Oldalak

2015. október 9., péntek

LIV BALSTAD: Egy asszony a Spitzbergákon (1)

Közel egy évtizedet töltött a Spitzbergákon, pontosabban annak is Longyear nevezetű bányásztelepülésén a csinos, elvált fiatalasszony-szerző, aki egy vendégségben megismerkedett a sziget kormányzójával, Håkon Balstaddal. Pillanatok alatt megkedvelték egymást, az asszony hamarosan hozzáment a kormányzóhoz, s ezzel megkezdődött közel egy évtizedig tartó szigeti élete. Amolyan mindenes volt a kormányzói irodában (a végén már hírügynökségi tudósító és a helyi rádióadás szerkesztője), s 1955-tel záródó élményeit érzékletesen, nagy megjelenítő erővel vetette papírra. Könyve érdekfeszítő olvasmány, a valóságirodalom egyik jeles darabja. A továbbiakban az élménybeszámoló első fejezeteit adom közre, néhány folytatásban.


MEGISMERKEDÉS A „LABSKAUS” MELLETT

Száraz porhó szállingózott Oslo felett. A Nemzeti Színház előtt álltunk és villamosra vártunk. Vállunk fehér lett, s amikor befutott a villamos, a férfiak, mielőtt felszálltak volna, levették kalapjukat és lerázták róla a havat.
Barátnőm, Lillemor hívott fel. „Idevárjuk néhány régi barátunkat a háború előtti időkből – mondotta –, nem tudnál te is átjönni?" Először sok munkámra hivatkozva visszautasítottam a meghívást. De ahogy ott álltam a hallban háziasszonyom telefonja mellett, egyszerre rájöttem, hogy ma nem tudnék sem dolgozni, sem korán lefeküdni. A kis szoba a maga egész bútorzatával – a régi fiókos szekrénnyel, a rozoga dívánnyal és az ódon tapétával – szinte kényszerített a menekülésre és arra, hogy emberek társaságát keressem. „Lillemor – mondottam –, mégis eljövök!”
És máris mentem a villamoshoz. Fáradt voltam és elcsigázott, de jólesett a tudat, hogy valaki vár. Egész ittlétem alatt szinte kizárólag a kereskedelmi esti iskola és a hónapos szoba között közlekedtem, s ez édeskevéssé volt alkalmas arra, hogy eloszlassa a magány érzését. Nyugtalan voltam, vágyódtam kisfiam, Olav után, aki odahaza volt nagyszüleinél, Valdresban. Talán épp ebben a pillanatban kérdezősködik anyja után. Körülöttem mogorva arcok, hideg, fagyos tekintetek. Ó, bárcsak meg lehetne innen szökni és a kis Olav-val együtt magunk mögött hagyni mindezt – a téli sötétséget, ezeket a komor arcokat, a vastag gyapjúba és szőrmébe burkolt embereket –, s magunkba szívni a napsütést, a meleget!...
Kihalt és néptelen volt a Schultz utca, a Diákotthon épülete régi szép órák emlékét idézte fel bennem. A Lyder-Sagens utca hársfái fehér parókát öltöttek és dölyfösen álltak őrt az út két oldalán.
Új emberek, kézfogások és bemutatkozások. A neveket persze – szokás szerint – nem jegyeztem meg, s így kénytelen voltam újra megkérdezni.
–  Van itt nálunk még valaki – mondta Lillemor, és kinyitotta a konyhaajtót. A tűzhelyen nagy, gőzölgő fazék állt. Magas termetű, izmos férfi hajolt föléje, s mialatt figyelmesen kavarta a fazékban fortyogó ételt, rövid szárú pipájából füstfelhőket eregetett.
–  Håkon Balstad – mondta a szakács, letekintve rám a füst- és gőzfelhőből. Mivel egyik kezében a pipát, a másikban pedig a merőkanalat szorongatta, ennél az első találkozásnál nem üdvözöltük egymást kézfogással. A későbbiekben alkalmam nyílt rá, hogy ugyanezt az urat hasonló szituációkban megfigyeljem, és meg kellett állapítanom, hogy a pipa és a merőkanál jól illik hozzá. Ekkor azonban még igazán nem gondoltam ilyesmire. Inkább arra volt gondom, hogy a fazék fölé hajolva megállapítsam, mi az az illat, ami az orromat izgatja. Labskaus készült, ízletes norvég ragu.
– Fokhagyma! – jegyezte meg a férfi.
Milyen sokféle is lehet az első találkozás varázsa! Számunkra mindenesetre ez az „első édes találkozás" a gőzölgő labskaushoz és a fokhagyma illatához kapcsolódik.
Kiderült, hogy a labskaus-szakértő nem más, mint a Spitzbergák újonnan kinevezett „sysselmann"-ja. Végig kellett hát hallgatnunk egy felolvasást ezekről a szigetekről, amelyeket a norvég állam és a Storting – a norvég parlament – bekebelezett. A „szakács" a háború kitörésekor kultuszminisztériumi osztályvezető volt, és Londonban kötött ki, ahol miniszteri tanácsos lett a norvég emigráns kormány kereskedelmi minisztériumában. Mindazonáltal nem tartott igényt arra a dicsőségre, hogy egyedül ő nyerte meg a háborút.
Ellenkezőleg: elismerte, hogy az öt hosszú és nehéz esztendőt többek közt azzal töltötte, hogy a Spitzbergák norvég szénbányáinak újjáépítési tervével foglalkozott. Miért, miért nem, a Spitzbergák iránt már korábban is érdeklődött. Fiatal diák korában többször is megkísérelte, hogy valamilyen expedíció tagjaként odamenjen. És most bőségesen része lehetett abban, amire mindig vágyott. Amikor a régi „sysselmann" nyugdíjba ment, és 1945-ben megüresedett az állás, Balstad megpályázta és meg is kapta. És ettől kezdve már csak egy dolog volt, ami a főzőcskéző vendéget a főzőkanálnál és a pipadohánynál is jobban érdekelte: a közvetlenül az Északi sark alatt húzódó szigetcsoport.
–  Figyeljen csak ide – fordultam hozzá később. – A sysselmann norvég szó ugye annyit jelent, mint kormányzó? Hát akkor hogy a csudába lehetséges, hogy a Spitzbergák jeles kormányzója itt van az oslói Lyder-Sagens utcában és labskaust főz ahelyett, hogy azzal foglalkozna, amivel megbízták és amiért, alkalmasint, meg is fizetik?
Nem ment bele a játékba.
–  Asszonyom – mondotta konyakos poharával játszadozva –, javaslom, hogy ezen az első estén ne mélyedjünk el túlságosan ebben a problémában. Tekintsük azt inkább egy közeli viszontlátás ürügyének.
Tetszett nekem a magabiztossága. Az ilyen fölényes fellépés mindig levett a lábamról. Zavarom még akkor sem múlt el, amikor éjféltájban búcsút vettem a társaságtól. Új ismerősöm úgy tett, mintha nem venné észre. Hazakísért. A Stens-parkon mentünk keresztül, jártuk a néptelen utcákat. A frissen hullott hó ropogott lábunk alatt. Egy-egy ablak mögött még égtek a karácsonyfagyertyák. Lovagomnak nem telhetett különösebb öröme ebben a közös sétánkban. Hallgatag voltam, mogorva és zárkózott, védekezni akartam ellene. Egy tönkrement házasság óvatosságra készteti az embert.
–  Együtt ebédelünk holnap? – kérdezte a kapuban.
–  Aligha! – válaszoltam és felrohantam a lépcsőn. Másnap délelőtt háziasszonyom szólt, hogy telefonon hívnak.
– Tehát mi lesz azzal az ebéddel? – hallottam meg emberem hangját.
–  Még nem tettem föl melegedni – vágtam a szavába. – De hogy jutott maga a telefonszámomhoz?
–  Kedvesem, talán bizony már elfelejtette, hogy az elmúlt éjszaka egy úr egészen a kapujáig kísérte? Hát az én voltam. De különben sem valami nagy művészet utánanézni a telefonkönyvben...
Letettem a kagylót.
Amikor este vége volt a tanításnak és kiléptem a kereskedelmi iskola kapuján, hirtelen előttem termett egy állig bebugyolált ember, karon ragadott és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, egy várakozó taxihoz vitt, kinyitotta az ajtót és betuszkolt. Aztán ő is beült mellém. Természetesen nem más, mint a Spitzbergák ura.
–  Hogy merészeli ezt?! – sziszegtem a dühtől remegve.
–  Hotel Continental? – kérdezte zavartalanul.
Egy puha szőnyegekkel borított csöndes étteremben elköltött jó vacsora a legharagosabb valdresi nőt is megengeszteli. Lassanként elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen mérges akartam lenni. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy egyáltalán nem jutottam szóhoz. – Håkon ma azt állítja, hogy ez volt az első és utolsó ilyen eset.
Ezzel szemben a kormányzó annál többet mesélt a szigeteiről, az ottani háborús károkról, tragédiákról és komédiákról, az újjáépítésről, szénlelőhelyekről. Csak úgy zúgott a fejem az új fogalmaktól és nevektől, mint „harmadkor", „jégtorlasz", „szénbunker" stb. Lelkesedés, tettvágy és energia sugárzott belőle. Engem is megfertőzött, és mire észrevettem volna magam, már komoly vitába bonyolódtam vele a jeges-tengeri közlekedés problémájának gyakorlati megoldásáról, különféle jogi kérdésekről. Aztán a beszélgetés lassan személyesebb és földrajzilag közelebb fekvő problémákra terelődött, s már indulni készültünk, amikor eszembe jutott az a még mindig megválaszolatlan kérdés, miért van itt a kormányzó és miért nem az állomáshelyén?
– Liv – mondotta –, ma már annyit fecsegtünk a Spitzbergákról, hogy azt a kicsit, ami még hátramaradt, eltehetjük a következő alkalomra ..., ha egyáltalán szükségünk van még ürügyre!
Nem, erre már valóban nem volt szükségünk.
Sankt Hanshaugenig gyalog tettük meg az egész utat. A Sankt-Olav téren halványan felderengett bennem, hogy a legjobb úton vagyok afelé, hogy beleszeressek ebbe a szakácsművészbe. S amikor megérkeztünk Sankt Hanshaugenbe, már biztosan tudtam, hogy ez a sejtésem helyes volt. Még akkor is, ha ez az ember, aki mellettem haladt, azt képviselte, amit akkor – érthetően – minden másnál jobban utáltam: a jeget, a havat és a téli sötétséget. Szerencsére azonban a szerelmes nőknek megadatott az a képesség, hogy ilyen csekélységeket ne vegyenek észre.
A havazás megszűnt, a tél fokról fokra engedett szorításából. A csurgókat elárasztotta az olvadó hólé, és a Sankt Hanshaugen-i bokrokon kifakadtak az első rügyek.
Håkont is, engem is elkapott a tavaszi láz, mindegyikünket a maga módján. Håkonnál a „betegség" abban nyilvánult meg, hogy szakadatlanul az „első hajóról" beszélt. Úgy tűnt, hogy az én érzelmeim csupán másodrendű jelentőségűek számára. Sokkal inkább az foglalkoztatta, vajon melyik hajó lesz az „első"? Számomra az „első hajó" még nem volt az a tapintható fogalom, amivé később lett. Ott fent a Spitzbergáknál még állt a jég, és ez a jég még túl vastag volt ahhoz, hogy egy hajó keresztülhatolhasson rajta. Norvégiának, amelynek kenyere a tengerhajózás, és amely a Jeges-tenger tőszomszédságában fekszik, nem volt saját jégtörője, és még ma sincs. De Håkon fel-alá rohangált, s egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. „Maradj veszteg – mondtam neki –, hiszen attól úgysem fog előbb elolvadni a jég, hogy itt sopánkodsz!" E jellemző női logika hallatán megvetően legyintett, és ismét berohant a Sarkkutató Intézetben levő irodájába.
Aztán egy napon nem bírta tovább. Becsomagolta a bőröndjét és Londonba repült, hogy régi barátaival (akikkel még a háború idején dolgozott együtt) töltse az időt, míg odafent Északon elolvad a jég. Én sem bírtam tovább, és Valdresbe utaztam, hogy szüleimet és a kis Olavot előkészítsem a várható fejleményekre. Olav még csak nyolcéves volt, és elragadtatva hallgatta az elbeszéléseket a messze északi meseországról, ahol jegesmedvék, fókák és rozmárok élnek. Igaz, hogy anyja mindezt csak másodkézből tudta, de a gyerek túl kicsi volt még ahhoz, hogy érdekelte volna, kinek köszönheti a tudását édesanyja.
Aztán egyszer csak megérkezett a tavasz, s vele együtt Håkon távirata. Útban volt Oslo felé, hogy onnan „egyenesen felutazzon". Végre az „első hajó"! Néhány bolond nap következett Oslóban. Håkon állandóan ügetett, mint valami jávorszarvas. Egyik konferenciáról a másikra, a Sarkkutató Intézetből a minisztériumba és megint vissza. Én magam mindig elfoglaltam a megfelelő stratégiai pontokat, remélve, hogy elkaphatom egy pillantását vagy egy szavát. De csak öt perccel a trondheimi éjszakai gyors indulása előtt maradtunk egy pillanatra egyedül.
– Meg kell bocsátanod, Plinius – mondta Håkon, miközben a hálókocsiban karjaiba zárt –, olyan hajszám volt. De rövidesen hallani fogsz rólam. Mihelyt megérkezem, rögtön írok. Ég áldjon!
Mikor a vonat piros lámpácskájának fénye végleg eltűnt a kanyarban, ott álltam egyedül a peron közepén és gyűlöltem mindent, ami a Spitzbergákkal kapcsolatos; ki tudtam volna kaparni a szemét annak, aki a Spitzbergák kormányzói tisztét kitalálta.
Sokáig kellett várnom a postára, sokkal tovább, mintsem az egy szerelmes nő számára elviselhető. Az első levél volt a legrosszabb, később aztán megtanultam kibetűzni a macskakaparását. „Miért nem írsz inkább géppel"? – írtam neki. „Mert nincs – és különben sem tudok gépelni!" – volt a válasz.
Hosszú és részletes leveleket írt. Mindenről az ég világon tájékoztatott: munkájáról, az időjárásról és ki tudja még mi mindenről. Mialatt én levegő után kapkodtam a nyári hőségben, a parkban ülve azt olvastam, hogy odafönt már szinte mérni sem lehet a hideget. Egy napon aztán a hőmérő higanyszála plusz öt fokra emelkedett. Håkon összetalálkozott egy ottani őslakossal, aki megjegyezte: „Milyen tikkasztó ma a meleg!" Håkon feltette magának a kérdést, vajon mennyi ideig kellene neki ott élnie, hogy az öt-fokos meleget „tikkasztónak" nevezzen.
Amivel Håkon nem akarta a minisztériumot és a hatóságokat terhelni, azzal engem bízott meg. Úgy forogtam, mint valami motolla Valdres és a főváros között, hogy teljesítsem megbízásait. „Szerezz nekem egy órát, amely mind a 24 órát mutatja, különben megbolondulok!" – hangzott a kétségbeesett segélykiáltás egyik levelében. Az örökös szürkeségben, ami ott a napsütés nélküli napokon az embereket körülvette, teljesen elvesztette az időérzékét. Egyszer két óra tájban valami hivatalos dolga akadt fent Sverdrupban. Frissen és pihenten ébredt. Egy darabig dolgozgatott, majd felvette a bundáját és felment a gyűlésterembe. Békésen szendergett a táj, csak a rakodóra vezető drótkötélpályán nyikorogtak a csillék. Az alkalmazottak ideiglenes szállásán semmi nesz; a lócán egy férfi aludta délutáni álmát. Håkon kiment, nem akarta zavarni. Az óra a kettő felé közeledett. Életnek semmi jele. Ismét bement. A férfi a hálózsákban még mindig aludt. Håkon kötelességtudó ember, és úgy gondolta, most már igazán itt az ideje, hogy felkeltse. „Az ördögbe is, most már elég volt a pihenésből!" – gondolta, és felrázta az alvót. „Azt hiszem, túl hosszúra nyúlt már ez a kis délutáni alvás" – mondta. „Délutáni alvás? De hiszen még csak éjjel két óra van!" 
Elmentem egy óráshoz. – A Spitzbergák kormányzója teljesen összezavarja az időt – mondtam. – Csak egy olyan óra mentheti meg, amelynek számlapján mind a 24 óra rajta van! – Az ősz hajú, tapasztalt öreg órás barátságosan nézett rám szemüvege mögül: – Ezt könnyű megcsinálni. Adja át üdvözletemet a kormányzónak és mondja meg neki, ha még nem bolondult meg teljesen, küldünk neki egy órát, amely mind a 24 órát mutatja. Akkor majd hamarosan megint helyrerázódik.
Valahonnan kihalásztam egy könyvet, amely „az északi tengerfenekek országának" nevezte Norvégiának ezt a legújabb részét. Mindenesetre vegyes gondolataim voltak akkortájt erről az országról. Håkon levelei elavultak, mire megérkeztek. Türelmetlen voltam, bosszús és csalódott, valahányszor üresen találtam odahaza a levélszekrényemet. S amikor megérkeztek az első levelek, sietve futottam át a sorokat, hátha mégis felfedezem bennük azt, amit oly szívdobogva vártam. De csak a Spitzbergák és megint a Spitzbergák, és szénkutatás és jégakadályok és újjáépítés. Amit az asszonyok várnak – arra ott fönt a sarkon valószínűleg nincs gondjuk az embereknek. Az ilyesmi nyilván csak nevetséges badarság számukra! Terminusokat jelöltem ki magamnak: amennyiben eddig és eddig a napig nem mond valamit utazásom időpontjáról, akkor...! Igen, csakhogy újra meg újra haladékot adtam neki. És haladékot adtam volna talán egészen az örökkévalóságig. De addig mindenesetre, amíg ő maga jónak nem látja az utazást.
És egy napon megjött a távirat: „További levelezés fölösleges stop azonnal utazz el Oslóból stop; hajó az iparügyi minisztérium bizottságával való megbeszélés alapján augusztus elsején indul stop minisztériummal vedd fel a kapcsolatot stop jelenleg nulla fok és sehol egy pap stop melegről azonban és papról a házasságkötéshez idejében gondoskodom stop lakás az illemnek megfelelően biztosítva a bányatársaságnál míg a hívott pap meg nem érkezik stop válaszolj postafordultával Håkon."
Tíz perc múlva útban volt a sürgöny Észak felé. Aztán hanyatt-homlok rohantam haza, hogy összecsomagoljam a holmimat és közöljem Olavval, hogy ha tetszik, ha nem, meg kell várnia a nagyszüleinél, míg a ház és a lakás a Spitzbergákon felépül.

(Folytatjuk)

Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése