DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (4)

Útközben

Habarovszki reptér

Egy bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk, hogy, mondjuk, a "Bajkál" fedélzetén tegyük meg az utat az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig.

Alekszandrovszknak nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva. Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.

Később, már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül – zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva nem csillognak a tisztaságtól.

Persze magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz, főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre. Csehovnak más nehézségei voltak.

Ami a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam. Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni. Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini újságíróval.

Éppenséggel igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: "Nyet problem." Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül – megszerezte a jegyeket a Berlin-Moszkva-Juzsno-Szahalinszk útvonalra és vissza.

Mielőtt egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs, anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és japán műsorok között lehetett válogatni.

Habarovszki magyar hadifoglyok zenekara (archiv)

Domogyedovót utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a "szamoljotot", mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző öntudatosan válaszolta: "U nasz nye kradut." (Nálunk nem lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze rajtuk a cipzárakat.

Minderre elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult. Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn "A sivatag fehér napja" című hetvenes évekbeli szovjet sikerfilmet adták - annak idején én fordítottam a feliratlistát a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a "Nu pogogyi!" (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden orosz ismerte: "No várj csak, nyúl!"

Mielőtt helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért, hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt, de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete) igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül. (...)

Időeltolódások

Japán bolt Szahalinon - átirt felirattal

Gondolom, a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai "Jakor" (Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgősen távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra: Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen kitartottak mellettünk.

Tulajdonképpen nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket: "Tejtermékek", "Húsáruk", "Hal", "Kenyér", valamint "Zöldség, gyümölcs". Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az Úttörőpalotát, a mozit - egyszóval mindazt, ami az egykori Szovjetunióban egy megyeszékhely1 külső képéhez hozzátartozott.

Ugyanakkor se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az "Amadeus", "Duncan", "Stimul", "Eurostil", "Lady Business Club", "Heureka", "Drive", "Remake", és direkt a Dzserszinszkij utcán helyezkedett el az "Orbita" komputerbolt, a bankok pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek – 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.

Az idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hosszú, öt méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt, amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.

A határ keletre néz

Ez a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban – például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő. Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén. Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Mars-bódék csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar elhervadnak.

Az egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán "Észak Velencéjét" akarta ideálmodni, s a kép jól is illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe. A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető töltötte meg, zömmel japán autótetemek.

A Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall, hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek 1983-as vagy 1984-es évjáratúak.

A kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta - legtöbben fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek. Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.

A park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca, amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával, egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók (beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának vágyálma.

(Folytatjuk)