Vasárnap
 |
| Juzsno-Szahalinszk téli látképe |
Délelőtt két múzeumban jártam. A helytörténeti, egy valamikori japán palota, már a háború előtt is múzeum volt. Kertjét Bronislaw Pilsudskinak, a bennszülöttek kutatójának mellszobra, valamint a "Novik" cirkáló egyik ágyúja díszíti - magát a cirkálót az oroszok az 1904-es háború idején elsüllyesztették, hogy ne jusson japán kézre. A kiállítás leggazdagabb része a néprajzi volt, s a legkevesebbet a modern korról lehetett megtudni belőle. Tojohara és a japán gyarmati időszak teljességgel hiányzott, a szovjet korszakot minden kritika nélkül mutatták be, a peresztrojkát egyszerűen nem dokumentálták, a jelent ábrázoló rész pedig tele volt japán reklámanyaggal - mellesleg a szövegek orosz fordítása nélkül -, valamint városi és járási szintű partnerkapcsolatok protokollfotóival. Főleg az eredeti tárgyak hiányoztak, amelyek legalább korhangulatot idéztek volna.
Ezzel szemben a szépművészeti múzeumban egy elsüllyedt Atlantiszt lehetett rekonstruálni. Az 1999-ben meghalt Venjamin Riedel grafikái és akvarelljei a hatvanas évek eleji Juzsno-Szahalinszkot örökítették meg, amelyben akkor még láthatóak voltak a gyarmati építészet maradványai, amelyeket csak Leonov párttitkár aranykora idején, a hetvenes években bontottak le teljesen. A szép képek jól illettek a kiállítás környezetéhez: valaha ez az épület adott otthont a tojoharai japán banknak, s az emeleten papucsot kell ölteni, hogy óvjuk a még megmaradt eredeti parkettet.
Az érkezésem előtti héten hatalmas ciklon sújtotta az Ohotszki-tenger környékét. Miután négy járásban valóságos özönvizet okozott, egy ideig megállt a víztömeg fölött, majd Kamcsatka irányába haladt tovább. A szomszédos Holmszki járásban száznál is több híd került víz alá, és a ciklon megrongálta a szigetet a szibériai szárazfölddel összekötő kábeleket. A nyugati partvidéken a földomlások következtében napokra megbénult a vasúti közlekedés.
A katasztrófa színhelyétől mintegy negyven-ötven kilométernyire egy diákotthon kétszemélyes lakásában üldögélünk, afféle hruscsovkában /a hatvanas évek lakótelepi építészetének népies gyűjtőneve./ Kísérőnk, Jelena születésnapját ünnepeljük. Mintegy három órát töltöttünk ebben a lakásban, miközben odakint napsütés és eső váltakozott. Jelen voltak a bennünket kísérő házaspár rokonai és ismerősei, velem és Andreával együtt tizennégyen ültük körül a nagyobbik szobában hosszában összetolt asztalokat. Az asztal szélén tányérok, teáscsészék, borospoharak tapadtak szorosan egymáshoz, középen pedig hatalmas salátástál, pezsgős-, vodkás- és borosüvegek álltak. Ami még volt - rengeteg hal, hús, krumpli és az elmaradhatatlan csokoládétorta -, bennem mint diétára ítélt emberben meglehetősen vegyes érzelmeket keltett, ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tartózkodás errefelé vendégségben az udvariatlanság jele. Titokban tehát szüntelenül kalóriát, zsírt és szénhidrátot számlálgattam, s egy-egy nagyobb falat púposlazacot átcsempésztem Andrea tányérjára, majd nyilvánosan bejelentettem, hogy további evési kötelezettségeimet ünnepélyesen ráruházom, amit ő még napok múlva is a tipikus macho erőszak megnyilvánulásaként vetett szememre.
Akkor még nem sejtettem, hogy a lakoma hasonló események láncolatának első szeme csupán. Alig kéthetes utazásunk alatt részt vettünk még egy születésnapon, egy házassági évfordulón és két minden apropó nélküli baráti összejövetelen - de elmehettünk volna többre is. Egyik találkozás sem volt partiszerű, hanem oroszmód családias esemény, amelyen a vendég egyenjogú félként vesz részt az elvileg végtelen beszélgetésen.
Az ablakon túlról be-beüzengető szeszélyes időjárás jó alkalmat nyújtott Igornak, a halszakértőnek, hogy megpendítse az időszerű témát: milyen lesz idén a halvonulás. Merthogy közel járunk hozzá, arra vallott egyebek között a medvék nyugtalansága, amelyek egyre gyakrabban jönnek elő a tajgából a vízpartokra, hogy kivegyék részüket a haláradatból. Ha pedig a zsákmány késlekedik, a mackót olykor a városokba is behajtja az éhség. A sajtó és a rádió figyelmezteti is a kirándulókat, hogy nem kívánt találkozások esetén őrizzék meg nyugalmukat, és semmiképpen se kezdjenek eszeveszett rohanásba, mert ezzel csak a medve vadászösztönét gerjesztik maguk ellen. Legott fejembe vettem, hogy az első adandó alkalommal kipróbálom az ajánlott viselkedésmód hatékonyságát. A találkozásra tíz nappal később került sor, amikor Pervaja Pagy községben (Korszakovi járás) egy kerti ünnepségen medvehússal kínáltak. Nyugalmamat megőrizve haraptam bele az egzotikus csemegébe. Elég nagy adag vodkát kellett innom az első ijedségre, de be kellett látnom, hogy mégis az a jobb, ha én eszem a medvét.
Már vége felé járt a születésnapi ünnepség, amikor a tyotya Valjának nevezett, egyáltalán nem néniszerű, ötven év körüli asszony, aki különben a kormányzóság pénzügyi osztályán dolgozott, szedelődzködni kezdett, mondván, hogy neki még elő kell készíteni a terepet az ő lakásában tartandó, soron következő konyhai fesztiválra, amelyet természetesen a mi tiszteletünkre rendez. Addig is pihenésképpen végigautóztattak bennünket a város környékén.
Kezemben a Csehov által annak idején meglátogatott helységek teljes listájával igyekeztem lelkiismeretesen követni az író nyomát. Ennek a tervnek már akkor átláttam a természetes határait: egyfelől ugyanis a Szahalin-könyvben említett legtöbb község azóta beolvadt Juzsno-Szahalinszkba (amely az akkori Vlagyimirovka falura épült). Másfelől pedig ha Csehov, teszem azt, feljegyezte, hogy Mikulka községben 1890 őszén pontosan 17 tehenet, 13 lovat és 64 tyúkot sikerült összeszámolnia, akkor az állattartás mostani folytatásáról mindössze egy kopott tábla tanúskodott: "Vigyázat! Harapós libák!" Ha pedig az író Lisztvennyicsnaja község kapcsán megjegyezte, hogy a 15 lakos, jobbára büntetésüket letöltött száműzöttek között egyetlen nőt sem talált, akkor én legföljebb egy tüstént lefényképezett parasztasszonnyal demonstrálhattam a múlttal való stilizált összefüggést. Folytonosságot kizárólag a Csornaja Recska (Fekete folyó) árult el, amelybe Csehov is beletekintett, csak az a kérdés, hogy nem lett-e időközben még feketébb. Körjáratunk annyiban mégis hasznos, sőt nélkülözhetetlen volt, hogy testileg és lelkileg felkészülhettünk a soron következő dínomdánomra.
Ennek színhelye egy "brezsnyevka" két és félszobás lakása volt, szintén nem luxuskörnyezet, de képek, könyvek, szőnyegek és nem utolsósorban tyotya Valja ikebanaművészete tette otthonossá. A vacsorát - mert legalábbis én annak tekintettem - a konyhában tálalták fel, és a bőség láttán azonnal szabadkozni kezdtem. Tyotya Valja kijelentette, hogy itt mindenki annyit eszik, amennyit akar. Mindazonáltal ötpercenként új adagok - halak, rákok, saláták - kerültek az asztalra, úgyhogy nem sok mód nyílt a diétás táplálkozásra.
Ezen az összejövetelen még egy gyűjtővel megismerkedtem, akinek azonban nem virágokra, hanem kizárólag az 1904/1905-ös orosz-japán háborúra irányult a gyűjtőszenvedélye. Óvatlan megjegyzésemet, amely szerint annak idején az orosz hadvezetés nem tett meg mindent a japán támadás kivédésére, mármár személyes sértésként utasította vissza. Elmondta, hogy évek óta kizárólag azzal a céllal vesz részt helyszíni expedíciókban, hogy érvelni tudjon az efféle rágalmakkal szemben.
Szerinte az akkori fiaskó egy sor tragikus véletlenből fakadt, és részletesen ismertette a történelmet abban az egyetlen formában, amelyben nem szokott előfordulni, nevezetesen feltételes módban. Ha X. tábornok nem abban, hanem a következő órában és nem itt, hanem ott támadott volna, akkor Oroszország, sőt az egész világ sorsa másként alakult volna. S hogy engem is az igazság keresésére ösztönözzön, megajándékozott egy korabeli orosz töltényhüvellyel, amely felírása szerint a tulai fegyvergyárból került ki.
Miközben Port Arthurról diskuráltunk, újabb vendégek jöttek: középkorú koreai, orosz felesége és kisgyerekük. Kiderült, hogy egy koreai nemzetiségi ifjúsági klub vezetője, és ezzel át is irányította figyelmemet az orosz-japán háborúról a jelenre. Kérdezgettem a mintegy negyvenezer koreai életéről és jellegzetes foglalkozásaikról, amelyek közül eddig csak a virágkereskedést láthattam. Lehet róla beszélni, felelte óvatosan a koreai, de jól tenném, ha kérdéseimet előbb írásban fogalmaznám meg. Jóllehet később ő vitt haza az autóján, különös kedvet nem ébresztett bennem a szovjet stílusú interjú műfaja iránt.
A polgármesternél
 |
| A rusztikusan berendezett Belka-hotel |
Eszerint a sziget legfőbb gondja, hogy, mint mondja, "a moszkvai nagybácsi mindenre odafigyel és igényt tart, főleg a kőolajra és a földgázra, s mindkét nyersanyagot azonmód a szibériai, Amur menti Komszmolszk városába szippantja be. Egyedüli enegiaforrásnak a szén marad, annak viszont drága a kitermelése. Tizenegy bányát be is kellett zárnunk, egy működik még." Ezen kívül eszményi árucikk lehetne a hal is, kár, hogy Moszkva és Szahalin ezen a téren vetélytársak, ráadásul a kormányzó a városi vállalkozók halfogását korlátozza. (Juzsno-Szahalinszk negyven kilométernyire terül el az Ohotszki-tenger keleti partjától.)
Ilyenformán a kormányzóság és a Duma eleve korlátozza a város játékterét: miközben Juzsno-Szahalinszk a halzsákmány 52 százalékát leadja, a kormányzósági költségvetésnek csak 25 százalékában részesül, és ez bizony nem sok. Szidorenko kénytelen más bevételi források után nézni. Növelni lehetne például az idegenforgalmat - mondjuk a japán nosztalgiaturizmust -, de ehhez szállodákat kellene építeni. Újabban két reménysugár csillant fel: a kínaiak (mármint a népköztársaság) beruházna az áramtermelésbe, egy alaszkai cég pedig finommechanikát fejlesztene.
Az ötvenéves, nyugatiasan öltözött, halk szavú polgármester habitusában mintha félúton volna a pártfunkcionárius és a hivatásos politikus között. Fellépésében semmi offenzivitás nincs, mintha nem akarná érzékeltetni hatalmát, amellyel pedig valójában rendelkezik. Még a kormányzóval való konfliktusát is inkább afféle sakkjátszmaként, nem pedig párbajként érzékelteti.
A beszélgetés közben asszisztense polaroidfotókat készít rólunk, és ezeket néhány nappal később diszketten juttatja el hozzám. Szép, kontrasztos képek, legalábbis élesebb körvonalúak, mint a beszélgetés volt, amelyben döntő adatok - a munkanélküliek száma, a beruházások tényleges állása, a kisebbségek helyzete - nem kerültek szóba.
Milyen szegény a város?
A szociális iroda, helyi nevén "A lakosság szociális ellátásának irodája" a Szahalinszkaja utcán található egy igencsak tatarozásra szoruló épületben, amely azelőtt a hadseregé volt. Kérelmezők sorfala között jutottam be Szergej Zabolotnij úrhoz, az iroda vezetőjéhez, akinek titkárnője egy pohár forró vizet és teafiltert tett elém. Jelen volt még egy újságírónő a sajtóközponttól, akiről az volt a benyomásom, hogy jobban érdeklik az én kérdéseim, mint az illetékes hivatalnok válaszai.
Juzsno-Szahalinszkban a szegénység szürke, majdnem feltűnésmentes, és a gazdagság is elbújik az újgazdagok, vagy mint itt nevezik őket: "újoroszok", sőt, franciásan "nuvorisik" kőkerítéses villái mögött. Legalábbis a belvárosban nemigen látni szegényes külsejű, rosszul öltözött embereket, nincsenek szívet tépő jelenetek, mint Moszkvában, ahol néhány éve még koldusgyerekek ostromolták a turistabuszokat, vagy az ukrajnai Csernovciban (k. u. k. nevén Czernowitz), ahol egyetemi tanárok használt holmival kereskedtek az alma mater épülete előtt. Az a már említett statisztikai tény, amely szerint a lakosság 36 százaléka él a tavaly 1324 rubelben megállapított létminimum alatt, éppoly elvontnak hat, mint az, hogy a havi átlagjövedelem 1846 és 2832 rubel között szóródik. Az üzletek tele vannak vásárlóval, és a városközpontban a viszonylag jómódú rétegek dominálnak. Persze mint minden kormányzósági székhely, Juzson-Szahalinszk is kirakat.
A tizenöt főfoglalkozású és harmincöt külső munkatárssal működő szociális irodának azonban mégis 11 000 kliense van a 180 000 lakosú városban. Közvetlen pénzjuttatásban leginkább a kedvezményezett csoportok részesülnek: a Nagy Honvédő Háború veteránjai, az afganisztáni és csecsenföldi harcok rokkantjai, valamint a sokgyermekes családok és egyedülálló anyák, akiknek havi átlagjövedelme nem haladja meg a 950 rubelt (kb. 35 dollárt). Oroszországban némi nagyvonalúsággal azt tekintik szegénynek, akinek havi keresete a létminimum alá szorult.
Szahalin szigetén a szociális segélyt zömmel nem pénzformában folyósítják: a fővárosban naponta nyolcezer kosztos részesül ingyenebédben, amelyet 15 rubel értékű ebédjegy fejében költenek el a négy erre kijelölt önkiszolgáló étterem ("sztolovaja") egyikében. Mintegy háromszáz idős, beteg vagy mozgáskorlátozott embernek házhoz viszik a napi meleg ételt. Mások szenet, fűtőolajat vagy lisztet kapnak amerikai és japán humanitárius adományokból. Minden segélyt külön kell kérvényezni, és a hatóság ellenőrzi a jogosultságot - például azt, hogy a rászorulónak nincs-e az egykori dácsában veteményeskertje, amely errefelé az önellátás természetes forrása. Végül pedig a szociális iroda halálozási segélyt is folyósít, tekintettel arra, hogy a legolcsóbb temetés is 2-3000 rubelbe kerül. Az állami jótéteményből elvileg nem rekesztik ki a közegészségügyi hivatalnál regisztrált alkoholistákat.3
Zabolotnij úr elismeri, hogy a kilátások nem túl rózsásak. A szigeten belüli migráció miatt gyarapszik a város lakossága és vele a munkanélküliek és hajléktalanok száma. Számos segélyre szoruló nem is jelentkezik: vagy szégyenérzetből, mivel egykor a "jobb emberek" közé tartoztak, vagy pedig szovjet eredetű gyámoltalanságból: egyszerűen félnek attól, hogy bármely hatóság számon tartsa őket.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a sziget éghajlati és társadalmi viszonyai következtében itt még szilárd gazdaság mellett is viszonylag mindig sokan lesznek olyanok, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Az alkoholfogyasztás például a szovjet korszakban is - amikor az áramellátás még nagyjából rendben folyt - egyszerre volt betegség és védekezés a klíma és a földrajzi helyzet okozta szigeti depresszió ellen. Ebből a szempontból bízvást állíthatom, hogy Gorbacsov első látványos intézkedése, amellyel a szeszfogyasztást igyekezett korlátozni, Szahalin szigetén eleve kudarcra volt ítélve. Az itteni életkörülmények hosszú távon
károsak az egészségre, és szinte automatikusan rövidítik az élettartamot. Ezért az állami támogatás itt nem lehet kivételes kegy, hanem szabály kell hogy legyen.
Így volt ez már Csehov idejében. Nem is kellett különösebb szentimentalizmus, hanem csak belátás a "Száműzöttekről szóló szabályzat" 402. cikkelyéhez, amely az Amur vidéki főkormányzónak megengedte, hogy "kincstári ellátmányban részesítse azokat a fegyenctelepeseket, akik a helyi hatóságok tanúsága szerint a maguk költségén nem tudnak megélni". "Jelenleg - fűzi hozzá Csehov 1890ben - a szahalini fegyenctelepesek nagy része a katorga-munka alól való felszabadulást követő első két, néha három év folyamán ruhában és élelemben a rendes fegyencfejadagnak megfelelő ellátmányt kap a kincstártól. A közigazgatási szerveket humánus és gyakorlati természetű meggondolások serkentik arra, hogy ilyen segítséget nyújtsanak a fegyenctelepeseknek." Végül is mit ér egy kormányzósági hivatalnok egy elnéptelenedő kormányzóságban?
Így cselekedett a botozó, kizsákmányoló, embertelen cári rendszer. Lehetetlen, hogy az Orosz Föderáció ne lássa be: a szabad polgár nem élhet rosszabbul, mint a fegyenc, mert akkor vissza fogja sírni a rabsorsot.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése