DALOS GYÖRGY: Szahalin – Csehov szigete (7)

Timovszk, avagy a vigasztalanság

 Csir Unvd hajdani gyermekei - mára kihaltak

Nem Anton Csehov, hanem Ivan Goncsarov volt az első orosz író, aki Szahalin szigetére lépett, mégpedig 1854 nyarán – ez is oka lehetett, hogy Csehov Szuvorinhoz írott leveleiben alig leplezett ellenszenvvel emlegeti pályatársát. Tőle eltérően Goncsarov VIP-utas volt – Putjatyin herceget kísérte el diplomáciai küldetésére a Pallada fregatton. Úgy látszik, Szahalin az Oblomov szerzőjét nem érdekelte, a „félvad bennszülöttekről” gunyoros európai leereszkedéssel ír, és ekkor – túl a hosszú tengeri út felén – már oly nagy honvágy gyötörte, hogy útinaplójában német eredetiben idézi Goethe Mignon-dalát: „Dahin! Dahin!” (Oda! Oda! – mármint Szentpétervárra.)

Mégis kapott egy fokot a keleti partvidéken, az a timovszki panzió pedig, amelyben helyet foglaltunk, egyenesen, a büszke Hotel Fregatt nevet viselte.

A gondnoknő egy kis szobában ült, amelynek ajtaján nagyalakú naptár díszelgett, homlokán a mosolygó, magabiztos Vlagyimir Zsirinovszkijjal. A tarifa szerinti szobaárhoz hozzácsapta a szovjet időkben szokásos „külföldipótlékot”. Az összeg így is nevetséges volt, pimaszságnak inkább az ellenszolgáltatást nevezném. Egy ócska szoba mosdóval, amely mintha már negyven éve nem látott volna festéket, és elég régen felmosórongyot sem. A vécé és a zuhanyozó a folyosón volt, a két sodronyos ágy Nagy Katalin korából származhatott. Ezenkívül állt a szobában egy szeszélyesen működő fekete-fehér tévékészülék – kínálata a latinamerikai szappanoperákra és a régi szovjet színészekkel készült interjúkra korlátozódott. A szegélylécek mentén svábbogarak futottak versenyt, a zuhanyozó higiéniai állapota láttán pedig bizonyos megértéssel töltött el a nyivheknek a fürdéssel szembeni – Csehov által leírt – viszolygása.

Nem állítanám, hogy engem is Goncsarovhoz hasonló elvágyódás ragadt volna magával olyan országok iránt, hol a citrom virul, de tény, hogy belső ingerültség fogott el a környezet szegénysége és csúfsága láttán, ami pedig Alekszandrovszkban egyáltalán nem zavart. Timovszk hosszúkás települése ösztönösen taszítólag hatott rám. Alighogy megérkeztem, már nosztalgiával gondoltam viszsza az egykori fővárosra, no és persze – magyar lévén – a tengerre.

Pedig Tamara, az újságírónő egykori lakásán nem is egy, hanem egyszerre három bátyuska, vagyis pravoszláv lelkész fogadott. Az asztalt tucatnyi vendég ülte körül. Javában folyt a születésnapi ünnep, a koreai ételeket bőségesen öntöztük vodkával. Tószt tósztot követett, s a végén az egyháziakat alig lehetett megkülönböztetni a világiaktól. Ráadásul mindhárom bátyuska atlétatrikót hordott, mert az újonnan megnyílt parókiának még csak egy reverenda jutott, s azt ilyen profán alkalomra nem akarták felölteni. Egyébként mindhárman mostanában tanultak bele a papi hivatásba – egyikük az új alekszandrovszki templomba készült. (...)

Minthogy Tamarának már az éjszakai vonattal vissza kellett utaznia JuzsnoSzahalinszkba, búcsút vettünk tőle, majd testvériesen végiglejtettünk a Kirov utcán, hogy megnézzük a most épülő második pravoszláv kápolnát. Közben kórusban énekeltük a “Moszkva-parti estéket”, a “Katyusát” és az orosz népdalokat. Ha eltekintettünk a három bátyuska nyugati felírású atlétatrikójától, akár gyanútlan komszomolisták is lehettünk volna a hetvenes évekből. Igaz, ez esetben én, mint közülük a legidősebb, a helyi pártszervezet tapasztalt instruktorának szerepét játszottam volna.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultunk a sziget északi részére, semmi kétségem nem volt afelől, hogy agóniát látok magam előtt. A kiégett erdők, az elhagyott szovhozok és kolhozok a rozsdás traktorokkal és teherautókkal, a szétesett vagy félbehagyott házak a végleges romlás képét mutatták. Pedig ez az észak, mint Csehov megjegyezte, nem is észak, hanem a sziget középső harmada – feljebb akkoriban csak néhány szegényes nyivh tanya volt található rajta.

Tomascsuk asszony, a helyi múzeum nyugdíjas alkalmazottja, aki ezekben a napokban dzsipen kísért bennünket, és éber figyelmet szentelt benyomásainknak, a komor képet egyértelműen azzal magyarázta, hogy a „demokraták” tönkretették a szovjethatalmat. Ez a nézet meglehetősen elterjedt a szigeten, és nem jelent feltétlenül illojalitást a „demokrata” központi és helyi hatalommal szemben. Maga Jevgenyij Russzkih polgármester hívta fel a figyelmemet bemutatkozó látogatásom során (szobája falán ikonnal), hogy errefelé a szovjet viszonyok még nem tekinthetők múltnak, elvégre a társadalom mentalitását nem lehet „500 nap” alatt gyökeresen megváltoztatni – ezzel különben Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök „ötszáz napos” reformprogramjára célzott. Persze kézenfekvő, hogy a gazdasági szerkezetet radikálisan át kell alakítani, csak éppen a veszteseknek nehéz elmagyarázni, hogy tulajdonképpen nyertesek. Márpedig a vesztesek korántsem csak az apparátusból kibukott elvtársak – azok még valahogy megvolnának –, hanem elsősorban a kisemberek.

Tomascsuk asszony 1948 óta él Szahalinon. Arra a kérdésemre, hogy mi szél hozta a szigetre, egészen különös választ adott. Eszerint Belaruszban élt a férjével, és kisgyermekük notóriusan ágybavizelt. Orvosi tanácsra úgy döntöttek, hogy pelenka helyett az időzónát cserélik. Olyan helyre költöztek tehát, ahol a nap pontosan abban az órában kel, amikor Fehér-Oroszországban elhagyja az égboltot. Vagyis orránál fogva vezették a természetet. A fiú – azóta maga is családapa – Szahalinra érkezésétől kezdve szobatiszta lett. Szó, ami szó, gyönyörű legenda, gondoltam, ha elmesélem a nyivheknek, biztosan sárgák lesznek az irigységtől.

Csakhogy – hadd használjam az orosz kifejezést – “kegyetlenül nagyot tévedtem”. Nyivhek, akikkel legendát cserélhetnék, nincsenek, pontosabban van a származás, de sehol a törzs. Él még Sanghi, agg nemzeti költőjük Noglikiban, de családi gyász miatt nem tud fogadni. Így hát Csir Unvdba megyünk, egy Timovszkhoz közeli nyivh településre. Csir Unvd oroszul annyit tesz: “új élet”, s attól tartok, hogy tükörfordítása a húszas-harmincas évek szovjet jelszavának, amelyet a leningrádi Északi Népek Intézetének idealistái ötlöttek ki, mielőtt a Gulagra kerültek. Az “új élet”, a velejáró gazdasági mutatók és a kikényszerített gabonatermesztés nem sokat jelenthetett a nyivheknek, az ő életről-halálról, emberről-állatról alkotott animista világképüknek. A szovjet funkcionáriusokban ők az orosz prémvadászok utódait látták, akik vagy őket csukják börtönbe kulákokként vagy jobb esetben gyermekeiket tuszkolják be iskolákba és egyetemekre.

Festmények Szahalinról: A tél

Szóval – Csir Unvd: itt áll a szovjetkorszak mintafalva, üresen, szegényen, lerombolva, Istentől elhagyottan. A faluközpontban soha fel nem épült kultúrpalota betonváza mered az égnek – vajon melyik forradalmi évfordulón készültek felavatni? Vak ablaknyílásain időtlen szél suhan át. Egy másik nyitott ablakon, egy „brezsnyevka” első emeletéről, fiatal, szőke orosz hajol ki cigarettázva. Háta mögül technozene zengi be az egész utcát. A másik oldalon, háttal a házkapunak dőlve három fekete hajú, ferde szemű kislány áll. Leplezetlen kíváncsisággal néznek bennünket. Egyikük sárga orkándzsekit visel “Borussia” felirattal. Ajka lángvörösre festve, haja kontyban; kicsi, vékonyka, legföljebb tizennégy éves lehet. Köszönök neki, és oroszul beszélgetünk:

– Beszélitek az anyanyelveteket?

– Semmilyen nyelvet nem beszélünk. Nincs kivel.

– És az iskolában?

– Milyen iskolában? Nem járunk iskolába.

– Hogyhogy? Hány éves vagy?

– Húsz.

– És mit csináltok? – Most veszem észre, hogy másik kettő sem kifejezetten gyerekarcú, noha az elsőhöz hasonló növésű.

– Semmit – feleli a másik lány, és megvonja vállát. – Nincs munka.

– Otthon segítünk – szól közbe a harmadik.

– Még táncolni se lehet – mondja a húszéves, és fejével a betonkolosszus felé int. – Nem építették meg.

– És mi van itt még érdekes? – kérdezem, csak hogy el ne ejtsem a fonalat.

– Hát a temető! – Az utca végére mutat. – Ott égetik el a halottakat.

A temetőből alig látni valamit. Nemcsak azért, mert az egész területet benőtte a gaz, hanem azért is, mert a nyivhek örök álmát seregnyi szúnyog őrzi. Nagyok, agresszívak, nem hagyják magukat elhessenteni. Néhány percre mégis megnézzük a sírokat. Vannak köztük igazi, kerítéses nyivh sírdombok, körülöttük használati tárgyak – pénzdarabok, botok, régi cipők és más. A legtöbb sírhely azonban viszonylag új. Némelyiken vörös csillagos obeliszk jelzi, hogy az elhunyt részt vett a Nagy Honvédő Háborúban.

Később a községházán egy orosz hivatalnoknő pontos számadatokkal szolgál. Eszerint Csir Unvd község lakossága 279 fő, közülük 205-en tartoznak az északi népek csoportjához. A legidősebb nyivh falubeli Olga Aszmun, született 1913-ban. 38 gyerek jár bölcsődébe és óvodába, 34 iskolába.

A temetőtől visszafelé jövet szembetalálkozunk egy gyerekcsoporttal, szép, fiatal nyivh tanítónő vezeti őket. Négytől tízévesek lehetnek, bár most már vigyáznom kell a becsléssel. A legkülönbözőbb módon, de mind melegen vannak öltözve. Van, aki vastag harisnyanadrágot visel, mások szovjet iskolásegyenruhát – fekete kötényt fehér gallérral. Egyik-másik kislányon házilag varrott tarka szoknyácskát látok, hajukban szalag. Fiú alig van a gyerekek között. A Tim folyócska felől jönnek, az iskolába tartanak, ahová bennünket is várnak.

A bölcsőde, az óvoda és az iskola egy épületben van, és meglepően jól felszerelt. A kicsik szép, tiszta szobában alszanak, a padlót kínai szőnyeg borítja. A népművészeti kabinetben videokészüléket és egy szekrénnyi népviseletet tartanak. Miközben 10 rubelért káposztalevest és rizseshúst ebédelünk – nem olyan ízletesen, mint Alekszandrovszkban –, már készül nekünk az előadás.

Az udvaron két bakra helyeznek egy deszkát. Két nemzeti viseletbe öltözött nyivh asszony – Antonyina Szkalisina és lánya, Nagyezsda – ezen veri az ütemet. Közben nem énekelnek, hanem ritmikus szöveget mondanak. Két kisfiú táncol hozzá. A szövegek rituális mondókák, ilyenfélék:

   Császármadár fenn a fán,

   néz egy embert odalenn.

   Pam-pam, fenn a fán

   jót nevet az emberen.

Tomascsuk asszony elégedetlen. Amikor a dzsipen arra a megjegyzésre ragadtatom magam, hogy a nyivhek alighanem hamarosan kihalnak, hirtelen kijön a béketűrésből. – Hogyhogy? – kérdezi felháborodottan. – Hiszen még nekik megy a legjobban! Vlagyivosztokba viszik őket vendégszereplésre, meg üdülni! Mindent megkapnak! Egyáltalán: minek mindent ennyire sötéten látni? Mire jó ez a kritizálgatás (krityikansztvo)? Maga ezt ott közölni akarja? ...

Valójában semmire sem vágyom jobban, mint egy csipetnyi optimizmusra ekkora hanyatlás láttán. De hát kevés okom van rá. Kétségkívül megható Baba Varja, a nyolcvanöt éves anyóka a Timovszk melletti falu szélén, amikor azt mondja: „Én vagyok az élő lakat.” Vagyis: ha ő meghal, bezárhatják az egész települést. Gyerekei a városban laknak, és „kenyeres napokon”, amikor nyitva tart a legközelebbi élelmiszerüzlet, bevásárolnak neki. Akárcsak a haldokló katorzsnyik-unokának, akit lányai keresnek meg másodnaponta romos kunyhójában – olyankor meg is mosdatják. Szinte mozdulatlanul fekszik, és bár Tomascsuk asszony erősen kapacitálja, sem elődeiről, sem önmagáról nincs kedve beszélni. Bűzös ágya fölött szúnyogok zümmögnek, a padlón legyek lepik be a tésztamaradványokat. Meg kell adni, hogy ezúttal Tomascsuk asszony is tanácstalan. „Ez az ember – kommentálja a sikertelen látogatást – valamikor nagyszerű traktorista volt, a Munka Hőse.” (...)

Szombat reggel, mielőtt a megbeszélt időpontban Tomascsuk asszonnyal találkoznék, bemegyek a postára. Juzsno-Szahalinszkba akarok telefonálni, hogy jelezzem, mikor érkezem az éjjeli vonattal. A telefonos-kisasszony azzal a hírrel fogad, hogy megszakadt az összeköttetés, mert Uglegorszkban földrengés volt, valószínűleg a vonatközlekedés is szünetel. A gondolat, hogy esetleg a Hotel Fregattban kell víkendeznem, szorítva hat le keblemre. Berlinbe vágyok (“Dahin! Dahin!”), míg útitársam inkább az alekszandrovszki szép napokat szeretné megismételni.

Szahalini táj

A föld reggel negyed kilenckor mozdult meg – nem sokkal előtte Uglegorszk kutyái és macskái nyomtalanul eltűntek, ám az epicentrum szerencsére a városon kívül volt, s így a földindulás viszonylag kevés kárt okozott. Nagyobb volt a lélektani sokk, hiszen mindenki emlékezett még az 1995-ös nyeftyegorszki tragédiára, amikor egyetlen májusi éjszakán az egész kisváros eltűnt a föld színéről. A moszkvai katasztrófaminisztérium másnap orvosokat és pszichológusokat küldött a szigetre – az utóbbiak arról győzködték a környék lakóit, hogy nyugodtan visszaköltözhetnek házaikba.

Ezen a napon Timoszktól délre vitt az utunk. Először Beloje Szelo (Fehérfalu) községben álltunk meg. Csehov még Andreje-Ivanovszkoje néven emlegeti, akkoriban 382 száműzött telepes lakta, köztük katolikusok, lutheránusok és mohamedánok. Később ötezer lakosú nagyközség lett, de ma már csak 188-an élnek itt, jobbára nyugdíjasok. Az egykori katorzsnyikok által épített viskókat keresve viszonylag új faházra bukkanunk. Idős házaspár lakik benne tizennégy éves leányunokával – a szülők Juzsno-Szahalinszkban dolgoznak. A szép, tiszta tekintetű kislány naponta öt kilométert gyalogol az iskoláig, majd vissza. Egyébként rajzol és olvas; olykor, ha a villamos művek Fehérfalut homályba borítják, gyertyafénynél. Azonkívül tárgyakat gyűjt a kátorga korából. Kis múzeumából megmutat egy lyukas nyelű kanalat – a fegyencek ruhájukhoz kötözve hordták az efféle kincseket. Amikor megkérdezem, nem vágyik-e el innen, pátosz nélkül feleli, hogy Beloje Szelót a hazájának tekinti. Mintegy nyomatékul vigyázzba áll, és elszavalja Igor Szeverjanyin költeményét, amelyet a költő a húszas években, észtországi emigrációjában írt:

A pogromot, háborút megvetem én,

S bármi fajt sújt, az önkényt e korban.

De Oroszhon a házam, Oroszhon enyém:

Ahogy él, piszokban és porban.

Megnézzük még Palevo község határában “Csehov kövét”, egy jókora sziklát, amelyen az író állítólag útközben megpihent, majd továbbmegyünk Rikovszkojébe, amelyet ma Kirovszkojénak neveznek az 1934-ben meggyilkolt leningrádi pártvezető után. Itt egy nyugdíjas özvegyasszonyhoz térünk be, aki azzal büszkélkedik, hogy a „Szahalin” szerzője abban a házban lakott, amely most az övé. Miért nincs emléktábla, kérdezem. Az asszony keserűen legyint: „Nem törődnek azok már holmi emléktáblákkal, hiszen még a nép mindennapi kenyerével sem törődnek.” Valaha a kirovszkojei könyvesboltot vezette, amikor Kirovszkojénak könyvesboltja volt (diszkóklubja van még)...

Megtekintem a helyi temetőt, amely eredetileg a száműzöttek temetkezési helye volt. A látható sírok zöme szovjetkori, csak néhány fakereszt utal a kátorga halottaira. Hirtelen szembeötlik egy nyilvánvalóan régebbi, díszes sírkő: Butakov, a rettegett börtönparancsnok és hitvese nyugszik alatta – egykori rabok nevét egyetlen sírdombnál sem sikerült leolvasnom.

Jó volna továbbmenni déli irányban, hogy láthassam a Csehov könyvében említett Valza és Longari községet. Bizonyos értelemben kötelességet rónék le ezzel, hiszen a Szahalin szerzője elég egyértelműen fogalmaz: „Ezt a két telepet, amelyekben csak most kezdődik az élet, más szerzőnek hagyom, aki majd jó úton eljuthat oda, és közelről láthatja őket.”

Ez a szerző éppenséggel én is lehetnék. Csakhogy Tomascsuk asszony nem akar Longariba menni, az már túl van a Timovszki járáson, nem az ő asztala, és a sofőr is ódzkodik a további 30 kilométernyi távolságtól. A jó utakról inkább ne beszéljünk. Valza község amúgy sem létezik már (nyezsil. – rövidít tapintatosan a térképész), Longariról pedig annyit tudni, hogy volt ott valamikor egy Pionyer nevű híres kolhoz.

Mégis nyomott hangulatban indulok vissza Timovszkba, és ez nem kerüli el Tomascsuk asszony figyelmét. A Fregatt előtt mintegy engesztelésül ünnepélyesen fazéknyi maga készítette orosz palacsintát nyújt át nekem. Udvariasan szabadkozom, miszerint cukordiétám mellett a fazék szénhidráttartalma mintegy hatheti szükségletem fedezné. Mire ő ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel, amelyet világnézeti kérdésekben tanúsított, ezt feleli: „Csepuha! (Bolondság!) Én is cukorbeteg vagyok, mégis mindent megeszek.”

Ezzel a fegyverszüneti aktussal zárul kétnapos együttlétünk.