inkább rosszul, mint jól. Zanszkárt már a történelmi idők óta mégis sokan lakják, meséli a láma, sőt a XVII-ik századig önálló királyság volt, és csak ettől kezdve csatolták Ladákhoz. Ami jellemzi még, az a szörnyű elszigeteltség. Magam is tapasztalhattam idejövet, hisz csaknem lehetetlenség eljutni idáig. Szédületes hágókon át lehet csak megközelíteni, melyek közül északnyugaton a legalacsonyabb is olyan magas, mint a Mont Blanc. Délkeleten a Singo hágó 5100 méter, keleten a Robarung ugyanilyen tengerszint feletti magasságot ér el. Északon a Tarki hágó még ennél is magasabb kicsit. Zanszkárról igazán elmondható, hogy valósággal egy természet alkotta börtön, ahonnét a nyári időszakot kivéve nincs szabadulás. És még ekkor is hosszú időbe telik, míg az ember meg tudja közelíteni az alig kivehető ösvényeket követve. Mivel egyetlen fahíd sincs, melyen a málhásállatok át tudnának menni, a legtöbb utazó gyalogosan teszi meg az utat, teherhordók segítségével. Egyedül kötélhidak, jobban mondva ágakból font hidak találhatók, de ezek is ritkák és veszélyesek, így aztán senki nem gondol rá, hogy karbantartsa vagy kijavítsa őket. Zangla mellett is van egy ilyen kissé feljebb, de utána tíz és tíz kilométereket kell megtenni, míg egy másik felbukkan. Ez annál nagyobb akadályt jelent, mivel a Zanszkár folyón még apály idején se lehet átgázolni, és túl sebes a sodra, hogy át lehessen evezni rajta.
A tél, figyelmeztetett rá Szangje Puncog, itt rendkívül kemény, sokkal keményebb, mint Ladákban. Ráadásul igen hosszú, legalább hét hónapig tart, és néha még nyolcig is. A fagytól minden kővé dermed, akár a sarkvidéken. A hólepte hágók járhatatlanok, a folyó pedig gyors folyása ellenére maga is befagy. Bizonyos fokig ez még szerencse, mert olyan szűk és mély völgyszorosokon, ahová más időszakban nem merészkedhet az ember, a befagyott vízen több héten át is el lehet jutni Lehbe.
Kezdem hinni, hogy a főminiszter azt gondolhatta, hogy itt sokkal kevésbé teszem ki magamat fürkésző pillantásoknak, mint bárhol másutt, és semmi nem vonja el a figyelmemet tanulmányaimról. De talán még inkább azért döntött így, mert egész Ladákban nincs még egy olyan tudós tanítómester, mint barátja, a zanglai láma. Valamit mégsem értek. Szangje Puncog azt mesélte nekem, hogy ő a ladaki főorvos, és ebben a minőségében az ő feladata, hogy a királyi család egészsége felett őrködjön. Azt is közölte, hogy a kormányban szintén betölt egy funkciót, nevezetesen ő folytatja a levelezést a Dalai- illetve a Pancsen lámával. De hát mit csinál, mikor a tél foglya Zanszkárban? Tudom persze, hogy Ázsiában semmi nem sürgős, nem számít az idő, de végül is, ha megbetegszik a király, ha a kormány úgy dönt, hogy valamiért a Lassza-i uralkodóhoz fordul, várnak vele, míg újra megnyílnak a hágók? Ahogy írtam már, erre nem hetekig, hanem hónapokig várhatnak, sőt egy fél esztendőnél is többet. Egyébként, ha tanítóm nem Zanglában oktatna a tibeti nyelvre, hanem Lehben, semmi kifogásom nem lenne, mert ez szükség esetén lehetővé tenné neki, hogy ugyanakkor orvosi és betűfestői tehetségét is gyakorolja. Gondolkodásom, mely annyira a logikán alapszik, még nyilván nem igazodott ennek a világnak az észjárásához, ahol most élnem kell.
Másodnapja fészkeltem csak be magam a cellába, mikor jött is már az én lámám, hogy az első leckét adja. Azon nyomban megéreztem, hogy egy széles- és nagyműveltségű, nem akármilyen emberrel van dolgom. Több listányi kifejezést tett le az asztalomra, elmagyarázta az igeragozást, és számos példát hozott fel, hogy megismertessen különös helyesírásukkal. Tisztába jöttem vele, hogy gyakran két, három, sőt négy betű jelöl egyetlenegyet, de épp ez a betűhalom könnyíti meg az egyformán hangzó szavak megkülönböztetését, mint a franciában is. Még a régi, tibeti kiejtésről is tartott nekem órát, a nyelv keletkezéséről, aminek már több mint ezer éve, amikor a ma is használatos ábécét hozta be ide Indiából egy bizonyos Tonmi Szambota, és elmagyarázta, hogy miért különbözik jelenleg úgy egymástól az irodalmi nyelv, amelyen minden hivatalos iratot fogalmaznak, valamint a vallási kézikönyveket írják, és a beszélt nyelv. Mivel természetszerűleg hosszú beszélgetésekre kerül majd sor minden nap köztünk, megegyeztünk, hogy a klasszikus nyelv tanulására szenteljük teljes erőnket, mert ennek a nyelvnek kell összeállítanom a szótárát, és megszerkesztenem a nyelvtanát.

Zangla, 1824. október 20.

Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában, persze, hogy elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.
De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, melyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Puncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele, és az én utam is egyengeti ezzel.
Mit is hozott ez az 1823 júliusával induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsaknem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, melyről azt tartják, hogy „az üdvözülés legfőbb útja".
Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, melyet feltettem neki, nem jutott ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent doktrínában s a vele kapcsolatos tudományágakban, mint ő. Egyik közülük, Tsultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor, egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, melyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. Nekem persze igen nehéz olvasmánynak ígérkeznek, márpedig nagy hasznomra lesznek, ha majd belekezdek a buddhista szentírás tanulmányozásába. A másik lámát Kundga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a Dzongkul-i monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált, sőt meglepetést mutatott, hogy milyen gyorsan eljutottam erre a magas fokra. Ez Szangje Puncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem, és stílushibáimat. Kundga Csöleg felidézte nekem, hogy a XI. században az ő monostora adott menedéket a híres Naropának, a „hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a „gyémántszekérről", a buddhizmus tibeti változatáról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc.
De az igazi nagy esemény, mely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, melyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy hideg tombol, legalábbis alkonyattói kezdve. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert ott azért védve voltam kicsit, és takaróim is voltak. De október végétől már egész más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, mely hamarosan elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűt? Ahogy közeledett a tél, egyre inkább fuldokoltam, égtek a szemeim. Már ki se bírtam nyitni őket. Csakúgy tüzelt a torkom. Többször is ki kellett rohannom, hogy lélegezni tudjak, és ne fulladjak meg. Persze ez nem tarthatott így sokáig. Be kellett hunynom a szemem, és csukva kellett tartani a számat, viszont ilyen pozitúrában nem lehet dolgozni. Mi értelme hát, hogy itt maradjak Zanszkárban, ha csak azt érem el vele, hogy megfüstölnek, mint egy sonkát. Mivel a hágók még most se járhatók, nincs más választásom, le kell mondani a tűzrakásról, hisz lehetetlen innét elmenni. Ezt cselekedtem hát. Szangje Puncog szokásos higgadtságával fogadta hősies elhatározásom, egyáltalán nem tiltakozott ellene, még csak megjegyzést se tett rá. Azt hittem, egy-két ruhadarabbal többet ölt magára a szép napok jöttéig. Csodáltam ezt az egykedvűséget, ami arra a közönyre hasonlított, mellyel az igazi Buddha-tanítvány fogadja a Gondviselés akaratát.
Ez időtől tetőtől talpig begöngyöltem magam egy hatalmas birkabőr köpenybe, melynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelemben végeztem a munkám, de legalább el tudtam olvasni ezt meg azt a szöveget, míg csak tartott a nappali világosság. írni már lehetetlen volt, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt különben az egyetlen elfoglaltsága hat hónapon át a szolgálónak, mert az már nem jutott az eszébe, hogy kitakarítsa szánalmas odúnkat, sőt még az se, hogy elmossa az edényeket. A többi időben behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak nem jött el az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az egész időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, egyetlen zokszó nélkül, és ránk meresztette méla szemeit, hogy közben nem is látott minket, amint nyelvészeti munkánkba merültünk.
Mivel még egy vajmécsesünk vagy egy kis faggyúgyertyánk sem volt, este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, melyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbujtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába, miközben olyan szövegeken rágtuk át magunkat, melyeket siralmas helyzetünkben ízetlennek, unalmasnak találtam. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem. Én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért még annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam nemegyszer a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki ez az embertelen klíma miatt. Pedig nagyon is közel voltam már hozzá, mikor azt látom, hogy Szangje Puncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem attól a rémes piszoktól, melyben fetrengünk. És ezen annál inkább meglepődtem, mivel ez a férfiú, minden szutyok ellenére, amely csak fedte a ruházatát, a humán kultúra egy kimagasló alakja volt, egy jelentős személyiség, egy nagytekintélyű orvos, sőt még a kormánynak is tagja. Hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rossznak.
Úgy május közepe táján jött meg a tavasz, de akkorra már a türelmem is elfogyott. Március elseje óta minden nap csak azt lestem, jön-e már, de minden nap tapasztalnom kellett, hogy éppoly hideg van, mint azelőtt, hogy a szél éppen olyan metsző, hogy a hónak esze ágában sincs elolvadni. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, ha nem is fejezném be a munkám. Mivel szeptembertől kezdve azt éreztem, hogy egy-egy éjszaka már fagy, értésére adtam Szangje Puncognak, hogy tél idejére Kuluba szándékszom menni. Nem tett rá semmilyen megjegyzést, amiből azt értettem ki, hogy szívesen követ oda. Megegyeztünk a közös indulásban, de múlt héten azt közölte velem, hogy egyedül megy oda. Valami személyes ügyet intéz, ami még visszatartja. De ahogy tud, utánam jön.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (7)

Leh, 1822. augusztus 27.

Tibeti ábécé

Ha elgondolom, mi minden történt velem, azt kell kérdeznem, hogy nem álmodok-e. Újra Lehben vagyok. Július 3-án indultam el innét, ezúttal egy szál magamban. Úgy döntöttem, visszatérek Lahorba, ahol Allard és Ventura, a két ezredes segítségét kérem. Noha nem hallottam újabbat felőlük, meggyőződésem, hogy Randzsit Singh maharadzsa szolgálatába álltak, és olyan magas tisztséget töltenek be az udvarában, hogy igazán módjuk van a hónom alá nyúlni. Valójában magam se tudom, hogyan, de biztos, hogy számíthatok rájuk.

Kargilba menet újra átkutyagoltam a Fotu és a Namika hágókon, és már csaknem Draszba értem, amikor több sátrat is észrevettem a falu határában, a folyóparton, egy természetes földterasz-félén. Ezek a sátrak nem a tibeti nomádokéra hasonlítottak, hanem, ha mondhatom így, inkább európai típusúak voltak. Vajon ki lakhat bennük? Mivel messzelátóval nem rendelkeztem, nem láthattam ilyen távolról, hogy ki az a férfi, akinek közelebbről aztán már kivettem a körvonalait. Valószínűleg egy helyi nagyság vagy egy látogató körúton levő hivatali személy, aki talán jobb szállást tudna biztosítani, mint amilyet a karavánszerájban kapnék egy olyan országban, ahol az éjszaka betyárul hideg, és szalma, széna vagy falevelek híján, melyekkel takarózhatnék, nem kockáztathatom, hogy a szabadban háljak.

Olyan távolságra voltam már tőle, hogy hallhattam, beszél valakivel, hogy mit, azt nem értettem, de meg tudtam állapítani, hogy valami sajátos, angol hanghordozása van. Amikor jobban szemügyre vettem, akkor láttam csak, hogy európai öltözetet visel. „Mi a csudát csinálhat egy európai ezen az Isten háta mögötti helyen, ahol azt képzeltem, én vagyok az első fehér ember, aki elmerül a látásában", mondtam magamban. Röviddel utána, mikor mentem már feléje, neki is észre kellett vennie engem, de valahogy nem látszott rajta. Alighanem örmény ruhadarabjaim és meglehetősen szánalmas kinézésem miatt nem akarózott felengedni. Talán afféle szakadt ruhájú, nincstelen koldusnak nézett, amilyenből nem egy rója ezt a vidéket, és persze alamizsnából él. Tény, hogy vagy három méternél is közelebb kellett mennem hozzá, hogy kegyeskedjen figyelmesebben Megnézni. Némi kíváncsiságot vagy inkább zavart árult el az arca, mert kezdett meggyőződni róla, hogy én nem az a tibeti zarándok vagyok, akit gyanított bennem, és hogy napbarnította bőröm, elhanyagolt szakállam, rongyos ruhám ellenére egy hozzá hasonszőrűvel van dolga. Perzsa nyelven mutatkoztam be, és tüstént értésére adtam, hogy én nem vagyok se koldus, sem pedig zarándok, hanem egy utazó, aki azért jött ide magyar honból, hogy nyomára bukkanjon távoli elődeinek. Ezt úgy tűnt megértette, és tört hindusztánisággal elmondta, hogy angol állatorvos, és jelenleg erre visz, Ladakon át, az útja. Két európainak ez a váratlan találkozása a világnak ebben a távoli zugában annyira meghökkentő volt, hogy egyszeribe eltűnt róla a flegmaság. Mosolyogni kezdett, aztán szabályos nevetésbe tört ki és érthetetlen angol szavakat dadogott. Azt hiszem, így adott hangot örömének, hogy a Gondviselés jóvoltából egymásra találtunk. Hozzám lépett, és kesztyűs kezébe szorította a tenyerem, de kissé ferde szemmel nézett rám, mint aki kifogásolja öltözékemet, mely oly kevéssé illett egy úriemberhez. Mindemellett leültetett egy összecsukható székre, és maga is helyet foglalt egy másikon, az első sátor bejáratánál, aztán kérdezgetni kezdett, hol angolul, hol meg hindusztáni nyelven, ahogy kedve tartotta. Én legjobb tudásom szerint adtam rájuk a válaszokat, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kielégítsem jogos kíváncsiságát. Elmondtam neki, hogy ázsiai utamon már korábban is kapcsolatba kerültem angolokkal, és az a szerencsés gondolatom támadt, hogy megemlítem neki Henry Willock nevét. Kiderült, hogy ezt a nevet ismeri, megtört a jég. Ő is megmondta a nevét, William Moorcroftnak hívják, és idejött körülnézni, Draszba, míg az expedíció többi tagja más vidékeket keres fel. Minden kérés nélkül, ő ajánlotta, hogy maradjak vele egy kicsit. Látva sanyarú állapotomat, átengedte nekem egyik sátrát, és odahívta egy szolgálóját, hogy segítsen lerakni a „holmijaimat", majd pedig intézkedett, hogy meleg ételt kapjak. Még burgundi vörösborral is megkínált, melyből, ahogy mesélte, nem volt éppen könnyű elhoznia néhány üveggel Franciaországból. De én elhárítottam, mivel egész életemben csak vizet ittam.

Estefelé visszajött a társa a vadászatról, egy William Guthrie nevű indiai-angol férfi, aki mint gyógyszerész mutatkozott be nekem. Ő volt az expedíció orvosa, de mellékesen ő látta el vadhússal is, ha épp vadban bővelkedő vidéken jártak. Vidám, sőt kicsit túláradó kedélyű ember volt. Valami egész más alkat, mint amilyennek Moorcroftot láttam, de meg kell adni, ő is rokonszenvet tanúsított irántam. Természetesnek tartotta, hogy megkérdezze, miért viselem ezt a maskarát, miért van így elnyűve, és jól mulatott a zavaromon. Megveregette a vállam s olyasmit dünnyögött, hogy végül is ez nem oszt, nem szoroz.

Mint a dakkai táborban is, a mellém rendelt szolgáló, egy bőbeszédű kis kasmíri, megvetően szemlélgette hitvány, szakadtas öltözékemet, és kereken megtagadta, hogy varrogassa, mondván, hogy ez már csak a szemétre való. Amikor közöltem vele, hogy én egy fehér ember vagyok, a szemembe nevetett. Az ő számára egy fehér csak valami uraság lehet, valami főnök, szóval gazdag, szép ruhát viselő ember, akinek kesztyű van a kezén, kalap a fején, a lábán meg csizma, aki masnira kötött nyakkendővel jár s nem mártja hideg vízbe az ujját, szigorú parancsok röppennek fel szüntelen a szájáról, persze csakúgy szórja a pénzt, ahogy ez egy indiai úrhoz illik.

Másnap hosszú eszmecserét folytattunk Moorcrofttal, aki dühében áldatlan állapotnak nevezte, ami itt van, hogy nincs egy tibeti szótár, egy nyelvtan, és képtelen sűrűbb, szorosabb kapcsolatot teremteni a ladaki vezetőkkel. Elmondta, hogy mikor a király főminiszterénél járt, két tolmács is kellett, hogy szót tudjanak érteni egymással. Az egyik fordította angolból hindusztánira, amit mondott, a másik meg hindusztániból tibetire. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem egyedül azért jött ebbe az országba, hogy lovakat vásároljon, hanem mert a kaland, a veszély is csábította. Hisz nem valami közönséges utazó volt. Egy felfedező, méghozzá az a fajta ember, akit veleszületett vakmerősége arra indít, hogy kockára tegye az életét, és eltüntessen egy fehér foltot a térképről. Fontos beosztása volt az indiai brit lovashadseregben, a méntelep vezetője volt, mint állatorvos, de ez a szakma valahogy nem tudta kielégíteni az ambícióját. Ez vitte rá, hogy 1819 végén útnak eredjen ismeretlen tájak, ismeretlen világok felkutatására. Egyébként az állt a szándékában, hogy folytassa útját Kínai Tur-kesztánon és a Pamir hegységen át Buharába. Drasz községben csak azért állt meg, hogy bevárja Jarkandból visszatérő tolmács-titkárát, Izzet Ullahot, egy kasmíri muzulmánt.

Jarkand nevének hallatára, én, aki épp azért jöttem Pendzsabba, mert nem tudtam odamenni, méltán hittem, hogy a sors most másodjára is segédkezet nyújt felém. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon, hogy ha Moorcroftnak és a vele utazóknak sikerül eljutni oda, akkor velük megyek én is. Nemcsak az lenne az előnye, hogy védve erezném magam, de az is, hogy nem fogy közben a pénzem. De ami ennél is lényegesebb, ez az, hogy kapcsolataikból, melyeket a helyi hatóságokkal létesítenek, én is hasznot húznék, és segítségükkel folytathatom utam a mongol sztyeppék felé.

Az elkövetkező napokban azt latolgattam, hogy mi lenne jobb a számomra. Az már világossá vált, hogy először is későbbre kell halasztanom lahori utazásomat, és nem szabad elszalasztanom a szerencsét, mely az ölembe látszik hullani. Ha Mir Izzet Ullah visszatér Turkesztánból a szükséges engedélyekkel, amelyekért odament, a Moorcroft-expedíció nem késlekedik, hogy még a tél beállta előtt áthaladjon a Karakorum hegységen. Nekem Ladákban kell maradnom, hogy készen álljak az esetleges indulásra, és következésképpen vissza kell térnem Lehbe, ahol az expedíció tagjai, akik szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, találkoznak jd, ahogy megegyeztek benne. Közöltem hát Moorcrofttal és Guthrie-vel, hogy mi a szándékom, és kértem beleegyezésüket, amit nyomban meg is kaptam. Nem kis megkönnyebbülést éreztem, de nem kis örömöt, hogy mégiscsak eljutok Jarkandba, ahogy azt kezdetben terveztem.

Nyugodt, kellemes időszakot töltöttem a Drasz partján ezekben az 1822 július végi napokban. Légvárakat építettem, egész haditervet eszeltem ki, hogyan tovább Mongóliába. Magam előtt láttam, amikor búcsút veszek Moorcrofttól, a barátaitól, és elhagyom Jarkandot, hogy Hotanba menjek, aztán Tun-Huangba, végül pedig Kanszuba, hacsak nem tűnik jobbnak, ha egyszer már ott vagyok Jarkandban, hogy Kasgaron át Turfan, majd Kobdo felé vegyem az utam. Úgy éreztem, közel már a cél, és mihelyt belépek, hála új barátaimnak, a kínai birodalomba, mintegy varázsütésre, a nehézségek is eloszlanak.

Augusztus 7-én felszedtük a sátrakat, és visszaindultunk szolgálókkal, lovakkal, öszvérekkel, valamint a két férfiú megszámlálhatatlan csomagjával, melyek Ázsián át az angol kényelmet biztosították nekik.

Leh, 1822. szeptember 22.

„Ember tervez, Isten végez." Soha szólásmondás nem tűnt semmire találóbbnak, mint arra, ami velünk történt. Augusztus 26-a délutánján nagy feltűnést keltve léptünk be Ladák fővárosába. Végigmentünk a főúton és elhelyezkedtünk abban a tágas hajlékban, melyet a király főminisztere bocsátott a felfedezők rendelkezésére. Megvallom, nagyon megörültem, hogy újra egy tiszta, jól berendezett szobában, egy igazi szobában lehetek, még akkor is, ha őkelme, ez a semmirekellő kasmíri szolgáló elbiggyeszti a száját, hogy továbbra is ezt az ál-fehér-embert kell szolgálnia, aki vagyok az ő szemében. Guthrie, aki jól ismeri ezt a világot, hisz félig ő is indiai, elmagyarázta nekem, hogy a szolgálók itt úgy vélekednek, hogy az ő nimbuszuk is nő, ha gazdájuk feljebb lép a ranglétrán, és ha gazdag, többet lophatnak tőle. De én csak egy szegény flótás vagyok, aki még a társadalmi ranglétra legalsó fokára se bírt felkapaszkodni, márpedig úrnak csak attól kezdve számít valaki.

Négy nappal később egy alig huszonöt éves fiatalember jelent meg az ajtóban, akiről megtudtam, hogy George Trebecknek hívják, és Moorcroft segítőtársa. A Ladák délkeleti részében fekvő Spitiből tért vissza, ahol ku-tatóúton járt. Bemutatkoztunk egymásnak, és széles mosollyal arcán szívélyesen üdvözölt az expedíció tagjai sorában. Moorcroft régi barátjának, egy kalkuttai ügyvédnek a fia, a felfedező mint tehetséges rajzolót és térképészt vette maguk közé. Este odajött beszélgetni hozzám, és egy jó kedélyű, lelkes, szorgalmas, minden irányban nyílt embert ismertem meg benne, aki már most is kész felfedező volt. Megfigyelőképességének és logikus elméjének segítségével a Himalája egyik régióját fésülte át a szó szoros értelmében, ahol gyakorlatilag még soha nejn fordult meg európai. 54

Elmesélte, hogy múlt esztendő június 27-én merényletet kíséreltek meg ellene. Le akarták teríteni hajnali két órakor, egy lövéssel, de szerencsére néhány perccel korában már elhagyta a szobáját. Itt mindenki meg van győződve, hogy inkább Moorcroftot akarták eltenni láb alól, és a gyilkossági kísérlet felbujtói pasmina gyapjúval kereskedő emberek voltak, akik azt hitték, hogy az angol meg akarja törni a monopóliumukat.

Alig tért vissza Trebeck, amikor a csapat egy másik tagjai is befutott, a legfeljebb harmincéves ladaki muzulmán, aki Abdul Latif névre hallgat. Jarkandból jött, ahol Mir Izzet Ulahhal tartózkodott, és mihelyt talált egy karavánt, már indult is vele, meg sem várva a másikat, akinek néhány nap dolga akadt még Turkesztánban. így Abdul Latifra hárult a kínos feladat, hogy közölje Moorcrofttal, a yarkandi hatóságok határozottan megtiltják, hogy a felfedező csoport kínai területre lépjen, de még az egyszerű átutazást sem engedélyezik Fergana felé. Engem ez a hír éppúgy elszomorított, mint útitársaimat, hisz az én csodálatos tervem is füstbe ment az övékével együtt. Lehetetlenné vált, hogy Kelet-Turkesztánon át eljussak Mongóliába. Meg kell változtatnom a tervemet. Persze megmaradhatnék eredeti szándékom mellett, és visszatérek Lahorba a két francia tiszthez. De más gondolatom is támadt az a beszélgetés után, melyet előző este folytattam Abdul Latif-val. Ő folyékonyán beszéli a perzsát, ahogy erről magam is meggyőződhettem. Megtudtam, hogy nemcsak beszéli, de nyelvtanilag is helyesen írja, hála mesterének, egy tanult üzbég embernek, Hodzsa Sah Niasznak, aki történetesen Moorcroft barátja és patrónusa. Mivel Ladákból való, tibeti nyelven is beszél, legalábbis az itt használt dialektust. Nos, mialatt Draszban tartózkodtam Moorcroft mellett, ez többször is hangoztatta, hogy mennyire kívánatos volna, ha egy európai komolyan hozzálátna a tibeti szótár és nyelvtan írásához. Minthogy ismerem a perzsát, és persze Abdul Latif is, talán el tudnám érni, hogy tibeti nyelvleckéket adjon nekem. Most, hogy ezt megemlítettem Moorcroftnak, nyomban előkeresett egyik csomagjából egy „Tibeti ábécé" című hatalmas, latinul írt könyvet, mely 60 évvel ezelőtt jelent meg Rómában, és közölte, hogy ez az egyetlen munka, melyet a tibeti nyelvről és civilizációról valaha is kiadtak Európában. Sietve belenéztem, de inkább csak egy zagyva, homályos mű benyomását keltette bennem, persze ha valóban az egyetlen e tárgyban, akkor nincs más választás.

Az elkövetkező napokban figyelmesen olvasni kezdtem, ami kitűnő latin nyelvtudásomat tekintve nem okozott semmi nehézséget. Bizonyos, hogy sok érdekes megállapításra és adatra bukkanhattam benne egy elképesztően nagy és hasznavehetetlen, tudományos szósz közepén. Most már az én feladatom marad, hogy elválasszam a konkolyt a búzaszemektől, és Megismerkedjek egy nyelv alapelemeivel, melyet meg szeretnék tanulni. De ebből a közel ezer oldalas könyvből soha nem tanulom meg a tibeti beszélt nyelvet. Pedig evvel kell kezdeni.

William Moorcroft Nyugat-Tiberben

Mivel Moorcroft örömmel látná, hogy komolyan veszem biztatását, és nekilátok a tibeti nyelv módszeres tanulásának, segítenie kell benne. Ez először is abban áll majd, hogy hátrahagy engem Trebeckkel Lehben, ahol megvárjuk Ghulam Háider Hánt, és Abdul Latif is ott marad velünk. Trebeck megnyugtatott, hogy utóbbi hajlandó lesz megtanítani anyanyelvén a gyakorlati nyelvre, és persze perzsa nyelven tartja a magyarázatokat. Úgy alakul igazán minden, hogy elérhessem célomat.

Szeptember 10-én érkezett meg Mir Izzet Ullah. Megerősítette, amit Abdul Latiftól tudtunk már, vagyis hogy teljes lehetetlenség áthaladni Kínai Turkesztánon, a Pamir hegységen és Ferganán át Buharába. Most már Moorcroft is belátta, hogy nem szabad tovább makacskodnia. Úgy döntött, hogy lemegy Mir-rel és Guthrie-val Srinagarba, engem meg Trebeckkel és Abdul Latif-val otthagy Lehben, míg megérkezik Szabatuból Ghulam Háider Hán.

Néhány nappal később, mikor Moorcroft javában készült már az útra, odajött még hozzám, és átnyújtott titokzatos arccal egy levelet, hogy nem tudnám-e elolvasni és lefordítani neki. Nem kevésbé lepődtem meg, mikor láttam, hogy egy orosz nyelven és következésképp cirill betűkkel írt levelet tartok a kezemben, amelyet Neszelrode, a cár külügyminisztere intézett Lahor királyához. Régi hagyomány szerint, 1820. január 17. volt a keltezése, mert Oroszország még a Juliánusz naptárt használja. Noha nem tettem fel neki egyetlen kérdést sem, vendéglátóm elmondta, hogy ezt a dokumentumot Mir Izzet Ullah segítségével szerezte, miután a küldött, akire rá volt bízva, hogy adja át Randzsit Singhnek, hirtelen elhunyt a Karakorum hágóban. Én nem is kérdeztem többet, mivel szerepem csak arra szorítkozott, hogy elkészítsem a kért fordítást. Gyorsan megfogalmaztam latinul, mert angolul nem tudtam, és áldottam a napot, mikor a szlavon és a szerb nyelv tanulásába kezdtem. Emlékszem, ez Temesváron volt még, 1819 februárjában, a Bánátban, elindulásom előtt. Úgy gondoltam, hogy átkelve Oroszországon Irkuckig, a szláv nyelv ismerete nélkülözhetetlen lesz a számomra. Zágrábból történt októberi visszatérésem óta soha nem vettem hasznát ezeknek a nyolc hónap alatt szerzett ismereteknek, és nem képzeltem, hogy valaha is szükségem lesz rájuk Nyugat-Himalájában, Lehben, angol felfedezők társaságában. Mindenesetre örültem, hogy valami szolgálatot tehetek annak a személynek, akit úgy tekintettem, mint jótevőmet, noha olyan gyanúm támadt, hogy csak próbára akart tenni ezzel. Hát igen, nem egyszerűen arról volt-e szó, hogy kényszeríteni akart, vallj am be, hogy tudok oroszul, amiről hallgattam eddig? Tudtam, hogy az indiai angolok páni félelemben élnek az oroszoktól, akiknek terjeszkedési politikája Közép-Ázsiában egyszer még szembeállítja őket egymással. Valamiképp nem ezzel árulom-e el magamat, hogy elismerem, megtanultam írni-beszélni az ellenség nyelvén? Moorcroft elég ravasz volt hozzá, hogy ilyen csapdát állítson nekem, de ha meggondolom, ami ezután történt, azt hiszem, nem volt igazam, mikor ezt a hátsó gondolatot tulajdonítottam neki. Azt kell képzelnem, hogy épp ellenkezőleg. Azzal adja figyelemre méltó jelét bizalmának, hogy velem fordíttatja ezt a fontos dokumentumot. Annyi bizonyos, hogy nagyon elégedettnek látszott a munkámmal, és miheztartás végett még hozzátette hogy a ladaki király is kapott egy azonos szövegű levelet. Neki a főminiszter, Csewang Dondup olvasta el. „De hogyan tudta elolvasni?" kérdeztem tőle. Azt felelte rá, hogy az orosz küldött, a levélhozó orosz küldött, egy perzsa zsidó, aki áttért a görög ortodox vallásra, egy bizonyos Mehdi Rafael, maga fordította le hindusztánira. A cár követe, aki urának a nevében beszélt, mindkét esetben azt javasolta a levelek címzettéinek, hogy létesítsenek állandó kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat, és burkoltan értésükre adta, hogy Oroszország kész segíteni suba alatt, de azért kellő nyomatékkal, hogy a hindusztáni félsziget két egyedül szuverén állama megőrizze függetlenségét. „Az ügynek nem lett folytatása", mesélte nekem Moorcroft, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Még nem jött el a döntő szembenállás ideje.

Ez a váratlan közjáték mindenesetre azt mutatta, hogy a jól hangzó földrajztudomány ürügyével mindenüvé elkerülő, Európából jött felfedezők soha nem tévesztik szem elől, hogy egyben kormányaikat is képviselik, mégha ezek nem is bízták meg hivatalosan őket semmilyen politikai misszióval. Moorcroft például állatorvos, és feltehetően azzal a céllal utazik, hogy lovakat vásároljon az indiai hadsereg lóállományának a szaporítására. Amit látok most, ez csak az, hogy jegyzeteket készít, térképeket rajzol, ami nyilván beletartozik a földrajztudomány tanulmányozásába, de ez a tevékenység, amit folytat, már nagyon is túlnő a megengedett határokon. Egyébként Trebeck célzást is tett nekem egy szövetségi szerződésre, melynek tervét állítólag a múlt esztendőben nyújtották át a ladaki kormánynak. A Kelet-indiai Társaság elvetette ezt a szerződést, melyet alighanem korainak tartott még, de önmagában az a tény, hogy egy magánember, aki lovakat jött vásárolni ide, jogot formálhat magának, legalábbis ezt hiszi, effajta tárgyalások folytatására, eléggé mutatja, hogy ezek az angol felfedezők milyen vakmerőek, ha épp hazájuk érdekeinek szolgálatáról van szó.

Nem árt, ha jól az emlékezetembe vésem ezt az egész ügyet, hacsak nem akarom, hogy minden kapu bezáruljon előttem Ázsiában. Szóval nekem semmiképp nem szabad részt vállalnom ilyesféle „földrajztudományi" munkálatokban, melyek útitársaim számára oly természetesek, szükségesek, mint a mindennapi kenyér. Dehát én nem ezért jöttem ezekre a távoli tájakra. Az én egyedüli ambícióm csak az, hogy eljussak, amilyen gyorsan csak tudok, népem bölcsőhelyére.

Szeptember 22-én Moorcroft elindult Guthrie-val és Mir Izzet Ullahhal Srinagar felé. Egy Kasmirban folytatandó másik felfedező utat készítenek elő, és ezen a vidéken szándékozzák tölteni a telet. Én most fejezem be első tibeti nyelvleckémet Abdul Latif irányításával.

Leh, 1822. november 6.

Harminchatodik napja, hogy Abdul Latif barátom a tibeti nyelv rejtelmeibe próbál beavatni, s ezt olyan buzgalommal teszi, mint amilyen engem is eltölt. Meg kell mondanom, elégedett velem. Úgy találja, gyorsan haladok, és jó a kiejtésem is. Ennek én örülök a legjobban, mert a sors igen rövid időt engedélyez nekem. Ráadásul holnaptól kezdve csak magamra számíthatok. Folytathatom az olvasást, az írást, de a beszélt nyelvet nem gyakorolhatom, vagy legalábbis vajmi keveset. Épp csak amíg Kasmir határához érünk. Igaz, a nyelvtanulás technikájában nagy tapasztalatom van már, a tibeti a tizenhatodik nyelv, amelyet el akarok sajátítani. Gyakorlatom van minden szó- és mondatszerkezet megformálásában.

Végül is, amit mostanáig tanultam, nem sokban visz előre. Legfeljebb annyiban, hogy megkönnyítik egy szokatlan nyelvi mechanizmus megértését. Persze előnyömre szolgál, hogy jó az emlékezőtehetségem, megjegyezem a szavakat, és megvan az a képességem, hogy könnyen befogadom egy mondat különféle fordulatait. Gyermekkorom óta, mint valami játékot űzök egy bizonyos szellemi tornát, amely alkalmassá tesz, hogy olyasféle dolgokkal is megbirkózzam, amelyek bonyolultságukkal sokaknak a kedvét szegnék.

Még csak hatéves voltam, amikor anyanyelvemen kívül már románul is beszéltem, kilencévesen lelkesen álltam neki a latinnak. Sem a görög, sem a héber nem ijesztett meg, mikor a nagyenyedi protestáns kollégiumba kerültem. Egyidőben tanultam franciául és németül, amely II. József uralkodása óta kötelező nyelv. Göttingenben egyszerre hat nyelvvel ismerkedtem. Többnyire csak nagyjából, de az arabbal, evvel a nem éppen könnyű nyelvvel már elmélyültebben foglalkoztam. Azóta a perzsát is beszélem, és az üzbég tanulásának is nekifogtam, de el kellett hagynom Buharát, és abbamaradt. A múltam a biztosíték rá, hogy ma is jó úton haladok. Egyedüli problémám, hogy gyorsan kell cselekednem. Nem ragadhatok itt Ladákban örökre. Megígértem Moorcroftnak, hogy egyetlen esztendő alatt befejezem munkámat, melyet tüstént elkezdek, mihelyt visszatértem ide, hogy nekilássak buzgón a feladatnak. Mivel angol tudásom messze nincs olyan fokon, mint amilyen szükséges lenne, inkább egy tibeti-latin szótárt fabrikálok neki, semmint egy tibeti-angolt. Azt mondta rá, hogy mindegy. A fő, hogy minél előbb elkészüljön, mert ez egy alapmunka, mely nagyon hiányzik jelenleg.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (6)

Sahdehra, Lahor mellett, 1822. március 22.

Akkora katonai erőfitogtatással hagytuk el Dakkát, amilyet még soha nem láttam. Mohamed Azim Kán oldalán a két franciával és vezérkarának kíséretében indította el pontban két órakor a sereget. A csapatok harsonára és trombitaszóra meneteltek, ki gyalog, ki lovon. Amikor elhaladtak mellettem, azon töprengtem, vajon mennyit ér igazából egy ilyen ármádia. Hiába a vad külső, hiába vannak állig felfegyverkezve, bennem mégis azt a benyomást keltették, hogy rendkívül fegyelmezetlenek, és felszerelésük több évszázaddal elmarad a miénk mögött. Mennyit érnek valójában, ha egy modern hadsereggel kerülnek szembe? A bátorság, a fanatizmus nem pótolja a puskát, az ágyút.
Mindenesetre, amiért mi most idejöttünk, a Haiber hágóba, ahhoz bizonyára ők. is elegendők lesznek. Mohamed Azim Kán csakugyan elégedett, hogy elkísérte személyes védelme alatt a vendégeit egész addig, amíg afgán területen vagyunk. Ventura és Allard urak elmondták nekem, hogy teljes inkognitóban kívánnak utazni, ami nekem is legfőbb óhajom. Kételkedem ugyan, hogy észrevétlenek tudjunk maradni a fegyverek, szekerek, lovak színes társaságában, ebben a zenebonában. Körös-körül mérföldekre, már egymagában is jelzi érkezésünket két órával hamarabb az a levegőben kavargó homok és por, melyet az emberek és a lovak patái vernek fel. Miféle komédiát játszunk itt? így akarjuk megfélemlíteni a fellázadt törzseket, melyek a határmenti hegyekben rejtőznek, olyan nyomasztó érzést kelteni bennük, hogy végül is meghátrálnak? Nem tudom, de soha nem képzeltem volna, hogy szerény személyemben egy ilyen együttesben járom majd egy nap a Kelet útjait.
A Haiber hágón át vezető út, melyen a szél szüntelenül kavarja a homokot, több mint ezer mérföldre hatol a hegybe, és a tulajdonképpeni hegytorokban végződik, mely csupán egy tíz-tizenkét méter széles, szűk folyosó, és négyszáz méternél is magasabb szirtfalak nyúlnak föléje, vagy egy mérföld hosszúságban. Itt vett búcsút Mohamed Azim Kán francia barátaitól és jómagamtól, ami után folytattuk utunkat a mindössze hat szolgáló és harminc katona kíséretében, akiket rendelkezésünkre bocsátott, hogy védjenek bennünket. Óvatosan ereszkedtünk le Peshawar város felé az ellenséges népcsoportok közt, mert ezek mindig készen álltak, hogy lecsapjanak az előttük felbukkanó zsákmányra, de a két tiszt automata pisztolyokkal volt felszerelve, és puszta látásukra inkább békén hagytak minket. Mi is történne, ha megtámadnának? Mit csinálnék, én, aki soha életemben nem fogtam a kezembe egy puskát, nem szolgáltam a hadseregben? Gyakran kérdeztem ezt önmagámtól, de soha nem találtam rá választ.
A katonák és szolgálók, akiket Mohamed Azim Kán mellénk adott, egész az Indus jobb partjáig kísértek minket. Ott húzódik az Afgán és a Pendzsab-i királyság közti politikai határ. Az a helyzet, hogy arról volt szó, vízum vagy valamilyen más engedély nélkül lépünk be ebbe az országba, hogy ne legyünk ott kitéve fürkésző pillantásoknak. A katonai kíséret, az erőfitogtatás, sőt maga a hadsereg is idejét múlta már. Láthatatlanná kell válni Lahorig. Ezt az utasítást adta ki nekem Allard. Világosan kifejtette, hogy az ő fegyvere ezentúl az arany, ezzel fogja be az emberek száját, és vásárolja meg a lelkiismeretüket. Mivel híd az nincs itt, éjszaka keltünk át a folyón egy kis kompon, az evezősöket persze jól megfizettük. A túlsó parton, Attokban, cinkostársainktól sem sajnáltuk a csengő aranyat, amiért itt várnak, és kivezetnek még hajnal előtt a városból. Egy fogadóban szálltunk meg, melynek a tulajdonosa is jókora baksist kapott. Szóval, ahogy Ventura mondja, „arannyal párnázzuk ki az utat".
Ez az illegális utazás Lahorba nem kevesebb, mint öt hétbe telt, és nap mint nap ugyanazzal a metódussal ment végbe, amit így foglalhatnék össze röviden: Indulás éjszaka az útikalauzok és öszvérhajcsárok vezetésével, akiknek azonnal megháromszorozzuk a fizetését. Két felderítőt küldünk előőrsként, hogy ellenőrizzék az útvonalat, természetesen ők sem ingyen. Rendszeres kerülőket teszünk, mihelyt egy kaszárnya vagy egy rendőrőrs közelébe érünk. Ha egyszerű járókelők bukkannak fel, és nem tudjuk már kikerülni őket, az egyik útikalauz feladata, hogy egy-egy nehezen megválaszolható kérdést tegyen fel, amellyel eltereli a figyelmüket. Ha ez sem elegendő, utasítása van rá, intézze úgy, hogy némi pénz fejében hunyják be a szemüket. Napfelkelte előtt bevezetnek minden feltűnés nélkül egy fogadóba, ha épp akad, vagy egy előzőleg már lepénzelt lakoshoz.
Ez a módszer rendkívül jól bevált. Sikerült átjutnunk az összes rendőrhálón, és akiket lekenyereztünk, azok úgy látszik hallgattak, mert se nem értek utol, se nem csíptek el útközben minket. Igazából én szorongva figyeltem, hogy szórják ezek az aranyat, én, akinek oly nagyon hiányzott az efféle. Persze dehogy is tiltakoztam volna, mondanom se kell, hogy nem tiltakoztam, hiszen én voltam a haszonélvezője. Egy dolog mégis átvillant az agyamon ez a nagy halom pénz láttán, mely kisiklott útitársaim ujjai közt. Hogy vajon mitévő lettem volna, ha nem hoz össze a jósors velük?
Errefelé ritkán mennek át karavánok. Én is csak eggyel találkoztam, és még az is igen kis létszámú volt. De még a karavánszerájok is csak olyan aprócskák, valószínű, hogy Pendzsabnak nincsenek kereskedelmi kapcsolatai Afganisztánnal.
Ezen a hosszú útvonalon, míg csak nem értünk a Ravi folyóig, legfőbb gondunkat a csomagok képezték. Nem az enyéim, mert ilyen nekem nem is volt, hanem a két franciáé. A holmijaik, kerül amibe kerül, legfeljebb egy-két nappal később követhettek bennünket, annyira hátráltatták a haladást, és olyan nehéz volt elrejteni őket a kíváncsi szemek elől. A kísérő személyzet, amelynek sikerült úgy szállítani ezt a sok mindent, hogy soha ne ellenőrizze senki, amit visznek, a rendkívüli feladat arányában kapta a borravalót is. Láttam, amikor Sahdehrába érve csakúgy sugárzott az arcuk az Allarddal való találkozás után, amiből mindjárt kitaláltam, hogy a francia nem fukarkodott a pénzzel.
Vajon mire jó ez a fényűző óvatoskodás? Miért akarnak inkognitóban utazni egészen a város széléig? Ventura fejtette ki nekem heves kézmozdulatokkal kísérve, hogy váratlanul kell megjelenniük a maharadzsánál, kész helyzet elé kell állítaniuk, rákényszeríteni, hogy fogadja őket. Ezért aztán kiszedték az oly keservesen ideérkezett ládákból a díszegyenruhájukat, melyet a ceremóniákon viseltek a napóleoni hadseregben, hogy így járuljanak majd eléje, gazdag ismeretekben bővelkedő katonai pályafutásuk teljes fényében, mellükön nagyszámú kitüntetéssel, arany zsinórzattal és rangjelzésekkel a vállukon, az övükre akasztott táskával, abban a reményben, hogy megnyerik a kegyeit. Ahogy hallottam, ehhez a ravasz cselhez folyamodtak, mikor Perzsia szolgálatába kívántak lépni és ez a fondorlatos bemutatkozás, szavamra, igen jól sikerült, mert az ezredesi rendfokozat mellett fejedelmi zsoldot kaptak. Velük folytattam az utat mostanáig, noha Lahor nem esik az útvonalba, melyet Felső-Ázsia felé menve szándékozok követni. Útközben Rawalpindiben még haboztam azért egy kicsit. Létezik ugyanis egy út, mely ebből a városból indul, átszeli a Pir Pandzsali hegytömböt, egész Baramuláig, Kasmírban. Elméletileg ez lenne a legrövidebb út a Himalájához. De ezekben a februári végi napokban a hágókat még eltömi a hó, és május előtt az utak járhatatlanok. Hát ahelyett, hogy unalmas várakozással töltöttem volna hónapokig az időt, jobbnak találtam, ha evvel a két szeretetreméltó, igen-igen szívélyes és minden tekintetben rokonszenves úrral folytatom az utam, akik ezenfelül szállást adnak, és az ő költségükre étkezem. Egész felvillanyozódtam a társaságukban. Túl sok bennük az optimizmus, és mindössze azt szeretnék, ha én is osztanám velük.
Március 11-én érkeztünk Sahdehrába, egy kétszázötven kilométeres, körülményes vándorút végén. Allard és Ventura még aznap látogatást tett a városi rendőrkapitányságon, hogy szíveskedjenek tájékoztatni jelenlétükről a maharadzsát. Visszatérve onnét, határozottan kijelentették, hogy soha rendőröket nem láttak még kínosabb helyzetben, mint azokat, akik fogadták ott őket. Egész este hahotáztak rajta, és elképzelték maguknak a rendőrfőnököt, amint nagy zavarban, szinte nem híve annak, amit mondanak, jelenti gazdájuknak, a félelmetes Randzsit Singh-nek, hogy két francia tiszt hatolt be engedély nélkül a birodalomba. Másnap egy közös levelet intéztek az uralkodóhoz, melyben részletesen leírták, hogy kicsodák, és milyen szándékkal jöttek ezekbe az államokba. Ugyanakkor arra kérték, hogy audienciára járulhassanak eléje, ami nem is késett sokáig. Tizenötödikén közölték is velük, hogy másnap fogadják őket. Egyenruhájukban, bóbitás csákóval a fejükön, lovassági karddal az oldalukon mutatkoztak be Randzsit Singh-nek, ahogy Napóleon udvarában is tették volna. Ez a szemfényvesztő manőver is bevált, ha hitelt adok nekik, mikor visszatérve beszámoltak róla, hogy az audiencia után a maharadzsa meghívta őket, hogy vegyenek részt egyik legkiválóbb ezredének hadgyakorlatán, mielőtt elereszti őket. Kijelentették nekem, hogy tíz arany mohurt kértek fizetésül, nem beszélve a lovakról és a szolgálókról, mert ezek mindig bőven állnak rendelkezésre Ázsiában. ígéretet kaptak rá, hogy nem sokat kell várniuk a válaszra.
Először arra gondoltam, hogy megvárom a választ, hogy tájékozva legyek ennek a két tisztnek a sorsáról, akiknek éppúgy megnyílt előttem a szívük, mint az erszényük, de nem szabad megfeledkeznem róla, hogy az én célom nem az, hogy a pendzsabi udvar szolgálatába szegődjek. Múlóban az évszak is. Meg fel kell jutnom egy magasan fekvő városba, Srinagarba, mielőtt a Nagy Himalájához érek, és behatolok Ázsia mélyébe. Elhatároztam, hogy másnap reggel már el is indulok. Isten óvja két kitűnő francia barátomat, és hozzon rájuk dicsőséget!

Kasmír fővárosa, Srinagar, 1822. május 18.

Sahdehrából való indulásom előestéjén, mikor becsuktam naplómat, odajött hozzám Allard, és élelemmel, pénzzel látott el kettőjük nevében, hogy megkönnyítsék új vállalkozásomat. Jószerencsét kívántak és megöleltek, de még biztosítottak róla, hogy minden körülmények közt a segítségemre lesznek ilyen vagy olyan módon, ha Pendzsabban maradnak. „Ha nem tudná beteljesíteni küldetését, ne habozzon visszajönni hozzánk. Éppolyan fogadtatásra számíthat, mint amilyenben a mai napig is részesült körünkben" szögezte le Allard. És Ventura hozzátette azzal az ellenállhatatlan hangsúllyal, melyet olasz szülőhazájából hozott magával: „Nagy a valószínűsége, hogy mi igen-igen előnyös helyzetben leszünk itt, hol annyi tennivaló akad még a hadsereg modernizálása terén. Látogasson el újra hozzánk! Mindig szívesen látott vendég lesz".
Én valóban a legjobb emlékeket őrzöm erről a két katonáról. Sokat Mulattam furfangos észjárásukon, sokat merítettem önbizalmukból. Nem lennék meglepve, ha egyszer megtudnám, hogy itt vették át a marsallbotot.
Mindenesetre, amit mondtak nekem búcsúzáskor, gyógyító írként hat rám. Tudom, hogyha balul ütne ki a sorsom, náluk mindig menedéket találnék, és értékes segítséget jelentenének számomra.
Sahdehrából Amricarba vettem az utam, mely a szikhek szent városa. Ott láttam az aranytemplomot, de ami leginkább meglepett, ez az volt, hogy a lakosság főleg muzulmán. Aztán Szialkot és Dzsammu felé indultam, és ott kerültem igazán kapcsolatba a hinduizmussal. Mert gyakorlatilag mostanáig csak muzulmánokkal és szikhekkel találkoztam. A szikhizmusról semmi közelebbit nem tudok mondani, hacsak nem annyit, hogy kezdetben ez tett kísérletet hinduk és muzulmánok összebékítésére. De kudarcba fulladt, mivel a két szembenálló vallás összeötvözésére történ erőfeszítés egy harmadik születését idézte elő. Az iszlám egyáltalán nem ismeretlen a számomra göttingeni arab tanulmányaim óta, de a török és perzsa birodalmat átszelve bőven volt rá időm, hogy mindennapi valóságában is megismerkedjek vele. Viszont a hinduizmus előtt teljes a zűrzavar bennem. Én, akibe vallásom, a kálvinista vallás azt oltotta, hogy a bálványimádás minden formáját elvessem, még a legegyszerűbbet és a legártatlanabbat is, meglepetve nézek egy hindu templomot. Még a legdíszesebb katolikus és ortodox templom is messze elmarad ez a legfurcsább ízlést is túlszárnyaló szoborhalmaz és mitológiai bőség, ezek a velejéig pogány vallási szertartások mögött. Ezt a látványt nyújtotta nekem Dzsammu átutazóban, mert ezen a napon tartották ott a brahman istenek tudom is én melyikének ünnepét. Megpróbáltam fogalmat alkotni róla, hogy mit csinál ez a táncoló, éneklő, imádkozó tömeg, miközben tízesével öli le a kecskéket és a szárnyasokat. Rövid ideig egy csapat dühöngő emberrel tartottam, akik félig embert, félig állatott ábrázoló visszataszító bábut vittek hordágyon magukkal. De tanúja voltam annak is, mikor a papok „megáldottak" egy szobrot, és hol mézzel, hol tejjel, hol pedig tehénpisivel öntözték meg. Elmerülve néztem a fura jelenetet, és eszembe jutottak a mi protestáns szertartásaink a maguk egyszerűségében, melyek gyakorlatilag a zsoltárokra és a hálaadó énekekre korlátozódnak. Mennyivel igazabbnak tetszik nekem az az egyszerűség, mint a kegyetlenségnek és a babonának ez a rémisztő keveréke!
Dzsammun túl, elindultam a Tawi folyó – majd a magasan fekvő Senab völgye felé, melyek után a Banihal hágó megmászása következett, ahová oly hosszú és keserves a feljutás. Ez vezet át a Pír Pandzsal robusztus hegytömegén, mely Pendzsabtól elindulva az első himalájai redőzet. A hágó igen magasan, 3525 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Az odavezető út olyan meredek, hogy egyes helyeken csaknem járhatatlan már. Egyébként a málhásállatok nem is bírnak felmenni rajta. A fagyhalált halt utazók tetemei láttán a hideg veríték ütött ki rajtam, és mivel nem éreztem kedvet rá, hogy társaságukban fejezzem be az életem, megkettőztem az erőfeszítést, hogy még az éjszaka beállta előtt elérjek a tetejére. Ezek valóban, komor, félelmetes helyek, és ebben az évszakban csak igen kevesen indulnak el erre. A hágón aztán elért egy szélvihar, nem tudtam továbbmenni. Nagyon az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok folytatni az utam, márpedig ha ott maradok, elkerülhetetlenül halálos veszélynek teszem ki magam. Amire eljutottam végül a lefelé vezető úthoz, egy derűsebb, zöldellő, fás vidékre, már annyira kimerült voltam, hogy egy kis vizet se bírtam melegíteni, egy bögre teához való vizet. Úgy rogytam le, mint egy sózsák, és elaludtam. Éjszaka egyszer csak csípős hidegre ébredek. Amennyire tudtam, száraz fűvel és levelekkel takartam be a testem, és újra elszunnyadtam a nagy fáradtságtól. így fagynak meg gyakran az utazók. Túlságosan gyöngék hozzá, hogy küzdjenek ellene, bénultan fekszenek a földön, és már nem tudják kiragadni magukat az álom karjaiból. Most hogy már itt vagyok a Himalájában, nagyon kell vigyáznom, hogy megóvjam magam ettől a veszélytől, elsősorban azzal, hogy nem alszom többé a nedves talajon nem kellőképp beburkolózva valamibe, mintahogy ez sokszor megesett.
Jelenleg Kasmirban időzöm, és ezernyolcszáz métert kell leereszkednem innét, hogy eljussak Sahabadba, az első jelentősebb, szétszórt településre az utamban. Onnét már igen enyhe lejtő visz tovább. Áthaladok Iszlámábádon, ahol a rosszul táplált emberek azt a benyomást hagyják bennem, hogy valami olyan betegségben szenvednek, mint a tüdőbaj. Április 14-én érkezem Srinagarba. Ez egy megejtően érdekes város, melyet csatornák szelnek át, tavak, folyók szabdalnak szét. Sötét, iszapos utcái és omladozó kövű rakpartja ellenére, sok vonzót találok benne azokkal a három vagy négyemeletes házakkal, melyek mintha szántszándékkal taszigálnák egymást a víziutak mentén. Többnyire olyan féloldalasán, olyan hányavetin építették ezeket és különböző, rosszul összeválogatott anyagokból, de azért mégis valami tetszetős és sajátosan egyéni összképet alkotnak. Sajnos ennek a mocsárnak a közepén, persze, hogy nem lehet a város egészséges. Itt többen halnak meg, mint máshol, bizonygatják nekem, ami ellentmond a legendának, mely szerint Kasmir egy paradicsom. Különben a lakosok, akiket látok magam körül, akár a központban, ahol az előkelőségek laknak, akár pedig a népes negyedekben, többnyire beesett arcú, lesoványodott, siralmas kinézésű emberek. A selyemgyártás, és főként a híres sálak úgy látszik nem hoztak gazdagságot nekik. Inkább mintha még a sok munka ölné meg őket.
Nem szándékoztam soká itt maradni. Annyit hallottam már, hogy ebben az országban paradicsomi az élet, hogy végül hinni kezdtem én is. A hely maga kétségtelenül szép, de az éghajlat télen kedvezőtlen az 1600 méter tengerszint feletti magasság miatt. A levegő szörnyen nedves. Amikor el próbálom képzelni, milyen lehet a földi paradicsom, nem Srinagar jut az eszembe.
Az elinduláshoz meg kellett várnom, hogy az évszak előre haladjon valamelyest, mert akkor a Ladák felé vezető hágókon már elolvadt a hó. Másrészt találnom utazókat, akikkel együtt tehetem meg az utat. Meg kell mondani, világosan közölték velem hogy a Srinagar-Leh közti útvonalon nemigen kell haramiáktól tartani, viszont a legfontosabb hágón, a Zodzsi hágón nagyon veszélyes az áthaladás, úgyhogy mindig tanácsos, ha többedmagával megy valaki, és szükség esetén közösen védekeznek. Elég sok időmbe telt, míg találtam egy négy kasmiri kereskedőből álló csoportot, akik Ladákba mennek pasmina kecskegyapjúért, melyből a híres sálakat szövik. Megegyeztünk, hogy mihelyt megnyílnak a hágók, azonnal útra kelünk, és most adták tudtunkra, hogy öt-hat nap múlva ez már meg is történik. Holnapra, május 19-re tűztük ki az indulást.

Leh, 1822. július 2.

Hát újra hátamra vettem a tarisznyát, kezembe a vándorbotot, és elindultam négy útitársammal amerre az a sötétlő hegység látszik, mely északkelet felé egészen elzárja a látóhatárt. Az első napok minden különösebb nehézség nélkül, jó hangulatban teltek ebben a szinte teljesen lapos völgyben, tavaszi napsütésben virágba borult fák közt, a már közeli aratásra szomjazó földeken. A negyedik nap érkeztünk Szonamargba, elszántan a nagy erőpróbára, az előttünk 5400 méter magasba nyúló hegykolosszust kellett megmásznunk. A keskeny, csúszós ösvényt, melyre rátértünk, csaknem eltorlaszolják a törmelékek, és néhol besüpped, másutt meg még hó borítja. Nem mi vagyunk az elsők, akik elmerészkedtünk errefelé, de a nyomokból ítélve arra kell következtetni, hogy nem sok ember és még kevesebb állat előzött meg minket. Ahogy egyre magasabban járunk, a növényzet is úgy ritkul fokozatosan, míg el nem tűnik egészen, és szédületes mélységek felett, egy teljesen terméketlen, csupasz kővilágban találjuk magunkat. Üvöltő szélben, sarki hidegben, a szó szoros értelmében nekünk kell utat vágnunk, lépésről lépésre, a még most is hólepte szikladarabok kaotikus rengetegében. Május 23-án, átfagyva a hidegtől, kóvályogva a dermesztő szélben, végül is átjutunk azon a hosszú, keskeny folyosón, mely a tibeti síkságra visz fel. Ladákba érkeztünk.
Ez a próbatétel után, amitől minden utazó retteg, minden idegszálunk remegett már, és maradék erőnket összeszedve ereszkedtünk le Dras község irányában az ugyanezt a nevet viselő folyónak a völgyébe. Bármilyen baljós, vadul hideg és kopár ez a vidék, nekünk csaknem derűsnek tűnt az átéltek után. De azért meglepődtünk a Zodzsi hágót elhagyva, hogy errefelé sivatagi jelleget ölt már a táj. Nem látni fát, kivéve némely nagyon védett zugban, és növényzet csupán a völgy mélyén elterülő néhány darabka szánalmas kis termőföldön fedezhető fel. De még ez is holmi öntözőrendszer létét sejteti, mert itt csaknem soha nem esik eső. Azt mondhatná az ember, hogy ez itt egy egész más világ, mely egyáltalán nem hasonlít affélére, amilyennel eddig találkoztam. Ez a hegyóriás egy irdatlan magasságba emelkedő egyetlen hatalmas, ijesztő földtömeg. De az égbenyúló hágók is sok veszélyt rejtenek, és csak nagy nehezen lehet átvergődni rajtuk. A természet a legvadabb fintorokat vágja itt. Én, aki a Kárpátokban, hegyvidéken születtem, sehogysem találom a helyemet ezeken a gigászira méretezett, minden képzeletet felülmúló tájakon. Ott azok a hegyek nálunk, túl Kőrösön, a szülőfalumon, amelyek elzárják a látóhatárt, alig érik el az ezer métert, és viszonylag enyhe lejtőkön ereszkednek alá.
De ugyanez áll az éghajlatra is. Ladák klímája különösen brutális, egyszerre égető forróság és jeges hideg. A levegő megritkul, minden lélegzet kínlódás, és mind nagyobb erőfeszítésbe kerül. A házak igen elszórtak, és még ezek is csak ott tünedeznek fel, ahol egy kevéske termőföld biztosítja a túlélést. A lakosság mongol fajta, kistermetű, sárgásbőrű emberekből áll, ferdevágású mandula szemekkel, kiugró pofacsonttal. A buddhista vallás követői. Az erkölcs, a ruházkodás, a táplálkozás, minden új annak, aki először lép erre a földre. Mindenfelé monostorok. Férfiak és nők buzgón forgatják az imamalmot vagy morzsolják a száznyolc szemű, hosszú rózsafüzért. Végig az utakon „mani-kövek", kőbe vésett tibeti betűkkel.
Még két másik hágón is áthaladunk, így a több mint 4000 méter magasságban fekvő Potu hágón is, mielőtt elértünk volna az Indus felső folyásához. Egy ingatag kis fahíd áll elénk, melyről azt halljuk, hogy az egyetlen ezen a vidéken, és utána már csak Halacé faluban pihenünk le. Ott ízlelem meg első ízben a „tatár teát", ezt a rózsaszínű, sós és yakvajjal kevert folyadékot, melyet csakúgy vedelnek a tibetiek, és amely a pörkölt árpaliszttel táplálkozásuk alapját képezi. Ennek a teának kötelezően ott a helye minden szertartáson. Halacétól kezdve a nyom már inkább járható, és főként kevésbé hepehupás. Nagyjából az Indus folyását követi, míg csak ki nem szélesedik a völgy, ahol a főváros is elterül. Mert ez nem a víz mellett épült, hanem úgy két kilométerre tőle, egy kisebb dombon, melynek tetején díszeleg a nagy királyi palota. Itt 3500 méter magasban vagyunk. A levegő csodálatosan áttetsző, az ég nappal nagyon kék, éjszaka meg ellepik a csillagok. A meleget elképesztő gyorsasággal váltja fel huszonnégy óra alatt a hideg, kora reggel fagy még, de délben már 40 fokos a hőség. A város körülbelül annyi lelket számlál, mint Nagyenyed, vagyis négyezret. Fal veszi körül, melyen három kapu is nyílik, s ahogy beszélik, ez védi a Baltik támadásaitól, ezektől a tibeti, síita muzulmánoktól, akik északabbra, a folyó mentén laknak, és a buddhista Ladák esküdt ellenségei.
Miután elváltam négy kasmiri kereskedőmtől, a település alsó végében álló karavánszerájba mentem, ahol összejönnek általában a yarkandiak. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a Karakorum hágón át Jarkandba megyek, és azt láttam még a legegyszerűbbnek, ha elvegyülök az onnan jövő vagy odatartó emberek közt. Mégiscsak ők tudják legjobban, hogy mikor indul a legközelebbi karaván, és milyen feltételekkel visznek magukkal.
Már érkezésem másnapján, június 10-én, elkezdtem a nyomozást. Az volt a meggyőződésem, hogy ebben az évszakban minden nehézség nélkül meglelem, akiket keresek. De hamar csalódnom kellett. Oda most csak ritkán indulnak karavánok. Az elsők már úton vannak, a következők csak két-három hét múlva hagyják el Lehet jarkandi úticéllal. Tárgyalásba kezdtem hát néhány karavánossal, legalábbis olyanokkal, akik értik többé-kevésbé a perzsát. Először is felkínálták, hogy borsos áron elvisznek magukkal, amit persze nem fogadhattam el. Anyagi erőforrásaim annyira csekélyek, hogy csak úgy mehetek velük, ha mint máskor is, nem kell fizetnem érte vagy holmi szerény díjazás ellenében, szóval ahogy lapos erszényem bírja, és majd ballagok a menet végén. De ezek a betyár karavánosok mintha nem is hallották volna, mindenáron meg akartak győzni, hogy lehetetlenség, amit kérek, hogy ez ellene szól a kialakult szokásnak, és hogy a nagykereskedők, akiknek dolgoznak, úgysem engedélyeznék. Itt, ahogy mesélik nekem, mindenki fizeti a kialkudott összeget, csak így kaphat helyet a karavánban. Koldusnak és magamfajta csavargónak semmi helye itt.
Folytatva a keresgélést már nem is a jarkandiak hanem a kasmíriek és gyakran az ügynökeik körében, mert ezek általában igen jól beszélik a perzsát, hisz ezen a nyelven kötik az üzleteiket, megtudtam, hogy egy örményre (még most is azt az örmény maskarát viselem, melyre Perzsiában tettem szert) vagyis egy keresztényre nézve igencsak veszélyes, ha egyedül merészkedik be a kínai fennhatóság alatt álló török kánságokba. Két oka is van. Az első, hogy a kínai mandarinok tiltják, hogy fehér ember lépjen be a Mennyei Birodalomba, a második meg a Kelet-Turkesztánban uralkodó anarchikus állapot. A klánok és a törzsek, melyek szüntelenül háborúskodnak egymással, minden ürügyet megragadnak, hogy foglyokat ejtsenek, túszokat szedjenek, akikre leggyakrabban rabszolgasors vár, ha-csaknem végeznek velük. Az ő szemükben a keresztény ember csak zsákmányszerzés céljára lehet jó, hisz az a felfogás uralkodik köztük, hogy Istennek tetsző cselekedet, ha egy hitetlent átküldenék a másvilágra. Beszélgetőtársaim több példát is felemlítettek, melyek olyan borzasztók voltak, hogy mikor június végén egy nagy karaván indult a Karakorum hágó felé, annak ellenére, hogy hívtak is, lemondtam róla, hogy velük tartsak. Az volt az érzésem, hogy akik minden fizetség nélkül felkínálnak egy helyet a karavánban, azoknak az jár már a fejében, hogy milyen szép summát kapnak értem, ha eladnak majd egy piacon a legtöbbet ígérőnek. Talán nem kellett volna így megijednem, hisz lehet, hogy a kasmíriak nem valami hátsó gondolattal figyelmeztettek a veszélyre, de nem vállalhattam ekkora kockázatot. Jobb lesz, ha pillanatnyilag leteszek a turkesztáni útról, és Lahorban kötök ki abban a reményben, hogy ott újra összefuthatok avval a két derék franciával, Allarddal és Venturával, akik megint csak a segítségemre sietnek. Megígérték. Igazat szólva, azt se tudom, mitévő legyek most, rémülten látom, hogy megmaradt kis pénzem milyen rohamosan fogy. Zsákutcában vagyok. Ide csak azért jöttem, mert innen visz tovább az út. Ha képtelen lennék folytatni az utam, akkor Pendzsabba kell mennem. Ott majd törhetem a fejem két francia barátommal, hogyan tovább népem bölcsőhelye felé. Biztos, nem rossz tanácsokkal látnak el.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (5)

Buhara, 1821. november 18.

Végre Buharában vagyok! Amikor elindultam Meshedből majd egy hónapja, azon töprengtem, vajon eljutok-e valaha is ide, mert mihelyt útra keltünk, ugyanaz a félelem kerített a hatalmába, mely szemmel láthatóan úgy szorongatja a karaván minden tagjának a torkát. Mivel három út is vezet ki a szent városból, vezetőnk féltve őrzött titokként kezelte az utolsó pillanatig, melyiket választja, hogy elkerülje az esetleges árulást. Soha nem lehet elég gyanakvó az ember ebben az országban, ahol az álnokság dicső tulajdonság. Végül is a hegységen és Csacsa nagyközségen át vezető út mellett döntött és nyomban parancsba adta, hogy gyorsítsuk a tempót. Mivel mindig én kullogok hátul, úgy éreztem, mintha álomban utaznék. Akkora porfelhő szállt, hogy semmit nem láttam a tájból. Egy vastag sálat szorítottam az arcomra, hogy ne fulladjak meg, de a szememet nem tudtam védeni semmivel, így csípte is a por alaposan. Minden megállóban több órára volt szükségem, hogy magamhoz térjek, és visszanyerjem a látásom.
Ennek a vidéknek, ahol az első napokban áthaladtunk, az a sajátossága, hogy sehol nem húzták meg a határát, így ez aztán a nomádok s az őket üldöző katonai egységek manővereitől függ. Egyesegyedül a szembenálló erők pillanatnyi helye szabja meg. A sah fennhatósága feltehetően a Tedzsend folyóig terjed, mert a Marghiana, Mérv körzete, csak azon túl kezdődik. De a határvonal annyira bizonytalan, hogy valójában nem is lehet tudni, hol kezdődik. Mivel a türkméneknek fogalmuk sincs az államiságról, nem is tudhatják, hogy mit jelent a „határ" szó. Csakugyan, ezeket a Horaszántól északra fekvő, majdcsaknem lakatlan vidékeket előszeretettel keresik fel a többé-kevésbé nagyobb bandák, melyeknek egyetlen célja, hogy elrabolják, amit csak lehet, leöljék a kísérőket, hogy ne tudjanak beszélni, foglyaikat pedig eladják rabszolgának, amiből aztán gyors hasznot húznak. Nyugaton Ashabad, délen pedig Mérv csak arra szolgál, hogy oda vonuljanak vissza, és ott gyülekezzenek. Figyelmeztettek is rá minket.

Október 27-én magunk mögött hagytuk Csacsát, és ezzel beléptünk a Merv-i emirátusba, Turkesztánba. Elmondhatom, hogy a torkomat szorongató félelem a tetőfokára hágott. Észrevettem, hogy a karavánosok már nem dudorásznak, amint ezt gyakran szokták, még csak egy szó sem hagyja el a szájukat. Elnémultak a félelemtől, és olyan gyorsan szedik a lábukat, amennyire csak bírják, ösztökélik az állatokat, huzigálják, taszi-gálják őket abban a hiábavaló reményben, hogy ha gyorsabban haladnak, akkor elkerülik a veszélyt. Úgy léptünk be a Karakum-i fekete homoksivatagba, mintha a pokolba kerültünk volna. Itt minden lehangoló kopárság, világvége, csönd, nagy csönd. A türkmén fosztogatókon kívül, akik csak azt lesik, hogy kit ölhetnek le, és mit rabolhatnak, egy lélek se jár erre. Több mint hét napba telt, míg átszeltük ezt a végtelenül egyhangú, csúnya vidéket. Esténként, mikor le táboroztunk, nem gyújthattunk tüzet, mert a füstje elárulhatott volna minket a tolvajoknak. Jóformán nem is aludtunk ez a szörnyű hét alatt. Nappal haladtunk csak előre, éjszaka meg őrködtünk, hogy elkerüljünk egy meglepetésszerű támadást.
Elcsigázva érkeztünk Mérvbe. Az állatok is csak vonszolták magukat. Egyébként amióta átkeltünk a Tedzsend folyón, még csak nem is ittak, és alig ettek valamit. A vízzel telt csatornák látása, melyek átszelik a hatalmas oázist, hozzásegített minket, hogy magunkhoz térjünk az izgalomból, és lecsillapodjunk valamennyire. Ezen a november elsejéről másodikára virradó éjszakán úgy aludtunk mindnyájan, mint a bunda, megnyugodva végre.
Mérv több ezer négyzetkilométeren fekszik, egy teljesen sík területen. Két kis emelkedő nő csak ki belőle, mely a tevehajcsároknak ugyanarra szolgál, mint a világítótorony a hajósnak. Mérv egy bővizű folyónak köszönheti létét, ez öntözi a mezőket, a réteket. Mivel az év nagy részében sivatagi szelek fújnak és mindent elszárítanak, víz nélkül nem tudna élni. Az ellenség sokszor azzal kényszerítette megadásra, hogy elvágták a Murgab vizét.
Két és fél napba került, míg át tudtunk kelni rajta, mert valami újabb háború tört ki. Mindenütt felégetett házak, kidöntött fák, homokkal eltömött csatornák. A perzsákat, akik a múlt század óta megszállva tartották, tizenöt éve már, hogy a hivaiak elűzték, és Hwarezm déli része lett. A siralmas kép láttán, amit ma nyújt, nem tudok hová lenni a csodálkozástól, amikor azt hallom, hogy hajdan valóságos paradicsom volt, melyet megénekeltek a költők, hogy egy nagy fontosságú kereskedelmi gócpont volt a Selyemút mentén. Úgy hírlik, legfőbb tevékenysége jelenleg abból áll, hogy szállítja a rabszolgákat a Hiva-i piacra. Hát ez az, ami nem a legmegnyugtatóbb egy örmény ember számára, akinek én is látszom. Nem bizony, annál is inkább, mert nekem azt mondták, hogy hitetlennek tilos az oázis területére lépni, és hogy a mervieknek sokkal kényelmesebb eladni az utazókat a rabszolga-kereskedőknek, semmint dolgozni. A körülmények folytán igyekeztem, amennyire csak lehet, láthatatlanná válni, útitársaim közé vegyülni, hogy beolvadjak minél inkább a sokaságba, s a málnákat cipelő, nagytestű tevék közt lépegettem, a legvastagabb porfelhőben úszva velük. Minthogy a sálamat az orrom előtt tartottam, ugyancsak szemfülesnek kellett volna lenni annak, aki le tud leplezni szutyoktól elszürkült öltözetemben, szánalmas külsőmmel.
A Juszuf Hamadani karavánállomáson álltunk meg pihenőre, az oázis keleti kijáratánál, majd onnét indultunk sietve, a hajnal beállta előtt, november 3-án, Buharába, és csakhamar a Karakum sivatagba értünk, ahol nincs víz, nincs élet, még csak árnyék se. Megvallom, akármilyen furcsán hangzik, igazi megkönnyebbülést éreztem. A sivatagban is nagyon féltem, de amikor Mérvben táboroztunk, és észrevettem, hogy türkmén csoportok settenkednek körülöttünk s készülnek ránk törni, még jobban megijedtem. Rémes érzés vett rajtam erőt, kockán forog az életem.
Kétszáznegyven kilométeres homoksivatagi út végén érkeztünk Csar-csujba, és léptünk a Buhara-i emirátus földjére. Igazam volt vagy sem, ezentúl biztonságban hittem magamat, hiszen útitársaim buharaiak voltak, de utólag mégis félelem fog el ha meggondolom, hogy a fosztogatók bármilyen nép fiai is, azzal már édes-keveset törődnek, hogy áldozataik milyen nemzetiségűek. A buharai kánságban éppúgy rám támadhatnak, foglyul ejthetnek, kifoszthatnak vagy még meg is ölhetnek, mint a hivaiban. De pillanatnyilag az ellenkezőjéről voltam meggyőződve.
Panaszra nincs okom, a Meshed-Buhara-i utazás minden baj nélkül ment végbe, habár olyan feszültség volt bennem az egész útvonalon, hogy még akkor is szédelegtem, amikor az idegeim már kezdtek megnyugodni.
Kevéssel azután, hogy a városba léptünk, és a karaván szétszéledt a nagy piactéren, egyszeribe úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, mely úgy rám nehezedett, hogy szinte összeroppantam alatta, mert arra gondoltam, hogy itt üthetem fel téli szállásomat. Valahogy lélekben felkészülve várakoztam az út nyugati végén, mely majd jövő esztendőben Mongóliába visz. Utam nagyobbik részét már megtettem, és ami lényeges, a legviszontagságosabbat.

Kabul, 1822. január 18.

Hát tévedtem. Buhara sem biztonságosabb, mint Közép-Ázsia többi vidéke. Elvben idegenek nem tartózkodhatnak ott, és még ha engedélyezik is az ottlakást, az illető megalázó bánásmódnak van kitéve. Olyan öltözetet kell hordani, hogy már az első pillanatban felismerhetők legyenek, s az igazhitűek ne köszöntsék őket tévedésből vagy ne fogadják a köszönésüket. Rendelet írja elő, hogy vastag kötelet kössenek a derekukra, és ha úgy hozza a helyzet, a legközelebbi fára felhúzhassák őket. Nincs joguk lovon közlekedni, és ha be akarnak lépni egy ajtón, mindig előre kell engedniök Mohamed védenceit. A legkisebb félrelépés miatt vagy ha felmerül a legcsekélyebb gyanú, hogy például gúnyos szavakkal beszéltek az igaz hitről, Őfensége hóhérai tüstént kioltják az életét. Úgy nyisszantják le a fejét, mint ahogy máshol a búzát kaszálják.
Ilyen körülmények közt nem gondolom, hogy megvalósíthattam volna tervemet, és legalább három, ha nem négy hónapig maradok itt, mialatt az üzbéget tanulom, vagyis a keleti törököt, ahogy itt hívják. Persze mint szoktam, ha módom van rá, most is észrevétlen fogok majd maradni, nem gúnyolom ki az igaz hitet, és lovon se szándékszom sétálni az utcákon. Szóval mindent elkövetek, hogy feledkezzenek el rólam, mint ahogy Meshedben is elfeledkeztek. Viszont nem fordulhatok valamelyik követséghez vagy konzulátushoz, mert egyetlen európai országnak sincs képviselete a világ e részében. Maguk az oroszok is hasztalanul kísérelték meg az utóbbi években, hogy hivatalos kapcsolatot létesítsenek velük. Kitessékelték őket, és nem is valami kíméletesen. Nos, menthetetlenül csak magamra számíthatok.
De fölösleges volt elmélkedni rajta, hogy mihez foghatok vagy nem foghatok majd Buharában, mivel alig érkeztem oda, öt napra rá már útra kellett sebtiben kelnem, és nem az emír adta ki rá a parancsot, hanem óvatosságból tettem így. Alig ütöttem tanyát a városban, máris az jutott a fülembe, hogy orosz csapatok közelítették meg a várost, és hamarosan támadásba lendülnek. Talán csak rémhír volt, de nem állt módomban ellenőrizni. Csak azt láttam, hogy a lakosság óvintézkedéseket tesz, tartalékot halmoznak fel, elhagyják tömegesen az otthonukat és viszik magukkal javaikat, egész családok. Az emír katonái harci készültségben állnak, ellenőrző körutakat tesznek a rend érdekében, őrzik a városkapukat. Végül két okom is volt rá, hogy ne hosszabbítsam meg az itt-tartózkodást. Az első, hogy keresztény vagyok és az a veszély fenyeget, hogy feljelentenek mint árulót vagy kémet, és nyilván kivégeznek. A második, hogy egy esetleges invázió viharában egyik vagy másik tábor emberei megölhetnek vagy megsebesíthetnek. Legfőbb érdekem, hogy meneküljek innét, amíg lehet, így cselekedtem hát november 23-a reggelén. Az általános zűrzavarban ei-hagytam észrevétlenül a várost egy sereg szánalomra méltó ember közepén, akik semmivel sem festettek jobban nálam, és azt a benyomást keltették, mint akiket a szó szoros értelmében pánik fogott el.
Buharát magam mögött hagyva Balh felé vettem az utamat, de nem annyira érett megfontolásból, semmint azért, mert a körülmények erre kényszerítettek. Azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy csapat ember, aki sem útlevéllel, sem valami személyazonosságát igazoló papírral nem rendelkezik, a legalkalmasabb rá, hogy elrejtőzzek köztük, legalábbis, amíg átkelek az Oxus folyón, melyet az itteniek Amu Darjának hívnak. Kilifben az okoz problémát, hogy a folyón nem lehet átgázolni, híd pedig nincs. Kompokon lehet csak átjutni, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy az embernek fel kell mutatni a papírjait egyik vagy másik parton, beszálláskor vagy kiszálláskor. Szerencsére, amikor én keltem át, annyian tolongtak körülöttem, hogy az ellenőrzéssel megbízott katonák lemondtak a papírok felmutatásáról. Minden akadály nélkül folytattam az utam egy kopár, baljós vidéken, és így jutottam el Balhba, melyet a régi időkben Baktrának hívtak. Ez a név, melyről oly csodálatos álmokat szőttem, mikor görögül tanultam, és tanárom felidézte előttünk az Achajmenidákat vagy épp Nagy Sándor hódításait, ma egy szutykos, émelyítő szagú leprafészket jelöl, ahol rendkívül agresszív patkányokkal viaskodva töltöttem az éjszakát.
Másnap a lehető leggyorsabban szedtem az irhámat. Mennyivel jobb volt a szabad levegőn, mint ezeknek az undorító férgeknek a társaságában tanyázni a legsiralmasabb karavánszeráj visszataszító, bűzös légkörében, amilyennel csak találkoztam mostanáig. Mazar után Tas Kurgan volt a következő állomás, és két mérföldre innét már a Kabul-i emirátusba érkeztem.
Afganisztánban, ahová most eljutottam, tombol az anarchia. Az ország hűbérurai szüntelenül lángba borítják, vérbe fojtják. Mindenkivel megeshet a legrosszabb, annyira nincs biztonság. Itt még rosszabb, mondják nekem, mint a török emirátusokban, amelyeken áthaladtam azelőtt. Nem könnyű elhinni. Mindenesetre tény, hogy nem szabad egyedül járkálni itt, még ha csak egy hitvány kis batyut visz is az ember a hátán. Ha valamennyire biztos akar lenni, hogy célhoz ér, akkor karavánosokkal, és főként fegyveres kísérettel kell megtennie az utat. Ezt tettem én is Tas Kurganba érve. Innen már ijesztő szakadékok közt, csodálatos tájakon visz felfelé az út, amerre gyakran vetődnek el sajnos haramiák, és a sziklák mögül lesik az arramenőket. Ezek is rabszolgának hurcolják el foglyaikat, és zsákmányra vadásznak. Az Ak Rabat hágó után már járhatóbb a nyom, mely csakhamar a lenyűgöző szépségű Bamijan völgybe torkoll. Korábban hallottam már, hogy mennyire vonzó ez a hely, de annyira gyötört az éhség, a szomjúság, a fáradtság, hogy nem tudtam úgy élvezni, mint azt megérdemelte volna. Egyetlen vágyam volt, hogy csillapítsam az éhségem, oltsam a szomjúságom, és álomra hajtsam a fejemet, melyet minden tétovázás nélkül meg is tettem, mihelyt menedékre találtam egy karavánállomáson.
Csak harmadnap indultam tovább, és így maradt időm pihenésre. Márpedig ez igen fontos volt, mert a következő útszakasz ugyancsak próbára tesz majd. Az utak állapota olyan, hogy gyakran még a nyom is elvész. A szorosok olyan keskenyek, hogy gyakran még egy ló is csak nehezen fér át rajtuk. Meg aztán az évszak se kedvező. Decemberben időztem Bamijanban, mikor elvben Buharában kellett volna töltenem a telet. Ehelyett a tél minden viszontagsága várt itt rám, vad hideg, elsüllyedek a hóban, csúszkálok a hókupacokon. Még kabátra se telt, az örmény ruha volt csak rajtam, melyet folytonosan viseltem. Átmenni télen a 3000 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Kohi-baba hegységen jeges, lakatlan helyeken, ahol a szél majdcsaknem letöri az ökrök szarvát, sziklák és omladékok közt, nem egyszerű kaland. De lehetetlen elkerülni, ez hat hónappal kitolná az utazást. Eljutni az Oxus völgyéből a Kabuléba csak úgy lehet, ha be tud ügyesen hatolni az ember egy fantasztikus és inkább félelmetes, mint szép környezetbe, ahová Dante a pokolt képzelhette volna. így érkezik, ha nem fagy meg közben, a 3700 méter magasságban fekvő Hadzsigak hágóig, ahol a szél egy orkán sebességével fúj állandóan, és nappal elvakítja a hó. De evvel még nincs vége. Hadzsigak után a 3300 méter magasban átívelő Önay hágó jön, ahová még az előbbinél is nehezebb feljutni vagy lejönni onnét. Az omladozó lejtők még a legrobosztusabbak erejét is kiveszik. Nagyon az volt az érzésem, hogy nem úszom meg épp bőrrel, mikor megláttam az átjárót teljesen elzáró felgyülemlett havat. A látási viszonyok a nullával voltak egyenlők, és ahogy mondják erre felé, igen nagy a lavinaveszély. Lejjebb, a völgyben, már nem annyira sarkvidéki az éghajlat, de a szegény vándor számára, mint én is, ez sem igen jobb. A szakadó esők megnehezítik az előrejutást, bokáig ér a sár, és félős volt, hogy teljesen besüppedek. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy átmenni a Hindu Kuson valósággal egy lidérces álom. Hogy nem fagytam halálra, és nem törtem össze a csontjaimat, hogy nem öltek meg, az szinte csoda már. Nem kell mondanom, milyen megkönnyebbülést éreztem, mikor negyvenhárom napi járás után, melyet végső erőfeszítéssel tettem, megpillantottam végre Kabult a távolban, 1822. január 6-án, éppen tizenkét napja most.
Kabul sem az a paradicsom, de én mégis annak éreztem az elszenvedett Pokol után. Akármilyen zord is az éghajlata, nekem egész enyhének tűnt, a házai szépnek, a lakosok nyájasnak, habár a valóságban egyáltalán nem ilyenek voltak. Főként ki tudtam ott pihenni a fáradalmakat, feltölteni élelmiszer tartalékomat, megvarrni a szakadtas ruházatomat, mely hamarosan rongyokban lóg már, kifoltozni új bőrrel a cipőmet. Ezért is mentem ki a piacra, ahol nem volt rossz hallani, hogy itt is, ott is megszólítanak az örmény kereskedők, akik öltözetemről először engem is az öveik közé soroltak. Perzsa nyelvtudásom igen nagy segítségemre volt, hogy közelebbi érintkezésbe kerülhessek velük. Elmondtam, ki vagyok, mi szél hozott ilyen messzire. Azt már nem tudom, hogy világossá váltak-e számukra ázsiai utam mélyebb okai, de tüstént kijelentették, hogy segíteni fognak, ha rajtuk áll. Valójában, mint mindig, ha eltöltők némi időt egy bizonyos helyen, legfőbb vágyam, hogy gyorsan továbbmenjek nagy célom felé, vagyis találjak egy Dzselalabadba induló karavánt. Az örmény kereskedők megígérték, hogy mindenfele érdeklődnek, és tegnap már jelezték is, hogy találtak egyet, amely január 19-én indul. Ez most igazán nem jön rosszul, a piacon áruló örmények már előzőleg tudatták velem, hogy két európai tiszt is szolgál Mohamed Azim kán, az afgán fejedelem hadseregében, mely jelenleg Dzselalabad közelében, a Haiber hágón állomásozik. Majd meglátogatom őket ott.
Az elébb köszöntem el ismeretlen jótevőimtől, ezektől az örmény árusoktól, akik kezdetben örménynek hittek, és akikben volt annyi tapintat, hogy nem nehezteltek rám, amiért megtévesztettem őket. Meleg kézszorítással búcsúztak és megígérték, hogy elmennek a kápolnájukba, és imádkoznak, hogy úgy menjen végbe az utam, ahogy szeretném. Összeszedtek egy csomó pisztáciát, mazsolát, cukrot és más nyalánkságot az asztalukról, és barátságuk jeléül megajándékoztak vele. Megindultán gondolok vissza megható kedvességükre, mely feledtette velem a mostanáig átélt szörnyű félelmeket.

Dakka, 1822. január 27.

Január 19-én, még a hajnal beállta előtt, csatlakoztam a karavánosokhoz, akiknek örmény barátaim beajánlottak. Úgy fogadtak, ahogy egy csomagot vesznek át, azzal mentek is már a dolgukra, és nem törődtek többet velem, mint egy gyapotbálával, mely különben fő árucikkük. Tán csak azért, mert holmi nyavalyás kereszténynek számítok a szemükben? Először is ezt hittem. De ha jól meggondolom, ez a nyerseség vagy legalábbis az udvariasságnak ez a nagyfokú hiánya nekem úgy jön elő, mint az afgánok legáltalánosabb jellemzője, ezeknek a kemény, harcias embereknek, akik éppúgy nem ismerik a félelmet, mint az udvariasságot. Dehát mit számít! A fő, hogy szorítsanak egy kis helyet a menetben, ahol szokás szerint, majd hátul kullogok s következésképp szívom a port, járok a teveszarban. Mostanáig minden karaván, amelyhez csatlakoztam, a körülményektől és a várható veszélytől függően kisebb vagy nagyobb létszámú katonai fedezettel tette meg az utat. Ezúttal azt látom, hogy nincsenek velünk katonák, viszont mindenki állig fel van fegyverezve. Észrevettem, hogy a karaván vezetőjének, meg néhány másnak, két pisztoly is lóg a nyergéhez fűzött bőrtasakokban. Mindenkinél köves puska, igaz elég primitívnek látszik, de azért egy ilyennel is távol lehet tartani az esetleges támadókat. Az övükben tőr, éles pengéjű kés, fejsze, bunkó, némelyeknél még lovassági kard is. Az afgánok maguk tartják fenn a közrendet, és ugyanakkor ők tesznek igazságot is. Egyetlen büntetés a halál. Mivel századok óta hozzászoktak már, hogy veszélyben kell élniök, el sem képzelhető, hogy ne legyen náluk fegyver. Még a mezőn szántó-vető embernél is ott van. Ettől a mozgó fegyvertárnak a láttán nem nő a biztonságérzetem, mint ahogy senkiben itt, de ugyanakkor megnyugtató is a számomra, akinek minden fegyvere csak egy zsebkés.
Mindenesetre az utazás baj nélkül ment végbe. Nem találkoztunk útonállókkal, és békésen teltek az éjszakák. Hozzá kell azonban fűznöm, hogy igen hidegek, és hogy meleg öltözet, meleg takaró nélkül sokat kellett szenvednem. Aztán találtam egy megoldást, odafeküdtem egy nagy teve mellé. A testéből áradó meleg megóvott a fagytól, de ahogy mozdult egyet, és főként mikor korgott a gyomra, mindig fölébredtem, úgyhogy reggel kissé kimerültnek éreztem magam. Januárban szabadban hálni Afganisztánban nem a legkellemesebb, de én már szigorúbb teleket is megértem, sőt sokkal szigorúbbakat, nevezetesen amikor átmentem a Hindu Kuson. Szerencsémre hozzáedződtem a megpróbáltatásokhoz és nélkülözésekhez az elmúlt évek során, most már könnyebben viselem el őket.
Dzselalabadot elhagyva a Haiber hágó felé vettük utunkat, de nem sokkal előtte én leváltam a karavántól Dakka községnél, mert azt hallottam, hogy ott táboroznak Mohamed Azim kán katonái.
Amikor jelentkeztem az előőrsöknél, még nem nagyon voltam biztos, hogy megtalálom a két európai tisztet, akikről a kabuli örmények beszéltek nekem. Mivel a pastu nyelvet nem ismerem, perzsául kezdtem el beszélni, és örömmel tapasztaltam, hogy ezek az egyszerű katonák is éppúgy megértenek, mintahogy a karaván tagjaival is ezen a nyelven boldogultam. Egy állig felfegyverzett, és valami bénító hatást keltő, teljes harci felszerelésben díszelgő afgán tiszt elé vezettek, aki megerősített benne, hogy a két európai, akiket keresek, csakugyan a táborban vannak. Mivel külsőm nem volt valami túl katonás, vagy túlságosan bizalomgerjesztő, gyanakvó szemmel mért végig, és vagy száz kérdést tett fel, míg belement végre, hogy odavezessen a két rangos személyiséghez, a fejedelem személyes vendégeihez. A hatalmas táborban, ahol most látszott, hogy újabb hadjáratra készülnek, egy jó félórába telt, míg sikerült eljutnom a sátrukhoz. Mil nem tudtam, milyen nemzetiségűek, perzsa nyelven kezdtem beszélni, mire ők is ezen a nyelven válaszoltak, melyet úgy találtam, igen jól ismernek. Olyan szutykos, torzonborz és szánalmas volt a kinézésem, hogy egy pillanatig ezek is megrökönyödve néztek rám. Nagyon az látszott, hogy kezdetben azt hitték, valami vakmerő koldussal van dolguk. De nem késlekedtem tudtukra adni, hogy mi hozott ide, mire egyszeribe megnyugodtak, és a rövidke habozás után udvarias fogadtatásban részesítettek.
Egyikük, a magasabbik, egy francia volt, Allardnak hívják és Provanszból származik. A másik az olasz, de ő is franciának mondja magát, és nem puszta kedvtelésből, hanem mert, ahogy értésemre adja gyors bőbeszedűséggel, pályája során végig a napóleoni hadseregben szolgált. Őt Venturá-nak hívják, és Emiliában, a Po síkságon született. Tüstént világossá vált előttem, hogy ez két elválaszthatatlan barát. Részletesen elmondták, hogy milyen körülmények közt kerültek el ebbe az afgán faluba. Napóleon bukása és a Bourbonok visszatérése után fele zsolddal, szolgálaton kívüli állományban maradtak csaknem négy esztendeig, nemigen tudván mihez kezdeni. 1819-ben Egyiptomba utaztak, mert azt hallották, hogy Mehmet Ali, az alkirály, francia tiszteket kíván toborozni, hogy újjászervezze hadseregét. De amire Kairóba érkeztek, már betelt a létszám. Folytatták hát útjukat Perzsia felé, ahol mundért húzhattak magukra, és tüstént ezredesnek nevezték ki őket, akik eddig csak kapitányok voltak. Allardot Tabrizbe vezényelték a trónörökös mellé, ahol egy másik katonai tanácsadóval ismerkedett össze, a brit George Willock-kal, teheráni barátommal és jótevőmmel, aki fivérénél, Henrynél élt ott. Venturát perzsa Kurdisztán kormányzó-fejedelmének a vezérkarába osztották be, amely Kermanshahban állomásozott. Ezt hallva óhatatlanul is az jutott az eszembe, hogy milyen kicsi néha ez a világ.  Az egyik tiszt, akivel átutazóban találkoztam Kermanshahban, az most itt terem a szemem előtt. A másik meg George Willock-kal szolgált együtt.
Elmondtam neki, hogy örményektől tudtam meg a piacon róluk, hogy Kabulon mentek át, méghozzá sebtiben, ahogy mesélték, mert minden haladék nélkül kellett elhagyniuk Perzsiát, miután az indiai angolok és Fateh Ali megegyeztek, hogy ez a legrövidebb időn belül szélnek ereszti az „európai kontinensről" idejött minden tisztjét és tanácsadóját. Mikor ezt a tudomásukra hozták, Allard nyomban felkereste Kermanshahban Venturát valami ürüggyel, és amilyen gyorsan csak tudtak, iszkoltak is már álruhában, Kelet felé. Nagy sietve megérkeztek Afganisztánba, ahová busásan megfizetett cinkosaik kerülő utakon hozták utánuk csomagjaikat egész Kabulig. Ott az uralkodó család egyik fejedelmi tagja fogadta őket, és szállást adott nekik, hogy minden nehézség nélkül eljussanak testvéréhez, Mohamed Azim Kánhoz, Kasmir afgán kormányzójához. Persze az ő szándékukban nem az állt, amint hittem, hogy az afgán fejedelmek szolgálatába lépjenek, hanem hogy Észak-Indiában, a lahori maharadzsánál találjanak megfelelő állást. Azt hallották ugyanis, hogy ez a szikh vallást gyakorló indiai fejedelem a napóleoni iskolában formálódott tiszteket toboroz, hogy ezekkel erősítse meg hatalmát a Kelet-indiai Angol Társasággal szemben.
Ez a terv igen jól jött nekem, mert én sem óhajtottam Afganisztánban maradni. Megkérdeztem hát tőlük, hogy nem mehetnék-e velük, legalábbis, amíg egy irányban visz az utunk, mivel ők szerencséjükre igen erős védelmet élveztek. Szánalmas külsőm láttán nyilván megszántak, és beleegyeztek mindketten, sőt biztosítottak róla, hogy örömmel megosztják velem a rendelkezésükre álló nem csekély erőforrásokat és vacsoraidő lévén először is meghívtak az asztalukhoz. Más alkalmakkor alighanem visszautasítottam volna és meghúzódok valamelyik visszataszítóan szutykos karavánszerájban, hogy elfogyasszam kiporciózott ennivalómat, amire épphogy futotta. De ezt most nem tehettem, és különben is éreztem, hogy nem puszta formaságból hívtak meg, hanem őszinte érzések vezetik őket. Aztán ha egyszer igazából jóllakhatok, ostobaság lenne nem engedni a csábításnak. Mindenesetre most ennek a két franciának a társaságában lakom majd több napon, sőt több héten át. Jobb ha nem mutatom ki előttük, hogy milyen zárkózott természet vagyok, hogy kerülöm a társaságot. De végül is nem ők kerestek meg engem, én mentem hozzájuk, és vívtam ki, hogy fogadjanak a kegyeikbe.
Ez az ebéd, melyet Mohamed Azim Kán sátrában költöttünk el, és melyet az urasági inasoknál nem sokkal kevésbé szertartásos tiszti szolgák tettek elénk cizellált ezüst tálakon, felejthetetlen emléket hagyott bennem. Teherán óta takarékosságból soha nem csillapítottam az éhem. Egy pillanatra se tudtam elfeledkezni erről, és olyan kínzó érzést okozott, hogy gyötrő látomásaim voltak. De el voltam szánva, hogy ellenállok a csábításnak, és nem emésztem fel gyorsabban amúgy is kevéske vagyonomat. Könyörtelenül beosztottam magamnak, mennyit ehetek, hisz tudtam, hogy soká nem számíthatok még erdélyi barátaim pénzküldeményére, ha ugyan eljut hozzám valaha is egyszer. A felszolgált étkek finomsága, a száma, a változatossága egészen elképesztetett engem, aki nem találok túlzott élvezetet bennük, és még kevésbé vagyok ínyenc. Azzal az érzéssel álltam fel az asztaltól, hogy most nyolc napra belaktam, hogy kicsit be is csíptem a nagy eszem-iszomban, noha egy csekélyke részét se fogyasztottam el annak, amit elém raktak. Este, a külön nekem felállított sátorban két szolgálóm is volt, akik lekicsinylő pillantást vetettek szegényes, szakadtas öltözetemre, letaposott sarkú cipőmre, foszlányokban lógó alsóneműmre, behorpadt táskámra, kizsírosodott, fénylő kalapomra. Nyilván kérdezhették magukat, vajon milyen rejtélyes okok vitték rá a két francia uraságot, hogy szállást adjanak egy ilyen koldusfajzatnak. Bosszankodtak is rajta, hogy efféle gazdájuk akadt, s még csak egy szavuk se volt hozzám, dolguk végeztével meg oly gyorsan visszahúzódtak, amennyire csak tudtak.
Elképzelem, hogy szerény személyem ma este a két szolgáló beszélgetésének tárgyát képezte sokáig.
Január 27-et ír a naptár, útra készülődünk. Ventura és Allard egy szárnysegédet küldött hozzám azzal az üzenettel, hogy készüljek fel, mert holnapután, kora délután elindulunk. Egy-kettőre összecsomagoltam, ahogy ez már szokásom volt. Tegnap egész álló nap azon igyekeztem, hogy rendbe hozzam a külsőm. Lekeféltem, kitisztítottam, megfoldoztam a ruházatomat. Végighúztam néhányszor a fésűt a hajamban, megnyírtam a szakállam és a bajuszom, hogy evvel is kifejezzem vendéglátóim iránti tiszteletemet. Ha próbálkozásaimat nem is kísérte teljes siker, azért most mégsem keltek olyan ijedelmet a szembejövőkben.

(Folytatjuk)