Húsz éven át barangoltam társban
egy költővel, akinek szélesen hömpölygő szabadverseiből derűs
életöröm, magasba törő fiatalos kedv s a természet áhítatos
szeretete árad himnikus szárnyalással. Berda József volt ő, s
legeredetibb költőink közül való; irodalmunkban nincs elődje,
senkihez sem hasonlítható. Az élet egyszerű dolgairól énekelt,
az anyag örömeit s a természet gyönyörűségét hirdette, szinte
gyermeki megindultsággal és rácsodálkozással. Költészetét az
élet termő erői járták át meg át; verseiben mély emberség,
jóság és bölcsesség van. Kortárs költőink közül Berda
József élt leginkább természetközelben. Amikor nem voltam
vándorló társa, akkor is lépten-nyomon összetalálkoztunk a
legmagasabb csúcsokon éppúgy, mint a legeldugottabb hegyi
menedékházakban, a legsűrűbb erdők mélyén, a legrejtettebb
patakvölgyekben. Berda József minden vasárnap reggel hűségesen
elindult szeretett hegyei felé: „Akár a rajongó gyermek,
kinek / könnyű madárként repül a lelke, / úgy húzom magamra én
is a rövid / nadrágot, viharkabátom s a szöges / bakancsot, olyan
örömmel...”
És már ott ül a szentendrei Hév
zöld kocsijában, az ablak mellett. Rövid fiús nadrágban, kopott
viharkabátban; görbe botjára támasztott fejét a messziről
tündöklő hegyek felé fordítván. A lassan szétnyíló tájra
mosolygó gyermeki szeme hányszor pihent meg távol kéklő ormokon,
hányszor merült el a nyári alkony vörhenyes ragyogásában,
hányszor mélázott az arany ősz zsongító színein?! Versek zengő
sorai rejtik a választ. Órákig elálldogáltunk a pilisi
Prédikálószék kőkatedráján, ahonnan a mélyben kanyargó Duna
íve sejtelmes, gyöngyházszín leplében olyan, akár egy
Szőnyi-kép. Napokig vándoroltunk a Börzsöny vadászösvényein,
a Cserhát dombhátain, a Mátra völgyeiben, a Bükk tetőin, a
Vértes vadonában, a Bakony rengetegében; gyalogoltunk a Tisza
gátjain, a Hortobágy úttalan legelőmezein, Zemplén fenyveseiben.
Heteket töltöttünk hegyi menedékházakban, erdei tanyákon,
pásztorszállásokon, favágók, mészégetők, gombászok között.
Szeretett hosszan elheverészni messzire nyitott ormokon, s a
rengetegbe zárt tisztások selyemgyepén; követte a vonuló felhők
nyáját fenn az égen, figyelte a sárguló füvek kalászkáit, a
vadvirágok szirmát, a mohák bársonyát, a hangyák vonulását, a
gyíkok lihegő napozását lenn a földön. Boldog álomból ébredt
a papréti tölgyóriás alatt, s áradó szeretettel énekelt máris
a vén fáról: „Mint őrző angyala e tájnak, / úgy hajoltál
el, mikor alattad / nyugodtam meg végül a hosszú / út után. Oly
boldogan falatoztam, / iddogáltam csodálatos lombsátorod alatt,/
hogy aztán elszenderítettél, s az édes / ébredés után úgy
öleltem meg hálából / széles derekadat, mint boldogságom /
legszebb, legigazabb jegyesét!”
„A papréti többszázéves
tölgyfához című versemet itt mellékelem. Eme versről meg kell
jegyeznem, hogy a veletek való kirándulásom után született meg”
– olvasom kockás papírszeletre írt egyik levelét, aztán a
postai levelezőlapok tömegében válogatok, mindegyik egy-egy
tervezett hegyi barangoláson való részvételéről tudósít:
„Szívvel-lélekkel veletek tartok a pilisi holdvilágtúrán”
– közli az egyik lapon. „Jó a jelzett nap, örömmel repülök
veletek!” – írja a másikon. „A nagyhideghegyi két
napos túra szívem szerint váló: jövök! Bár
nyögető nyaknyavalya kínoz megint, de ez nem szegheti kedvemet.
Konok akaraterőm nem hagyhat cserben” – itt már
panaszkodik egészségi állapotára, de azért nem marad el egyetlen
közösen tervezett útról sem: „Mindenképpen várjatok rám a
Móricz Zsigmond körtéren. Csak a szívszélhűdés
akadályozhat meg a veletek váló találkozásban.” S amikor
az általános érelmeszesedés zsibbadásos görcsökkel gyötri
lábát, akkor sem akar elmaradni: „Sajnos, túl nehezen gyógyul
a lábam, s mégis emészt a vágy a barangolásra. Nem birom tovább
a tespedést ebben a füstbűzös városban. Örülnék,
ha terveznél egy könnyebb kirándulást. Egyedül nem merek útnak
indulni. Pedig mily nagy boldogság volna feljutni még a
Nagyhideghegyre, a Feketehegyre s a bűbájos Klastrompusztára
is...” És jött velünk mindhalálig.
Tavaszonkint a tetőket jártuk.
Ilyenkor a völgyeket még lassan vonuló párák takarják, a
csúcsok azonban már derűsen ragyognak a márciusi nap gyöngéd
sugárzásában. Ilyenkor indulnak már az élet nedvei is. A zsenge
kőrisfák derekán a szarvastépte kéreg sebzett szegélye zölden
szivárog, a vad-ribizli rügye meg fesleni készül, alig fér el a
barna burokban. A vadbodzával és a vadegressel együtt ő tárja
legelőbb a napra gyűrött kis levéltenyerét. A vadrózsa bordó
ágain még ott teng-leng a fonnyadt tavalyi csipkebogyó, de a
tüskék tövén karminpirosan törtet kifelé az idei hajtás. S a
költő felel az erdő sürgető hívására: „Millió üstökű
erdőrengeteg, te vagy / az én igazi hajlékom csupán! Benned /
bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig, / télen és nyáron
egyaránt, csak bírná / a test, a szegény, a változó időt...”
Amikor eljött a nyár, lehetett
heverészni illatos erdei réten, hallgatni a források körüli
madársereglések ujjongó kardalát, az apró erdei zenészek
szerelmetes éneklését, muzsikálását. De a nyár a vadászat
ideje is. Csakhogy a költő nem emel fegyvert erdei vadra, sem égi
madárra, szelídebb örömekre derül: gomba után cserkészik.
Mintha parányi szarvas ágbogas agancsa volna, úgy les ki a tölgyek
alól a rózsás korálgomba, a nagy termetű, kucsmás őzlábgomba
pikkelyes, karcsú tönkje meg akár egy figyelő suta kecses
lábszára a magas fűben. Kacskaringós sorokban keserűgombák
menetelnek, hatalmas boszorkányköröket kanyarítanak az erdei
csiperkék. S a lassú bóklászás a legszebb gombafajták után
olyan öröm és izgalom, mint a hajnali les a magyar erdők
legnemesebb vadjára, a gímszarvasra. De ha a vadász költő, nem
golyót - verset kap a zsákmány: „A fiatalság lobogásának,
májusnak menyasszonyaként / libegtél ki az üdezöld harmatos
füvek mögül / őszibarack illatú Szentgyörgypereszkénk!”
Az ősz ismét a tetőkre viszi föl a
vándort, akár a tavasz. A napsütött gerinceken még simogat a
bágyadt fény, még ragyognak a lankadó lombok, az elmúlás előtt
gazdagon virít ki utoljára a tisztások gyepszőnyege. A csendes
ballagás ideje ez; a hallgatásé, merengésé, az aprólékos
szemlélődésé. A táj is hallgat már, mozdulatlanul nyújtózik
el a ferde napsugarak alatt. Az erdő elnémult, az eget minduntalan
pára futja be, a föld hűvössége egyre áthatóbb. Annál
melegebb színárnyalatokban tündökölnek a fák. Az érett
szépségben pompázó tetőkre áhítatos csendesség borul, csak a
színek izzanak szinte hallhatóan. Káprázatos színakkordok
zendülnek meg, a legernyedtebb sárgától a legtüzesebb bíborig.
A csúcsokon még eleven zöld a kőris, de a délre néző
hegyoldalakon hatalmas foltokban parázslik a tölgyes. A lányos
alkatú nyírek citromsárgán lengenek, bronzos vörösben áll a
bükkerdő. A cserjeszinten pirosán guggolnak a veresgyűrű bokrok,
mintha pásztortüzeket táplálna láthatatlan kéz. És még
zsákmánya is akad a vándorlónak: som, vadkörte, mogyoró, s a
fák törzsén, tövén, tuskóján a kései laskagomba. A költő őt
keresi, őt köszönti, a fehérhúsú, kagylóalakú sárgás
gévagombát: „Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszt /
erdőn; immár te is megjelentél, mint / legidősebb testvér a kora
tavasztól változó / testvéreid táborából!”
A tél is eljön aztán fehér
szépségeivel. Vert ezüstből vannak a fák, a bokrok;
sárgás-rózsaszín párázatok alatt nyugosznak el a nagy havas
ormok. De ha felbőgnek az erdők az északi szélben, s földig
hajolnak a fák a háborgó hóviharban, a víg barangolási kedvnek
az sem árt. A bükkszálakat repesztö fagynál is erősebb a
hegyek, az erdők hívása: „Hívnak a szabad erdők, a hegyek
ezrei, / a szabadság, íme, maga vár bennünket most / ölelő
karjaival” – kiáltja felénk a költő a jégpáncél alatt
surranó pataknál, amelynek tompult csobogása a sodró iramú élet
zenéjét és az örökkévalóság nyugalmát teríti szét a tájon.
Aztán tovább, mindig fölfelé, a béke nyugodt derűjével
szívünkben, amit a szabadság lelke sugároz: a csúcsok határtalan
távlatai, a napban csillogó hómezők széltől szántott hullámai,
a százados tölgyerdő mesélő zúgása... Csak menni, menni, egyre
magasabbra, a tetőre törni suhancos kedvvel: ez a boldog barangolás
tart meg ifjúnak, ha futnak is az évek, oly gyorsan, mint a percek:
„Nosza lendítsd meg magad, / olyan légy, mint a csikó, s
hajrá! fel f fel a hegyekbe, mind magasabbra! / Csak addig élsz,
míg bátorít barangoló kedved...”
S a költő növekvő esztendeinek
egyre súlyosbodó terhével is újra meg újra nekivágott a
hegyeknek. Amikor pedig végképp elnehezülni kezdett
fáradhatatlanul gyalogló lába, és ki-kihagyott ziháló szíve,
megint csak a természethez fohászkodott védelemért, végső
segedelemért: „Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen /
vonulata: a ti fiatok vagyok még, / ne hagyjatok megöregedni soha
már!” Még egyszer látni a felejthetetlen Feketehegyet, a
Pilis szívében-közepében, ez volt fel-felgyúló vágya, ez volt
utolsó kívánsága: „Barangolók szerencséje, egészség, ne
hagyj el; / engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még /
egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb / szárnyakat adó hegyi
mennyországot.”
Az autóbuszutat már nehezen bírta,
de amikor a Kétbükkfanyeregnél az erdei ösvényt megérintette a
lába, egyszerre új erőre kapott. Botladozó, kacsázó lépteivel
is könnyeden jött velünk végig a Feketehegy gerincén, az
őrtoronyszerű menedékházig. A fehér mészkőszirten magasló
sasfészek előtt kiállt a hegytető meredeken leszakadó peremére,
s mohón végigtekintett az „álomtúli vidéken”.
Mozdulatlan méltósággal terült el a mélyben a Pilis,
párhuzamosan futó gerinceivel, sötéten árnyalt völgyeivel,
végeszakadatlan erdőtakaró alatt. Könnyben úszó szemmel nézte
a tündéri tájat, melyet a Duna ezüst íve ölel körül, s
göcsörtös botját melle fölé emelvén, meg-megrezdülő ajakkal
suttogott valamit maga elé. Olyan volt, akár egy pogány pap, aki
utolsó áldását rebegi a szent bükkfaligetben (...)
1987.
Berda József: VÁNDORÉNEK
Nosza, lendítsd meg magad olyan
légy, mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak addig élsz, míg bátorít
barangoló
kedved, míg izmaid bírják az iramot
egyre
felfelébb; megállás nélkül menni,
menni,
csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s
lásd
a vidám világot: csak így
menekülhetsz a halál elől!
Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el
ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek ki a szabadba, a szabadság
ölébe
erre mindig lesz idő! Nincs máshol
édesebb,
szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni
mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs
ennél
nagyobb büntetés! Inkább nem élni
többé, ha
netán megbénulna lábam s tespednem
kellene félhalottként! –
Óh, hegyek, völgyek és erdők
végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok
még,
ne hagyjatok megöregedni soha már!
Az emlékezés szerzőjének Boldog
barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből.
Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben
Környei István fotója (balról
jobbra) Kónya Lajost, Antalffy Gyulát és Berda Józsefet ábrázolja
túrapihenő közben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése