NIKO VARTIAINEN: A sehonnan se származó – azaz a számi, aki délen nőtt fel

Számi család

A finnek többsége számára február hatodika éppen úgy telik, mint hetedike vagy nyolcadika, ötödikén viszont puncsos sütit majszolhatnak. A mintegy 10 000 finnországi száminak február 6. nemzeti ünnep.

A zenepalota kistermében pár százan gyűltünk össze, hogy ünnepeljünk. A színpadon egy napszemüveges, kopaszra borotvált fiatalember rappel - piros-fehér számi viseletben, hiszen az alkalom így kívánja. Körülöttem mindenütt hasonló színpompa: pirosak, kékek, feketék és sárgák, ékszerek és övek. Azt persze tudtam, hogy ünnepségre érkezem, de arról nemigen volt fogalmam, hogy mire számítsak. Az öltöny talán túlzás lett volna, a farmeringemben mégis kissé alul öltözöttnek érzem magam. Sokan együtt énekelnek a rapperrel. Én is szeretnék, de nem tudok. Csupán a finn nyelvű összekötő szövegeknél kapom el újra a fonalat. A rap északi számi. Abból egy kukkot sem értek, bár érzem, hogy kellene.

Néhány héttel később fontos levelet kapok. Délen talán sokakat hidegen hagyna egy efféle küldemény, de északon másképp van. Ott a levél tartalma miatt készek vagyunk a legkomolyabb jogi lépésekre is. A levél szerint felvettek a Számi Parlament választási jegyzékébe, 5800 társammal együtt. Egyszerűbben fogalmazva: számi vagyok.

Mostanság sokan erre vágynak. A tél folyamán több mint 800 fő kérvényezte a nyilvántartásba vételét, az elutasítottak száma azonban meghaladja a 300 főt. Az elutasítottak kétharmada nyújtott be fellebbezést a Számi Parlamenthez, melynek döntései miatt 182 panasz érkezett a Legfelsőbb Bírósághoz. Ez nem is lenne meglepő, hiszen arról, hogy ki tekinthető száminak és ki nem, már évtizedek óta folyik a vita Lappföldön.

A számiság meghatározása aszerint változik, kitől kérjük a definíciót. A kiindulópont az, hogy a számik egy őshonos nép tagjai, azaz az ENSZ szerint olyan ősök utódai, akik egy adott területen éltek már annak meghódítása előtt vagy a mai államhatárok kijelölését megelőzően. Fontos kritérium továbbá, hogy a közösség megőrizze nyelvi és kulturális sajátosságait, az őt körülvevő idegen környezetben is. Esetünkben ez a bizonyos terület Lappföld legészakibb vidéke, a többségi kultúra pedig a finn.

Finnországban a számiságról vajmi keveset tudnak az emberek. Az iskolákban többnyire beérik annyival, hogy a számik Lappföldön élnek, ilyen és ilyen a viseletük, s ennyi.

Nem csoda hát, ha még manapság is születnek a számikról olyasféle olcsó karikatúrák, mint amilyeneket annak idején Pirkka-Pekka Petelius készített. Példaként legyen elég említeni a rapper Uniikki Nunnuka-lai-laa című videoklipjét vagy az új Visít Finland reklámfilmet, amely az egzotikus Lappföldet úgy gondolta eladhatóvá tenni, hogy a számikat mocskos erdei vadakként ábrázolja. Amikor pedig szót emeltek a film ellen, a válasz kimerült ennyiben: „Bocsánat, nem úgy gondoltuk.”.

Nem árt tehát átismételni az alapokat. A számik lélekszáma összesen kb. 100 000 fő, akiknek a fele Norvégiában él. Finnország számik lakta vidékei Utsjoki, Inari, Enontekiö és Sodankyla északi része. Ezeken a területeken három számi nyelvváltozatot beszélnek: az északi, az inari és a koltta számit. Ezek olyannyira különböznek egymástól, hogy beszélőik nem értik meg egymást maradéktalanul. A legtöbben az északi számit beszélik, a koltta csak Finnország és Oroszország területén használatos, az inari számi pedig kizárólag Finnországban. A legkevesebb képviselője a kolttáknak van. Én magam közéjük tartozom. Összesen mintegy 700-an vagyunk, és kevesebb mint 50%-unk beszéli a koltta számi nyelvet. A 40 évesnél fiatalabb koltta számi beszélők számát mindössze 50-re becsülik.

Ilyen kis közösségben szinte mindenki ismer mindenkit. Gyökereim felderítéséhez elegendő adatnak bizonyult édesanyám lánykori neve és néhány további kérdés a bácsikáimról, a számik közössége ugyanis mindmáig a családhoz tartozás alapján azonosítja tagjait. Mindkét nagyapám Petsamo területéről, evakuáltként került a mai országhatárokon belülre a II. világháború után, Inari más-más részére. Az evakuáltak érkezésekor a finn állam törvényben biztosított a koltták számára saját területet, amely azonban összecsúszott a másik félreállított kisebbség, az inari számik lakóközösségeivel. A földért, a vadászati és halászati jogokért vívott harc megkeserítette és feszültté tette a két csoport viszonyát, amit édesanyám családja éppúgy érzékelt a háború utáni időkben, mint a későbbi generációt képviselő Sanila-Aikio is gyermekkorában. (...)

Számi viseletben

Elméleti szinten a számiság meghatározása egyszerű ugyan, a gyakorlatban azonban mégsem olyan egyértelmű a dolog megítélése. A jelenlegi kritériumok szerint az a személy tekinthető száminak, aki maga, vagy akinek valamely szülője vagy nagyszülője első nyelvként sajátította el a számi nyelvet, vagy akinek az édesanyja vagy az édesapja szerepel a Számi Parlament választási nyilvántartásában. Hasonló meghatározás van érvényben Svédországban, míg Norvégiában a dédszülőket is figyelembe veszik. Finnországban emellett létezik egy sajátosság, az úgynevezett lapp-kritérium, amelyet 1995-ben csatoltak a törvényhez. Ezen kritérium alapján száminak tekinthetők a hagyományosan számik lakta vidékek lakóinak leszármazottai, amennyiben bejegyezték őket az adózási vagy személyi nyilvántartásba. Az akkori hivatalos szervek ellenezték a lapp-kritériumot. Kompromisszumként azt indítványozták, hogy az csupán az 1875 előtti dokumentumokat érintse. A javaslatot elfogadták, azonban az Alkotmányjogi Bíróság hibája miatt egy évtizedet elvesztegettek - vélekedik Veli-Pekka Lehtola, a számi kultúra professzora az oului egyetemről. A jelenlegi helyzet meglehetősen abszurd: a számi mibenlét legfőbb tényezője, a nyelvismeret mindössze három generációig nyúlhat vissza, míg a kevésbé meghatározó elemnek tekintett történelmi szempontok nincsenek időben korlátozva. Elméletileg tehát bárhonnan előbukkanhatnak számik, akár évszázados okiratokra hivatkozva. A számik attól tartanak, hogy az őshonos nép meghatározása ekképpen jelentőségét veszti. A számivá válni vágyó finnek ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy a számik 1960-as évekbeli feltérképezése hiányos. „A számik közül sokan azt mondják, hogy ha egyszer az állam elfecsérelt egy évtizedet, ki is kellene köszörülnie a csorbát" - vélekedik Lehtola. Csakhogy az állam erre nem mutat hajlandóságot.

Egy évvel ezelőtt a Számi Parlament javaslatot nyújtott be az országgyűléshez a lapp-kritérium kiegészítésére. Eszerint a rokonsági kapcsolatokat nem tekintenék a számiság feltételének, amennyiben a nyilvántartásba vételét kérelmező személy elsajátította és követi a számi kultúrát. Az Alkotmányjogi Bíróság leszavazta a javaslatot, majd az országgyűlés is elutasította azt. Lehtola szerint az országgyűlés jobban bízott a lappföldi képviselőkben, akiket ő azonban nem tart pártatlan forrásnak ebben a kérdésben. A Számi Parlament elnöke, Sanila-Aikio szerint az ügyben egyszerűen átléptek rajtuk, tekintélyüket semmibe vették.

A lapp-kritérium húsz éve létezik, s ez idő alatt semmiféle hátrányt vagy kárt nem okozott a számiknak. A vitatott nyilvántartásba vételek megítéléséért felelős Legfelsőbb Bíróság a számik oldalán állt, a számiság meghatározását ugyanúgy értelmezte, mint maga a Számi Parlament.

2015 őszén azonban valami megváltozott. Az ebben az évben benyújtott 182 panasz közül 93-at helybenhagyott a Legfelsőbb Bíróság. A Számi Parlament megdöbbent a friss adatok láttán. Az ügyben rendkívüli ülést hívott össze, a legradikálisabb gesztusként pedig a korábbi elnök, Klemetti Nakkalájarvi kérelmezte, hogy töröljék őt a választási névjegyzékből.

Alapvetően arról van szó, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tartja tiszteletben a számik önrendelkezési jogát, amelyet pedig az ENSZ-egyezményekben is megerősítettek. Hasonlóan vélekedik Lehtola is: „A Számi Parlament önrendelkezési joga romokban hever. Jelenleg azt sem képes meghatározni, kik vagyunk mi, számik."

Olyan vendégként érkeztem a zenepalota ünnepségére, aki az anyanyelvén kívül nem beszél más nyelvet. Az esemény szervezésében részt vevő nővérem sürög-forog - én pedig senki mást nem ismerek a jelenlévők közül. Legalábbis azt hittem. Idegen környezetben az ismerős arcokat is nehezebben fedezzük fel.

„Mit csinálsz te itt tulajdonképpen?"

Ismerősöm éppoly meglepettnek tűnik, mint én magam. Sorsunk hasonló: a számi területektől távol felnőve elszakadtunk a számi nyelvtől és kultúrától, még ha gyökereink északhoz kötnek is bennünket.

Édesanyám 15 évesen elhagyta a koltták földjét, 19 esztendős korában már Savóban élt. Az Inari-tó délkeleti partján a finnek világában nőtt fel, számiságát titkolnia kellett. Anyanyelvére nem tanított meg engem, miként testvéreimet sem. Számunkra a számiság csupán a lappföldi rokonlátogatások egy eleme volt.

A háború után Finnországban minden erővel az egységességre és az idegen hatások elkerülésére törekedtek. Lappföldön a gyerekeket bentlakásos iskolákba vitték, ahol a finn tanárok felügyelete alatt a számi nyelv használata nem hogy nem volt megengedett, de sok esetben büntetés járt érte. Finnországban felnőtt a számiknak egy olyan nemzedéke, amelynek tagjai elkezdték rejtegetni és szégyellni a saját kultúrájukat. Az, hogy a ma száminak születő gyerekek már nem beszélik őseik nyelvét, nem az ő hibájuk. Az én számiságtól távol tartott generációmnak nem volt választási lehetősége, nekünk azt egyszerűen nem tanították. Jelenleg a számiknak kevesebb mint fele beszéli anyanyelveként a számit, és kétharmaduk lakóhelye már nem a hagyományosan számi területeken van.

Én és az ismerősöm mindketten érdeklődünk a gyökereink iránt. De olyan nagy a távolság, a kézimunkákhoz se vagyok elég ügyes, a természethez is vajmi kevés közöm van már... Életem során hét idegen nyelvet tanultam, de északi számiul nem futja tőlem többre, mint hogy jó napot és köszönöm, koltta nyelven még ennyire sem. És most száminak kellene lennem, ami voltaképpen tényleg vagyok, és mégsem. A törvény betartatik, a számik közösségében nyilvántartanak, és azt a választásokról szóló levelet is már másodszor kaptam meg az idén.

De miért is olyan becses az a levél?

A számiság akkor vált áhított státusszá Lappföldön, amikor az ENSZ 1989-ben elfogadta az ILO (azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) őshonos népekre vonatkozó 169-es egyezményét. Ennek célja, hogy megerősítse az őshonos népek helyzetét és jogait, illetve biztosítsa azok kulturális és gazdasági fejlődését. Azóta Finnországban is napirenden van az egyezmény ratifikációja, Katainen (2011-2014) és Stubb (2014-2015) kormányprogramjában is szerepelt, a dolog mégis kudarcba fulladt, megrekedt a szóbeli egyeztetések szintjén. A párbeszéd nem zökkenőmentes, mivel a konkrétumok megbeszélése helyett a felek rémképekkel ijesztgetik egymást.

Az egyezmény kimondja, hogy az államok kötelesek az őshonos népesség földhasználati igényeinek eleget tenni. Ezt a lappföldi finnek azonban úgy értelmezik, hogy a számik elűzhetik őket Lappföldről és megfoszthatják őket földhasználati joguktól. Ezzel szemben a számik egy része úgy véli, hogy a „papírszámik" csupán azért szeretnének felkerülni a Számi Parlament választási listájára, hogy megakadályozhassák az ILO-egyezmény ratifikálását. Veli-Pekka Lehtola professzor szerint az ilyesfajta félelmek arra utalnak, hogy a Számi Parlamentnek nagyobb hatalmat tulajdonítanak, mint amilyennel valójában rendelkezik.

Vessünk csak egy pillantást például a földhasználat kérdésére! Finnországban a számi területek 90 százaléka állami tulajdonban van, az egyezmény pedig a magántulajdont nem érinti. Norvégiában, ahol jóváhagyták az egyezményt, az érintett megyékben a számik és norvégok együtt döntenek a földhasználatról.

„Jelenleg a Számi Parlament hatalma nyelvi és kulturális kérdésekre korlátozódik. Az önjelölt számiknak az a tévképzetük, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb" - fogalmaz Lehtola.

A számik szempontjából az a bosszantó ebben a helyzetben, hogy a földhasználati kérdés csupán egy az ILO-egyezmény érintette témák közül. Számukra a legfontosabb az őshonos népek önrendelkezési joga: az, hogy saját ügyeikben maguk dönthessenek, és azt is ők határozhassák meg, kik tartoznak közéjük s kik nem. Ez az, amit a finnek nehezen értenek meg - magyarázza Lehtola. Nyelvi kisebbségként elfogadják a számikat, az őshonos nép fogalma azonban idegen a finnek számára. Az iskolákban még mindig nem tanulnak a számikról, jóllehet a Számi Parlament régóta szeretné elérni, hogy az általános iskolai tananyagba bekerüljön a számi kultúra alapszintű megismertetése. A számi többségű Utsjokiban mindmáig csak úgy kaphat számi nyelvű orvosi ellátást a páciens, ha tolmácsigényét előre jelzi.

A közeljövőben aligha várható pozitív fordulat az ügyben, a sajtóban fellelhető hírek szerint ugyanis a jelenlegi kormánynak nem áll szándékában ratifikálni az egyezményt.(...)

A számisághoz kötődő emlékeim közül az az egyik legkorábbi, amikor a nálam egy évvel fiatalabb unokatestvérem a reggelizőasztal mellett tanítgatott, hogy mondják északi számiul azt, hogy „nem tudom".

A válaszom tehát: In diede. Nem tudom.

(Fordította és szerkesztette: Falk Nóra)

Forrás: Finnugor Világ, 2015. december

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (7)

Timovszk, avagy a vigasztalanság

 Csir Unvd hajdani gyermekei - mára kihaltak

Nem Anton Csehov, hanem Ivan Goncsarov volt az első orosz író, aki Szahalin szigetére lépett, mégpedig 1854 nyarán – ez is oka lehetett, hogy Csehov Szuvorinhoz írott leveleiben alig leplezett ellenszenvvel emlegeti pályatársát. Tőle eltérően Goncsarov VIP-utas volt – Putjatyin herceget kísérte el diplomáciai küldetésére a Pallada fregatton. Úgy látszik, Szahalin az Oblomov szerzőjét nem érdekelte, a „félvad bennszülöttekről” gunyoros európai leereszkedéssel ír, és ekkor – túl a hosszú tengeri út felén – már oly nagy honvágy gyötörte, hogy útinaplójában német eredetiben idézi Goethe Mignon-dalát: „Dahin! Dahin!” (Oda! Oda! – mármint Szentpétervárra.)

Mégis kapott egy fokot a keleti partvidéken, az a timovszki panzió pedig, amelyben helyet foglaltunk, egyenesen, a büszke Hotel Fregatt nevet viselte.

A gondnoknő egy kis szobában ült, amelynek ajtaján nagyalakú naptár díszelgett, homlokán a mosolygó, magabiztos Vlagyimir Zsirinovszkijjal. A tarifa szerinti szobaárhoz hozzácsapta a szovjet időkben szokásos „külföldipótlékot”. Az összeg így is nevetséges volt, pimaszságnak inkább az ellenszolgáltatást nevezném. Egy ócska szoba mosdóval, amely mintha már negyven éve nem látott volna festéket, és elég régen felmosórongyot sem. A vécé és a zuhanyozó a folyosón volt, a két sodronyos ágy Nagy Katalin korából származhatott. Ezenkívül állt a szobában egy szeszélyesen működő fekete-fehér tévékészülék – kínálata a latinamerikai szappanoperákra és a régi szovjet színészekkel készült interjúkra korlátozódott. A szegélylécek mentén svábbogarak futottak versenyt, a zuhanyozó higiéniai állapota láttán pedig bizonyos megértéssel töltött el a nyivheknek a fürdéssel szembeni – Csehov által leírt – viszolygása.

Nem állítanám, hogy engem is Goncsarovhoz hasonló elvágyódás ragadt volna magával olyan országok iránt, hol a citrom virul, de tény, hogy belső ingerültség fogott el a környezet szegénysége és csúfsága láttán, ami pedig Alekszandrovszkban egyáltalán nem zavart. Timovszk hosszúkás települése ösztönösen taszítólag hatott rám. Alighogy megérkeztem, már nosztalgiával gondoltam viszsza az egykori fővárosra, no és persze – magyar lévén – a tengerre.

Pedig Tamara, az újságírónő egykori lakásán nem is egy, hanem egyszerre három bátyuska, vagyis pravoszláv lelkész fogadott. Az asztalt tucatnyi vendég ülte körül. Javában folyt a születésnapi ünnep, a koreai ételeket bőségesen öntöztük vodkával. Tószt tósztot követett, s a végén az egyháziakat alig lehetett megkülönböztetni a világiaktól. Ráadásul mindhárom bátyuska atlétatrikót hordott, mert az újonnan megnyílt parókiának még csak egy reverenda jutott, s azt ilyen profán alkalomra nem akarták felölteni. Egyébként mindhárman mostanában tanultak bele a papi hivatásba – egyikük az új alekszandrovszki templomba készült. (...)

Minthogy Tamarának már az éjszakai vonattal vissza kellett utaznia JuzsnoSzahalinszkba, búcsút vettünk tőle, majd testvériesen végiglejtettünk a Kirov utcán, hogy megnézzük a most épülő második pravoszláv kápolnát. Közben kórusban énekeltük a “Moszkva-parti estéket”, a “Katyusát” és az orosz népdalokat. Ha eltekintettünk a három bátyuska nyugati felírású atlétatrikójától, akár gyanútlan komszomolisták is lehettünk volna a hetvenes évekből. Igaz, ez esetben én, mint közülük a legidősebb, a helyi pártszervezet tapasztalt instruktorának szerepét játszottam volna.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultunk a sziget északi részére, semmi kétségem nem volt afelől, hogy agóniát látok magam előtt. A kiégett erdők, az elhagyott szovhozok és kolhozok a rozsdás traktorokkal és teherautókkal, a szétesett vagy félbehagyott házak a végleges romlás képét mutatták. Pedig ez az észak, mint Csehov megjegyezte, nem is észak, hanem a sziget középső harmada – feljebb akkoriban csak néhány szegényes nyivh tanya volt található rajta.

Tomascsuk asszony, a helyi múzeum nyugdíjas alkalmazottja, aki ezekben a napokban dzsipen kísért bennünket, és éber figyelmet szentelt benyomásainknak, a komor képet egyértelműen azzal magyarázta, hogy a „demokraták” tönkretették a szovjethatalmat. Ez a nézet meglehetősen elterjedt a szigeten, és nem jelent feltétlenül illojalitást a „demokrata” központi és helyi hatalommal szemben. Maga Jevgenyij Russzkih polgármester hívta fel a figyelmemet bemutatkozó látogatásom során (szobája falán ikonnal), hogy errefelé a szovjet viszonyok még nem tekinthetők múltnak, elvégre a társadalom mentalitását nem lehet „500 nap” alatt gyökeresen megváltoztatni – ezzel különben Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök „ötszáz napos” reformprogramjára célzott. Persze kézenfekvő, hogy a gazdasági szerkezetet radikálisan át kell alakítani, csak éppen a veszteseknek nehéz elmagyarázni, hogy tulajdonképpen nyertesek. Márpedig a vesztesek korántsem csak az apparátusból kibukott elvtársak – azok még valahogy megvolnának –, hanem elsősorban a kisemberek.

Tomascsuk asszony 1948 óta él Szahalinon. Arra a kérdésemre, hogy mi szél hozta a szigetre, egészen különös választ adott. Eszerint Belaruszban élt a férjével, és kisgyermekük notóriusan ágybavizelt. Orvosi tanácsra úgy döntöttek, hogy pelenka helyett az időzónát cserélik. Olyan helyre költöztek tehát, ahol a nap pontosan abban az órában kel, amikor Fehér-Oroszországban elhagyja az égboltot. Vagyis orránál fogva vezették a természetet. A fiú – azóta maga is családapa – Szahalinra érkezésétől kezdve szobatiszta lett. Szó, ami szó, gyönyörű legenda, gondoltam, ha elmesélem a nyivheknek, biztosan sárgák lesznek az irigységtől.

Csakhogy – hadd használjam az orosz kifejezést – “kegyetlenül nagyot tévedtem”. Nyivhek, akikkel legendát cserélhetnék, nincsenek, pontosabban van a származás, de sehol a törzs. Él még Sanghi, agg nemzeti költőjük Noglikiban, de családi gyász miatt nem tud fogadni. Így hát Csir Unvdba megyünk, egy Timovszkhoz közeli nyivh településre. Csir Unvd oroszul annyit tesz: “új élet”, s attól tartok, hogy tükörfordítása a húszas-harmincas évek szovjet jelszavának, amelyet a leningrádi Északi Népek Intézetének idealistái ötlöttek ki, mielőtt a Gulagra kerültek. Az “új élet”, a velejáró gazdasági mutatók és a kikényszerített gabonatermesztés nem sokat jelenthetett a nyivheknek, az ő életről-halálról, emberről-állatról alkotott animista világképüknek. A szovjet funkcionáriusokban ők az orosz prémvadászok utódait látták, akik vagy őket csukják börtönbe kulákokként vagy jobb esetben gyermekeiket tuszkolják be iskolákba és egyetemekre.

Festmények Szahalinról: A tél

Szóval – Csir Unvd: itt áll a szovjetkorszak mintafalva, üresen, szegényen, lerombolva, Istentől elhagyottan. A faluközpontban soha fel nem épült kultúrpalota betonváza mered az égnek – vajon melyik forradalmi évfordulón készültek felavatni? Vak ablaknyílásain időtlen szél suhan át. Egy másik nyitott ablakon, egy „brezsnyevka” első emeletéről, fiatal, szőke orosz hajol ki cigarettázva. Háta mögül technozene zengi be az egész utcát. A másik oldalon, háttal a házkapunak dőlve három fekete hajú, ferde szemű kislány áll. Leplezetlen kíváncsisággal néznek bennünket. Egyikük sárga orkándzsekit visel “Borussia” felirattal. Ajka lángvörösre festve, haja kontyban; kicsi, vékonyka, legföljebb tizennégy éves lehet. Köszönök neki, és oroszul beszélgetünk:

– Beszélitek az anyanyelveteket?

– Semmilyen nyelvet nem beszélünk. Nincs kivel.

– És az iskolában?

– Milyen iskolában? Nem járunk iskolába.

– Hogyhogy? Hány éves vagy?

– Húsz.

– És mit csináltok? – Most veszem észre, hogy másik kettő sem kifejezetten gyerekarcú, noha az elsőhöz hasonló növésű.

– Semmit – feleli a másik lány, és megvonja vállát. – Nincs munka.

– Otthon segítünk – szól közbe a harmadik.

– Még táncolni se lehet – mondja a húszéves, és fejével a betonkolosszus felé int. – Nem építették meg.

– És mi van itt még érdekes? – kérdezem, csak hogy el ne ejtsem a fonalat.

– Hát a temető! – Az utca végére mutat. – Ott égetik el a halottakat.

A temetőből alig látni valamit. Nemcsak azért, mert az egész területet benőtte a gaz, hanem azért is, mert a nyivhek örök álmát seregnyi szúnyog őrzi. Nagyok, agresszívak, nem hagyják magukat elhessenteni. Néhány percre mégis megnézzük a sírokat. Vannak köztük igazi, kerítéses nyivh sírdombok, körülöttük használati tárgyak – pénzdarabok, botok, régi cipők és más. A legtöbb sírhely azonban viszonylag új. Némelyiken vörös csillagos obeliszk jelzi, hogy az elhunyt részt vett a Nagy Honvédő Háborúban.

Később a községházán egy orosz hivatalnoknő pontos számadatokkal szolgál. Eszerint Csir Unvd község lakossága 279 fő, közülük 205-en tartoznak az északi népek csoportjához. A legidősebb nyivh falubeli Olga Aszmun, született 1913-ban. 38 gyerek jár bölcsődébe és óvodába, 34 iskolába.

A temetőtől visszafelé jövet szembetalálkozunk egy gyerekcsoporttal, szép, fiatal nyivh tanítónő vezeti őket. Négytől tízévesek lehetnek, bár most már vigyáznom kell a becsléssel. A legkülönbözőbb módon, de mind melegen vannak öltözve. Van, aki vastag harisnyanadrágot visel, mások szovjet iskolásegyenruhát – fekete kötényt fehér gallérral. Egyik-másik kislányon házilag varrott tarka szoknyácskát látok, hajukban szalag. Fiú alig van a gyerekek között. A Tim folyócska felől jönnek, az iskolába tartanak, ahová bennünket is várnak.

A bölcsőde, az óvoda és az iskola egy épületben van, és meglepően jól felszerelt. A kicsik szép, tiszta szobában alszanak, a padlót kínai szőnyeg borítja. A népművészeti kabinetben videokészüléket és egy szekrénnyi népviseletet tartanak. Miközben 10 rubelért káposztalevest és rizseshúst ebédelünk – nem olyan ízletesen, mint Alekszandrovszkban –, már készül nekünk az előadás.

Az udvaron két bakra helyeznek egy deszkát. Két nemzeti viseletbe öltözött nyivh asszony – Antonyina Szkalisina és lánya, Nagyezsda – ezen veri az ütemet. Közben nem énekelnek, hanem ritmikus szöveget mondanak. Két kisfiú táncol hozzá. A szövegek rituális mondókák, ilyenfélék:

   Császármadár fenn a fán,

   néz egy embert odalenn.

   Pam-pam, fenn a fán

   jót nevet az emberen.

Tomascsuk asszony elégedetlen. Amikor a dzsipen arra a megjegyzésre ragadtatom magam, hogy a nyivhek alighanem hamarosan kihalnak, hirtelen kijön a béketűrésből. – Hogyhogy? – kérdezi felháborodottan. – Hiszen még nekik megy a legjobban! Vlagyivosztokba viszik őket vendégszereplésre, meg üdülni! Mindent megkapnak! Egyáltalán: minek mindent ennyire sötéten látni? Mire jó ez a kritizálgatás (krityikansztvo)? Maga ezt ott közölni akarja? ...

Valójában semmire sem vágyom jobban, mint egy csipetnyi optimizmusra ekkora hanyatlás láttán. De hát kevés okom van rá. Kétségkívül megható Baba Varja, a nyolcvanöt éves anyóka a Timovszk melletti falu szélén, amikor azt mondja: „Én vagyok az élő lakat.” Vagyis: ha ő meghal, bezárhatják az egész települést. Gyerekei a városban laknak, és „kenyeres napokon”, amikor nyitva tart a legközelebbi élelmiszerüzlet, bevásárolnak neki. Akárcsak a haldokló katorzsnyik-unokának, akit lányai keresnek meg másodnaponta romos kunyhójában – olyankor meg is mosdatják. Szinte mozdulatlanul fekszik, és bár Tomascsuk asszony erősen kapacitálja, sem elődeiről, sem önmagáról nincs kedve beszélni. Bűzös ágya fölött szúnyogok zümmögnek, a padlón legyek lepik be a tésztamaradványokat. Meg kell adni, hogy ezúttal Tomascsuk asszony is tanácstalan. „Ez az ember – kommentálja a sikertelen látogatást – valamikor nagyszerű traktorista volt, a Munka Hőse.” (...)

Szombat reggel, mielőtt a megbeszélt időpontban Tomascsuk asszonnyal találkoznék, bemegyek a postára. Juzsno-Szahalinszkba akarok telefonálni, hogy jelezzem, mikor érkezem az éjjeli vonattal. A telefonos-kisasszony azzal a hírrel fogad, hogy megszakadt az összeköttetés, mert Uglegorszkban földrengés volt, valószínűleg a vonatközlekedés is szünetel. A gondolat, hogy esetleg a Hotel Fregattban kell víkendeznem, szorítva hat le keblemre. Berlinbe vágyok (“Dahin! Dahin!”), míg útitársam inkább az alekszandrovszki szép napokat szeretné megismételni.

Szahalini táj

A föld reggel negyed kilenckor mozdult meg – nem sokkal előtte Uglegorszk kutyái és macskái nyomtalanul eltűntek, ám az epicentrum szerencsére a városon kívül volt, s így a földindulás viszonylag kevés kárt okozott. Nagyobb volt a lélektani sokk, hiszen mindenki emlékezett még az 1995-ös nyeftyegorszki tragédiára, amikor egyetlen májusi éjszakán az egész kisváros eltűnt a föld színéről. A moszkvai katasztrófaminisztérium másnap orvosokat és pszichológusokat küldött a szigetre – az utóbbiak arról győzködték a környék lakóit, hogy nyugodtan visszaköltözhetnek házaikba.

Ezen a napon Timoszktól délre vitt az utunk. Először Beloje Szelo (Fehérfalu) községben álltunk meg. Csehov még Andreje-Ivanovszkoje néven emlegeti, akkoriban 382 száműzött telepes lakta, köztük katolikusok, lutheránusok és mohamedánok. Később ötezer lakosú nagyközség lett, de ma már csak 188-an élnek itt, jobbára nyugdíjasok. Az egykori katorzsnyikok által épített viskókat keresve viszonylag új faházra bukkanunk. Idős házaspár lakik benne tizennégy éves leányunokával – a szülők Juzsno-Szahalinszkban dolgoznak. A szép, tiszta tekintetű kislány naponta öt kilométert gyalogol az iskoláig, majd vissza. Egyébként rajzol és olvas; olykor, ha a villamos művek Fehérfalut homályba borítják, gyertyafénynél. Azonkívül tárgyakat gyűjt a kátorga korából. Kis múzeumából megmutat egy lyukas nyelű kanalat – a fegyencek ruhájukhoz kötözve hordták az efféle kincseket. Amikor megkérdezem, nem vágyik-e el innen, pátosz nélkül feleli, hogy Beloje Szelót a hazájának tekinti. Mintegy nyomatékul vigyázzba áll, és elszavalja Igor Szeverjanyin költeményét, amelyet a költő a húszas években, észtországi emigrációjában írt:

A pogromot, háborút megvetem én,

S bármi fajt sújt, az önkényt e korban.

De Oroszhon a házam, Oroszhon enyém:

Ahogy él, piszokban és porban.

Megnézzük még Palevo község határában “Csehov kövét”, egy jókora sziklát, amelyen az író állítólag útközben megpihent, majd továbbmegyünk Rikovszkojébe, amelyet ma Kirovszkojénak neveznek az 1934-ben meggyilkolt leningrádi pártvezető után. Itt egy nyugdíjas özvegyasszonyhoz térünk be, aki azzal büszkélkedik, hogy a „Szahalin” szerzője abban a házban lakott, amely most az övé. Miért nincs emléktábla, kérdezem. Az asszony keserűen legyint: „Nem törődnek azok már holmi emléktáblákkal, hiszen még a nép mindennapi kenyerével sem törődnek.” Valaha a kirovszkojei könyvesboltot vezette, amikor Kirovszkojénak könyvesboltja volt (diszkóklubja van még)...

Megtekintem a helyi temetőt, amely eredetileg a száműzöttek temetkezési helye volt. A látható sírok zöme szovjetkori, csak néhány fakereszt utal a kátorga halottaira. Hirtelen szembeötlik egy nyilvánvalóan régebbi, díszes sírkő: Butakov, a rettegett börtönparancsnok és hitvese nyugszik alatta – egykori rabok nevét egyetlen sírdombnál sem sikerült leolvasnom.

Jó volna továbbmenni déli irányban, hogy láthassam a Csehov könyvében említett Valza és Longari községet. Bizonyos értelemben kötelességet rónék le ezzel, hiszen a Szahalin szerzője elég egyértelműen fogalmaz: „Ezt a két telepet, amelyekben csak most kezdődik az élet, más szerzőnek hagyom, aki majd jó úton eljuthat oda, és közelről láthatja őket.”

Ez a szerző éppenséggel én is lehetnék. Csakhogy Tomascsuk asszony nem akar Longariba menni, az már túl van a Timovszki járáson, nem az ő asztala, és a sofőr is ódzkodik a további 30 kilométernyi távolságtól. A jó utakról inkább ne beszéljünk. Valza község amúgy sem létezik már (nyezsil. – rövidít tapintatosan a térképész), Longariról pedig annyit tudni, hogy volt ott valamikor egy Pionyer nevű híres kolhoz.

Mégis nyomott hangulatban indulok vissza Timovszkba, és ez nem kerüli el Tomascsuk asszony figyelmét. A Fregatt előtt mintegy engesztelésül ünnepélyesen fazéknyi maga készítette orosz palacsintát nyújt át nekem. Udvariasan szabadkozom, miszerint cukordiétám mellett a fazék szénhidráttartalma mintegy hatheti szükségletem fedezné. Mire ő ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel, amelyet világnézeti kérdésekben tanúsított, ezt feleli: „Csepuha! (Bolondság!) Én is cukorbeteg vagyok, mégis mindent megeszek.”

Ezzel a fegyverszüneti aktussal zárul kétnapos együttlétünk.

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (6)

Utópia és ultimátum

Csehov szobra a szahalini Csehov múzeum előtt

Igor Farhutgyinov kormányzó július végén tért vissza a kontinensen tett szolgálati útjáról, és nyomban szenzációs hírrel szolgált: fontos jegyzőkönyvet írt alá Anatolij Csubajsszal, a Jesz Rosszija (Egységes Orosz Energiarendszer) Rt. elnökével. Eszerint Szahalinon 4500 megawatt kapacitású villamos erőművet építenének. Az ily módon kitermelt áramból 4000 megawattot a La Perouse-szoroson át a kontinens megkerülésével Japánnak szállítanának, a fennmaradó 500 megawatt pedig elég lenne a sziget energiagondjainak megoldására. Az energiahíd több mint tízmilliárd dollárba kerülne, és 2015-ben lehetne üzembe helyezni. Természetesen a halászokra is gondoltak, akiket az építkezés miatt elveszendő területükért összesen egymilliárd dollárral kárpótolnának. Csubajsz szerint ennek a grandiózus tervnek egyetlen hátulütője időbeli hosszúsága, ám egyébként a projekt "az a madár, amelyet meg kell fogni. Szahalin ugyanis ezzel az egész környék energetikai központjává válhat", még akkor is, ha "nincs százszázalékos biztosíték arra, hogy minden így is lesz". Farhutgyinov kormányzót már a jegyzőkönyv aláírása is reménnyel töltötte el: "Önmagában az, hogy ilyen szabású tervekről esik szó, növeli a kormányzóság vonzerejét" - nyilatkozta a szigetre viszszatérve.

Kérdéses persze, hogy a projekt esetleges sikerének tetőpontján, ama bizonyos 2015-ös esztendőben mi lesz a tényleges helyzet Szahalin szigetén. A népességstatisztikusok meglehetősen sötéten látnak. 1992 és 2000 között Szahalin lakossága 740 000-ről 601 000-re csökkent. Az elvándorlás és az alacsony születési arányszám miatt 2016-ban további 134 000 lesz a veszteség, és az akkori lakosságnak a prognózis szerint 48 százaléka lesz munkaképes korban. Vagyis magasan repül az a madár, amelyet Csubajsz és Farhutgyinov meg akar fogni. Ráadásul a monstre energiaterv csakis a meglévő kőolaj- és földgázkincsre támaszkodhat, amelyet a kontinens egyelőre zömmel magának vindikál.

Ezt mondják a szakemberek. Közben Szibériában hasonló tervet szőnek az illetékes agyak, éppenséggel kétéves határidővel, ami persze szintén álomszerű. Ami pedig a szahalini halászok egymilliárdos kárpótlását illeti, abból legnagyobb jóindulattal is csak a várható környezeti károk nagyságrendjére lehet következtetni.

Az átlagpolgár, ha egyáltalán kérdez, akkor csakis ezt: miért inkább szívügye az uraknak Japán 2015-ös energiaellátása, mint Szahalin fénye és melege a most következő őszön és télen? A szibériai és szahalini krónikus áramkorlátozásokkal legkevésbé az elemek dühögését lehet vádolni. Lám, most nyár van, majnem olaszországi nyár, Vlagyivosztokban mégis meghalt egy újszülött, mert a lélegeztetőkészülék nem kapott áramot. Persze lehet, hogy üzemzavar történt, a probléma azonban egyáltalán nem műszaki.

A polgárok, akárcsak a nagy fogyasztók, a közműveknek fizetik a villanyszámlát. Ezek viszont az áramtermelőnek tartoznak elszámolással. 2000-ben nem tudtak határidőre fizetni, és ebből a szempontból közömbös, hogy a 800 millió rubel hátraléknak csak tíz százaléka a magánfogyasztóké, a többi pedig az üzemek és középületek rovására írható. Az áramszolgáltató "Szahalinenergo" cég kollektív büntetéssel fenyeget. Épp otttartózkodásom idején intézett nyilvános üzenetet "Szahalin Kormányzóság intézményeinek vezetőihez, vállalkozóihoz és lakosságához":

"A gyakorlat arról tanúskodik, hogy a meggyőzés módszere notórius nemfizetőknél semmiféle hatást nem ér el. Egyedül hatékony eszköz... az áramszolgáltatás és a fűtés korlátozása. (...) Ha ma nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a tél beálltakor sokkal bonyolultabb körülmények között kell megoldanunk. Nem szeretnénk, ha lelkiismeretlen fogyasztók miatt az Önök családjai sötétben fagyoskodnának, és gyermekeiknek fűtetlen helyiségekben kellene tanulniuk."

E nyári Jób-hírt az állami hatóságok - a pánik elkerülése végett - szelídíteni igyekeztek. Putyin elnök a szibériai Blagovescsenszkben tartott konferencián egyenesen kijelentette, hogy "a stabil energiaellátás tekintetében Szahalin kiemelkedik a szomszédos területek közül". A 2000-es tél ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a "viszonylag" szócska beillesztésével közelebb került volna az igazsághoz - Kemerovóban ugyanis valóban mínusz negyven fokot kellett (volna) ellensúlyoznia a (nemlétező) állami gondoskodásnak, mialatt Szahalinon a szóra sem érdemes néhány mínusz fok jelentette a kihívást. Különben is: majdnem ezeréves hagyomány a mindenkori orosz vezetők több mint szerény értesültségi foka a helyi viszonyokról. Annál feltűnőbb, hogy Pjotr Petrov juzsnoszahalinszki "fényt és meleget" ígért a közelítő komor évszakra.

A komédia oly régi, mint valami ócska darab, amelynek szövegét a felelősök és a kárvallottak már kívülről fújják. A szabad, demokratikus Oroszország kormányai 1991 óta a legkülönbözőbb nyomásoknak engedtek, ám a népharag kitörésétől eleddig nem kellett tartaniuk. A rettenetes békét a muzsik beidegződött türelme biztosítja. A muzsik felcipeli a pincéből a jól bevált "burzsujka" vaskályhát, szenet harácsol a feketepiacon, és egyebekben a jobb idők reményére hagyatkozik.

Észak felé

A múzeum belsejéből

A Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta volt, benne az utazás kedélyes, a szokott teázgatással és hosszú beszélgetésekkel. Egy fiatalasszony és hétéves fia utazott velünk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van is ott lakása, de azt barátok bérlik: részben ebből fedezi a juzsno-szahalinszki lakását. Azért költözött délre, mert Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynél dolgozott. Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhely) lakik, a gyerek ott tölti a nyári szünetet.

A magunkkal hozott reggeli elköltése után sokáig álltam a folyosón, és bámultam kifelé az ablakon. Szmirnih után Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett - élettelen kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep - erdőtüzek nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet regisztráltak. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek, akik Szahalint "nagy vadnak" vélték, a roppant állat hajhullását emlegetnék.

Timovszk, ahová délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első pillantásra élénk kisvárosnak látszott. Tamara mesélte, hogy aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa - vagy ahogy itt nevezik, a bátyuska - neki volt osztálytársa. Különben meghívott bennünket, hogy visszafelé látogassuk meg, mert születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk, és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen akadálynak bizonyult a szahalini vasutak történetében.

Kiadós porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat. Valamikor tengerész volt, az arca markáns, délies. A napsütés ellen ellenzős sapkát hord, amely ugyanúgy illik hozzá, mint a fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba csöppentünk bele - a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)

Először Verhnyij Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt, amelynek szélén, mint a szigeten sok helyütt, dombok emelkednek. Távolabb, fák és bozótok között egykori lakóházak és gazdasági épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még 178 lakosa volt, "123 férfi és 55 nő", mára lakatlanná vált. A "Verhnyij Armudan" helységnév tragikus jelkép a szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti, hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak azok a tömeges kivégzések, amelyek az akkori Észak-Szahalin lakossága két százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas rádiótorony magaslik ki: az egykori zavaróállomás, amelylyel Szahalin lakosságát igyekeztek megóvni az Amerika Hangja propagandájától.

Ezután Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A "Szahalin" szerzője megírja: Korf bárót, az Amur-vidék főkormányzóját a helyi börtönparancsnok azzal igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovo telepen minden rendben van. "Mire a báró az őszi és a tavaszi vetésre mutatva azt mondta: »Minden rendben van, kivéve azt, hogy Arkovóban nincs gabona.«" (Csehov a "hleb" szót használja.)

Száztíz évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján a Kultura című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással tisztelgett az író előtt, és egyebek között egy fotót is közölt, amelyen emberek az arkovói pékség előtt állnak sort hóesésben. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli, hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.

Alekszandrovszk - védőbeszéd

Festmény Csehov szahalini utazásáról - Hazafelé tartó út

Déli egy órakor érünk oda, holminkat a Három Fivér Szállodában hagyjuk, és máris továbbmegyünk a dzsippel az Avtotranszport céghez, de nem azért, hogy ipari tapasztalatokat szerezzünk, hanem hogy farkaséhségünket csillapítsuk. A város egyetlen étterme, a Szever ugyanis hibás privatizálás1 áldozata lett, s így meleg ételt kizárólag az autóbuszpark önkiszolgáló étkezdéjében lehet kapni. A konyhán dolgozó asszonyok azonban olyan barátságosak, és az étel (káposztaleves, marhasült orosz palancsintával) annyira ízlik, hogy - bár kés egy szál sincs az étkezdében - e gasztronómiai élmény nyomán felfüggesztem nyugatias bizalmatlanságomat, és ettől kezdve mindent nagyszerűnek látok Alekszandrovszkban. Csak néhány hónap múlva, amikor a forrásokban arra az állításra bukkanok, hogy a japán megszállás idején (1920-1925) az akkor ötezer lakosú helységben hatvan kocsma működött, bár ezek legtöbbje a szovjet történészek szerint "nem a legjobb hírnek örvendett", akkor tűnődöm el azon, milyen szép volna, ha néhány - talán kevésbé rossz hírű - megmaradt volna.

Alekszandrovszkkal való elégedettségemet szemlátomást helyesli Gennagyij Zjuganov, a moszkvai kommunista pártvezető, akinek mosolygós portréja a Három Fivér Szálloda üvegajtaját díszíti, s akinek pártja privát számítások szerint a város lakosságának több mint ötven százaléka számára kínál vonzó programot. Jóérzésemben osztozik Igor Farhutgyinov kormányzó is, akinek derűs arcmásával és - kissé korai időpontban közzétett - választási jelszavával több épület falán találkozom: "Gazdag szigetnek - becsületes kormányzót!"

Kihajolok a Három Fivér ablakán, és el vagyok bűvölve a gazdag szigetlakóktól, akik nyilván abban a biztos tudatban, hogy becsületes kormányzójuk van, fel-alá korzóznak a Május 15-e téren, amelyet a szovjethatalom 1925-ös megalapításának napjáról neveztek el, de Csehov idején még a Lábbilincsek tere névre hallgatott. A fiatalok késő éjszakáig bort, sört és cigarettát vásárolnak a kis posztszovjet bódékban, ülnek a padon, szemeznek a bronz Csehovval, vagy kimennek a tengerhez, amelynek levegője az egész várost megtölti. Sem a portugál Faróban, sem pedig a spanyol Marbellában nem tapasztaltam ilyen elemi örömöt, amely

kizárólag a nyárnak szól. Úgy is mondhatnám Nyikita Mihalkovval: a csalóka napsugárnak. Mintha az emberek ennek a pár hétnek minden melegét meg akarnák őrizni testükben-lelkükben cudarabb időkre.

Márpedig biztos, hogy az egykori szigetközpont húszezer lakosa nehezebb körülmények között és elszigeteltebben él, mint a déli metropolis lakói. Itt nem kilincselnek amerikai vagy japán üzletemberek, és a kereskedelmi életet inkább kis boltok képviselik, olyan egzotikusnak vélt nevekkel, mint "Farmer1", "Erigona", "Merkur", vagy poétikus orosz cégtáblákkal, mint "Trojka", "Alla", Olga", "Nagyezsda". Csupán egy iparcikkbolt hivalkodik a régi, szovjet keravillszerű "Promtovari" rövidítéssel. A piacon koreai őstermelők áfonyát, uborkát, paradicsomot, napraforgómagot és fokhagymát kínálnak, a kínaiak pedig színes műanyag ruhaneművel és feketén másolt videokazettákkal kereskednek -leginkább amerikai és japán akciófilmek láthatók rajtuk. A háztartásoknak állítólag negyven százaléka van (az oroszul "vigyiknek" becézett) videokészülékkel felszerelve. A javíthatatlan mozikedvelők a kultúrházban nézik a régi szovjet filmeket, miután a Majak (= világítorony) filmszínházat, amely egy volt katolikus templomban működött, szemlátomást privatizálták, vagy inkább prihvatyizálták. Ezzel szemben a polgármesteri hivatal folyosóján régi moziszékeken várnak az ügyfelek.

A városháza (a régi pártbizottsági székház) és az iskolaépület között, amely viszont az egykori központi börtön helyén áll, vadonatúj pravoszláv templom látható, a szahalini és kurili püspökség parókiája, egyike azoknak az imaházaknak, amelyek a vallás reneszánszot terjesztik a szigeten. A pravoszláv felekezeten kívül más keresztény egyházak is harcolnak a lelkekért - a helytörténeti múzeumban például kis katolikus kiállítást rendeztek. Az új térítőknek, Jakob atyának (Van Ju Szol Dél-Koreából) és Jerzy Mazur atyának (Jakutszból) eddig száz hívőre sikerült szert tennie Alekszandrovszkban. Van ezenkívül baptista közösség - mellesleg az egyetlen, amely titokban megszakítatlanul működött Szahalinon), és a koreaiak egy része a metodista felekezethez tartozik. Keresztet és ikont hivatali helyiségekben is látni - nem ritkán a korábbi Lenin-kép helyén. Az egyházak humanitárius segélyeket is közvetítenek, amelyekre főleg a vidéki városokban és falvakban nagy szükség van.

Nagyezsda Grecsannyikova polgármester-helyettes asszony nagy vonásokban így vázolja fel az Alekszandrovszki járás helyzetét (a városon kívül még tizennégy település tartozik ide):

Van egy egészségügyi szakiskolánk, amely moszkvai pénzből működik. Ha nem jött meg a pénz, az iskola nem tudja kifizetni a villanyszámlát. Gyakran a bányászok sem tudnak fizetni a villamos műveknek. (Különösen, amióta nem működik a bánya - D. Gy.) A falvakban nincs központi fűtés, ott szénnel fűtenek. Négyszáz munkanélkülink van, de most már alakulóban vannak új cégek, és a város is végeztet közmunkákat. Főleg nyugdíjasoknak és gyerekeknek próbálunk segíteni ingyenes juttatásokkal. Az utóbbi években csökkent a délre irányuló elvándorlás.

A városban több a nő, mint a férfi. A nők főleg az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. Jelen vannak a törvényhozásban is: a városi Duma kilenc képviselőjéből három nő.

Éttermünk nincs, de az Ujutban (= Kényelem, az autóbuszállomás büféje, nyitva 12.00-tól 16.00 óráig - D. Gy.) a rászorulók ingyen étkezhetnek. Van egy 114 ágyas járási kórházunk. Veteránoknak és hadirokkantaknak nem kell fizetniük a gyógyszerért. Van még egy helikopterünk is - azon jutnak el a felcserek a nehezen elérhető falvakba. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik.

A város sanyarú helyzetének ilyetén óvatos körülírása után Grecsannyikova asszony megmutatja az utóbbi évek elvándorlási statisztikáját: a kilencvenes években mintegy ötezren fordítottak hátat Alekszandrovszknak. A hivatalos adatok mégis szaporulatot mutatnak. 1959ben a városnak 22 206 lakosa volt, 1967ben 20 500, 1992-ben 19 400, 1999-ben 23 400. A növekedés magyarázata, hogy egyre több szomszédos kistelepülés ajánlja magát a járási székhely oltalmába, ahogyan a kiscsibék húzódnak a kotlós szárnya alá.

Ülünk a dzsipen, amit az oroszok “vezgyehodnak”, azaz mindenüttjárónak becéznek. A mindenütt most azt jelenti, hogy használatból kivont, jórészt gazzal benőtt úton megyünk a Kap Jonkheer és a világítótorony felé. Fentről az Ohotszki-tengerre látunk; a bal felőli sziklacsoport a Három Fivér, jobbra pedig a kevésbé ismert Három Nővér látható. A tenger fölött sirályok raja köröz. Itt állt 1890. augusztus elején Anton Csehov későbbi színműveinek motívumaitól körülvéve. Igaz, a cseresznyéskert hiányzik a tájból. A világítótorony – 1896-ban épült, Csehov még nem ezt látta – régóta omladozik. A talajerózió teszi, hogy szinte Pisában is állhatna. Körülöttem minden elvadult, szétzilált, és főleg védtelen – város és falu, kultúra és természet. Pontosan olyan most Szahalin, amilyennek a helyi közmondás leírja: “Tenger körös-körül – és búbánat belül.”

A kikötő sem ad életjelet, miközben egészen közel jutunk a hatalmas víztükörhöz. Az elhagyott dokkok, műhelyek és irodaépületek olyanok, mintha a szocialista iparosítás monumentális tájmúzeuma lennének. Egy tűzfalról önkéntelenül gúnyos jelszó mered ránk: “Üdvözlet a tenger munkásainak!” A felhívás kétségkívül költői, annál is inkább, mivel Victor Hugótól kölcsönözték, akinek Traveilleurs du merje több szovjet nemzedék kedvenc olvasmányai közé tartozott.

Hogy mikor, miért és milyen körülmények között zárták be a kikötőt, nem tudom kideríteni. A város történetét ismertető félhivatalos, első osztályú, csillogó papírra nyomott brosúrában ezt olvasom: “1993 – az Alekszandrovszki Vámhivatal megnyitása.” Még 1994-ben is ekként dicsekedtek az Atlas of Sakhalin Region bevezetőinek szerzői: “A mai Alekszandrovszk ipari központ és tengeri kikötő.” Persze tudjuk, hogy az ezt követő, talán legsoványabb esztendő, 1995 sok hasonló tartalmú közlést fosztott meg időszerűségétől, és az új térképeken egyre több település neve mellett olvasható a “nyezsil.” (lakatlan) rövidítés.

Alighanem Duéval, Alekszandrovszk elővárosával is ez fog történni, miután megszűnt a szénkitermelés. Az egykori iparvidékre már csak a groteszk vagy inkább tragikomikus óriásplakát emlékeztet: “Gondoskodjunk a megbízható munkáról!” A bányászoknak, akiket ezzel a jelszóval igyekeztek több termelésre ösztönözni, ma már hűlt helyük Duéban. A főutca pontosan olyan, amilyennek Csehov látta a sziget lepusztuló településeit: “A házak felét már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét, keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán…”

Katorgások lábbilincse a múzeumban

Mégis: Alekszandrovszkban van valami összetéveszthetetlen, valami szerves. Ha az ember a Szovjetszkaja utcán sétál, és hallja, hogy azt valamikor Nyikolajevszki utcának nevezték, vagyis nevével a legközelebbi szibériai városra utalt, akkor egy pillanatra helyreáll a kizökkent idő, a történelem, amelyben az utca 1920 és 1925 között viselt japán neve, a “Bizen macsi” legföljebb lábjegyzet. Ugyanígy tudható, hogy a Dzserdzsinszkij utca már ötven éven át létezett Alekszandrovszkajaként, mielőtt a Cseka alapítójáról nevezték volna el, ugyanúgy, ahogy a japán megszállás idején a Szuvo macsi elnevezést oktrojálták rá. És vannak utcák, amelyek már 1917 előtt névváltoztatást éltek meg. Ilyen az Arkovói, amelyet később felváltott a büszke-szerény Malaja pervaja (Kis Első) Alekszandrovszkaja utcának hívtak, vagy a Tonnyelnaja, amely a balsikerű duéi alagútépítésre emlékeztet.

(Befejezése következik)

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (5)

(...)

Vasárnap

Juzsno-Szahalinszk téli látképe

Szahalinon valóságos kánikulába csöppentem bele: az átlaghőmérséklet ottlétemkor egyszer sem süllyedt húsz fok alá, és még Északon is elérte a maximális harminckét fokot. Az Ohotszki-tenger hőmérséklete északon tizenkilenc, a délkeleti parton tizennyolc fok volt. Mégsem tudtam, hogyan öltözzem. Ha zakót vettem magamra, melegem volt, ha ingben vagy trikóban - esetleg rövid ujjú pulóverben - mentem ki az utcára, fáztam. Napjában többször elő kellett vennem az esernyőt, noha kiadós záport egyszer sem tapasztaltam. Előzetes beszerzéseimből kétségkívül a vastag talpú, vízhatlan cipő bizonyult a legalkalmasabbnak. A legmegbízhatóbb meteorológiai jelenség egyébként a levegő magas páratartalma volt, amelytől hol verejtékeztem, hol vacogtam, de mindig kifárasztott. Az volt a benyomásom, hogy ezt a klímát sohasem tudnám megszokni, és őszintén csodáltam a szigetlakókat, akik sztoikusan viselték az időjárás viszontagságait.
Délelőtt két múzeumban jártam. A helytörténeti, egy valamikori japán palota, már a háború előtt is múzeum volt. Kertjét Bronislaw Pilsudskinak, a bennszülöttek kutatójának mellszobra, valamint a "Novik" cirkáló egyik ágyúja díszíti - magát a cirkálót az oroszok az 1904-es háború idején elsüllyesztették, hogy ne jusson japán kézre. A kiállítás leggazdagabb része a néprajzi volt, s a legkevesebbet a modern korról lehetett megtudni belőle. Tojohara és a japán gyarmati időszak teljességgel hiányzott, a szovjet korszakot minden kritika nélkül mutatták be, a peresztrojkát egyszerűen nem dokumentálták, a jelent ábrázoló rész pedig tele volt japán reklámanyaggal - mellesleg a szövegek orosz fordítása nélkül -, valamint városi és járási szintű partnerkapcsolatok protokollfotóival. Főleg az eredeti tárgyak hiányoztak, amelyek legalább korhangulatot idéztek volna.
Ezzel szemben a szépművészeti múzeumban egy elsüllyedt Atlantiszt lehetett rekonstruálni. Az 1999-ben meghalt Venjamin Riedel grafikái és akvarelljei a hatvanas évek eleji Juzsno-Szahalinszkot örökítették meg, amelyben akkor még láthatóak voltak a gyarmati építészet maradványai, amelyeket csak Leonov párttitkár aranykora idején, a hetvenes években bontottak le teljesen. A szép képek jól illettek a kiállítás környezetéhez: valaha ez az épület adott otthont a tojoharai japán banknak, s az emeleten papucsot kell ölteni, hogy óvjuk a még megmaradt eredeti parkettet.
Az érkezésem előtti héten hatalmas ciklon sújtotta az Ohotszki-tenger környékét. Miután négy járásban valóságos özönvizet okozott, egy ideig megállt a víztömeg fölött, majd Kamcsatka irányába haladt tovább. A szomszédos Holmszki járásban száznál is több híd került víz alá, és a ciklon megrongálta a szigetet a szibériai szárazfölddel összekötő kábeleket. A nyugati partvidéken a földomlások következtében napokra megbénult a vasúti közlekedés.
A katasztrófa színhelyétől mintegy negyven-ötven kilométernyire egy diákotthon kétszemélyes lakásában üldögélünk, afféle hruscsovkában /a hatvanas évek lakótelepi építészetének népies gyűjtőneve./ Kísérőnk, Jelena születésnapját ünnepeljük. Mintegy három órát töltöttünk ebben a lakásban, miközben odakint napsütés és eső váltakozott. Jelen voltak a bennünket kísérő házaspár rokonai és ismerősei, velem és Andreával együtt tizennégyen ültük körül a nagyobbik szobában hosszában összetolt asztalokat. Az asztal szélén tányérok, teáscsészék, borospoharak tapadtak szorosan egymáshoz, középen pedig hatalmas salátástál, pezsgős-, vodkás- és borosüvegek álltak. Ami még volt - rengeteg hal, hús, krumpli és az elmaradhatatlan csokoládétorta -, bennem mint diétára ítélt emberben meglehetősen vegyes érzelmeket keltett, ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tartózkodás errefelé vendégségben az udvariatlanság jele. Titokban tehát szüntelenül kalóriát, zsírt és szénhidrátot számlálgattam, s egy-egy nagyobb falat púposlazacot átcsempésztem Andrea tányérjára, majd nyilvánosan bejelentettem, hogy további evési kötelezettségeimet ünnepélyesen ráruházom, amit ő még napok múlva is a tipikus macho erőszak megnyilvánulásaként vetett szememre.
Akkor még nem sejtettem, hogy a lakoma hasonló események láncolatának első szeme csupán. Alig kéthetes utazásunk alatt részt vettünk még egy születésnapon, egy házassági évfordulón és két minden apropó nélküli baráti összejövetelen - de elmehettünk volna többre is. Egyik találkozás sem volt partiszerű, hanem oroszmód családias esemény, amelyen a vendég egyenjogú félként vesz részt az elvileg végtelen beszélgetésen.
Az ablakon túlról be-beüzengető szeszélyes időjárás jó alkalmat nyújtott Igornak, a halszakértőnek, hogy megpendítse az időszerű témát: milyen lesz idén a halvonulás. Merthogy közel járunk hozzá, arra vallott egyebek között a medvék nyugtalansága, amelyek egyre gyakrabban jönnek elő a tajgából a vízpartokra, hogy kivegyék részüket a haláradatból. Ha pedig a zsákmány késlekedik, a mackót olykor a városokba is behajtja az éhség. A sajtó és a rádió figyelmezteti is a kirándulókat, hogy nem kívánt találkozások esetén őrizzék meg nyugalmukat, és semmiképpen se kezdjenek eszeveszett rohanásba, mert ezzel csak a medve vadászösztönét gerjesztik maguk ellen. Legott fejembe vettem, hogy az első adandó alkalommal kipróbálom az ajánlott viselkedésmód hatékonyságát. A találkozásra tíz nappal később került sor, amikor Pervaja Pagy községben (Korszakovi járás) egy kerti ünnepségen medvehússal kínáltak. Nyugalmamat megőrizve haraptam bele az egzotikus csemegébe. Elég nagy adag vodkát kellett innom az első ijedségre, de be kellett látnom, hogy mégis az a jobb, ha én eszem a medvét.
Már vége felé járt a születésnapi ünnepség, amikor a tyotya Valjának nevezett, egyáltalán nem néniszerű, ötven év körüli asszony, aki különben a kormányzóság pénzügyi osztályán dolgozott, szedelődzködni kezdett, mondván, hogy neki még elő kell készíteni a terepet az ő lakásában tartandó, soron következő konyhai fesztiválra, amelyet természetesen a mi tiszteletünkre rendez. Addig is pihenésképpen végigautóztattak bennünket a város környékén.
Kezemben a Csehov által annak idején meglátogatott helységek teljes listájával igyekeztem lelkiismeretesen követni az író nyomát. Ennek a tervnek már akkor átláttam a természetes határait: egyfelől ugyanis a Szahalin-könyvben említett legtöbb község azóta beolvadt Juzsno-Szahalinszkba (amely az akkori Vlagyimirovka falura épült). Másfelől pedig ha Csehov, teszem azt, feljegyezte, hogy Mikulka községben 1890 őszén pontosan 17 tehenet, 13 lovat és 64 tyúkot sikerült összeszámolnia, akkor az állattartás mostani folytatásáról mindössze egy kopott tábla tanúskodott: "Vigyázat! Harapós libák!" Ha pedig az író Lisztvennyicsnaja község kapcsán megjegyezte, hogy a 15 lakos, jobbára büntetésüket letöltött száműzöttek között egyetlen nőt sem talált, akkor én legföljebb egy tüstént lefényképezett parasztasszonnyal demonstrálhattam a múlttal való stilizált összefüggést. Folytonosságot kizárólag a Csornaja Recska (Fekete folyó) árult el, amelybe Csehov is beletekintett, csak az a kérdés, hogy nem lett-e időközben még feketébb. Körjáratunk annyiban mégis hasznos, sőt nélkülözhetetlen volt, hogy testileg és lelkileg felkészülhettünk a soron következő dínomdánomra.
Ennek színhelye egy "brezsnyevka" két és félszobás lakása volt, szintén nem luxuskörnyezet, de képek, könyvek, szőnyegek és nem utolsósorban tyotya Valja ikebanaművészete tette otthonossá. A vacsorát - mert legalábbis én annak tekintettem - a konyhában tálalták fel, és a bőség láttán azonnal szabadkozni kezdtem. Tyotya Valja kijelentette, hogy itt mindenki annyit eszik, amennyit akar. Mindazonáltal ötpercenként új adagok - halak, rákok, saláták - kerültek az asztalra, úgyhogy nem sok mód nyílt a diétás táplálkozásra.
Ezen az összejövetelen még egy gyűjtővel megismerkedtem, akinek azonban nem virágokra, hanem kizárólag az 1904/1905-ös orosz-japán háborúra irányult a gyűjtőszenvedélye. Óvatlan megjegyzésemet, amely szerint annak idején az orosz hadvezetés nem tett meg mindent a japán támadás kivédésére, mármár személyes sértésként utasította vissza. Elmondta, hogy évek óta kizárólag azzal a céllal vesz részt helyszíni expedíciókban, hogy érvelni tudjon az efféle rágalmakkal szemben.
Szerinte az akkori fiaskó egy sor tragikus véletlenből fakadt, és részletesen ismertette a történelmet abban az egyetlen formában, amelyben nem szokott előfordulni, nevezetesen feltételes módban. Ha X. tábornok nem abban, hanem a következő órában és nem itt, hanem ott támadott volna, akkor Oroszország, sőt az egész világ sorsa másként alakult volna. S hogy engem is az igazság keresésére ösztönözzön, megajándékozott egy korabeli orosz töltényhüvellyel, amely felírása szerint a tulai fegyvergyárból került ki.
Miközben Port Arthurról diskuráltunk, újabb vendégek jöttek: középkorú koreai, orosz felesége és kisgyerekük. Kiderült, hogy egy koreai nemzetiségi ifjúsági klub vezetője, és ezzel át is irányította figyelmemet az orosz-japán háborúról a jelenre. Kérdezgettem a mintegy negyvenezer koreai életéről és jellegzetes foglalkozásaikról, amelyek közül eddig csak a virágkereskedést láthattam. Lehet róla beszélni, felelte óvatosan a koreai, de jól tenném, ha kérdéseimet előbb írásban fogalmaznám meg. Jóllehet később ő vitt haza az autóján, különös kedvet nem ébresztett bennem a szovjet stílusú interjú műfaja iránt.

A polgármesternél

A rusztikusan berendezett Belka-hotel

Fjodor Szidorenko a "merija" (városháza) második emeletén lévő dolgozószobájában fogadott. Nem nagyon ért rá, és célzott kérdéseimet begyakorlottnak tetsző rövid nyilatkozatokkal válaszolta meg.
Eszerint a sziget legfőbb gondja, hogy, mint mondja, "a moszkvai nagybácsi mindenre odafigyel és igényt tart, főleg a kőolajra és a földgázra, s mindkét nyersanyagot azonmód a szibériai, Amur menti Komszmolszk városába szippantja be. Egyedüli enegiaforrásnak a szén marad, annak viszont drága a kitermelése. Tizenegy bányát be is kellett zárnunk, egy működik még." Ezen kívül eszményi árucikk lehetne a hal is, kár, hogy Moszkva és Szahalin ezen a téren vetélytársak, ráadásul a kormányzó a városi vállalkozók halfogását korlátozza. (Juzsno-Szahalinszk negyven kilométernyire terül el az Ohotszki-tenger keleti partjától.)
Ilyenformán a kormányzóság és a Duma eleve korlátozza a város játékterét: miközben Juzsno-Szahalinszk a halzsákmány 52 százalékát leadja, a kormányzósági költségvetésnek csak 25 százalékában részesül, és ez bizony nem sok. Szidorenko kénytelen más bevételi források után nézni. Növelni lehetne például az idegenforgalmat - mondjuk a japán nosztalgiaturizmust -, de ehhez szállodákat kellene építeni. Újabban két reménysugár csillant fel: a kínaiak (mármint a népköztársaság) beruházna az áramtermelésbe, egy alaszkai cég pedig finommechanikát fejlesztene.
Az ötvenéves, nyugatiasan öltözött, halk szavú polgármester habitusában mintha félúton volna a pártfunkcionárius és a hivatásos politikus között. Fellépésében semmi offenzivitás nincs, mintha nem akarná érzékeltetni hatalmát, amellyel pedig valójában rendelkezik. Még a kormányzóval való konfliktusát is inkább afféle sakkjátszmaként, nem pedig párbajként érzékelteti.
A beszélgetés közben asszisztense polaroidfotókat készít rólunk, és ezeket néhány nappal később diszketten juttatja el hozzám. Szép, kontrasztos képek, legalábbis élesebb körvonalúak, mint a beszélgetés volt, amelyben döntő adatok - a munkanélküliek száma, a beruházások tényleges állása, a kisebbségek helyzete - nem kerültek szóba.

Milyen szegény a város?

A szociális iroda, helyi nevén "A lakosság szociális ellátásának irodája" a Szahalinszkaja utcán található egy igencsak tatarozásra szoruló épületben, amely azelőtt a hadseregé volt. Kérelmezők sorfala között jutottam be Szergej Zabolotnij úrhoz, az iroda vezetőjéhez, akinek titkárnője egy pohár forró vizet és teafiltert tett elém. Jelen volt még egy újságírónő a sajtóközponttól, akiről az volt a benyomásom, hogy jobban érdeklik az én kérdéseim, mint az illetékes hivatalnok válaszai.
Juzsno-Szahalinszkban a szegénység szürke, majdnem feltűnésmentes, és a gazdagság is elbújik az újgazdagok, vagy mint itt nevezik őket: "újoroszok", sőt, franciásan "nuvorisik" kőkerítéses villái mögött. Legalábbis a belvárosban nemigen látni szegényes külsejű, rosszul öltözött embereket, nincsenek szívet tépő jelenetek, mint Moszkvában, ahol néhány éve még koldusgyerekek ostromolták a turistabuszokat, vagy az ukrajnai Csernovciban (k. u. k. nevén Czernowitz), ahol egyetemi tanárok használt holmival kereskedtek az alma mater épülete előtt. Az a már említett statisztikai tény, amely szerint a lakosság 36 százaléka él a tavaly 1324 rubelben megállapított létminimum alatt, éppoly elvontnak hat, mint az, hogy a havi átlagjövedelem 1846 és 2832 rubel között szóródik. Az üzletek tele vannak vásárlóval, és a városközpontban a viszonylag jómódú rétegek dominálnak. Persze mint minden kormányzósági székhely, Juzson-Szahalinszk is kirakat.
A tizenöt főfoglalkozású és harmincöt külső munkatárssal működő szociális irodának azonban mégis 11 000 kliense van a 180 000 lakosú városban. Közvetlen pénzjuttatásban leginkább a kedvezményezett csoportok részesülnek: a Nagy Honvédő Háború veteránjai, az afganisztáni és csecsenföldi harcok rokkantjai, valamint a sokgyermekes családok és egyedülálló anyák, akiknek havi átlagjövedelme nem haladja meg a 950 rubelt (kb. 35 dollárt). Oroszországban némi nagyvonalúsággal azt tekintik szegénynek, akinek havi keresete a létminimum alá szorult.
Szahalin szigetén a szociális segélyt zömmel nem pénzformában folyósítják: a fővárosban naponta nyolcezer kosztos részesül ingyenebédben, amelyet 15 rubel értékű ebédjegy fejében költenek el a négy erre kijelölt önkiszolgáló étterem ("sztolovaja") egyikében. Mintegy háromszáz idős, beteg vagy mozgáskorlátozott embernek házhoz viszik a napi meleg ételt. Mások szenet, fűtőolajat vagy lisztet kapnak amerikai és japán humanitárius adományokból. Minden segélyt külön kell kérvényezni, és a hatóság ellenőrzi a jogosultságot - például azt, hogy a rászorulónak nincs-e az egykori dácsában veteményeskertje, amely errefelé az önellátás természetes forrása. Végül pedig a szociális iroda halálozási segélyt is folyósít, tekintettel arra, hogy a legolcsóbb temetés is 2-3000 rubelbe kerül. Az állami jótéteményből elvileg nem rekesztik ki a közegészségügyi hivatalnál regisztrált alkoholistákat.3
Zabolotnij úr elismeri, hogy a kilátások nem túl rózsásak. A szigeten belüli migráció miatt gyarapszik a város lakossága és vele a munkanélküliek és hajléktalanok száma. Számos segélyre szoruló nem is jelentkezik: vagy szégyenérzetből, mivel egykor a "jobb emberek" közé tartoztak, vagy pedig szovjet eredetű gyámoltalanságból: egyszerűen félnek attól, hogy bármely hatóság számon tartsa őket.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a sziget éghajlati és társadalmi viszonyai következtében itt még szilárd gazdaság mellett is viszonylag mindig sokan lesznek olyanok, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Az alkoholfogyasztás például a szovjet korszakban is - amikor az áramellátás még nagyjából rendben folyt - egyszerre volt betegség és védekezés a klíma és a földrajzi helyzet okozta szigeti depresszió ellen. Ebből a szempontból bízvást állíthatom, hogy Gorbacsov első látványos intézkedése, amellyel a szeszfogyasztást igyekezett korlátozni, Szahalin szigetén eleve kudarcra volt ítélve. Az itteni életkörülmények hosszú távon
károsak az egészségre, és szinte automatikusan rövidítik az élettartamot. Ezért az állami támogatás itt nem lehet kivételes kegy, hanem szabály kell hogy legyen.
Így volt ez már Csehov idejében. Nem is kellett különösebb szentimentalizmus, hanem csak belátás a "Száműzöttekről szóló szabályzat" 402. cikkelyéhez, amely az Amur vidéki főkormányzónak megengedte, hogy "kincstári ellátmányban részesítse azokat a fegyenctelepeseket, akik a helyi hatóságok tanúsága szerint a maguk költségén nem tudnak megélni". "Jelenleg - fűzi hozzá Csehov 1890ben - a szahalini fegyenctelepesek nagy része a katorga-munka alól való felszabadulást követő első két, néha három év folyamán ruhában és élelemben a rendes fegyencfejadagnak megfelelő ellátmányt kap a kincstártól. A közigazgatási szerveket humánus és gyakorlati természetű meggondolások serkentik arra, hogy ilyen segítséget nyújtsanak a fegyenctelepeseknek." Végül is mit ér egy kormányzósági hivatalnok egy elnéptelenedő kormányzóságban?
Így cselekedett a botozó, kizsákmányoló, embertelen cári rendszer. Lehetetlen, hogy az Orosz Föderáció ne lássa be: a szabad polgár nem élhet rosszabbul, mint a fegyenc, mert akkor vissza fogja sírni a rabsorsot.

(Folytatjuk)

DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (4)

Útközben

Habarovszki reptér

Egy bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk, hogy, mondjuk, a "Bajkál" fedélzetén tegyük meg az utat az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig.

Alekszandrovszknak nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva. Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.

Később, már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül – zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva nem csillognak a tisztaságtól.

Persze magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz, főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre. Csehovnak más nehézségei voltak.

Ami a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam. Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni. Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini újságíróval.

Éppenséggel igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: "Nyet problem." Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül – megszerezte a jegyeket a Berlin-Moszkva-Juzsno-Szahalinszk útvonalra és vissza.

Mielőtt egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs, anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és japán műsorok között lehetett válogatni.

Habarovszki magyar hadifoglyok zenekara (archiv)

Domogyedovót utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a "szamoljotot", mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző öntudatosan válaszolta: "U nasz nye kradut." (Nálunk nem lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze rajtuk a cipzárakat.

Minderre elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult. Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn "A sivatag fehér napja" című hetvenes évekbeli szovjet sikerfilmet adták - annak idején én fordítottam a feliratlistát a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a "Nu pogogyi!" (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden orosz ismerte: "No várj csak, nyúl!"

Mielőtt helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért, hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt, de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete) igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül. (...)

Időeltolódások

Japán bolt Szahalinon - átirt felirattal

Gondolom, a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai "Jakor" (Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgősen távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra: Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen kitartottak mellettünk.

Tulajdonképpen nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket: "Tejtermékek", "Húsáruk", "Hal", "Kenyér", valamint "Zöldség, gyümölcs". Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az Úttörőpalotát, a mozit - egyszóval mindazt, ami az egykori Szovjetunióban egy megyeszékhely1 külső képéhez hozzátartozott.

Ugyanakkor se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az "Amadeus", "Duncan", "Stimul", "Eurostil", "Lady Business Club", "Heureka", "Drive", "Remake", és direkt a Dzserszinszkij utcán helyezkedett el az "Orbita" komputerbolt, a bankok pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek – 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.

Az idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hosszú, öt méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt, amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.

A határ keletre néz

Ez a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban – például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő. Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén. Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Mars-bódék csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar elhervadnak.

Az egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán "Észak Velencéjét" akarta ideálmodni, s a kép jól is illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe. A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető töltötte meg, zömmel japán autótetemek.

A Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall, hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek 1983-as vagy 1984-es évjáratúak.

A kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta - legtöbben fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek. Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.

A park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca, amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával, egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók (beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának vágyálma.

(Folytatjuk)