Az erdő poros volt, fonnyadt és néma. Eső rég nem esett, a levelek ellankadtak már; a fészekrakás és a költés ideje rég elmúlt, a hím nem énekelt, nem udvarolt párjának: daltalan volt a tölgyes, szomorú.
Az egyik pókhálós, hervadt tisztáson apró leskunyhó elé kanyarodott a keskeny vadászösvény. Roskatag tetején száradó fűszálak lengtek lankatag, ajtaja beszakítva tátongott, bent nyirkos szalmahalom penészedett az egyik sarokban.
Olyan taszítóan idegen volt a rozzant kaliba, és mégis oly ismerősnek tűnt. Előtte, a kis gyepes tisztáson szabadtűzhely hervadt hamuja szürkéllt, körülötte ülőkéknek három kőtömb körberakva, mint hajdani hortobágyi pásztortanyákon a kifehéredett lókoponyák. S már emlékeztem: valamikor régen az egyik kősámlin Kittenberger Kálmán kuporgott, a másikon Berda József, a harmadikon jómagam. Középen vidám tűz virult, s óriási bográcsban illatos gomba párolódott sisteregve hagymás zsíron.
 |
| Cseke Péter: Nagymarosi erdőben |
A látvány azonban nem volt elég. Vadásznia kellett valóságosan! Elejteni a vadat! Birtokbavenni a zsákmányt! Így kezdett el gombászni a fegyverétől megfosztott Afrika-vadász; így lett kiváló értője a gombák világának. S a lassú cserkészés a legszebb, legértékesebb és legritkább gombapéldányok után, pillanatokra talán megadta neki az igazi vadászat elvesztett örömét és izgalmát.
Azon a régi nyári délután is úgy indult el velünk hármasban vargánya vadászatra, akárcsak hajdan becserkészni a magyar erdők legnemesebb vadját, a gímszarvast. Hiszen a vargánya olyan rangú a kalaposgombák közt, mint a szarvasbika a nagyvadak közt. A Börzsönynek a Zebegény és Nagymaros fölötti tömött tölgyerdeit hajtottuk meg, olyan aprólékosan kidolgozott terv szerint, mintha legalábbis rinocéroszok nyomát keresnénk a Ruvána-szteppén. Ő haladt középen s kissé elöl, Jóska balról bóklászott el-elmaradozva, jobbról csellengtem én. ídőnkint felzárkóztatott magához, ilyenkor vagy a további haditervet elemezte, vagy egy-egy rangosabb zsákmányával büszkélkedett.
Esős volt a nyárelő, akadt gomba bőven a Börzsönyben. Hogy fölékesítették a fakó erdőtalajt az okkerszínű pereszkék, a trombita alakú sárga rókagombák, a piros, lila, zöld galambicák. Szinte a mesekönyvből lépett elénk fehérpettyes piros sapkájában a légyölő galóca, s fehér bocskorban, fehér gallérral, zöldessárga selymes kalapban jámboran üldögélt egy gyertyán tövén a honi erdők legmérgesebb gombája, a gyilkos galóca.
– Olyan ártatlan a kinézése, hogy szinte biztatja az erdőjárót, szakítsa le, s tegye kosarába – intett eléje Kálmán bácsi, de Jóska még a mérgesgombákra is talált mentséget:
– A vöröslábú változékony tinorrúra is ráfogják, hogy mérgező, pedig ahányszor már ettem belőle! S milyen ropogós, pompás pörköltet; ha csak rágondolok, összefut a nyál a számban.
– Csak vigyázz a gyomrodra, Jóska – óvta bölcsen Kálmán bá. – Sok pupák megjárta már a gombákkal! Igaz, te csak megjátszod a tájékozatlant, úgy ismered a gombákat, mint a gregorián dallamokat.
– Hát a pöfetegek! Ezek az égből pottyant fehér tojások! Micsoda ínycsiklandó illatot áraszt ez a tudatlanoktól lefitymált eledel, ez a derűs növényi kacsa! – áradozott Jóska, de Kálmán bá' már messze elöljárt, hogy egy rücskös törzsű vén tölgy alatt várjon meg bennünket. Mozdulatlan volt, mint vadat álló vizsla, csak némán mutatott a fa tövére. Csodálatos nagytestű vargánya emelte ki bársonyos barna kalapját a fűből.
– Az ég legszebb ajándéka vagy te, erdőt barangoló szegények kincses étke! – emelte karját szinte áldásosztón a költő a gomba fölé, de Kálmán bácsi nem hagyta gasztronómiába siklani a témát. Újabb és újabb vargányákat tárt föl a magas fű alól. Módszeresen nyomozott, ki sem lépve a tölgy óriás lombkoronája alól.
– A vargányák ott jönnek elő, amerre szétnyúlik a föld alatt a fa gyökere – magyarázta a gombák tudósa. – Fonálkáik behálózzák a tölgyek, bükkök gyökérrendszerét, így élnek testvéri közösségben, mondhatnánk boldog társbérletben. A gomba adja a fának a nitrogént, a káliumot, a vasat, s kap helyette szénhidrátot a gazdanövény feleslegéből. Segítik és kisegítik egymást, igazságosan osztoznak a tápanyagokon.
Jóska hallani se bírta az izgalomtól a sok tudományt, már a második, harmadik tölgy alatt kutatott, s szinte beleremegett az erdő harsány kiáltásába:
– Óh, változzatok hasunk örömévé valamennyien! – mutatott szét maga körül, boldogságtól kifényesedett arccal. Tele volt körülötte a pázsit narancsvörös császárgalócával.
A gyilkosgalóca szelíd édestestvére, a legízletesebb csemegegomba seregestül tört fel mindenütt az avarból. A kacsatojás nagyságú fiatalok még alig bújtak ki a hófehér burokból, de a felnőtt példányok már büszkén emelték citromsárga tönkükön tűzvörös kalapjukat. Jóska leült közéjük, nagy tenyerével gyengéden megsimogatta selymes kalapjukat, s megállíthatatlanul áradt belőle a lelkesedés:
– Az étvágy istene teremtett ide benneteket, hogy nyelvcsettintő fmomságú rántott gomba legyen belőletek. Már illatotok is orrt, nyelvet csik-landó üzenet, az ízes finomságok gyönyörűséges ígérete.
Késével óvatosan levágta az egyiket, s ültében felmutatta:
– Olyan kecses vagy, mint formáit mutogató érett asszony! Játékos képzeletünket derítő alakod testünket-lelkünket gyullasztja meg – így mondta, átszellemülten suttogva, miközben zsákmányát sorban a kövér hasú vargányák tetejére fektette.
– Az égigérő szálfák áldása valamennyi – mormolta áhítatosan, de aztán annál hangosabban jöttek sorba a receptek:
– A legnagyobb vidámságra ingerlő vegyes pörköltet szegfűgombából, tinorrúból és csiperkéből csinálhatsz. A rókagomba törött borssal, párolt rizsával, gyenge zöldborsóval a legfelségesebb. Az őszibarack illatú szentgyörgy-pereszkét palacsintatésztába kell megforgatni, úgy kirántani. A téli fülőke a legízletesebb gombasaláta, a rizike.. .
– A rizika – vágott szavába Kálmán bá' – a tűlevelűekkel él társbérletben. Sűrű fehér fonalai a fenyők gyökerét hálózzák be.
De Jóskát nem lehetett hosszú időre elhallgattatni. Most vette észre, hogy kakukkfüven heverészünk, s ezt a tényt nem hagyhatta szó nélkül:
– Tudjátok, hogy a Bácskában kakukkfűvel pácolják a szalonnát. S micsoda ízeket hoznak ki vele! Hogy megy rá a tütü! – csettintett a nyelvével egy sorozatot, s miközben mélyen beleszagolt az akácillatú levegőbe, így folytatta:
– A Dunántúlon fánktésztában kisütik az akác-fürtöket, felséges csemege, a legjobb borkorcsolya, mondhatom. A keserűgombát meg parázson pirítják a göcsejiek, akár csak a székelyek és friss juh-túróval eszik, ezt tudtátok?
Ki s berakosgatta közben a gombákat a kosárba, míg Kálmán bácsi a biztonságba helyezés gyors mozdulatával el nem szedte tőle a zsákmányát.
– Még nyersen megeszi! – mormolta, s intett, hogy kövessük a közeli leskunyhóig.
Nagy kort megélt tölgyek vették körül a szép gyepes tisztást, ahol nemsokára fellobogott a gallytűz. Kálmán bá' vadásztarisznyájából sorra előkerültek a kellékek, s Jóska határtalan izgalommal figyelte, hogyan kerül egymás után a bográcsba az apróra vagdalt füstölt szalonna, a buzogányos fejű új hagyma, a hegyes zöldpaprika, a csokor petrezselyemzöldje, végül a gombák tetejére a pirospaprika és a törött bors. Olyan illat kerekedett mihamar, hogy szinte füstként úszott tova a tölgyek alatt, ánizsos, édes páraként.
Ültünk körben a köveken, s lángtól piros arccal lestük, mi készül és hogyan. Egyedül Kálmán bácsi szakácskodott, mi semmihez sem nyúlhattunk, csak a tányért tartottuk végül, amikor a nagy vadász osztani kezdte a menázsit. A császárgalócából, csiperkéből, vargányából és rókagombából készült vegyespörkölt csodálatos volt; ropogós, ízes, illatos. Jóska mégis csak érdektelenül szálalgatott belőle. Kálmán bá' nem is állhatta meg sokáig:
– Hát nem ízlik, Jóska ? – kérdezte kissé rosszkedvűen.
– Nem megenni, inkább megtalálni a boldogság őket. Felfedni füves rejtekükben, lemetszeni kalapjukat, s a hátizsákba rakni a zsákmányt - így mondta, miközben ütött-kopott aktatáskájából –, melyet még Kosztolányi hagyott rá – elővette saját, külön borát, s kortyintott egyet a zöldarany abasáriból.
– Megihattál életedben egy kisebb pataknyit, ugye Jóska? – tréfálkozott már Kálmán bá', akit kielégített a válasz a pörköltet illetően. Ugyanúgy felelt rá a költő is:
– Hát, nem mondom, egy közepes vízimalmot elhajtana néhány hétig – aztán nagyon komolyan hozzátette, idézvén egyik négysorosát: „Nem voltam soha vízivó jószág, / se eszét vesztett kuka részeg. / Okos barátom marad minden j nemes nedű s minden finom étek."
Kálmán bácsi megértőén bólogatott, hogy hát néhány kishordó whiskyt ő is megivott életében – persze malária elleni védekezésül –, s máris Afrikában voltunk. Jöttek a vadászhistóriák seregestül, emberevő oroszlánokkal, hiénafarkasokkal, gazellákkal, varacskos disznókkal népesedett be a Börzsöny erdeje, s szelíden parázsló tűzünk mintha egy ugandai camp őrtüze lett volna.
... Ez az a kunyhó. Poros, penészes, s a tűzhelyen avas, öreg hamu. Üres a három kősámli: Kálmán bácsi is, Jóska is a Farkasréten. Ülök egyedül a korhadt küszöbön, botomra hajtom fáradtan az állam, s lassan párába homályosul előttem a fényteli erdő...
Forrás: A szerző Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben
(Kittenberg Kálmánról bővebben - itt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése