PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (2)

Chilei konzul egy lyukban

Amikor Neruda még születési nevét
viselte: Ricardo Reyes

Egy diákirodalmi díj, újabb könyveim és hírhedt köpenyem bizonyos népszerűsége, a szűkebb szakmai körökön túlmenően is, a tiszteletreméltóság kis sugárkoszorúját vonták körém. De a mi latin-amerikai országaink kulturális élete a húszas években, néhány ritka és hősies kivételtől eltekintve, csakis Európától függött. Minden dél-amerikai köztársaságban egy kozmopolita clitréteg működött, ami pedig a hatalmon lévők íróit illeti, ők Párizsban éltek. Nagy költőnk, Vicente Huidobro nemcsak franciául írt, hanem még a neve írásmódját és kiejtését is Vicentéről Vincent-ra változtatta.

Egy biztos, alighogy valami ifjúkori hírnév körvonalai kezdtek összeácsolódni körülöttem, egyre-másra kérdezgettek ismerőseim az utcán:

– De mit csinál maga itt? Magának Párizsba kell mennie.

Egy barátom beajánlott a Külügyminisztérium egyik osztályvezetőjéhez. Ez azonnal fogadott. Már ismerte a verseimet.

– Azt is tudom, hogy mik a céljai. Üljön le ebbe a kényelmes karosszékbe. Innen jó a kilátás a térre, a tér nagy vásárára. Nézze az autókat. Ez mind csak hiúság. Boldog lehet, hogy fiatal költő. Látja azt a palotát? Az én családomé volt. És nézzen rám, most itt vagyok ebben az odúban, és nyakig ülök a bürokráciában. Amikor pedig egyetlen dolog van, ami ér valamit: a szellem. Szereti Csajkovszkijt?

Egy óra hosszat csevegtünk a művészetről, majd amikor a búcsúzásnál kezet nyújtott, közölte, hogy ne is törődjek tovább semmivel, ő a konzuli osztály igazgatója.

– Máris úgy tekintheti, hogy ki van nevezve egy külképviseleti posztra.

Két éven keresztül jártam fel rendszeresen az előzékeny és egyre barátságosabb diplomáciai igazgató irodájába. Alighogy meglátta, hogy jövök, magához intette egyik titkárát, és, szemöldökét felvonva, így szólt hozzá:

– Nem vagyok itt senkinek. El akarok feledkezni egy kicsit a prózai hétköznapokról. Ebben a minisztériumban az egyetlen szellemi esemény a költő látogatása. Bárcsak soha itt ne hagyna bennünket.

Őszintén beszélt, ebben biztos vagyok. Ezután azonnal rátért a fajkutyákra, szóhoz sem hagyott jutni. „Aki nem szereti a kutyákat, nem szereti a gyerekeket sem.” Aztán az angol regény következett, majd áttért az antropológiára és a spiritizmusra, hogy később a címertannal és a családfakutatással folytassa. A búcsúzásnál, mintha csak egy kettőnk által tudott félelmetes titokról tenne említést, ismét közölte, hogy külföldi kinevezésem teljesen biztos. Noha annyi pénzem sem volt, hogy vacsorát vegyek, aznap este már ismét úgy vettem levegőt, mintha követségi tanácsos volnék. És amikor barátaim kérdezgettek, hogy most éppen mit csinálok, fontoskodva válaszoltam nekik:

– Az európai utamat készítem elő.

Ez addig tartott, amíg Bianchi barátommal össze nem találkoztam. A Bianchi család nemes klán Chilében. Népszerű festők és zenészek, jogászok és írók, felfedezők és Andok-kutatók, minden Bianchi nyugtalan lélek és sebes gondolkodású értelem. Barátom, aki már volt nagykövet és jól ismerte a minisztériumi útvesztőket, megkérdezte:

– Nem jött még ki a kinevezésed?

– Bármely pillanatban megkaphatom, efelől biztosított az a magas rangú és művészetkedvelő protektorom, aki a minisztériumban dolgozik.

Mosolygott, és így szólt:

– Menjünk föl a miniszterhez.

Karon fogott és elindultunk felfelé a márványlépcsőkön. Jöttünkre gyorsan utat nyitottak a tisztviselők és kézbesítők. Annyira meg voltam lepve, hogy szólni sem tudtam. Életemben először láttam igazi külügyminisztert. Alacsony termetű volt és hogy ezt némiképpen enyhítse, egyetlen ugrással fölült az asztal sarkára. Barátom elmondta neki, hogy heves vágyat érzek a külszolgálat iránt. A miniszter megnyomott egyet az előtte lévő sok csengőgomb közül és hogy zavaromat még csak növelje, csakhamar megjelent szellemi protektorom.

– Milyen szolgálati posztok vannak betöltetlenül? – kérdezte tőle a miniszter.

A makulátlanul elegáns főtisztviselő, aki most nem beszélhetett Csajkovszkijról, kezdte sorolni néhány város nevét, szerte a világon. A nevek közül sikerült kihalásznom egyet, amelyet még soha nem is hallottam, de nem is olvastam róla: Rangunt.

– Hova akar menni, Pablo ? – kérdezte a miniszter.

– Rangunba – feleltem habozás nélkül.

– Nevezze ki – utasította a miniszter protektoromat, aki már futott is, és jött is vissza a kinevezéssel.

A miniszter szobájában volt egy földgömb. Bianchi barátom meg én megkerestük rajta a számomra mindeddig ismeretlen Rangunt. Ázsia egyik pontján, az öreg glóbusz mély üreget alkotott, és ebben a mélyedésben fel is fedeztük az említett várost.

– Rangun. Itt van Rangun.

Ám amikor órákkal később költőbarátaimmal találkoztam, és ők meg akarták ünnepelni kinevezésemet, kiderült, hogy a város nevét tökéletesen elfelejtettem. Csak annyit tudtam elmagyarázni nekik örömmámorban úszva, hogy a mesés Keletre neveztek ki konzulnak, és hogy jövendő állomáshelyem egy lyukban van a térképen.

Montparnasse

1927 júniusának egyik napján elindultunk a távoli birodalmak felé. Buenos Airesben átcseréltük elsőosztályú jegyemet két harmadosztályúra, és felszálltunk a Baden nevű hajóra. Ezen a német gőzösön csak egyetlen osztály volt, de ez az egyetlen valószínűleg az ötödik osztály volt. Az utasokat két turnusba osztották be, az egyikben a portugál és spanyol-galíciai hazavándorlókat látták el, a másikba a többi előkelő utast, elsősorban a latin-amerikai bányákból és gyárakból hazainduló németeket sorolták. Társam, Álvaro, tüstént elkezdte minőség szerint osztályozni a nőnemű utasokat. Aktív donjuán volt. Két csoportba osztotta őket. Az egyikbe azok tartoztak, akik megtámadják a férfiakat, a másikba azok, akik csak a korbácsnak engedelmeskednek. Ezek a formulák nem mindig váltak be. Minden trükköt ismert, amivel meghódíthatta magának a hölgyek szerelmét. Amikor a fedélzeten néhány érdekesnek látszó nőutas bukkant fel, azonnal elkapta a kezem, és titokzatos mozdulatok közepette úgy tett, mintha a tenyerem vonalait olvasná. A második fordulónál a sétáló hölgyek megálltak és könyörögni kezdtek neki, hogy az ő tenyerükből is olvassa ki a sorsukat. Ő azonnal megragadta a kezüket, forrón simogatni kezdte, és a jövő, amit a tenyerükből kiolvasott, mindig azt rejtette, hogy hamarosan látogatást fognak tenni a mi hajókabinunkban.

A hajóút az én számomra igen hamar megváltoztatta jellegét, már nem láttam az utasokat, akik zajosan tiltakoztak az ellen, hogy az étlapon örökösen csak „kartoffel” szerepel, már nem láttam a világot és az egyhangú Atlanti-óceánt, nekem már csak arra volt szemem, hogy egy ifjú és elmondhatatlanul szép brazil lány nagy és sötét szemét nézzem. A lány Rio de Janeiróban szállt fel a hajóra szüleivel és két fivérével.

Azoknak az éveknek a vidám Lisszabonja (az utcán halászok, és nem Salazar ült a trónon) bámulattal töltött el. A kis hotelben ízletes és finom volt az étel. Az asztalt hatalmas tálak koronázták, teli gyümölccsel. Ezerszínű házak; ódon paloták, boltíves kapuval; a monstrum katedrálisok, mint kiszáradt kagylóhéjak, amelyekből az Isten mintha már századokkal ezelőtt máshova költözött volna; ódon palotákban működő játékbarlangok, a gyerekesen kíváncsi sokaság a sugárutakon, Braganca hercegnője, amint eszét vesztve fönségesen lépdel egy köves utcán, nyomában száz bámuló utcakölyökkel; ez volt a megérkezésem Európába.

És aztán Madrid, a zsúfolt kávéházaival, a kedélyes Primo de Rivera, amint éppen az első leckét adja egy országnak, amely e tárgyból megkapja majd a teljes leckesorozatot. Az Ittlétünk a földön című kötetem első versei, amit a spanyolok eleinte nem nagyon akarnak megértem; csak majd később értik meg, amikor Alberti, Lorca, Aleixandre és Diego nemzedéke lép a porondra. És Spanyolország volt nekem a végeérhetetlen vasúti utazás is és a világ legkeményebb harmadosztályú vagonja, amelyen Párizsba érkeztünk.

Eltűntünk a Montparnasse füstölgő sokaságában, argentinok, brazilok és chileiek közt. A venezuelaiak, akkor még Gómez uralkodása alatt eltemetve, még csak nem is álmodták, hogy itt megjelenhetnek egyszer. És távolabb a hinduk, talárszerű öltözékükben. És asztalszomszédnőm, aki nyaka köré tekert kis kígyójával mélabús lassúsággal szürcsölgette a café-créme-et. Dél-amerikai kolóniánk konyakot ivott, tangót táncolt, és csak a legkisebb alkalomra várt, hogy valami kolosszális csetepatét provokáljon és a fél világgal összeverekedhessen.

Nekünk, dél-amerikai vidékieknek, Párizs, Franciaország, Európa nem volt több, mint kétszáz méter és két utcasarok: a Montparnasse, a Rotonde. a Dôme, a Coupole és három-négy másik kávéház. Kezdtek divatba jönni a néger boite-ok. A dél-amerikaiak közt az argentinok voltak legtöbben, ők voltak a legverekedősebbek és a leggazdagabbak is. Bármely pillanatban támadhatott egy tumultus, amelyből négy pincér kiemelt egy argentint, aki aztán az asztalok fölött elsuhanva keményen ért földet odakint az utcán. Buenos Aires-i unokafivéreinknek persze cseppet sem tetszett az efféle erőszak, hiszen közben összegyűrődött a nadrágjuk, és ami még ennél is súlyosabb bántalom volt, kócos lett közben a hajuk. A hajlakk a kor argentin kultúrájának lényeges kelléke volt.

César Vallejo

Az az igazság, hogy ezekben az első párizsi napokban, miközben repültek az órák, egyetlen franciát, egyetlen európait és még kevésbé ázsiait, afrikait vagy óceániait sem sikerült megismernem. A spanyol anyanyelvű amerikaiak, a mexikóiaktól a patagónokig, csapatosan jártak, szidták egymás hibáit, egyik lekicsinyelte a másikat, de képtelenek voltak egymás nélkül élni. Egy guatemalai, hogy remekül töltse az idejét, szívesebben időzik egy paraguayai csavargó társaságában, mint akár a Pasteurében.

Ezekben a napokban ismertem meg César Vallejót, a nagy indián félvér költőt. Költészete csupa gyűrődés, tapintásra érdes, mint az erdei bőr, de mégis nagyszerű, emberfeletti kiterjedésű költészet.

Voltaképpen alighogy összeismerkedtünk, mindjárt nézeteltérés is támadt köztünk. A Rotonde-ban történt. Bemutattak bennünket egymásnak, és ő, miután üdvözölt, tiszta perui kiejtésével ezt mondta nekem:

– Ön a legnagyobb az összes költőnk közül. Csak Rubén Daríóhoz lehet önt hasonlítani.

– Vallejo – feleltem neki –, ha azt akarja, hogy barátok legyünk, ne mondjon nekem többé ilyet. Nem tudom, hova jutnánk, ha mindjárt irodalmárokként kezdenénk kezelni egymást.

Úgy éreztem, megbántódott szavaimtól. Irodalomellenes nevelésem ösztönzött arra, hogy udvariatlan legyek. Ő viszont, az enyémnél ősibb faj fia volt, múltjában elevenen élt az alkirályság és az udvariasság. Amikor rájöttem, hogy megbántottam, úgy éreztem, lehetetlen és faragatlan alak vagyok.

De ez a nézeteltérés eloszlott köztünk, mint könnyű felhő. Ettől a pillanattól kezdve igazi barátok lettünk. Évekkel később, amikor hosszabb időt töltöttem Párizsban, naponta találkoztunk. Akkor ismertem meg egyre jobban belső életét is.

Vallejo termetre alacsonyabb volt nálam, soványabb is és csontosabb. Több volt az indián vonás is benne, szeme nagyon sötéten fénylett, homloka magas volt és boltozatos. Szép inka metszésű arcát valami kétségtelen méltóságteljesség tette szomorúvá. Hiú volt ő is, mint minden költő, szerette, ha valaki megemlítette ősi vonásait. Felemelte a fejét, hogy megcsodáljam, és így szólt:

– Van bennem valami, igaz? – aztán kis, rejtett nevetéssel ő is nevetett saját magán.

Az effajta lelkesedés nála nagymértékben különbözött attól, ahogy Vicente Huidobro juttatta kifejezésre önimádatát. Huidobro számos téren a Vallejóéval homlokegyenest ellentétes költőtípust képviselte. Huidobro hajtincset fésült a homloka közepére, mellénykivágásába dugta az ujját, kidüllesztette a mellét és megkérdezte:

– Észreveszik, hogy mennyire hasonlítok Bonaparte Napóleonhoz?

Vallejo csak külsőleg tűnt komornak, mint az olyan ember, aki sokáig élt sarokba szorítva, a félhomályban. Természettől fogva ünnepélyes volt, arca olykor rezzenetlen főpapi maszkhoz hasonlított. Belső igazsága azonban másképp festett. Én sokszor láttam (különösen, ha sikerült kiszabadítanunk feleségének, egy zsarnoki és beképzelt volt francia házmesterlánynak uralma alól), én láttam őt úgy ugrálni örömében, mint egy iskolás kölyköt. Azután visszasüllyedt ünnepélyességébe és alárendeltségébe.

A párizsi árnyak közül hirtelen felbukkant az a mecénás, akire mindig is vártunk, de nem jött el soha. Chilei író volt: Rafael Alberti barátja, a franciák, a fél világ barátja. Ezenkívül – és ez volt a legnagyobb érdeme – Chile leghatalmasabb hajóstársaságának tulajdonosát mondhatta apjának. Sőt, mi több, a bőkezűségéről is híres volt.

Ez az égből pottyant mecénás mindenáron meg akarta ünnepelni Párizsba jöttömet, és elvitt mindannyiunkat egy fehérorosz éjszakai mulatóba, a Kaukázusi Pincébe. A falakat kaukázusi viseletek és tájak díszítették. Tüstént orosz vagy álorosz lányok vettek körül bennünket, mind cserkesznőnek öltözve.

Condón – mert így hívták vendéglátónkat – olyan volt, mint a dekadens oroszok utolsó leszármazottja: törékeny, szőke, rendelte a pezsgőt kimerülésig, és bolondos bakugrásokkal utánozta az általa sohasem látott kozák táncosokat.

– Pezsgőt és még pezsgőt! – kiáltozta sápadt és milliomos házigazdánk, majd teljesen váratlanul összecsuklott, lecsúszott az asztal alá, és olyan mély álomba merült, mint egy medve agyonütötte, vértelen kaukázusi hulla.

Fagyos félelem markolta meg szívünket. Barátunk se a jeges pri-nicektől, se az orra alatt kidugaszolt szalmiákszeszes üvegek maró szagától nem volt hajlandó magához térni. Látván kétségbeesésünket és reménytelen helyzetünket, egy kivételével az összes táncosnő eloldalgott a közelünkből. Vendéglátónk zsebeiben csak egy csinos csekk-könyvet találtunk, amelyet persze e holttesti állapotban képtelen volt aláírásával érvényesíteni.

A mulató főkozákja azonnali fizetést követelt, és lezárta a kijárati ajtókat, nehogy elszeleljünk. Az egérfogóból csak úgy tudtunk kijutni, hogy előkelő diplomáciai útlevelemet hagytuk ott zálogul.

Eszméletlen milliomosunkat kicipeltük a mulatóból, majd roppant fáradságos műveletek árán taxit szereztünk, begyömöszöltük a kocsiba, kitettük előkelő szállodája bejáratánál és otthagytuk két hatalmas, piros libériás portás kezében, akik úgy vitték magukkal, mintha egy hajója hídján hősi halált halt tengernagy volna.

A taxiban várt ránk a mulatóbeli lány, az egyetlen, aki nem hagyott el bennünket balsorsunkban. Álvaro meg én meghívtuk, fogyasszon el velünk egy hajnali hagymalevest a Nagyvásárcsarnok környékén. A piacon virágot vettünk neki, és irgalmas szamaritánus magatartásáért hálából meg is csókoltuk. Így jöttünk rá, hogy egész vonzó. Nem volt se szép, se csúnya, de a párizsi nőkre jellemző fitos orra egész kellemes látványt nyújtott. Ekkor meghívtuk, jöjjön velünk nyomorúságos szállodánkba. Nem kérette magát.

Álvaróval ment be annak szobájába. Én kimerültén zuhantam az ágyba, de csakhamar azt éreztem, hogy valaki felráz. Álvaro volt. Szelíd-őrült arca egy kissé furcsának tűnt nekem.

– Valami történt – mondta. – Ebben a nőben van valami különleges, szokatlan, nem tudnám neked megmagyarázni, hogy mi. Azonnal ki kell próbálnod.

Néhány perccel később az ismeretlen lány álmoskásan és engedékenyen bebújt az ágyamba. Miközben szeretkeztünk, magam is meggyőződtem titokzatos adottságáról. Valami leírhatatlan erő tört fel mélységeiből, valami, ami a gyönyör ősforrásaiból fakadt, egy hullám születésének pillanata, a nemzés vénuszi titka testesült meg benne. Álvarónak igaza volt.

Másnap, reggeli közben, Álvaro, hogy a lány ne értse, spanyolul szólt hozzám:

– Ha ezt a nőt nem hagyjuk el azonnal, az egész utazásunk csődbe jut. Nem a tengeren fogunk hajótörést szenvedni, hanem a szex feneketlen mélységű oltáriszentségében.

Úgy döntöttünk, hogy kis ajándékokkal halmozzuk el: virágot, csokoládét vettünk neki, és odaadtuk megmaradt frankjaink felét is. Bevallotta, hogy nem a kaukázusi mulatóban dolgozik; aznap éjjel járt ott először és utoljára. Aztán taxiba ültünk vele. A sofőr egy ismeretlen városnegyeden hajtott át, amikor szóltunk, hogy álljon meg. Nagy csókokkal búcsúztunk el a lánytól és otthagytuk, zavarban volt, nem tudta, mit tegyen, de mosolygott. Sohasem láttuk többé.

(Folytatjuk)