A Bükk háta mögött a Sajó széles
völgymedencéjétől északra, erdőfedte, hullámos fennsíkra
érünk, az Aggteleki-hegység ez; túl rajta alacsony halomvidék
fut a Hernádig, a Cserehát. A két kistáj háromszögalakban
ékelődik be az Északi-középhegység szélső tagjai, a Bükk és
a Zempléni-hegysor közé. A Cserehát völgyektől felszeletelt,
hepe-hupás tája nem sok változatosságot nyújtó dombvidék,
annál különlegesebb és regényesebb a Sajó és a Bódva között
elterülő Aggteleki-hegység. Nem magassága, vagy felszíni képének
valami szokatlan tájszépségei miatt, hanem azért, mert
szürkésfehér mészkőteste a legszebb karsztjelenségek gazdag
gyűjtőhelye, mélye pedig Európa legnagyobb
cseppkőbarlang-rendszerét rejti magában.
Ha a Bükkből lép át a vándor az
Aggteleki-hegységbe, a Sajó bal partján erdőfoltoktól tarkított,
szántóföldekkel sávozott dombhátak egyhangú sora vezeti észak
felé. Ez még a fedett karszt; a mészkőtakaró itt a mélyre
süllyedt, s fiatalabb üledékes kőzetek takarják el. A falvak
sűrűn követik egymást, s mindjárt elsőnek Kelemért érjük,
ahol a szabadságharc leverését követő években Tompa Mihály
lelkészkedett, írta virágregéit, vigasztalta allegorikus
költeményeivel a gyászoló nemzetet. A keleméri ódon paplak
tornácáról pillanatfelvételszerű élességgel villantja elénk a
Sajó-völgy képét: „Tűnődve nézek a tájon végig-végig;
/ Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik, / S innen rajta zölden,
/ A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával / Tárul ki előttem
...” A cenzúra elől a visszafordított Kelemér névből
formált Rém Elek álnév alá rejtőző költő írói és emberi
magatartásával egyaránt a nehéz idők elviselésére buzdított.
Az egykori paplak szomszédságában lévő kicsiny emlékmúzeumban
kéziratok, képek, használati tárgyak idézik fel a költőt és a
kort, amikor „képes beszéddel” kényszerült küzdeni a
cenzúrával, mely „az ész vértanúsága, a hazafiság kínpadja”
– miként az egyik tárlóban kiállított levelében olvashatjuk.
Az irodalomtörténet mellett a
természettudományok mívelői is számontartják Kelemért. Két
tőzegmoha-lápja, a Kis- és a Nagy-Mohos kiemelkedő tudományos
becsű ritkaság. A jégkorszak néhány különleges
ereklye-növényét őrzik. Ezüstfűz bokrok nádassal kevert
bozótja szegélyezi a két kis lápi tavat, láthatatlan vizű
felületüket teljesen beszövi a tőzegmoha-szőnyeg, amely
csendesen hullámzó ringásba kezd az ember lába alatt. A
vörhenyesen zöld vízinövényzet zsombékos szövetéből karcsú
fehér lápi nyírek kecses csoportjai szökellnek elő.
Hegycsuszamlások formálták ki az utolsó jégkorszak legvégén a
két kis lápfolt lefolyástalan medencéjét; tíz-tizenkétezer év
óta gyűlik bennük a környező hegyoldalakról lefutó
csapadékvíz, s az azóta vastagodó tőzegmoha rétegek átmentettek
a mának néhány különleges, jégkori növényritkaságot. Egyedül
a két Mohos-tóban él nálunk a havasok és a sarkköri tájak
jellegzetes sásféléje, a hüvelyes gyapjúsás, de jégkorszaki
maradvány-növény a kicsiny, ráncos levelű fülesfűz meg a
tarajos pajzsika is.
A Sajó és a Bódva közti táj
felvidékies, apró falvai jórészt patak menti települések,
hosszú szalagtelkekkel, tornácos kőházakkal, védfallal övezett
templomokkal. A Bódva menti községek majd mind Árpád-kori
települések; kicsiny román és gót egyházak emlékeztetnek
bennük az első magyar századokra. Féltett műemlék Rudabánya
csúcsíves temploma, megkapó szépségű kazettás mennyezetével,
Szalonna középkori falfestményekkel ékes, gótikus szentélyű,
de román lőrés-ablakos temploma, Szendrő galériás harangtornya
s a XIII. századból való, faragott kövekből rakott, fatornyú
boldvai templom. Ez utóbbi a táj legrégibb építészeti emléke,
1203-ból már említés történik róla, hajdan egybeépült azzal
a rég elpusztult bencés kolostorral, amelyben a legbecsesebb magyar
nyelvemlék, a Halotti beszéd született. A mohos sisakú tornyok és
haranglábuk csúcsán kakas és csillag, de a torony sok helyen
külön épült a templomtól, Aggteleken többszáz méterre tőle.
A fehér falú kálvinista templomok színpompás famennyezetei, a
temetők tulipándíszes kopjafái, a népi famunka szép
hagyományait őrző haranglábak s régi falusi házak klasszikus és
paraszti díszítőelemekben gazdag oromfalai a felvidéki ihletésű
népművészet remek alkotásai. A táj hangulati elemeit ezek az ősi
falvak adják.
Aggtelek és környéke |
Kossuth-emléktábla Aggteleken |
Emléktáblák az aggteleki barlang bejárata fölött |
A Baradla-barlang bejárata |
A Jósva-patak tóvá szelidül |
A Baradla-barlang bejárata a Vörös-tó felől (Cseke Péter fotói) |
A fedettkarszt Aggteleknél végződik;
itt egyszerre előbújik a föld alól a csupasz fehér mészkő.
Meredek töréses perem, függőlegesen leszakadó sziklafal jelzi a
mészkőplató szegélyét, a karsztvidék határvonalát. A világ
egyik legszebb és legérdekesebb természetvédelmi területének
számító Aggteleki-hegység felépítő anyaga a 200 millió éves
mészkő, ez a megkövesedett őstengeri üledék, amelyet a későbbi
kéregmozgások összegyűrtek, összetörtek s a felszínpusztító
erők letarolták, úgy hogy az egykori sima tábla kisebb-nagyobb
fennsik-darabokra hullott szét. Ezen a szétszakadozott
mészkőtakarón indult meg évmilliókkal ezelőtt a karsztosodás:
a csapadékvíz a levegőből elnyelt szénsav segítségével oldani
kezdte a mészkövet, s mind a felszínen, mind a hegyek mélyén a
legjellegzetesebb karsztos formákat, a legszebb karszttüneményeket
hozta létre.
A felszín köves, szakadékos,
sziklabarázdákkal, repedésekkel szaggatott. A silány fűtakaró
alól éles peremű vagy legömbölyödött, sima kőtuskók,
kő-rögök, kisebb-nagyobb szirtecskék emelkednek ki, s a fennsíkot
bordásán felbarázdálttá teszik. A völgyekben, a hegyoldalakon
tölcsérszerű, teknőformájú beszakadások, töbrök sorakoznak.
Másutt függőleges falú aknák, mély kürtők, zsombolyok,
víznyelők ereszkednek le a mélységbe. A lefolyástalan
katlanokban, a berogyásos mélyedésekben kerekded tavacskák tükre
csillog vörösesen a mederfenék vasas málladékától. Egészben
véve a táj mégsem teljesen kopár, hanem úgynevezett „zöld
karszt” jellegű. A lapos hegyhullámokon, a gömbölyű
sziklahátakon, a gidres-gödrös fennsíkokon ligetes erdők
váltakoznak sziklafüves legelőkkel. Jellegzetes karsztnövényzettel
találkozik a természetjáró ezeken a mészkőterületeken. Az
északi lejtők és a magasabb tetők erdei főképp
gyertyánostölgyesek, aljnövényzetüknek két kárpáti eredetű
ritkasága a lila hóvirág néven ismert kakasmandikó és az ikrás
fogasir. A délre tekintő hegyoldalakon a juhar, a magaskőris és a
molyhos tölgy rovására egyre terjeszkednek a sziklagyepes
foltokkal tarkított karsztbokorerdők, melyeknek dús
cserjeszintjében a húsossom, a fagyai és az ostorménfa a
leggyakoribb. A karsztos, kopár oldalak sztyepprétjein a barázdált
csenkesz, az árvalányhaj és a lappangó sás a legfontosabb
gyepalkotó fű, közülük emeli magasra hatlevelű lila virágleplét
a Kárpátokból aláereszkedett felvidéki kökörcsin.
Az aggteleki fennsík felszínének
hajszál vékony résein, apró likacsain, repedésein át a
csapadékvíz a mélybe szivárog; a vízfolyások a tágasabb
hasadékokon, az öblös víznyelőkön aláereszkednek, s mint föld
alatti patakok futnak tovább. A hegyek belsejében rohanó vizek
oldó és vájó munkája hatalmas üregeket, helyenkint óriási
termekké táguló folyosókat hozott létre, s kialakította a
nagyszerű barlangjáratokat, amelyek tulajdonképpen beboltozott
patakvölgyek, a felszíni vízfolyások medrének föld alatti
folytatásai. így jött létre a világhírű Baradla is.
Aggteleki bejáratánál Petőfi Sándor
emléktáblájára esik először a tekintetünk, de máris Tompa
Mihály vezet tovább: „Ott Aggtelek csudái vonzanak, / Melynek
barlangja lenn a föld alatt / A szomszéd Torna határába fut. / S
míg rejtekén bolyongnak lábaid: / Lelked mély gondolatba téved
el. / Regényes völgyek s emlékezetes / Romokkal messze-látszó
bércorom, / Tar szikla, zöld mező, erdő s patak, / Rom és patak
környékén ősregék / Szólnak lelkedhez mindenütt.”
Alvilágjáró utunkon a költők később sem hagynak el. Az
aggteleki barlang bejárata fölött hajmeresztően felszökő
sziklafalat Csokonai Vitéz Mihály 1801. évi látogatásakor nagy
megjelenítő erővel írja le édesanyjához intézett levelében:
„A barlang szája esik egy 2j ölnyi meredek kősziklának
alján, mely kőszikla felitől fogva az aljáig úgy áll, mint egy
egyenes kőfal, és magosságát lehet kétannyinak gondolni, mint a
veres torony. Rémitő dolog csak felnézni is a tetejére, melyen a
látás a felhőkkel látszik határozódni. Az alján lévő lyukba
gugyorodva kell bemenni, és ez az alacsony, de széles torkolat
mintegy fél fertályóráig tart, mikor az ember a valóságos
barlangba bejut, melynek boltozatához képest a nagytemplom
magassága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy
csüggenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába
szakadnának, a hang rémitő módon zeng e tágas öbölben.”
Az Aggteleki barlangjáratok szépségeiből (Cseke Péter fotói) |
Ezt a bejáratot használta már a
kőkori ember is, jó hétezer évvel ezelőtt. A biztos menhelyet
nyújtó barlang termeiben építette fel karókra állított,
ágakból font falú kunyhóit; a sárga agyagba szúrt cölöpök
üregei megőrizték kezdetleges hajlékának nyomait. Csoportosan
tanyáztak a sötét boltozatok alatt, máglya-tűznél készítették
kő- és csontszerszámaikat, vadászeszközeiket, ide vonszolták be
a zsákmányul ejtett medvét, tarándszarvast és vaddisznót, itt
tartották háziasított állataikat. A Baradla több terméből is
előkerültek használati tárgyaik és fegyvereik: medvecsontból
készült lándzsavégek, nyílhegyek, csiszolt kőbalták,
halfog-fűrészek és igen sok égetett agyagból készült
cserépedény. Ezek a sajátos rajzelemekkel díszített, gazdag
orna-mentikájú, gömbölyded csészék és korsók Európa hasonló
korú kerámia termékei között a legszebbek, s az úgynevezett
„bükki kultúra” nagy értékei. A csiszolt kőkorszak
barlanglakó emberének fejlett szépérzékéről, művészi
képzelőerejéről tanúskodnak.
Nyaktörő úton járt ki s be a
barlanglakó őskori ember, de hiszen még száznyolcvan évvel
ezelőtt is hajmeresztő közlekedési élményekről számol be
Csokonai: „Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol
mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy
hátunkat korholta a felettünk fekvő kőszikla. Másutt egy kőről
más kőre vadkecske módjára ugráltunk: néhol egy hegyes kövön
állván vagy fogódzván, úgy tetszett, mintha a fáklya világánál
két felől a pokol mélységébe néztünk volna alá...” Ma
betonjárdák, lépcsők, korlátok, hidak és reflektorok kényelmes
sétává teszik a barlangjárást, de a természet csodálatraméltó
föld alatti műhelyében most is ugyanaz a megilletődéssel teli
ámulat fog el, mint ami a régi korok emberét lenyűgözte.
Hosszú libasorban haladunk a föld
alatti patakok mentén, mérhetetlen sziklaboltozatok alatt, vaskos
cseppkő-törzsek erdejében, hol lépten-nyomon hihetetlen forma- és
színgazdagságú kőcsodák, szivárványos tündöklésű hófehér,
sárgás meg narancsvöröses cseppkőcsapok, függönyök, oszlopok,
kővédermedt zuhatagok, bizarr cseppkő-fantomok nyűgözik le az
alvilágjárót. A barlangi termek és folyosók magasságba vesző
boltozatain s a talajon ezerszámra sorakoznak az álló meg a függő
cseppkövek és az összenövésükből született cseppkő-oszlopok.
A meredek oldalfalakat szivárványszínben ragyogó kéregcseppkő
fedi, a mennyezet hasadékaiból gazdagon redőzött
cseppkő-függönyök csüngnek alá s a talaj mélyedéseinek kisebb
nagyobb kőmedencéiben kristálytiszta, hűs vizek csillognak. Az
óriási méretű sziklakupolák alatt az áttetsző színekben
játszó gyémántos figurák sziporkázva tündökölnek a
reflektorok fényében, s az alkotó természet nagyságától
lenyűgözve, döbbenten állunk meg a világ legnagyobb
cseppkőoszlopa, a 25 méter magas Csillagvizsgáló előtt.
Hogyan születik a cseppkő?
Elgondolkozott ezen – útijegyzeteinek tanúsága szerint –
Petőfi is, amikor 1845 májusában bejárta a Baradlát: „Sokáig
tűnődtem: mint eredhetett a barlang? És kitaláltam. Mikor a
mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték
jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni; azonban itt nem
boldogultak, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a
szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is
csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.” A
valóság egyszerűbb is, sokrétűbb is. Az aggteleki fennsíkra
hulló csapadékvíz behatol a vastag mészkőrétegbe, átszivárog
a barlang boltozatán, aztán lecsöppen. Minden vízcsepp tartalmaz
több-kevesebb mészkőoldatot, ennek egy része a lecsöppenés
helyén vékony kis mészgyűrű alakjában visszamarad a
mennyezeten. Sokszáz éven át rakódnak így egymásra a finom
mészkőkarikácskák, míg kialakulnak belőlük az üvegcsőszerű
cseppkőcsapok, melyek ahogy hosszabbodnak, vastagodnak és
formálódnak, úgy válnak a legkülönbözőbb alakú függő
cseppkövekké. A csapok végéről a barlang talajára lehulló
vízcsöppek maradék mésztartalmából nőnek aztán alulról
fölfelé a csonkakúp alakú álló cseppkövek, a kőgyertyák.
A „setétség hideg mennyezeti alatt”
barangoló Csokonai képzeletét is erősen foglalkoztatja a
cseppkövek keletkezése, s Petőfinél „tárgyilagosabban" ír
róla levelében: „A csepegő kő abból áll, hogy a barlang
boltozatáról szüntelen csepeg a legtisztább, leghűvösebb víz,
mely mihelyt akár az emberre, akármire cseppen, azonnal kővé
válik, és így formálódnak lassankint a legszebb figurák,
melyekből a képzelődés sok dolgokat formál magának...” A
cseppkövek születésének tüneménye felgyújtja a természet
titkait kilesni vágyó költők képzeletét, Harsányi Kálmán
lenyűgözve figyeli a mennyezetről aláhulló vízcseppek
milliárdjaiból keletkezett cseppkőoszlopot, mely „Szomjan
itta, s szomjan issza / A felhők mézét, a patak
tejét / A szikladajkák emlőin keresztül / Mig csappá nőtt
parányi kristály-teste, / Sudárrá fejlett, oszloppá dagadt, /
Árboccá nyúlt s torony lesz majd belőle, / Mely nekiront a
roppant boltozatnak, / Kifúrni vágyva, hogy meglássa egyszer /
Szép mostoháját, a dicső Napot...”
A cseppkőképződés rendkívül
szemléletes költői leírását ismerő alvilági vándor persze
szeretné tudni az egyes cseppkő-alakzatok korát, létrejöttük
idejét, növekedésük gyorsaságát is. Kossuth 1828-ban órával a
kezében számolgatta a Baradlában a lehulló vízcseppeket, s
próbálta kiszámítani a kövek korát: „...elevenen maradt
emlékezetemben – írja később – az
ámulat a gondolat felett, mi temérdek időnek tanúi állnak szemem
előtt a szeszélyes alakzatú stalagmittömbökben.” Egy
milliméternyi cseppkő kialakulásához – mai igen óvatos becslés
szerint – nyolc-tíz esztendő szükséges, vagyis mintegy tízezer
évbe is beletelik, amíg egy kőgyertya egy méterrel
meghosszabbodik. A mérhetetlen idő alkot itt csodákat, s a költő
– megint csak Harsányi Kálmán - gyorsított filmben pergeti le a
cseppkőerdők felburjánzását az időben: „Itt is van élet
és napsugár, bár / Fekete kesztyűs kézzel: itt is épit. / Az ő
lelkével átitatva jő / Sok milliónyi kis
viz-csepp-követ, / S az ö nevében kő-erdőt teremt, / Fehér
nyírfákat sötét sziklalombbal, / Ezüst cserjéket, odvas
törzseket, / Csipkés lombsátrat, ág-bog kupolát, / Oly
méltóságos lassan, hogy mi róla / Mohó lázunkban, kérész agy
velőnkkel, / A napvilágon nem is álmodunk. / Ez erdő itt előttünk
meg se rezzen, / De érezz át egy évezredet /
Egyetlen pillanatban, s láss belőle / Tízezret, – úgy
e rengeteg buján / Sarjad föl, bomlik, fonódik össze, / Reszket,
remeg, csókot vált, nő, terem, / Lélekzik s él szemed láttára
folyvást..."
A reflektorok felizzanak, s tündöklő
fénybe borul az Óriások terme. A roppant sziklaboltozat alatt
megelevenednek a sugárzó cseppkőfantomok, szoborcsoportok, a föld
alatti tündérvilág elragadó szépségű mesealakjai. Vezetőnk
valóságos fényorgonán játszik, az égboltmagas csarnoknak hol
egyik, hol másik részlete ragyog fel, majd a messzi sziklamennyezet
is fénybeborul, s az ember elnémul a hátborzongatóan szép
látvány előtt. Odább, a Hangverseny-terem gigászi boltozatú
sziklacsarnokában a föld felett soha nem érzékelhető zengéssel
szólal meg Liszt Les Preludes-je. Döbbenetes dallama a végletekig
lenyűgöző hatású ezen az alvilági színpadon. Ágbogas
cseppkőoszlopok erdejében szárnyal a vakmerő harmónia, a zene
nyelvén kiáltó költői gondolat: felemelő, lélektisztító
élmény. Az óriási borszesz fáklyák libegő fényében imbolygó
fantomok a zenekar tagjai.
A Baradla hosszú járatain végigfutó
vizek a Jósva-forrásban látnak napvilágot, de a karsztfennsík
tövében mindenfelé bővizű, tiszta források fakadnak. A
karszthegység aggteleki lábánál sorakozó víznyelőkben eltűnt
patakok a barlang-alagutak túlsó végén újra a felszínre
bukkannak, s immár nyitott völgyekben futnak tovább. A sötét
üregből előbukkanó Jósva-forrás tóvá duzzasztott vize bájos
tengerszemként búvik meg a meredek falú patakvölgy ölén. S
lent, ahol a völgy katlanná tágul, Jósvafő házai bújnak
egymáshoz. Árpád-kori község, lakói már az 1300-as években
vasolvasztással foglalkoztak vízierővel hajtott kicsiny
hámoraikban. A felföldies falucska erődszerűen kiépített
középkori temploma dombon áll, a köréje sereglő házak fölött.
Lőréses kőfala be sokszor védelmezte a nyájat a portyázó
ellenségtől, míg a ráboruló félezer éves hárs-óriás
figyelőfaként szolgált századokon át. Az ősi templom kazettás,
színes famennyezete, virágdíszes kórusa és festett padjai a
XVIII. századbeli népi művészet remek alkotásai. A nagy időket
látott templomépülettől 40-50 lépésnyire magányosan áll a
csillagbuzogányos harangtorony; körülötte az ótemető fekete
fejfái sorakoznak. Keletre tekintő sírokban, egyszerű faragású
kopjafák alatt, jámbor szilvafák közt pihen a régi falu a
széljárta dombtetőn.
Jósvafőről bármerre induljunk
tovább, patakok mentén visz az utunk. Ha északnak haladunk, a
Lófej-völgyben ritkaszép karsztos jelenséggel találkozunk, egy
időszakosan feltörő forrással. A kő-ágyba foglalt Lófej-forrás
vízgyűjtő ürege csak naponkint vagy másnaponkint ürül ki
aszerint, hogy száraz vagy csapadékos az időjárás. Tompa
morajlással kezdődik a kitörés tüneménye, majd rendkívüli
erővel valósággal előrobban a víz a barlangüregből. Másfél
órán át ontja nagy bőséggel a vizet a forrás, aztán
fokozatosan elapad. A nem mindennapi természeti jelenség érdekes
népmondát szült, melyet Tompa Mihály - az aggteleki táj
legendáinak, virágregéinek gyűjtője és költői feldolgozója -
versbe is fogott. Egy lófejű sárkányról szól a rege, amely
ki-kijárt barlangjából s a környék minden vizét elitta az
emberek elől. Midőn egy napon hiába keresett vizet szenvedő beteg
gyermekének egy édesanya, a völgyben vándorló ősz-szakállú
zarándok megátkozta a sárkányt. Az átok megfogott, a hegy
rászakadt a barlangjában heverő szörnyetegre, s a víz, amit
kínjában magából kifújt, rést ütött a sziklafalon: „A
hegynek oldalán ott a nyílás, / Amely máig lófő nevet visel, j
S déltájban megzudul mindennap a / Víz rejtekéből s zúgva hull
alá, / És csendesen van ismét másnapig. / Belőle, mint a monda
szól, / A sárkány fújja a vizet."
Tovább haladva északnak, a kárpáti
szépségű Ménes-völgybe érünk, ahonnan meredek ösvény vezet
föl a kerekded hegytetőn magasló Szádvárig. A sziklafalak közé
ékelt várkapuból a négy lőrés épp úgy tekint ránk, mint
amikor még a Bebekek sasfészkét védte. A felsővár falainak
ablaküregeiből lenyűgöző panoráma tárulkozik fel. Az ország
legészakibb pontján vagyunk, délre a kedves Bódva-völgy kanyarog
szelíden, északra a Szilicei-fennsík roppant karsztmezeje fehérlik
Krasznahorkáig. Feltisztult, csendes őszidőben kitárul előttünk
a Szepesi-érchegység, az Alacsony-Tátra, s fölötte-mögötte
tüskés csúcsaival a Magas-Tátra csipkézett vonulata ezüstös
fényben. A vándor csak áll, mond-hatatlan nagy csendben a romlott
vár fokán, a magányosság szürke sziklatornyán, elmereng térben
és időben, s hallgatja hangos szívverését.
Forrás: A szerző Boldog
barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből.
Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése