PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (5)

Hires Neruda-idézetek (1)

Azokat a napfény perzselte napokat hirtelen megzavarta egy esemény. Házammal szemközt váratlanul megjelent burmai szerelmem, a fergeteges szenvedélyű Josie Bliss. Távoli hazájából utazott ide. Azt hitte, hogy rizs nem létezik másutt, csak Rangunban, ezért egy zsákkal hozott belőle a hátán, elhozta kedvenc Paul Robeson-lemezeinket és egy hosszú összetekert szőnyeget is. Lecövekelt a szemközti kapu előtt, és onnan figyelte, majd szidalmazta és megtámadta mindazokat, akik hozzám jöttek látogatóba. Mardosó féltékenységtől lángolva, Josie Bliss azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amelyben lakom. Emlékszem, egyszer egy hosszú késsel rontott egy édes euráziai lányra, aki engem jött meglátogatni.

A gyarmati rendőrség úgy vélte, hogy jelenléte rendbontást okoz a nyugodt utcácskában. Közölték velem, hogy ha nem fogadom be a házamba, kiutasítják az országból. Napokon át szenvedtem, hol a szerencsétlen szerelme nyomán fellobbanó gyöngédség lett úrrá rajtam, hol pedig a rettegés egy ilyen nőszemélytől. Nem engedhettem, hogy betegye a lábát a házamba. Josie mindenre képes szerelmes terrorista volt.

Végül egy napon elszánta magát a távozásra. Kért, hogy kísérjem el a hajóig. Amikor az már indulni készült, hirtelen kitépte magát kísérői közül, és a fájdalom és szerelem kitörő rohamában csókkal és könnyekkel borította el az arcomat. Mintha szertartást hajtana végre, a karjaimat csókolta végig, a ruhámat, majd hirtelen, meg sem tudtam akadályozni benne, a cipőm fölé hajolt. Amikor ismét felegyenesedett, a fehér festékkel tisztított cipőmtől lisztfehér foltok voltak az arcán. Nem kérhettem, hogy ne utazzon el, hogy jöjjön le velem a hajóról, amely örökre elviszi tőlem. Az értelmem tiltotta meg, de a szívem soha el nem múló sebet kapott ott. Zajgó, zavaros fájdalma, a lisztfoltos arcán végigcsurgó szörnyű könnyek még ma is élnek emlékezetemben.

Már csaknem befejeztem az Ittlétünk a földön első kötetét. A munkám mégis csak lassan haladt. A távolság és a csönd választott el az én világomtól, az engem körülvevő világba pedig képtelen voltam igazában beilleszkedni.

Könyvem természetes epizódok formájában tükrözte az ürességben függő életemet: „Közelebb a vérhez, mint a tintához.” Ám stílusom tisztult és szárnyakat kapott a mámorig fokozott mélabú folytonos ismétlődésétől. Ezt gyúrtam, hajtogattam, a versek anyaga az igazság és a retorika volt (mert ezek lisztjéből készül a költészet kenyere), a keserű stílus pedig mindenáron azon igyekezett, hogy önmagam pusztítsam vele. A stílus nemcsak az ember. Az is, ami az embert körülveszi, és ha a környezet nem hajlandó belépni a versbe, a vers belepusztul, belehal, mert nem jutott levegőhöz.

Sohasem olvastam olyan élvezettel és olyan bőségesen, mint ott, Colombónak abban a külvárosában, ahol hosszú ideig éltem magányosan. (...)

Szingapúr

Mi tagadás, a colombói magány nemcsak súlyosan, hanem bénítóan nehezedett rám. Akadt néhány – kevés – barátom a kis utcában, ahol éltem. Különböző bőrszínű barátnőim váltották egymást tábori ágyamon, és nem hagytak maguk után egyéb nyomot, csak a testi villámcsapásét. Testem éjjel-nappal lobogó magányos máglya volt azon a trópusi partvidéken. Patsy barátnőm gyakran állított be hozzám néhány társnőjével, akik napbarnítottak és arányló színűek voltak, búr, angol és dravida vér folyt az ereikben. Sportszerűen és önzetlenül feküdtek le velem.

Egyikük elmesélte a chummery-kben tett látogatásait. Ez volt a neve azoknak a bungalóknak, ahol fiatal angolok, az üzletek és a társaságok kistisztviselői laktak. Közösen és csoportban, hogy így takarékoskodjanak gombostűvel és élelemmel. A lány cinizmus nélkül, mint valami természetes dolgot mesélte, hogy egy alkalommal tizennégy fiúval szeretkezett.

– És hogy csináltad? – kérdeztem tőle.

– Egyedül voltam velük aznap éjjel, és éppen ünnepeltek valamit. Felhúzták a gramofont, én pedig mindegyikükkel táncoltam néhány lépést, aztán tánc közben valahogy betévedtünk valamelyik hálófülkébe, így mind meg volt elégedve.

Nem volt prostituált. Inkább gyarmati terméknek nevezném, ártatlan és adakozó kedvű gyümölcs volt. A történet, amit mesélt, mély benyomást tett rám, és sohasem éreztem iránta egyebet, csak rokonszenvet.

Magányos és elszigetelt bungalóm távol volt minden városi közművesítéstől. Amikor kibéreltem, kerestem, merre lehet az árnyékszék, mert nem láttam sehol. Valóban nagyon messze volt a zuhanyozótól, valahol a ház legvégén.

Kíváncsian vizsgálgattam. Egy fából készült doboz volt, közepén egy lyukkal, nagyon hasonlított azokhoz a szerkezetekhez, amilyeneket hazámban, paraszti gyerekkoromban ismertem. De a mieink egy mély gödör vagy egy vizes ér fölött helyezkedtek el. Itt a tartály csak egy egyszerű vödör volt a kerek nyílás alatt.

A vödör minden reggel tiszta volt, és nem tudtam rájönni, hogy tűnt el belőle a tartalma. Egy reggel korábban keltem fel a szokottnál. Ámulva néztem, hogy mi történik.

A ház hátsó bejáratán, mintha egy lépegető sötét szobor volna, belépett a legszebb nő, akit eddig Ceylonban láttam. Tamil volt, a páriák kasztjából való. A legdurvább szövetből készült piros és arany szárit viselt. Meztelen lábán súlyos karikák csörögtek. Orra két oldalán két piros pontocska csillogott. Bizonyára közönséges üvegdarabkák lehettek, de rajta olyannak tűntek, mintha rubinból volnának.

Ünnepélyes léptekkel vonult az árnyékszékhez, rám sem pillantott, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, majd – fején az undorító tartállyal – istennőhöz méltó léptekkel távozott.

Olyan szép volt, hogy alantas-foglalkozása ellenére is nagy érdeklődést keltett bennem. Mint egy dzsungelből jött titokzatos állat, egy másik fajta léthez, egy külön világhoz tartozott. Megszólítottam, de hiába. Később olykor kisebb ajándékokat hagytam az útjában, selymet vagy gyümölcsöt. Ö azonban jött és ment, mintha nem hallana és nem látna. Sötét szépsége a léptei által bejárt nyomorúságos útvonalat egy közönyös királynő kényszerítő szertartásává változtatta.

Hires Neruda-idézetek (2)

Egy reggel, mindenre elszántan, erősen megragadtam a csuklóját, és szembenéztem vele. Nem volt nyelv, amelyen szólni tudtam volna hozzá. Hagyta, hogy vezessem, mosolytalanul, és csakhamar meztelenül feküdt az ágyamon. Roppant vékony dereka, telt csípője, melleinek túlcsorduló kelyhei Dél-India ezeréves szobraihoz tették hasonlóvá. Egy férfi egyesült egy szoborral. Szemei egész idő alatt nyitva voltak, rezzenetlenül. Joggal vetett meg. A kísérletet nem ismételtem meg többé.

Csak nehezen tudtam kibetűzni a sürgönyt. A Külügyminisztérium közölte velem új kinevezésemet. Megszűntem konzul lenni Colombóban, és Szingapúrban és Batáviában kell ellátnom ugyanezt a feladatot. Ez a kinevezés kiemelt a szegénység első köréből, és belépést biztosított a másodikba. Colombóban jogom volt felvenni az ellátmányból (ha megérkezett) százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet. Most, hogy két gyarmaton leszek konzul egyszerre, majd felvehetek az ellátmányból (ha megérkezik) kétszer százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet, azaz háromszázharminchárom dollárt és harminckét centet (ha megérkezik). Ami hirtelenében annyit jelentett, hogy nem kell tovább tábori ágyon aludnom. Nem voltak túlzott anyagi igényeim.

De mit csináljak Kiriával, a mongúzommal? Azoknak az utcámbéli tiszteletlen kölyköknek ajándékozzam, akik már nem hisznek benne, hogy feltétlen hatalma van a kígyók fölött? Még elgondolni is rossz. Nem gondoznák, nem hagynák, hogy az asztalnál egyen, pedig nálam ezt szokta meg. Szabadon engedjem az őserdőben, hogy visszatérjen eredeti életformájához? Soha. Semmi kétségem felőle, hogy már elvesztette természetes védekező ösztönét, és a ragadozó madarak minden előzetes figyelmeztetés nélkül felfalnák. De hogy tudnám magammal vinni? A hajóra nem engednének fel ilyen különös utast.

Úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem az útra Brampyt, a szingaléz boy-t. Ez egy milliomos zsebére szabott kiadást jelentett, és egyben a legnagyobb őrültség is volt, mert olyan országokba mentünk – Malaysiába, Indonéziába -, amelyek nyelvén Brampy egy szót sem értett. A mongúz azonban így inkognitóban utazhat a fedélközön, láthatatlanul, egy kosár belsejében. Brampyt éppoly jól ismerte, mint én. Már csak a vámvizsgálat okozott gondot, de Brampy majd gondoskodik róla, hogy kijátssza.

Igy aztán szomorúan, vidáman és mongúzzal elhagytuk Ceylon szigetét, és elindultunk egy ismeretlen világ felé.

Talán nehéz megérteni, hogy miért volt Chilének ennyi konzulátusa szerteszórva mindenfelé. Valóban furcsa is, hogy egy kis köztársaság, beékelve a Déli-sark közelébe, hivatalos képviselőket küldjön szigetcsoportokra, partokra és korallzátonyokra a földgömb másik oldalán.

Alapjában – én ezzel magyarázom – ezek a konzulátusok annak a fantáziának és self-importance-nek, tehát fontosságtudatnak voltak termékei, amely annyira jellemző miránk, dél-amerikaiakra. Másrészt, már említettem, hogy ezekről a végtelenül távoli helyekről indultak hajórakományként Chilébe az olyan áruk, mint a juta, a szilárd paraffin a gyertyagyártáshoz és főleg a tea, sok-sok tea. A chileiek napjában négyszer isznak teát. Egy alkalommal hatalmas sztrájk tört ki a salétrommunkások közt ennek az egzotikus árucikknek a hiánya miatt. Emlékszem, egyszer néhány angol exportőr megkérdezte tőlem pár pohár whisky elfogyasztása után, hogy mit csinálunk mi chileiek ilyen irdatlan mennyiségű teával.

– Megisszuk – feleltem.

(Ha azt hitték, hogy kiszedik belőlem a tea valamely ipari felhasználásának a titkát, sajnos, csalatkozniuk kellett.)

A szingapúri konzulátus már tíz éve működött. Kiszálltam hát a hajóról huszonhárom évem minden bizakodásával, Brampy és a mongúz társaságában. Egyenesen a Raffles Hotelbe mentünk. Ott kimosattam nem kevés ruhámat, majd leültem a verandán. Lustán elnyúltam egy karosszékben, és kértem először egy, majd még egy, végül összesen három ginpahit-ot.

Minden olyan volt, mint egy Somerset Maugham-regényben, amíg csak eszembe nem jutott, hogy a telefonkönyvből kikeressem a chilei konzulátus címét. Nem szerepelt benne, hogy az ördög vinné el! Azon nyomban felhívtam az angol kormány helyi szerveit. Utánanéztek a dolognak, majd közölték velem, hogy Szingapúrban nincs chilei konzulátus. Ekkor magáról a konzulról, Mansilla úrról kértem tájékoztatást. Nem ismerték.

Elképedve és letörten álltam ott. Alig volt annyi pénzem, hogy a szálloda egynapi árát és a ruhamosást ki tudjam fizetni. Arra gondoltam, hogy ennek a kísértetkonzulátusnak a székhelye bizonyára Batáviában van, és úgy döntöttem, hogy folytatom az utat ugyanazon a hajón, amelyen jöttem, és amely még a kikötőben horgonyzott. Intézkedtem, hogy szedjék ki ruháimat az üstből, amelybe már beáztatták őket, Brampy nedves göngyöleget csinált belőlük, aztán rohantunk a kikötő felé.

A hajófeljáróhidat már kezdték behúzni. Lihegve másztam fel a lépcsőfokokon. Volt útitársaim és a hajóstisztek csodálkozva néztek rám. Beköltöztem a kabinba, amelyet reggel hagytam el, és az ágyon hanyatt fekve behunytam a szemem, miközben a gőzös kifutott a végzetes kikötőből.

A hajón megismerkedtem egy zsidó lánnyal. Kruznak hívták. Szőke volt, kövérkés, a szeme színe akár a narancsé, és csak úgy áradt belőle a vidámság. Elmondta, hogy jó állás várja Batáviában.

Az átkelés végét jelző ünnepségen mentem oda hozzá. Poharazgatás közben elvonszolt táncolni. Én ügyetlenül követtem lépéseit az akkoriban divatos lassú tekergések közepette. Azt az utolsó éjszakát azzal töltöttük, hogy az én kabinomban szeretkeztünk, baráti alapon és abban a tudatban, hogy a sors véletlenül és erre az egyetlen alkalomra sodort egymáshoz bennünket. Finom sajnálattal kezelt, és futó gyöngédsége mélyen meghatott.

Kruzi bevallotta, hogy valójában mi is az az állás, amely őt Batáviában várja. Volt egy többé-kevésbé nemzetközinek nevezhető szervezet, amely európai lányokat helyezett el tiszteletreméltó ázsiai férfiak ágyába. Ő választhatott egy maharadzsa, egy sziámi herceg és egy gazdag kínai kereskedő közt. Ő az utóbbi mellett döntött, mert az fiatal volt, de csöndes természetű.

Amikor másnap partra szálltunk, megláttam a kínai mágnás Rolls-Royce-át, sőt, a tulajdonos arcélét is ki tudtam venni az autó virágos ablakfüggönyei közt. Kruzi eltűnt a sokaság és a csomagok forgatagában.

Én a Der Nederlanden Szállodában vettem ki szobát. Éppen az ebédhez készülődtem, amikor láttam, hogy Kruzi jön be. Karjaimba vetette magát, a hangja elcsuklott a zokogástól.

– Kiutasítanak innen. Holnap már el kell mennem.

– De ki utasít ki, miért utasítanak ki?

Szaggatottan, töredezetten mesélte el, milyen baj érte. Már éppen be akart szállni a Rolls-Royce-ba, amikor a bevándorlási tisztviselők letartóztatták, majd kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. Mindent be kellett vallania. A holland hatóságok súlyos bűnnek tekintették, hogy egy kínaival akart ágyastársi viszonyban élni. Végül mégis szabadon engedték, de meg kellett ígérnie, hogy nem látogatja meg a lovagját, és azt is, hogy másnap felszáll ugyanarra a hajóra, amelyikkel jött és azon visszatér nyugatra.

Az fájt neki a legjobban, hogy a férfinak, aki várt rá, csalatkoznia kellett benne. Ebben az érzésben bizonyára szerepe volt a fényűző Rolls-Royce-nak is. Lelke mélyén azonban Kruzi valóban érzelmes teremtés volt. Könnyei sokkal többről árulkodtak, mint csupán a meghiúsult érdekeiről: megalázottnak és megbántottnak érezte magát.

– Tudod a címét? Ismered a telefonszámát? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte. – De félek, hogy letartóztatnak. Megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak.

– Nincs veszteni valód. Menj és keresd meg azt a férfit, aki ismeretlenül is annyit gondolt rád. Legalább néhány szavas magyarázattal tartozol neki. Mit törődsz te már a holland rendőrökkel? Állj bosszút rajtuk. Menj, látogasd meg a kínaidat. Légy óvatos, játszd ki azokat, akik megaláztak, és mindjárt jobban fogod magad érezni. Azt hiszem, akkor majd nyugodtabban távozol ebből az országból.

Aznap éjjel barátnőm későn ért haza. Meglátogatta levelezés útján szerzett bámulóját. Elmesélte találkozásukat. A férfi franciás műveltségű, olvasott keleti ember volt. Könnyedén és természetesen beszélt franciául. Nős volt, betartotta a tiszteletreméltó kínai házasság normáit, és szörnyen unatkozott.

A sárga vőlegény egy kertes bungalót rendezett be nyugatról hozatott fehér mátkája számára, rácsos ablakokkal, szúnyoghálókkal, XIV. Lajos korabeli bútorokkal és egy nagy ággyal, amelyet aznap éjjel mindjárt ki is próbáltak. A ház ura mélabúsan mutogatta Kruzinak az apró, finom figyelmességeket, amelyeket neki szánt, az ezüst késeket és villákat (ő maga pálcikákkal étkezett), az európai italokkal feltöltött bárt, a gyümölcsökkel megrakott hűtőszekrényt.

Aztán megállt egy gondosan lezárt nagy utazóláda előtt, nadrágzsebéből kis kulcsot vett elő, kinyitotta a ládát és feltárta Kruzi szemei előtt a kincsek legfurcsábbikát. Százával voltak a ládában a női alsónadrágok, könnyű kis pantallók, aprócska bugyik. Csupa intim női holmi, százával vagy ezrével – ezt tartalmazta a szantálfa csípős illatával beszentelt bútordarab. Együtt volt ott mindenféle selyem és mindenféle szín, az ibolyalilától a sárgáig, a sokféle rózsaszíntől a titkos zöldekig, a vad vöröstől a szikrázó feketéig, az elektromos égszínkéktől a nászi fehérig. Egy fétisimádó férfi kéjsóvárságának teljes szivárványíve, és semmi kétség afelől, hogy e virágos kegyszereket a maga kéjes gyönyörei számára gyűjtötte össze.

– A szemem is káprázott belé – mondta Kruzi, és ismét feltört belőle a zokogás. – Találomra kiemeltem a ládából egy marokkal, és most itt vannak.

Engem is megrendített ez az emberi misztérium. Ez a kínai, komoly kereskedő, importőr vagy exportőr úgy gyűjtötte a kis női nadrágokat, mint egy lepkevadász a gyűjteménye egyes darabjait. Ki gondolta volna róla?

–. Hagyj itt egyet nekem – mondtam a barátnőmnek.

Kiválasztott egyet, amely fehér és zöldszínű volt, aztán mielőtt átnyújtotta volna, gyöngéden megsimogatta.

– Dedikáld nekem, Kruzi, kérlek.

Óvatosan szétfeszítette a kis bugyit és a selyemre ráírta az én nevemet és a magáét. De néhány könnycsepp azt is áztatta.

Másnap elutazott, anélkül, hogy találkoztunk volna, és nem is láttam soha többé. A lenge, habos kis nadrág, a dedikációval és a könnyek nyomával, ruháim és könyveim közt elkeveredve, hosszú-hosszú évekig mindig ott volt valahol a bőröndjeimben. Sem azt nem tudom, mikor, sem azt, hogy hogyan történt: valamelyik, bizalmammal visszaélő hölgylátogatóm fölhúzta és távozott vele.

(Befejezése következik)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (4)

Kongresszus Indiában

Mongúzok

Ma tündöklőén szép nap van. Az Indiai Kongresszuson vagyunk. Egy nemzet a szabadságáért folytatott küzdelem forgatagában. A karzatokat küldöttek ezrei töltik meg. Személyesen ismerem meg Gandhit. És Pandit Motilal Nehrut is, aki a mozgalom pátriárkája. És fiát is, az elegáns és fiatal Dzsavaharlalt, aki nemrégiben jött haza Angliából. Nehru a függetlenség híve, Gandhi meg az egyszerű önkormányzatot tartja a következő szükséges lépésnek. Gandhi: egy végtelenül bölcs és finom rókaarc; gyakorlati ember; olyan politikus, aki a mi öreg kreol vezetőinkhez hasonlatos; mestere a bizottságoknak, bölcse a taktikának, fáradhatatlan. Közben végeérhetetlen folyamban özönlik a sokaság, hogy imádva érinthesse fehér tunikája szegélyét, és közben ezt kiáltja: „Ghandihi! Ghandihi"; ő pedig éppen csak üdvözli őket és mosolyog, még a szemüvegét sem veszi le. Üzeneteket kap és olvas; táviratokra válaszol; és mindezt erőfeszítés nélkül; egy szent, aki elnyűhetetlen. Nehru: forradalmának intelligens akadémikusa.

Annak a kongresszusnak nagy alakja volt még Szubhasz Csandra Bosze, lendületes népszónok, élesen antiimperialista hazájának lenyűgöző politikai személyisége. A negyvenegyes háborúban, a japán megszállás idején csatlakozott a megszállókhoz az angol imperializmus ellen. Sok évvel később, itt, Indiában, egyik harcostársa mesélte el nekem, hogy esett el Szingapúr erődje:

– Fegyvereinket az ostromló japánok ellen fordítottuk. Hirtelen azt kérdeztük magunktól... miért tesszük ezt? Katonáinkat megfordítottuk, és most már az angol csapatokra céloztunk. Nagyon egyszerű volt. A japánok csak átmeneti megszállók voltak. Az angolok, úgy tűnt, örökre itt akarnak maradni.

Szubhasz Csandra Boszét letartóztatták, bíróság elé állították, és halálra ítélték az indiai angol bíróságok. A vád hazaárulás volt. A függetlenségi hullám feltörő lendületében egyre szaporodtak a tiltakozások. Végül az ügyvédje – éppen maga Nehru – sok-sok jogi csata eredményeképpen elérte, hogy amnesztiát kapott. Csandra Bosze attól a perctől kezdve nemzeti hős lett.

(...)

Ceylon

Ceylonnak, a világ nagy szigetei közül a legszebbiknek, 1929 táján ugyanaz volt a gyarmati szerkezete, mint Burmának és Indiának. Az angolok behúzódtak városnegyedeik és klubjaik végváraiba, körülöttük pedig nyüzsgött-zubogott a zenészek, fazekasok, takácsok, ültetvényrabszolgák, sárgába öltözött szerzetesek és kőhegyekbe vágott hatalmas istenek roppant sokasága.

A minden este szmokingot öltő angolok és a mesébe illően nagy számuk miatt elérhetetlen hinduk közt én csak a magányt vállalhattam, és ennek következtében ez lett életem legmagányosabb korszaka. Egyszersmind azonban emlékeimben a legfényesebbként is szerepel, mintha valami különleges tündöklésű villám ült volna az ablakomba, hogy kívül-belül megvilágítsa sorsomat.

A Vellavatha nevű előváros egyik kis, újonnan épült bungalójában béreltem lakást, a tenger mellett. Néptelen környék volt, és a tenger hullámai ott törtek meg a korallzátonyokon. Éjjel még hangosabb lett a tenger zenéje.

Reggelenként szinte a lélegzetem is elállt a frissen mosdatott természet csodás látványától. Már korán együtt voltam a halászokkal. A nagyon hosszú lebegtetőkkel ellátott csónakok tengeri pókoknak tetszettek. A férfiak vadul élénk színű halakat fogtak ki, olyan halakat, amelyek a végtelen őserdő madaraihoz hasonlítottak színben, volt köztük foszforeszkáló sötétkék, mint az eleven bársony, mások szúrós gömb alakúak voltak és hamar összelappadtak, szegényes tüskészacskókká váltak.

Borzadállyal szemléltem a tenger ékszereinek tömeges legyilkolását. A halat feldarabolva adták el a szegény lakosságnak. A halárusok hosszú kése darabokra szabdalta a mélységek isteni szépségű termékét és vércafatos árucikké változtatta.

A parton haladva értem az elefántok fürdőjéhez. Kutyámmal mentem, nem lehetett eltévesztenem. A nyugodt, sima vízből mozdulatlan szürke gomba emelkedett ki, amely később kígyóvá változott, azután hatalmas fejjé, végül pedig agyarral ellátott hegységgé. Nincs még egy olyan ország a világon, ahol annyi elefánt dolgozna az utakon, mint Ceylonban. Bámulatos volt látni őket itt – távol a cirkusztól vagy az állatkertek rácsaitól –, amint farakományukkal szorgalmas, nagy napszámosokként jártak erre-arra.

Egyedüli társam a kutyám és a mongúzom volt. Ez utóbbi fiatalon került hozzám az erdőből, mellettem nőtt föl, ágyamban aludt, asztalomnál evett. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyöngéd állat a mongúz. Az én kis barátom ismerte létem minden egyes pillanatát, sétált a papírjaimon, futott utánam egész álló nap. A vállam és fejem közti hajlatban összegömbölyödve aludta át a delelés óráit, álma éber volt, csupa villamosság, mint általában a vadállatoké. Szelídített mongúzomnak csakhamar híre kelt a városnegyedben. Az állandó harc, amelyet bátran vívnak meg a szörnyű kobrákkal, szinte mitologikus hírnévvel övezi a mongúzokat. Sokszor láttam őket kígyóval küzdeni, azt hiszem, csak fürgeségük és dús, őszes szőrzetük teszi őket képessé a csúszómászók legyőzésére, bundájuk színe pedig becsapja és zavarba ejti a kígyót. Arrafelé úgy tartják, hogy a mérges kígyókkal vívott harc után a mongúz bizonyos füveket keres, és azokat eszi mint ellenmérget.

Tény, hogy híres mongúzom miatt – amely naponta elkísért hosszú tengerparti sétáimban – egy délután a városnegyed összes gyerekei népes küldöttségben vonultak a házamhoz. Szörnyű és vad kígyó tűnt fel az utcában, ők meg eljöttek, hogy elkérjék Kiriát, neves mongúzomat, és nem is kételkedtek benne, hogy hamarosan megünnepelhetik a kígyó fölött aratott győzelmét. Nyomomban bámulóimmal – tamil és szingaléz gyerekek csapatával, akiknek minden öltözékük egy ágyékkötő volt – elindultam a harcias menet élén, mongúzommal a karomon.

A kígyó, a félelmetes pollongha, a halálos marású Russel-vipera egy fekete változata volt. Ott napozott egy fehér csatornán, amelyen olyan volt, mint egy korbács a havon.

Követőim elnémultak és kicsit visszahúzódtak. Én elindultam a vízvezeték felé. Amikor néhány méternyire voltam a viperától, eleresztettem a mongúzt. Kiria beleszimatolt a levegőbe, megérezte a veszélyt, és lassú léptekkel indult a kígyó felé. Kis kísérőim és jómagam is visszafojtottuk a lélegzetünket is. A nagy csata mindjárt elkezdődik. A kígyó összetekeredett, felemelte a fejét, kinyitotta a száját, és a kis állatra meresztette hipnotikus erejű tekintetét. A mongúz tovább haladt előre. Alig néhány centiméterre lehetett a szörnyeteg szájától, amikor pontosan megérezte, hogy mi fog történni. Akkor egy nagyot ugrott, majd szédületes sebességgel futni kezdett az ellenkező irányba, faképnél hagyva a kígyót és a nézősereget. Meg sem állt, amíg a hálószobámig nem ért.

Így lett oda a hírnevem Vellavatha külvárosában, most már több mint harminc éve.

Ezekben a napokban hozott a nővérem egy füzetet, amelyben legrégebben írt verseim vannak, az 1918-ban és 1919-ben írottak. Elolvasva őket, megmosolyogtatott az a gyerekes kamaszfájdalom, az irodalmi magány érzete, amely minden ifjúkori művemből árad. A fiatal író nem is tudna írni az efféle, olykor csak képzelt magányborzongás nélkül, éppúgy, ahogy az érett író semmire sem lenne képes, ha az emberi társaság, a társadalom ízeit nem erezné.

Az igazi magányt ott éreztem és ismertem meg Vellavathában, azokban a napokban és években. Mindvégig egy tábori ágyon aludtam, mint egy katona, mint egy felfedező. Társaságom egy asztal volt, két szék, a munkám, a kutyám, a mongúzom és a boy, aki kiszolgált és éjszakára hazament a falujába. Ezt az embert valójában nem lehetett társaságnak neveznem: keleti szolga volt, és ez arra kényszerítette, hogy hangtalan legyen, mint az árnyék. Bhrampy volt a neve, lehet, hogy ma is az. Nem kellett semmire utasítani, minden mindig készen volt: az ebédem az asztalon, a frissen vasalt ruha, a whiskysüveg a verandán. Olyan volt, mint aki elfelejtette, hogy beszélni is tud. Csak mosolyogni tudott, nagy lófogaival.

A magány ez esetben nem irodalmi ihlet forrása volt, hanem valami kemény dolog, mint egy rabot körülvevő fal, amelyen az ember a fejét is összetörheti anélkül, hogy valaki is odajönne, még a kiabálásra és sírásra sem.

Rájöttem, hogy a kék levegőn, az aranyszínű homokon túl, az eredendő őserdő, a viperák és az elefántok mögött százával, ezrével vannak emberi lények, akik dalolnak és dolgoznak a víz mellett, akik tüzet raknak és korsókat formáznak agyagból, és forró testű asszonyok is alszanak meztelenül a vékony gyékényszőnyegeken a roppant csillagok fénye alatt. De hogyan közeledjem ehhez a lüktető világhoz úgy, hogy ne nézzenek ellenségnek?

Lépésről lépésre kezdtem megismerni a szigetet. Egy este átvágtam Colombo sötét külvárosain; valami díszvacsorán kellett részt vennem. Az egyik sötét házból egy gyerek vagy nő hangját hallottam. Énekelt. Megállítottam a riksát. A szegényes kapu felől áradt felém Ceylon eltéveszthetetlen illata: jázmin, verejték, kókuszolaj, majomkenyér és magnólia keveréke. Az éjszaka színével és illatával egybefonódó sötét arcok hívtak, lépjek beljebb. Csöndben leültem a gyékényszőnyegre, míg a sötétség mögött tovább hangzott a titokzatos emberi hang, amelynek zengése megállni késztetett, gyerek vagy nő hangja, reszketős és sírósan panaszos, amely kimondhatatlan magasságokba emelkedett, hirtelen megszakadt, aztán alászállt, amíg csak olyan sötét nem lett, mint maga a homály, hozzátapadt a majomkenyérfák illatához, arabeszkvonalakba csavarodott, majd egész kristályos súlyával bezúdult, mintha csak a legmagasabbra lövellő szökőkutak egy sugara felért volna az égig, hogy onnan tüstént visszazuhanjon a jázminok közé.

Sokáig ott maradtam, mozdulatlanul a dobok boszorkányos varázslatába és az énekhang bűvöletébe merülten, aztán folytattam az utamat, részegen egy kibogozhatatlan érzés rejtélyétől, egy olyan ritmustól, amely mintha itt az egész földből áradt volna. A homályba és illatba burkolt zengő földből.

Az angolok már az asztalnál ültek, fehérbe és feketébe öltözötten. – Bocsássanak meg. Az úton megálltam zenét hallgatni – mondtam.

Ők, akik huszonöt éve éltek Ceylonban, elegánsan meglepődtek. Zenét? A bennszülötteknek van zenéjük? Ők nem tudtak róla. Ez volt az első hír.

Az angol gyarmatosítóknak ez a szörnyű szeparáltsága a hatalmas ázsiai világtól soha nem ért véget. És mindig embertelen elszigeteltség formájában jelentkezett, az ottani népek életének és értékeinek teljes nem ismerése formájában.

Kivétel is akadt a gyarmatosítók közt. Ezt később derítettem ki. A Club Service tagjai közül valamelyik angol veszett módon beleszeretett egy hindu szépségbe. Azonnal elbocsátották, és a honfitársai úgy elzárkóztak tőle, mintha leprás volna. Megtörtént abban az időben, hogy a gyarmatosítók elrendelték: gyújtsák föl egy szingaléz paraszt kunyhóját, mivel ki akarták lakoltatni, és ki akarták sajátítani a földjét. Az az angol, akinek a kunyhó felégetéséről szóló parancsot teljesítenie kellett, egy szerény kistisztviselő volt. Leonard Woolf volt a neve. De megtagadta, hogy teljesítse a parancsot, és ezért elbocsátották az állásából. Amikor visszaküldték Angliába, ott megírta az egyik legjobb könyvet, amely valaha is készült a Keletről. A The village in the jungle, Falu az őserdőben volt a címe; a való életnek és az igazi irodalomnak ezt a mesterművét egy kissé vagy talán nagyon is elhallgatták, vagy elhomályosult Woolf feleségének hírneve miatt, aki nem más volt, mint Virginia Woolf, a nagy és világhírű

irónő.

Lassacskán töredezni kezdett a magány áthatolhatatlan héja, és akadt néhány, kevés, de jó barátom. Megismertem ezzel egyidejűleg a kulturális kolonializmussal átitatott fiatalságot is, azokat, akik csak és kizárólag az Angliában megjelent legújabb könyvekről beszéltek. A birodalom harci zaja és a Ceylon szűz értékei közti viaskodásban a kulturális élet központja az egy személyben zongorista, fényképész, kritikus és filmes Lyonel Wendt volt.

Ennek a Lyonel Wendtnek nagy könyvtára volt, és rendszeresen kapta a legújabb könyveket Angliából. Felvette azt a furcsa és jó szokást, hogy a várostól messze fekvő házamba egy kerékpárossal hetenként küldött egy zsák könyvet. Igy abban az időben kilométerszámra olvastam angol regényeket, köztük a Lady Chatterley Firenzében megjelent első magánkiadását. Lawrence művei – főleg költői megközelítésük és az élők közti bizonyos rejtett kapcsolatnak életközpontú vonzereje miatt – nagy hatással voltak rám. De hamarosan rájöttem, hogy zsenialitása ellenére, mint annyi más nagy angol íróé, az ő törekvései is zátonyra futnak műveinek pedagógiai szándékán. D. H. Lawrence a szexuális nevelés egyetemi katedrájáról hallatja a szavát, ennek pedig alig van köze ahhoz a spontán módhoz, ahogy mi az életet és a szerelmet megtanuljuk; végül már határozottan untam, de ez sem csökkentette bámulatomat gyötrődő szexuális-misztikus kutatásai iránt, ezek – úgy tűnt – ha hasznosak nem voltak is, fájdalmasak annál inkább.

Az emlékezetemben megmaradt ceyloni események közt egy nagy elefántvadászat is akad.

Egy bizonyos vidéken nagyon elszaporodtak az elefántok, és károkat okoztak a házakban és ültetvényekben. A parasztok egy nagy folyó mentén több mint egy hónapig terelték a vad csordákat az őserdő egyik zuga felé, lángoló máglyákkal és tamtamszóval. A máglyák és a hangzavar éjjel-nappal zaklatta a nagy bestiákat; mint lassú folyam hömpölyögtek is a sziget északnyugati csücske felé.

Elefántvadászat - palánkok között

Azon a napon már elő volt készítve a kraal. Palánkokkal rekesztették el az őserdő egy részét. Láttam, amint az első elefánt bemegy a szűk folyosóba és ott bekerítve érzi magát. Már késő. Százával tódultak nyomában a többiek a kijárat nélküli keskeny folyosón. A több mint ötszáz elefántból álló hatalmas csorda sem előre, sem hátra menni nem tudott.

A legerősebb hímek nekirontottak a palánknak, hogy ledöntsék, de a palánkok mögül számtalan lándzsa meredt feléjük, és így meg kellett állniuk. Ekkor visszavonultak a karám közepe felé, elszántan, hogy megvédik a nőstényeket és a kicsiket. Megható volt látni védekezésüket és szervezettségüket. Szorongatottságukban vészkiáltásokat hallattak, a nyerítés és a trombitaharsogás keverékét, és kétségbeesésükben gyökerestül tépték ki a gyöngébb fákat.

Ekkor két szelídített elefánt hátán bementek a karámba az idomítók. A szelídített elefántpár úgy dolgozott, mintha közönséges rendőrök volnának. A fogoly állatot két oldalról közrefogták, ormányaikkal ütlegelték és segítettek, hogy mozdulatlanságra kényszerüljön. A vadászok ekkor a vad elefánt egyik hátsó lábát vastag kötelekkel egy erős fához kötözték. Egyiket a másik után, így vetették fogságba mindet.

A rab elefánt hosszú napokig nem fogad el élelmet. De a vadászok ismerik a gyengéit. Egy darabig hagyják, hadd böjtöljenek, aztán sarjakat és rügyeket hoznak nekik a kedvenc bokraikról, azokról, amelyekért, míg szabadon élnek, az elefántok hosszú utakat tesznek végig a szigeten. Az elefánt végül is nem tud ellenállni a csemegének. Most már szelídített elefánt. Kezdheti megtanulni a nehéz munkát.

Élet Colombóban

Colombóban a felszínen nem volt megfigyelhető tünete a forradalomnak. A politikai éghajlat különbözött Indiáétól. Minden az elnyomás látszatnyugalmába süppedt. Ez az ország adta az angoloknak a világ legfinomabb teáját.

Az ország körzetekre vagy kerületekre oszlott. A társadalmi piramis csúcsán az angolok éltek nagy kertes rezidenciákban, utánuk következett a dél-amerikai országokéhoz hasonlatos középosztály. Ezeket burghe-eknek hívták (vagy hívják ma is), a régi búrok leszármazottai voltak, azoknak a dél-afrikai telepeseknek az utódai, akiket a múlt századi gyarmati háború idején Ceylonba telepítettek át.

Az ezt követő szinten a szingalézek sok milliós buddhista és mohamedán rétege helyezkedett el. És még lejjebb, ugyancsak milliószámra, a legrosszabbul fizetett munkások, a hindu bevándorlók, mind hazájuk déli részéből – a hindu vallásúak és tamil anyanyelvűek.

A Colombo gyönyörű klubjaiban parádézó úgynevezett ,,jó társaságban” két híres világfi vetélkedett az első helyért. Az egyik egy francia álnemes volt, Mauny grófja; neki is megvoltak a hívei. A másik egy hanyagul elegáns lengyel, az én Winzer barátom, aki néhány úri szalonban volt a hangadó. Ez a férfi, csupa elmésség és szellemesség, meglehetősen cinikus volt, és mindenről tudott, ami csak történt a világegyetemben. Furcsa foglalkozással hivalkodott – „a kulturális és régészeti kincsek őrzője” titulust viselte –, egy alkalommal én is elkísértem az egyik hivatalos útjára.

Az ásatások két nagyszerű ősi várost hoztak felszínre; már mindkettőt elnyelte az őserdő: Anuradapurát és Polonaruvát. Oszlopok és folyosók fénylettek ismét a tündöklő szingaléz napfényben. Természetesen minden, ami szállítható volt, gondosan becsomagolva indult útnak a londoni British Museum felé.

Az én Winzer barátom nem végezte rosszul a dolgát. Megérkezett a távoli kolostorokba, és a buddhista szerzetesek előzékeny együttműködése közepette rakatta fel a hivatalos teherautókra a nagy ezeréves kőszobrokat, hogy azok végül elérkezzenek útjuk végső állomására, valamelyik angol múzeumba. Látni kellett, hogy a sáfrányszínű tunikákba öltözött szerzetesek milyen boldogok, elégedettek voltak, amikor Winzer, a régiségekért cserébe, otthagyott nekik néhány rikítóan tarkára festett, japán celluloidból készült Buddha-figurát. Ájtatos tisztelettel nézték ezeket a figurákat, és ugyanazokon az oltárokon helyezték el őket, amelyekről évszázadokon át mosolyogtak le a jáspis- és gránitszobrok.

Winzer barátom remek teremtménye volt a birodalomnak, más szóval, egy elegáns csirkefogó.

(Folytatjuk)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (3)

Utazás Napkeletre

A vonatot, amelyen Marseille-be utaztunk, szintén nem fogom elfelejtem. Úgy tele volt, mint egy egzotikus gyümölccsel megrakott kosár, tarka és sokféle emberrel, parasztasszonyokkal és matrózokkal, harmonikákkal és dalokkal, amelyek végig az egész vagonon kórusban zengtek. A Földközi-tenger, a fény kapui felé mentünk... 1927 volt. Marseille elkápráztatott kereskedő-romantikusságával, a Vieux-Port vitorlákkal szárnyalt vagy bugyborékolva fortyogott saját félhomályos összevisszaságában. De a Messageries Maritimes hajója, amelyre Szingapúrig váltottunk jegyet, egy darab Franciaország volt a tengeren, a maga petit-bourgeois-iva1: a távoli gyarmatokra indultak elfoglalni az állomáshelyüket. A hajóúton, amikor a legénység felfigyelt írógépeinkre és papírokkal való foglalatosságunkra, hiszen írók voltunk, megkértek, hogy kopogtassuk le gépen a leveleiket. Tollbamondás után írtuk a hihetetlen matróz-szerelmesleveleket marseille-i, bordeaux-i és falusi kedveseiknek. Voltaképpen nem is a levelekbe szánt mondandó érdekelte őket, hanem az, hogy a levél gépen íródjék. De amit a levelekben elmondtak, csupa Tristan Corbiére-vers volt, darabos és gyöngéd üzenet. Hajónk orra előtt megnyílt a Földközi-tenger a kikötőivel, szőnyegeivel, seftelőivel, piacaival. A Vörös-tengeren Dzsibuti kikötője volt rám a legnagyobb hatással. A fehérre hevült homok, amelyet annyiszor barázdált Arthur Rimbaud jövése-menése; azok a szoborszerű néger asszonyok gyümölcskosaraikkal, a bennszülött lakosság nyomorúságos kunyhói, és a függőleges és kísérteties fénnyel megvilágított kopott kávézók hangulata és levegője... Jégbe hűtött teát ittunk citrommal.

Az volt a legfontosabb, hogy megtudjuk, milyen az éjszakai élet Sanghajban. A rossz hírű városok úgy vonzzák az embert, mint a mérgezett vérű asszonyok. Sanghaj kitárta felénk éjszakai száját. A világ vidékiei voltunk, harmadosztályú, kispénzű utasok, akiket szomorú kíváncsisággal vert meg a sors.

Bementünk egyik-másik nagy kabaréba. Hét közepe volt, és üresen tátongtak. Elszomorító volt látni, hogy a hatalmas táncparketteken, amelyek mintha arra készültek volna, hogy elefántok százai táncoljanak rajtuk, most nem táncolt senki. Az áttetsző fényű sarkok mögül csontváz-sovány cári-orosz nők bukkantak elő, és ásítva kérték, hogy hívjuk meg őket pezsgőzni. Igy jártunk be vagy hatot-hetet a Romlás e szálláshelyei közül, de mindenütt csak a kedvünk romlott el, és az időnket vesztegettük.

Későre járt már, vissza kellett térnünk hajónkra, amely eléggé messze horgonyzott, a kikötő kis utcáinak szövevénye mögött. Mindkettőnk számára külön riksát fogadtunk. Egyikünk sem volt hozzászokva az ilyen emberi ló vontatta járműhöz. Azok az 1928-beli kínaiak hosszú távolságokra vontatták fáradhatatlanul ügetve a könnyű kocsikat.

Mivel eleredt az eső, a két riksakuli figyelmesen megállt, és vízhatlan vászonnal fedte be a kocsik elejét, nehogy egy csöpp eső is megáztassa külföldi orrunkat.

Milyen finom és gondos nép ez. Nemhiába rendelkeznek kétezer éves kultúrával - gondoltuk, Alvaro meg én, ki-ki a maga gördülő ülésén merengve.

Valami mégis nyugtalanítani kezdett. Látni nem láttam semmit az udvarias gondossággal behúzott függöny mögött, de a gumival bevont vászon mögött is hallottam, hogy vezetőm zümmögéshez hasonló hangot hallat. Meztelen talpainak zajához később más meztelen talpak ütemes zaja is csatlakozott, ezek is a nedves kövezeten futottak. Később, annak jeleképpen, hogy a kövezet véget ért, a futó léptek hangja tompább lett. Biztos voltam benne, hogy már a szabadban járunk, a városon kívül.

Riksám hirtelen megállt. A kuli ügyesen kioldotta a vásznat, amely az esőtől védett. A néptelen külvárosi negyedben hajónak nyoma sem látszott sehol. A másik riksa ott állt mellettünk, és Alvaro értetlenül szállt le az ülésről.

- Money! Money! — ismételte nyugodt hangon a bennünket körülvevő hét vagy nyolc kínai.

Barátom olyan mozdulatot tett, mintha fegyvert akarna előhúzni a zsebéből, és ez elég volt ahhoz, hogy mindkettőnket tarkón vágjanak. Én hanyatt estem, de a kínaiak még a levegőben elkapták a fejemet, nehogy beüssem, majd gyöngéden kinyújtóztattak az ázott földön. Sebes ujjakkal kutatni kezdtek a zsebeimben, az ingemben, kalapomban, cipőimben, zoknijaimban és nyakkendőmben, és mindezt zsonglőrügyességgel tették. Nem hagyták megvizsgálatlanul ruházatomnak egyetlen centiméternyi részét sem, és nem hagytak egy centimót sem összes és nagyon kevés pénzünkből. Meg kell adni, a sanghaji rablók hagyományos finomságával szigorúan tiszteletben tartották és meghagyták papírjainkat és útlevelünket.

Amikor végül egyedül maradtunk, elindultunk a távolban pislákoló fények felé. Csakhamar kínaiak százaival találkoztunk, ezek azonban becsületes kínaiak voltak. Franciául, angolul vagy spanyolul egyikük sem tudott, de mind azon igyekezett, hogy segítsen bajunkon, és valahogy csak elvezettek bennünket áhítozva várt és paradicsominak tűnő harmadosztályú hajókabinunkig.

Megérkeztünk Japánba. A Chiléből küldött pénz, amelyre vártunk, már a konzulátuson kellett hogy legyen. Addig is egy jokohamai matrózotthonban vettünk ki szállást. Rossz szalmazsákokon aludtunk. Az ablak egyik üvege ki volt törve, odakint havazott, és a lelkünket is átjárta a hideg. Senki sem törődött velünk. Az egyik hajnalon a japán partok előtt kétfelé hasadt egy petróleumszállító gőzös, és a matrózszállás megtelt hajótöröttekkel. Volt köztük egy baszk tengerész, aki a spanyolon és a baszkon kívül más nyelven nem is tudott, ő mesélte el a kalandjukat: négy nap, négy éjjel tartotta magát a felszínen a hajó egy törött darabjába kapaszkodva, körülötte hullámzott a kigyulladt petróleum tüze. A hajótöröttek takarókat és élelmiszert kaptak, és a baszk matróz - nagylelkű fickó! - oltalmába vett bennünket.

Ezzel szemben a chilei főkonzul - emlékezetem szerint De la Marina vagy De la Rivera volt a neve - felhúzott orrának magasából fogadott bennünket, csakhogy jól megértsük, milyen jelentéktelen kis hajótöröttek vagyunk. Nem volt ideje. Aznap este Jufu Szán grófnőnél vacsorázott. A császári udvarba volt hivatalos teára. Vagy éppen az uralkodó dinasztiával foglalkozó mélységesen mély tanulmányokba volt merülve.

— Milyen finom ember a császár! — És így tovább.

Nem. Nincs telefonja. Minek a telefon Jokohamában? Csak japánul hívhatnák. Ami pedig a mi pénzünket illeti, a bank igazgatója, egyébként neki meghitt barátja, nem értesítette semmiről. Sajnálja, hogy most el kell búcsúznia. Egy gálafogadáson várják. Viszontlátásra.

És így ment ez nap nap után. A hidegtől vacogva hagytuk el a konzulátust, mivel a rablótámadás miatt alaposan megfogyatkozott a ruhatárunk, és csak egy-két szegényes hajótörött szvetterünk volt. Az utolsó napon tudtuk meg, hogy a várt pénzküldemény még előttünk odaért Jokohamába. A bank háromszor is küldött értesítést a konzul úrnak, de az a kikent-kifent próbabábu és főrangú funkcionárius nem törődhetett az ilyen jelentéktelen, mélyen rangon aluli részletekkel. (Ha azt olvasom a lapokban, hogy őrült honfitársaik megölnek olykor egy-két konzult, ábrándozva gondolok arra a jeles főtisztviselőre.)

Aznap éjjel Tokió legjobb kávéházába, a Ginza negyedben lévő Kuronckóba mentünk. Abban az időben jól lehetett enni Tokióban, ehhez még persze egyhetes éhségünk is kellően ízesítette a jobbnál jobb falatokat. Bájos japán lányok jó társaságában emeltük több ízben is poharunkat mindazokra a boldogtalan utazókra, akikkel a világon szétszórt perverz konzulok fikarcnyit sem törődnek.

Szingapúr. Azt hittük, innen Rangun már egy kőhajításnyira van. Keserves csalódás! Ami a térképen csak néhány milliméteres távolság volt; valójában félelmetes szakadéknak látszott. Több napos hajóút állt előttünk, és tetejébe még az egyetlen gőzös, amely ezen a járaton teljesített szolgálatot, épp az előző napon futott ki Rangun felé.

Nem volt miből fizessük a szállodát, sem a hajójegyeket. Járandóságunk Rangunban várt bennünket.

Ah! De hiszen Szingapúrban is van chilei konzul, a kollégám. Mansilla úr csakhamar meg is érkezett. Mosolya azonban gyorsan lehervadt a szája sarkáról, hogy helyet adjon a bosszúság egy ráncának.

- Nem tudok segíteni magukon. Forduljanak a minisztériumhoz! Hasztalan hivatkoztam a konzulok egymás közti szolidaritására.

A fickó arca olyan volt, mint egy könyörtelen fogláré. Vette a kalapját és már futott is az ajtó felé, amikor Machiavellihez méltó ötlet jutott az eszembe.

- Mansilla úr, kénytelen leszek néhány előadást tartani hazánkról, fizetett belépővel, hogy összegyűjtsük az útiköltséghez szükséges pénzt. Kérem, szerezzen megfelelő helyiséget, egy tolmácsot, és intézze el a szükséges engedélyeket.

Mansilla elsápadt.

- Előadást Chiléről, Szingapúrban? Nem engedélyezem. Ez az én jogköri területem, és itt senki más nem beszélhet Chiléről, csak én.

- Nyugodjék meg, Mansilla úr - feleltem. - Minél többen beszélünk távoli hazánkról, annál jobb. Nem értem, miért idegeskedik ennyire.

Végül is dűlőre jutottunk ebben a hazafiúsággal zsaroló furcsa alkudozásban. A haragtól reszketve íratott alá velünk tíz nyugtát, és átnyújtotta a pénzt. Amikor megszámoltuk, kiderült, hogy a nyugták nagyobb összegről szóltak.

- Ez a kamat - magyarázta Mansilla.

(Tíz nap múlva elküldtem neki Rangunból a pénzt csekken, de a kamatokat természetesen levontam belőle.)

A Rangunba érkező hajó fedélzetéről láttam feltűnni a Szuei Da-gon pagodájának gigantikus aranytölcsérét. Furcsa, festői ruhák színpompás tarkasága zsúfolódott össze a kikötőmólón. A Martaban-öbölbe ott egy széles és piszkos folyó ömlik. A világ összes folyói közül ennek a folyónak van a legszebb folyóneve: úgy hívják, hogy Iravádi.

Az Iravádi vizei mellett kezdődött az új életem.

Őserdei képek

A Kígyók templomának bejárata

...1929. Éjszaka. Látom az utcán csoportosuló tömeget. Valami muzulmán ünnep van. Hosszú árkot ástak az utca közepén és megtöltötték parázzsal. Közelebb megyek. Arcom kigyúl az árokba szórt parázs hevétől. A parázsréteget az eleven tűzpiros szalag fölött vékonyka hamu fedi. Hirtelen különös alak bukkan fel. Fehérre és vörösre festett arccal közeledik négy ugyancsak vörösbe öltözött férfi vállán. Leengedik, imbolyogva járni kezd a parázson és míg lépdel előre, néha felkiált:

-Allah! Allah!

A roppant sokaság kábultan falja szemével a jelenetet. A varázsló már sértetlenül végighaladt a hosszú parázsszalagon. Ekkor egy férfi válik ki a tömegből, kibújik a szandáljából és mezítláb végigjárja ugyanazt az utat. Véget nem érő sorban követik egymást az egyre újabb önkéntesek. Egynémelyik meg-megáll az árok közepén, tapos, toporog a tűzben, közben Allahot kiált, borzasztó mozdulatok közepette üvölt, tekintetét az ég felé fordítja. Mások gyerekükkel a karjukon járják végig a parázsutat. Egyikük sem égeti meg magát; vagy talán mégis, ezt nem lehet biztosan tudni.

A szent folyó mellett emelkedik Kálinak, a halál istennőjének a temploma. A hindu tartomány mélyéből jött zarándokok százai közt lépünk a templomba. Mind kegyelemben szeretne részesülni. Rongyokba burkolva, megfélemlítve hagyják, hogy a brahminok - akik lépten-nyomon fizetséget követelnek valamiért - taszigálják őket. A brahminok felemelik a szörnyű istennő hét fátyla közül az egyiket, és amikor felemelik, olyan gongütés hallatszik, mintha a világ akarna összedőlni. A zarándokok térdre hullnak, összetett kézzel üdvözlik az istennőt, homlokukkal a földet érintik, aztán vonulnak tovább, a következő fátyolig. A papok egy udvarba terelik őket, ahol egyetlen fcjszecsapással kecskék fejét ütik le, és újabb alamizsnát szednek a hívőktől. A vérző állatok nyöszörgését újabb gongütések hangja fojtja el. A piszkos, meszelt fal a mennyezetig telefröcskölődik vérrel. Az istennő szobrának arca sötét, szemei fehérek. Szájából két méter hosszú bíborszínű nyelv tekeredik le, egész a földig. Füléről és nyakáról koponyákból és más haláljelképekből álló ékszerek csüngenek. A zarándokok kifizetik utolsó pénzdarabjaikat, aztán kilökdösik őket az utcára.

Ezektől a szegény és alázatos zarándokoktól nagyon sokban különböztek a költők, akik azért vettek körül, hogy elmondják nekem dalaikat és verseiket. Dobbal kísérték magukat, talárszerű fehér ruhájukban guggolva ültek a gyepen, mindegyikük rekedt, rövid kiáltást hallatott, majd ajkáról olyan dal tört fel, amelyet az ősi, tán ezeréves formában és mértékre szerzett. De a dalok tartalma megváltozott. Ezek a dalok nem az érzékiségről, a mámorról szóltak, hanem tiltakozások voltak, az éhség ellen tiltakoztak, börtönben íródtak! Indiában mindenütt találkoztam ilyen fiatal költőkkel, és komor tekintetüket sohasem tudom elfeledni, hiszen éppen csak hogy kiszabadultak a börtönből, és talán már másnap vissza is kerültek a falai közé. Mert az volt a céljuk, hogy fellázadnak a nyomor és az istenek ellen. Ez az a kor, amelyben élnünk adatott. Ez az egyetemes költészet aranyszázada. És míg az új énekeket üldözik, egymillió ember alszik éjszakáról éjszakára az utak mentén a földön Bombay külvárosaiban. Ott alszanak, ott születnek és ott halnak meg. Nincs házuk, kenyerük, orvosságuk. Ilyen állapotokat hagyott gyarmatbirodalmára a civilizált, gőgös Anglia. Úgy búcsúzott volt alattvalóitól, hogy nem hagyott számukra iskolát, ipart, lakást, kórházakat, csak börtönöket és hegyszámra üres whiskysüvegeket.

A hullámok újabb képet hoznak, ezúttal gyöngéd-kedvesét. Ran

góra emlékezem, az orangutánra. A szumatrai Medánban néhányszor kopogtam a bizony eléggé ütött-kopott botanikus kert kapuján. Nagy ámulatomra minden egyes alkalommal ő jött, hogy ajtót nyisson. Egymást kézen fogva mentünk végig az ösvényen, hogy végül leüljünk egy asztalhoz, amelyet két kezével megkopogtatott - na meg a két lábával is. Ekkor megjelent egy pincér és egy-egy korsó sört hozott, nem túl nagyot, nem is túl kicsit, épp elég volt az orangutánnak is és a költőnek is.

A szingapúri állatkertben láttuk ketrecében a lantmadarat, foszforeszkálva és haragosan és tündökletesen a maga Édenkertből szalajtott madárszépségében. Egy kicsit arrébb pedig egy fekete párduc sétált ketrecében, még érzett rajta az őserdő szaga. Furcsa tört része volt a csillagos éjszakának, szüntelen mozgásban lévő mágneses szalag, ruganyos és fekete vulkán, amely a világot akarta volna elpusztítani, egy csupa erő hullámzó dinamó és két sárga szem, biztosan célzó, akár a tőr, két szem, amely tüzével kérdezett, és amely képtelen volt megérteni börtönét és az emberi fajt.

Penang külvárosában, azon a földön, amit régebben Indokínának hívtak, meglátogattuk a különös kígyótemplomot.

A templom kígyói 

Ezt a templomot sokszor írták már le utazók és újságírók. Annyi háború, pusztulás, idő és eső zúdult azóta Penang utcáira, bogy nem tudom, létezik-e még. Palával fedett tető alatt állt az alacsony és feketés épület, falait már megrágták a trópusi esők, nagy levelű banánfák sűrűjében húzódott meg. Nedvességszag. Szentjánoskenyér-illat. Amikor a templomba lépünk, semmit sem látunk a homályban. Erős tömjénszag terjeng, és ott valami mintha mozdulna. Egy kígyó nyújtózkodik lustán. Lassacskán rájövünk, hogy több is van. Később észrevesszük, hogy talán tucatjával vannak. Majd megértjük, hogy több száz, esetleg több ezer kígyó is akad a templomban. Van köztük kicsi, a gyertyatartókra tekeredve, vannak sötétek, fémes színűek és vékonyak, mind lustán aluszékonyak és jóllakottak. Es valóban, mindenfelé finom porcelán edényeket látunk, csüng tele tejjel, másokban tojások halmozódnak. A kígyók nem néznek minket. Ahogy a templom szűk labirintusait járjuk, több ízben hozzájuk érünk, ott vannak a fejünk fölött, az aranyozott ékítményekről csüngenek alá, a mennyezeti fülkékben alszanak, feltekerednek az oltárokra. íme afélelmetes Russel-vipcra, éppen egy tojást fal be egy tucatnyi halálos harapású korallkígyó társaságában, bíborszínű gyűrűik jelzik, hogy marásuk mérge azonnali halált okoz. Felismerem a lándzsavas nevű kígyót, több nagy pitont, a coluber derausi-t és a coluber noyá-t. Zöld, szürke, kék, fekete kígyók népesítik be a helyiséget. És mindez teljes csöndben. Olykor egy-egy sáfránysárga ruhába öltözött bonc halad át a homályon. Tunikájának csillogó színe teszi, hogy olyan, mintha maga is lustán tekergő kígyó volna a többiek közt, amint éppen fogára való tojást vagy tejestálat keres.

Idehozták ezeket a kígyókat? Hogy hozták ide? A boncok mosollyal válaszolnak kérdéseinkre, maguktól jöttek, ez a felelet, és maguktól mennek el, ha kedvük tartja. És valóban, a kapu nyitva, és nincs se rács, se ablak, amely arra kényszerítené a kígyókat, hogy a templomban maradjanak.

Az autóbusz Penangból indult, hogy Saigonba érjünk, az őserdőn és indokínai falvakon kellett áthaladnunk. Senki sem értette a beszédemet; én sem értettem senkiét. Olykor megálltunk az őserdő egy-egy ismeretlen pontján a végeérhetetlen hosszúságú úton; minden megállónál szálltak le utasok, furcsa öltözékű parasztok, hallgatag méltósággal és ferde szemmel. Már csak hárman-négyen maradtunk az ódon járműben, amely nyikorgott, és - az volt az érzésem -bármely pillanatban darabjaira esik szét a forró éjszakában.

Hirtelen pánik fogott el. Hol vagyok? Hova megyek? Miért töltöm ezt a hosszú éjszakát itt ismeretlenek közt? Áthaladtunk Laoszon és Kambodzsán. Figyelmesen nézegettem utolsónak maradt útitársaim áthatolhatatlan arcát. Nyitott szemmel utaztak. Arcvonásaikat szörnyűnek és félelmetesnek láttam. Semmi kétség, egy keleti mese tipikus banditáival utazom együtt.

Tekintetük össze-összevillant, és a szemük sarkából figyeltek. Ebben a pillanatban az autóbusz csöndben megállt az őserdő kellős közepén. Kiválasztottam a helyet, ahol meg fogok halni. Nem hagyom, hogy az ismeretlen faóriások alatt váljak áldozatukká, ott, ahol a lombok árnyéka elrejti az eget. Itt fogok meghalni az autóbusz málladozó ülésén, zöldségeskosarak és tyúkketrecek közt; ebben a szörnyű pillanatban ez még legalább nyújt valami otthonos környezetet. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem ádáz hóhéraimat és szembeszálljak velük, ha kell. Azt vettem észre, hogy ők is eltűntek. Sokáig várakoztam, egyedül, összeszorult szívvel az idegen éjszaka fülledt sötétségében. Úgy fogok meghalni, hogy senki sem tud majd róla. És ilyen messze szeretett kishazámtól! Elválasztva szeretteimtől és könyveimtől!

Egyszer csak valami fényt láttam imbolyogva közeledni, aztán még egyet. Az út megtelt fénypontokkal. Egy dob kezdett peregni, majd a kambodzsai muzsika éles hangjai töltötték meg az éjszakát. Fuvolák, csörgősdobok és fáklyák lepték el az utat hanggal és fénynyel. Az autóbuszba fölszállt egy férfi és ezt mondta angolul:

- Az autóbusz motorja elromlott. Mivel a várakozás hosszú lesz, talán hajnalig is eltart, és nincs hol aludni, az utasok elmentek és hoztak néhány zenészt és táncost az ön szórakoztatására.

A már cseppet sem fenyegetőnek tűnő fák alatt, órákon át figyeltem aztán egy nemes és ősi kultúra szertartásainak csodás táncait, és napkeltéig hallgattam az őserdei utat betöltő elbűvölő zenét...

(Folytatjuk)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (2)

Chilei konzul egy lyukban

Amikor Neruda még születési nevét
viselte: Ricardo Reyes

Egy diákirodalmi díj, újabb könyveim és hírhedt köpenyem bizonyos népszerűsége, a szűkebb szakmai körökön túlmenően is, a tiszteletreméltóság kis sugárkoszorúját vonták körém. De a mi latin-amerikai országaink kulturális élete a húszas években, néhány ritka és hősies kivételtől eltekintve, csakis Európától függött. Minden dél-amerikai köztársaságban egy kozmopolita clitréteg működött, ami pedig a hatalmon lévők íróit illeti, ők Párizsban éltek. Nagy költőnk, Vicente Huidobro nemcsak franciául írt, hanem még a neve írásmódját és kiejtését is Vicentéről Vincent-ra változtatta.

Egy biztos, alighogy valami ifjúkori hírnév körvonalai kezdtek összeácsolódni körülöttem, egyre-másra kérdezgettek ismerőseim az utcán:

– De mit csinál maga itt? Magának Párizsba kell mennie.

Egy barátom beajánlott a Külügyminisztérium egyik osztályvezetőjéhez. Ez azonnal fogadott. Már ismerte a verseimet.

– Azt is tudom, hogy mik a céljai. Üljön le ebbe a kényelmes karosszékbe. Innen jó a kilátás a térre, a tér nagy vásárára. Nézze az autókat. Ez mind csak hiúság. Boldog lehet, hogy fiatal költő. Látja azt a palotát? Az én családomé volt. És nézzen rám, most itt vagyok ebben az odúban, és nyakig ülök a bürokráciában. Amikor pedig egyetlen dolog van, ami ér valamit: a szellem. Szereti Csajkovszkijt?

Egy óra hosszat csevegtünk a művészetről, majd amikor a búcsúzásnál kezet nyújtott, közölte, hogy ne is törődjek tovább semmivel, ő a konzuli osztály igazgatója.

– Máris úgy tekintheti, hogy ki van nevezve egy külképviseleti posztra.

Két éven keresztül jártam fel rendszeresen az előzékeny és egyre barátságosabb diplomáciai igazgató irodájába. Alighogy meglátta, hogy jövök, magához intette egyik titkárát, és, szemöldökét felvonva, így szólt hozzá:

– Nem vagyok itt senkinek. El akarok feledkezni egy kicsit a prózai hétköznapokról. Ebben a minisztériumban az egyetlen szellemi esemény a költő látogatása. Bárcsak soha itt ne hagyna bennünket.

Őszintén beszélt, ebben biztos vagyok. Ezután azonnal rátért a fajkutyákra, szóhoz sem hagyott jutni. „Aki nem szereti a kutyákat, nem szereti a gyerekeket sem.” Aztán az angol regény következett, majd áttért az antropológiára és a spiritizmusra, hogy később a címertannal és a családfakutatással folytassa. A búcsúzásnál, mintha csak egy kettőnk által tudott félelmetes titokról tenne említést, ismét közölte, hogy külföldi kinevezésem teljesen biztos. Noha annyi pénzem sem volt, hogy vacsorát vegyek, aznap este már ismét úgy vettem levegőt, mintha követségi tanácsos volnék. És amikor barátaim kérdezgettek, hogy most éppen mit csinálok, fontoskodva válaszoltam nekik:

– Az európai utamat készítem elő.

Ez addig tartott, amíg Bianchi barátommal össze nem találkoztam. A Bianchi család nemes klán Chilében. Népszerű festők és zenészek, jogászok és írók, felfedezők és Andok-kutatók, minden Bianchi nyugtalan lélek és sebes gondolkodású értelem. Barátom, aki már volt nagykövet és jól ismerte a minisztériumi útvesztőket, megkérdezte:

– Nem jött még ki a kinevezésed?

– Bármely pillanatban megkaphatom, efelől biztosított az a magas rangú és művészetkedvelő protektorom, aki a minisztériumban dolgozik.

Mosolygott, és így szólt:

– Menjünk föl a miniszterhez.

Karon fogott és elindultunk felfelé a márványlépcsőkön. Jöttünkre gyorsan utat nyitottak a tisztviselők és kézbesítők. Annyira meg voltam lepve, hogy szólni sem tudtam. Életemben először láttam igazi külügyminisztert. Alacsony termetű volt és hogy ezt némiképpen enyhítse, egyetlen ugrással fölült az asztal sarkára. Barátom elmondta neki, hogy heves vágyat érzek a külszolgálat iránt. A miniszter megnyomott egyet az előtte lévő sok csengőgomb közül és hogy zavaromat még csak növelje, csakhamar megjelent szellemi protektorom.

– Milyen szolgálati posztok vannak betöltetlenül? – kérdezte tőle a miniszter.

A makulátlanul elegáns főtisztviselő, aki most nem beszélhetett Csajkovszkijról, kezdte sorolni néhány város nevét, szerte a világon. A nevek közül sikerült kihalásznom egyet, amelyet még soha nem is hallottam, de nem is olvastam róla: Rangunt.

– Hova akar menni, Pablo ? – kérdezte a miniszter.

– Rangunba – feleltem habozás nélkül.

– Nevezze ki – utasította a miniszter protektoromat, aki már futott is, és jött is vissza a kinevezéssel.

A miniszter szobájában volt egy földgömb. Bianchi barátom meg én megkerestük rajta a számomra mindeddig ismeretlen Rangunt. Ázsia egyik pontján, az öreg glóbusz mély üreget alkotott, és ebben a mélyedésben fel is fedeztük az említett várost.

– Rangun. Itt van Rangun.

Ám amikor órákkal később költőbarátaimmal találkoztam, és ők meg akarták ünnepelni kinevezésemet, kiderült, hogy a város nevét tökéletesen elfelejtettem. Csak annyit tudtam elmagyarázni nekik örömmámorban úszva, hogy a mesés Keletre neveztek ki konzulnak, és hogy jövendő állomáshelyem egy lyukban van a térképen.

Montparnasse

1927 júniusának egyik napján elindultunk a távoli birodalmak felé. Buenos Airesben átcseréltük elsőosztályú jegyemet két harmadosztályúra, és felszálltunk a Baden nevű hajóra. Ezen a német gőzösön csak egyetlen osztály volt, de ez az egyetlen valószínűleg az ötödik osztály volt. Az utasokat két turnusba osztották be, az egyikben a portugál és spanyol-galíciai hazavándorlókat látták el, a másikba a többi előkelő utast, elsősorban a latin-amerikai bányákból és gyárakból hazainduló németeket sorolták. Társam, Álvaro, tüstént elkezdte minőség szerint osztályozni a nőnemű utasokat. Aktív donjuán volt. Két csoportba osztotta őket. Az egyikbe azok tartoztak, akik megtámadják a férfiakat, a másikba azok, akik csak a korbácsnak engedelmeskednek. Ezek a formulák nem mindig váltak be. Minden trükköt ismert, amivel meghódíthatta magának a hölgyek szerelmét. Amikor a fedélzeten néhány érdekesnek látszó nőutas bukkant fel, azonnal elkapta a kezem, és titokzatos mozdulatok közepette úgy tett, mintha a tenyerem vonalait olvasná. A második fordulónál a sétáló hölgyek megálltak és könyörögni kezdtek neki, hogy az ő tenyerükből is olvassa ki a sorsukat. Ő azonnal megragadta a kezüket, forrón simogatni kezdte, és a jövő, amit a tenyerükből kiolvasott, mindig azt rejtette, hogy hamarosan látogatást fognak tenni a mi hajókabinunkban.

A hajóút az én számomra igen hamar megváltoztatta jellegét, már nem láttam az utasokat, akik zajosan tiltakoztak az ellen, hogy az étlapon örökösen csak „kartoffel” szerepel, már nem láttam a világot és az egyhangú Atlanti-óceánt, nekem már csak arra volt szemem, hogy egy ifjú és elmondhatatlanul szép brazil lány nagy és sötét szemét nézzem. A lány Rio de Janeiróban szállt fel a hajóra szüleivel és két fivérével.

Azoknak az éveknek a vidám Lisszabonja (az utcán halászok, és nem Salazar ült a trónon) bámulattal töltött el. A kis hotelben ízletes és finom volt az étel. Az asztalt hatalmas tálak koronázták, teli gyümölccsel. Ezerszínű házak; ódon paloták, boltíves kapuval; a monstrum katedrálisok, mint kiszáradt kagylóhéjak, amelyekből az Isten mintha már századokkal ezelőtt máshova költözött volna; ódon palotákban működő játékbarlangok, a gyerekesen kíváncsi sokaság a sugárutakon, Braganca hercegnője, amint eszét vesztve fönségesen lépdel egy köves utcán, nyomában száz bámuló utcakölyökkel; ez volt a megérkezésem Európába.

És aztán Madrid, a zsúfolt kávéházaival, a kedélyes Primo de Rivera, amint éppen az első leckét adja egy országnak, amely e tárgyból megkapja majd a teljes leckesorozatot. Az Ittlétünk a földön című kötetem első versei, amit a spanyolok eleinte nem nagyon akarnak megértem; csak majd később értik meg, amikor Alberti, Lorca, Aleixandre és Diego nemzedéke lép a porondra. És Spanyolország volt nekem a végeérhetetlen vasúti utazás is és a világ legkeményebb harmadosztályú vagonja, amelyen Párizsba érkeztünk.

Eltűntünk a Montparnasse füstölgő sokaságában, argentinok, brazilok és chileiek közt. A venezuelaiak, akkor még Gómez uralkodása alatt eltemetve, még csak nem is álmodták, hogy itt megjelenhetnek egyszer. És távolabb a hinduk, talárszerű öltözékükben. És asztalszomszédnőm, aki nyaka köré tekert kis kígyójával mélabús lassúsággal szürcsölgette a café-créme-et. Dél-amerikai kolóniánk konyakot ivott, tangót táncolt, és csak a legkisebb alkalomra várt, hogy valami kolosszális csetepatét provokáljon és a fél világgal összeverekedhessen.

Nekünk, dél-amerikai vidékieknek, Párizs, Franciaország, Európa nem volt több, mint kétszáz méter és két utcasarok: a Montparnasse, a Rotonde. a Dôme, a Coupole és három-négy másik kávéház. Kezdtek divatba jönni a néger boite-ok. A dél-amerikaiak közt az argentinok voltak legtöbben, ők voltak a legverekedősebbek és a leggazdagabbak is. Bármely pillanatban támadhatott egy tumultus, amelyből négy pincér kiemelt egy argentint, aki aztán az asztalok fölött elsuhanva keményen ért földet odakint az utcán. Buenos Aires-i unokafivéreinknek persze cseppet sem tetszett az efféle erőszak, hiszen közben összegyűrődött a nadrágjuk, és ami még ennél is súlyosabb bántalom volt, kócos lett közben a hajuk. A hajlakk a kor argentin kultúrájának lényeges kelléke volt.

César Vallejo

Az az igazság, hogy ezekben az első párizsi napokban, miközben repültek az órák, egyetlen franciát, egyetlen európait és még kevésbé ázsiait, afrikait vagy óceániait sem sikerült megismernem. A spanyol anyanyelvű amerikaiak, a mexikóiaktól a patagónokig, csapatosan jártak, szidták egymás hibáit, egyik lekicsinyelte a másikat, de képtelenek voltak egymás nélkül élni. Egy guatemalai, hogy remekül töltse az idejét, szívesebben időzik egy paraguayai csavargó társaságában, mint akár a Pasteurében.

Ezekben a napokban ismertem meg César Vallejót, a nagy indián félvér költőt. Költészete csupa gyűrődés, tapintásra érdes, mint az erdei bőr, de mégis nagyszerű, emberfeletti kiterjedésű költészet.

Voltaképpen alighogy összeismerkedtünk, mindjárt nézeteltérés is támadt köztünk. A Rotonde-ban történt. Bemutattak bennünket egymásnak, és ő, miután üdvözölt, tiszta perui kiejtésével ezt mondta nekem:

– Ön a legnagyobb az összes költőnk közül. Csak Rubén Daríóhoz lehet önt hasonlítani.

– Vallejo – feleltem neki –, ha azt akarja, hogy barátok legyünk, ne mondjon nekem többé ilyet. Nem tudom, hova jutnánk, ha mindjárt irodalmárokként kezdenénk kezelni egymást.

Úgy éreztem, megbántódott szavaimtól. Irodalomellenes nevelésem ösztönzött arra, hogy udvariatlan legyek. Ő viszont, az enyémnél ősibb faj fia volt, múltjában elevenen élt az alkirályság és az udvariasság. Amikor rájöttem, hogy megbántottam, úgy éreztem, lehetetlen és faragatlan alak vagyok.

De ez a nézeteltérés eloszlott köztünk, mint könnyű felhő. Ettől a pillanattól kezdve igazi barátok lettünk. Évekkel később, amikor hosszabb időt töltöttem Párizsban, naponta találkoztunk. Akkor ismertem meg egyre jobban belső életét is.

Vallejo termetre alacsonyabb volt nálam, soványabb is és csontosabb. Több volt az indián vonás is benne, szeme nagyon sötéten fénylett, homloka magas volt és boltozatos. Szép inka metszésű arcát valami kétségtelen méltóságteljesség tette szomorúvá. Hiú volt ő is, mint minden költő, szerette, ha valaki megemlítette ősi vonásait. Felemelte a fejét, hogy megcsodáljam, és így szólt:

– Van bennem valami, igaz? – aztán kis, rejtett nevetéssel ő is nevetett saját magán.

Az effajta lelkesedés nála nagymértékben különbözött attól, ahogy Vicente Huidobro juttatta kifejezésre önimádatát. Huidobro számos téren a Vallejóéval homlokegyenest ellentétes költőtípust képviselte. Huidobro hajtincset fésült a homloka közepére, mellénykivágásába dugta az ujját, kidüllesztette a mellét és megkérdezte:

– Észreveszik, hogy mennyire hasonlítok Bonaparte Napóleonhoz?

Vallejo csak külsőleg tűnt komornak, mint az olyan ember, aki sokáig élt sarokba szorítva, a félhomályban. Természettől fogva ünnepélyes volt, arca olykor rezzenetlen főpapi maszkhoz hasonlított. Belső igazsága azonban másképp festett. Én sokszor láttam (különösen, ha sikerült kiszabadítanunk feleségének, egy zsarnoki és beképzelt volt francia házmesterlánynak uralma alól), én láttam őt úgy ugrálni örömében, mint egy iskolás kölyköt. Azután visszasüllyedt ünnepélyességébe és alárendeltségébe.

A párizsi árnyak közül hirtelen felbukkant az a mecénás, akire mindig is vártunk, de nem jött el soha. Chilei író volt: Rafael Alberti barátja, a franciák, a fél világ barátja. Ezenkívül – és ez volt a legnagyobb érdeme – Chile leghatalmasabb hajóstársaságának tulajdonosát mondhatta apjának. Sőt, mi több, a bőkezűségéről is híres volt.

Ez az égből pottyant mecénás mindenáron meg akarta ünnepelni Párizsba jöttömet, és elvitt mindannyiunkat egy fehérorosz éjszakai mulatóba, a Kaukázusi Pincébe. A falakat kaukázusi viseletek és tájak díszítették. Tüstént orosz vagy álorosz lányok vettek körül bennünket, mind cserkesznőnek öltözve.

Condón – mert így hívták vendéglátónkat – olyan volt, mint a dekadens oroszok utolsó leszármazottja: törékeny, szőke, rendelte a pezsgőt kimerülésig, és bolondos bakugrásokkal utánozta az általa sohasem látott kozák táncosokat.

– Pezsgőt és még pezsgőt! – kiáltozta sápadt és milliomos házigazdánk, majd teljesen váratlanul összecsuklott, lecsúszott az asztal alá, és olyan mély álomba merült, mint egy medve agyonütötte, vértelen kaukázusi hulla.

Fagyos félelem markolta meg szívünket. Barátunk se a jeges pri-nicektől, se az orra alatt kidugaszolt szalmiákszeszes üvegek maró szagától nem volt hajlandó magához térni. Látván kétségbeesésünket és reménytelen helyzetünket, egy kivételével az összes táncosnő eloldalgott a közelünkből. Vendéglátónk zsebeiben csak egy csinos csekk-könyvet találtunk, amelyet persze e holttesti állapotban képtelen volt aláírásával érvényesíteni.

A mulató főkozákja azonnali fizetést követelt, és lezárta a kijárati ajtókat, nehogy elszeleljünk. Az egérfogóból csak úgy tudtunk kijutni, hogy előkelő diplomáciai útlevelemet hagytuk ott zálogul.

Eszméletlen milliomosunkat kicipeltük a mulatóból, majd roppant fáradságos műveletek árán taxit szereztünk, begyömöszöltük a kocsiba, kitettük előkelő szállodája bejáratánál és otthagytuk két hatalmas, piros libériás portás kezében, akik úgy vitték magukkal, mintha egy hajója hídján hősi halált halt tengernagy volna.

A taxiban várt ránk a mulatóbeli lány, az egyetlen, aki nem hagyott el bennünket balsorsunkban. Álvaro meg én meghívtuk, fogyasszon el velünk egy hajnali hagymalevest a Nagyvásárcsarnok környékén. A piacon virágot vettünk neki, és irgalmas szamaritánus magatartásáért hálából meg is csókoltuk. Így jöttünk rá, hogy egész vonzó. Nem volt se szép, se csúnya, de a párizsi nőkre jellemző fitos orra egész kellemes látványt nyújtott. Ekkor meghívtuk, jöjjön velünk nyomorúságos szállodánkba. Nem kérette magát.

Álvaróval ment be annak szobájába. Én kimerültén zuhantam az ágyba, de csakhamar azt éreztem, hogy valaki felráz. Álvaro volt. Szelíd-őrült arca egy kissé furcsának tűnt nekem.

– Valami történt – mondta. – Ebben a nőben van valami különleges, szokatlan, nem tudnám neked megmagyarázni, hogy mi. Azonnal ki kell próbálnod.

Néhány perccel később az ismeretlen lány álmoskásan és engedékenyen bebújt az ágyamba. Miközben szeretkeztünk, magam is meggyőződtem titokzatos adottságáról. Valami leírhatatlan erő tört fel mélységeiből, valami, ami a gyönyör ősforrásaiból fakadt, egy hullám születésének pillanata, a nemzés vénuszi titka testesült meg benne. Álvarónak igaza volt.

Másnap, reggeli közben, Álvaro, hogy a lány ne értse, spanyolul szólt hozzám:

– Ha ezt a nőt nem hagyjuk el azonnal, az egész utazásunk csődbe jut. Nem a tengeren fogunk hajótörést szenvedni, hanem a szex feneketlen mélységű oltáriszentségében.

Úgy döntöttünk, hogy kis ajándékokkal halmozzuk el: virágot, csokoládét vettünk neki, és odaadtuk megmaradt frankjaink felét is. Bevallotta, hogy nem a kaukázusi mulatóban dolgozik; aznap éjjel járt ott először és utoljára. Aztán taxiba ültünk vele. A sofőr egy ismeretlen városnegyeden hajtott át, amikor szóltunk, hogy álljon meg. Nagy csókokkal búcsúztunk el a lánytól és otthagytuk, zavarban volt, nem tudta, mit tegyen, de mosolygott. Sohasem láttuk többé.

(Folytatjuk)