Történelmi
úti beszámoló
A
hivatalos Oroszország sokáig jobbnak látta, ha hallgat Szibériáról
és Szahalinról. Ez a magatartás még mindig bölcsebb volt, mint
az olyan alkalmi propagandisztikus hazudozások, amilyeneket például
a Russzkij Vesztnyik közölt egy korábbi börtönfelügyelő
tollából: „A száműzöttek ellátása összehasonlíthatatlanul
jobb, mint az otthon élő, tiszteletre méltó falusi szomszédaiké”,
valamint: „Ami a női bűnözőket illeti, ezek még kedvezőbb
körülmények között élnek."
Az
érdeklődő olvasók és főleg az illetékesek nagyon is jól
tudták, mi volt a helyzet Szahalin szigetén. A botbüntetés, a
foglyok csilléhez láncolása, a rabszolgamunka az erdőirtásokon
és a vasútnál, a börtönszemélyzet korruptsága mind-mind nyílt
titok volt.
Felvilágosult
hivatalnokok, köztük kormányzók is ekkor már tisztában voltak
vele, hogy a kényszermunka és a száműzetés egész rendszere rég
megérett a reformra. 1890 májusában Szentpétervárott tartották
a büntetés-végrehajtás IV. Nemzetközi Kongresszusát, amelyen
jogászok, pénzügyi szakemberek, börtönhivatalnokok és orvosok
vettek részt. Érthető, hogy ebben a helyzetben Csehov hamar
megkapta a szentpétervári börtönfelügyelőség főnökének,
Galkin Vraszszkojnak elvi engedélyét a szigeten történő
látogatáshoz, sőt még az ígéretet is sikerült kicsikarni
belőle, hogy az író érkezését táviratilag előre jelenti a
szahalini hatóságoknak. Igaz, mint később kiderült, ez a távirat
nem érkezett meg rendeltetési helyére.
 |
| Hajóúton |
Csehov
1890. április 20-án, a pravoszláv húsvét után indult útnak.
Moszkvától Jaroszlavig vonaton utazott, onnan Permig a Volgán
gőzhajón. Permben április 27-én ismét vonatra szállt, és május
3-án jutott el Tyumenybe, amely akkor az orosz államvasutak
végállomása volt. Innen eredetileg gőzhajóval kellett volna
továbbutaznia az Obon, de abban az évben késlekedett a tavasz, s
vele a folyami hajózás is. Így azután Csehov kénytelen volt
lovas kocsit, oroszul tarantászt bérelni, és ezzel kezdetét vette
útjának legizgalmasabb szakasza. A történteket családjához
írott, május 16-i levelében igyekezett anekdotikussá szelídíteni:
„És
most, kérem szépen, egy kaland, amelyet a szibériai utamnak
köszönhetek. Csak arra kérem, mamácska, ne sóhajtozzon és ne
jajongjon, minden jól végződött. A május 6-ra virradó éjszakán,
hajnaltájt egy derék ember vitt engem a tarantászon. Hátradőltem,
és merő unalomból az utat figyeltem. (...) Hirtelen egyértelmű
kerékcsikorgást hallok - egy postástrojka repül velünk szemben,
mint egy madár, szédítő sebességgel. Az öreg gyorsan kitér
előle jobbra, a trojka elszáguld mellettünk, úgy a sötétben
látom a hatalmas, nehéz postakocsit, amelynek bakján a kocsis ül.
E mögött a trojka mögött jön a második, az is szédítő
sebességgel. Ez elől is gyorsan kitérünk jobbra. Csakhogy
legnagyobb csodálkozásomra és döbbenetemre a trojka nem tér ki
se jobbra, se balra. Még éppen annyi időm van, hogy belegondoljak:
»Úristen, összeütközünk!«, amikor hatalmas recsegés
hallatszik, a lovak sötét masszának látszanak, tarantászunk
felágaskodik, és én magas ívben repülök le a földre, majd rám
zuhannak a kofferek. De ez még nem minden. Egy harmadik trojka repül
felénk... Tulajdonképpen szétmorzsolhatott volna a koffereimmel
együtt, de hál' Istennek éber voltam, a zuhanásban semmim se tört
össze, gyorsan felugrottam, és odébb rohantam... »Állj!«,
ordítottam rá a harmadik trojkára. »Állj!« A trojka még egy
ideig rohant a második felé, majd megállt... Persze ha tudtam
volna aludni a tarantászon, vagy ha a harmadik trojka azonnal
követte volna a másodikat, akkor nyomorékként vagy fej nélkül
térnék haza... Kiderült, hogy az első kocsis meghajtotta a
lovakat, a másik két trojka kocsisa pedig aludt, úgyhogy a lovak
maguk rohantak az elöl haladó kocsi után, és nem volt, aki
irányítsa őket."
 |
| Katorgások |
Tomszktól
a Bajkál-tóig Csehov lovaskocsin folytatta útját, most már
különösebb viszontagságok nélkül, kivéve a hideget, a nyirkos,
esős időt és olykor az éhséget. Az utat kétszer is meg kellett
szakítania az Irtis, illetőleg a Tom áradása miatt.
Krasznojarszkban (ahová május 28-án érkezett) és Irkutszkban
(június 4.) néhány napra megállt - ekkorra írta meg és küldte
el Szuvorinnak szibériai útijegyzeteit. Miután átkelt a Bajkálon,
június 20-án felszállt a Jermak gőzösre, amellyel június 30-án
jutott el Habarovszkba és július 5-én Nyikolajevszkbe, az Amur
torkolatához. Három nappal később a Bajkál tengerjárón
elhagyta a szárazföldet, és július 11-én kötött ki Fort
Alekszandrovszknál, Szahalin szigetén.
Nagyjából
ugyanebben az időben az orosz nagyközönség lélegzetvisszafojtva
figyelt egy másik utazást. Egy Peskov nevű kozák lovon tette meg
a szibériai Blagovesenszkből Szentpétervárra vezető mintegy
nyolcezer kilométeres távolságot. 1889. november 7-én indult el,
és 1890. május 26-án érkezett meg az orosz fővárosba. Az
újságok távirati jelentésekben számoltak be útjának valamennyi
állomásáról, és Alekszandr Mihajlovics nagyherceg,
hadügyminiszter és báró Korf, Kelet-Szibéria főkormányzója
személyesen érdeklődött a hogyléte iránt. Peskovot „hazafias
tettéért" magas állami kitüntetésben részesítették.
Semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük a derék kozák kiemelkedő
sportteljesítményét, de meg kell jegyeznünk, hogy a kitüntetés,
mint oly gyakran, ezúttal is a rendjeladományozók önünneplését
szolgálta. A katorga nélküli romantikus Szibéria-kép hasznára
válhatott a birodalom imázsának.
Korf
báró, főkormányzó néhány nappal Csehov után, július 19-én
érkezett a szigetre inspekciós körútra. Eközben kiderült, hogy
Szentpétervár nem jelezte előre az író érkezését, és a
Szuvorintól kapott újságíró-igazolvány kevés volt a
beutazáshoz. Csehov attól tartott, hogy visszaküldik
Alekszandrovszkból. Ebben a kényes helyzetben mindenképpen meg
akarta nyerni a nagyúr támogatását, akit zenekarral,
kenyérrel-sóval, utcai díszkivilágítással vártak, és
tiszteletére a börtönkosztot is feljavították. Korf fogadta
Csehovot, tervét érdekesnek találta, és Vlagyimir Kononovics
tábornok, a sziget parancsnoka jelenlétében közölte vele:
„Megengedem, hogy ellátogasson oda, ahová akar, ahhoz, akihez
tetszik. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Mindent szemügyre vehet,
szabadon beléphet minden börtönbe és telepre... mindenütt nyitva
áll az ajtó ön előtt. Csak azt az egyet nem engedhetem meg, hogy
bármiféle kapcsolatba lépjen a politikai foglyokkal, mert ehhez
nincs jogom.”
Valljuk
meg: ezek a szavak egy autokratikus rendszer képviselőjének
szájából, e rendszer legsötétebb büntetőtelepén fölöttébb
liberálisan hangzanak, főleg ha összevetjük a későbbi szovjet
"éberséggel". /És persze a posztszovjet
titkolózással. Azt a mondatot, miszerint "nekünk nincs
rejtegetni valónk", több szahalini hivatalnoktól hallottam,
és sok helyütt valóban dicséretes nyitottságot tapasztaltam. A
juzsnoszahalinszki Központi Börtön azonban Fjodor Szidorenko
polgármester ajánlólevele ellenére is zárva maradt előttem. Az
indoklás szerint mint külföldinek csak külön moszkvai
engedéllyel lehetett volna odalátogatnom./
...Alapjában
véve azt sem vehetjük rossz néven Korftól, hogy e nagyvonalú
gesztust kiegészítette egy másikkal: szigorúan bizalmas
instrukciót íratott Kononovics tábornokkal az alekszandrovszki és
timovszki körzet parancsnokaihoz: „Anton Pavlovics Csehov orvosnak
a mellékelt okmányban engedélyezem, hogy irodalmi munkássága
számára különböző statisztikai adatokat és anyagokat gyűjtsön
a szahalini száműzetési rendszerről, és ugyanígy joga van
ellátogatni a börtönökbe és a településekre. Ugyanakkor
ezennel megbízom Méltóságos Urat: állandó megfigyelés révén
gondoskodjék róla, hogy Csehov úr ne léphessen érintkezésbe
államellenes bűnözőkként száműzött fegyencekkel vagy rendőri
felügyelet alatt álló, közigazgatási úton száműzött
telepesekkel.”
 |
| Csehov (jobra, állva) egy szahalini pikniken a japán konzullal |
Csehov
közvetve megkerülte a tilalmat, és igyekezett minél nagyobb
mozgási szabadságot kiharcolni magának: „Hogy lehetőleg minden
lakott helyen megforduljak, és minél közelebbről megismerjem a
száműzöttek életét, ahhoz a módszerhez folyamodtam, amely az én
helyzetemben az egyetlen alkalmas módszernek látszott. Összeírást
végeztem. Azokon a telepeken, ahol megfordultam, sorra jártam
minden házat, és összeírtam a házigazdákat, a családtagokat, a
lakókat és cselédeket. Igen kedvesen segítségüket is
felajánlották, hogy megkönnyítsék munkámat, és megrövidítsék
a ráfordított időt, de mivel nekem nem maga az összeírás
eredménye volt főcélom, hanem azok a benyomások, amelyeket közben
szereztem, csak nagyon ritka esetben vettem igénybe mások
segítségét. (...) Maga az összeírás folyamata a következő
volt: mindenekelőtt minden egyes lapon az első sorban feltüntettem
az őrhely vagy a telep nevét. A második sorban a kincstári
helyrajz alapján a házszámot. Aztán a harmadik sorban az
összeírottak társadalmi helyzetét: fegyenc, telepes száműzöttből
lett paraszt, szabad ember. Szabad embert csak abban az esetben írtam
össze, ha közvetlenül részt vett egy-egy száműzött
háztartásában, például ha törvényes vagy vadházasságban élt
vele...”
A
rendőrségi nyomdában megrendelt tizenkétezer, egyenként 14x10
cm-es kártyából Csehov mintegy hétezret töltött ki. Az
összeírtak között húsz "politikai" is szerepelt - ő
"privilegizált foglyokként" említi őket, és valóban
azok is voltak. Legfőbb ismertetőjelük a városias civil ruha
volt, amely a fegyencektől és a szabad telepesektől egyaránt
láthatóan megkülönböztette őket. Gyakran alkalmazták őket
írnoknak vagy felügyelőnek, egyikük a rendőrségi könyvtárat
vezette, egy másik a meteorológiai állomást. Minthogy maga Csehov
is civil öltözékben járt-kelt a szigeten, a bennszülött nyivhek
ujjal mutogattak ruhájára, és tört orosz nyelven kérdezték:
"Politicska?" Amikor az író elővette jegyzetfüzetét,
ebből arra következtettek, hogy írnok lehet: "Pisí-pisí"
(írj, írj), mondták.
A
felemás remekmű
Csak
aki olvasta a könyvet, az tudja, micsoda gigászi munkát fektetett
Csehov a háromszáz nyomtatott oldal terjedelmű könyvébe.
Műfajára nézve a Szahalin szigete szépirodalom, esszé és
tudomány elegye, tele rendkívül izgalmas élet- és
szenvedéstörténetekkel, amelyek közül az egyik (Jegor
elbeszélése) akár valamelyik novelláskötetében is
szerepelhetett volna. Benne foglaltatik az orosz büntetőrendszer
pengeéles elemzése és rengeteg adat, amelyet földrajztudósok,
etnológusok, statisztikusok és szociológusok is használhatnak. A
könyv egyes részei fárasztóak, szárazak, unalmasak, a vége
pedig azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy befejezetlen, mintha
a szerző halálosan kimerülve egy tetszőleges ponton önkényesen
lezárta volna...
Nyilvánvalóan
ezzel függ össze a könyv vegyes korabeli visszhangja. Az egyik
kritikus, Bogdanovics 1902-ben így írt róla a Mir bozsij (Isten
világa) című pravoszláv folyóiratban: „Ha Csehov úr semmi
mást nem írt volna, csak ezt a könyvet, neve akkor is fennmaradna
az orosz irodalom történetében, és soha nem felejtenék el az
orosz száműzetés historiográfiájában.” A másik szélsőséget
Ignatyij Potapenko, Csehov közeli barátja képviseli, aki 1914-ben
a Nyiva hasábjain ekként aposztrofálja a Szahalint: „Szüntelenül
utazni akart, lehetőleg távoli országokba, ám egyedül a
szahalini utazás sikerült neki - a lehető legfeleslegesebb
valamennyi közül, amely ráadásul törékeny egészségét is
aláásta. Ennek a különös utazásnak eredménye egy könyv lett,
amely kétségkívül alatta maradt mindannak, amit egyébként írt,
semmiféle pénzügyi nyereséget nem hozott neki, és jó
közérzetéhez is alig járult hozzá. És a benyomások? Ugyan hol
találjuk ennek az élménynek a visszhangját a Szahalin után írott
művekben? Legfeljebb itt-ott néhány jelentéktelen célzást.
Semmi sem utal rá, hogy szívesen emlékezett volna erre az
utazásra. Legalábbis én, aki nem kevés napot töltöttem vele,
egyetlenegyszer sem hallottam, hogy arról a világról mesélt
volna. Mindent, amit ott kapott, beleadta ebbe a könyvbe, aztán
elfelejtette. Így számol be elöljáróinak egy hivatalnok, miután
visszatér egy kellemetlen és nem önkéntes kiküldetésből, amely
rengeteg kényelmetlenséget és gondot okozott neki és amelyről
minél hamarabb szeretne elfeledkezni.”
Ebben
a keserű, mondhatni megsemmisítő ítéletben a személyes gyász
összekeveredik a már akkor elkezdődő Csehov-kanonizálás elleni
tiltakozással. Potapenko azonban figyelmen kívül hagyja a
személyes sors és az életmű mélyebb összefüggését.
Hiba
volna itt azzal érvelni, hogy az írói életmű különböző
tartalmi síkjai, filozófiai rétegei és esztétikai szintjei
egységes egészet alkotnak. Olcsónak érzem azt a főleg szovjet
irodalomtörténészek által művelt aprólékos filologizálást,
amellyel Csehov egyik vagy másik művéből kiemelt mondatokkal
bizonygatja a szahalini élmény döntő hatását. Sokkal
fontosabbnak tartom, hogy ez a szörnyű utazás, a produktív
boldogtalanságnak ez a sűrítménye Csehov életének csomópontja
akkor is, ha a tüdővész kitörését és ezáltal az író korai
halálát siettette. Az élet része a műnek.
Minthogy
azonban nem Csehov pályaképét, hanem nagy témáját választottam
töprengéseim tárgyául, a legcsekélyebb indíttatást sem érzem
magamban arra, hogy a máig tartó vitában, mondjuk, egy harmadik
közvetítő tézissel állást foglaljak. Egyfelől maga Csehov
ösztökél erre a semlegességre a Szahalin-könyv józan, bár nem
érzelemmentes hangvételével. Másfelől annál a kérdésnél,
hogy milyen szerepet játszott a szahalini utazás Csehov életében,
fontosabbnak tartotta a fordítottját: mit adott ő Szahalinnak?
Megkockáztatom azt a feltevést, hogy több mint egy évszázaddal a
Szahalin megírása után az egymást kizáró preszovjet, szovjet és
posztszovjet világnézetek és a történelmi kataklizmák után ez
a könyv az egyetlen megbízható iránytű a sziget
újrafelfedezéséhez.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése