Ellis Island
A fedélköz utasai lassan a fedélzetre gyülekeztek, persze inkább a férfinépség, mert az asszonyok a hideg elől szobáikba menekültek, meg különben is a kiszállásra készülődtek. Az ilyen készülődés az asszonyokat mindig erősebben foglalkoztatja, mint a férfiakat.
A világosodással a hideg csak fokozódott. A helyben állás kezdett nagyon kellemetlen lenni. A paraszt higiéné ezen a kellemetlen állapoton gyorsan segített. Húsz-harminc ember hirtelen katonás rendbe állt és egy jóhangú legény vezényelni kezdett:
– Doppelreihen rechts um! Marsch!
Öt pere múlva csak úgy dobogott az egész fedélzet. Mindenfelé szakaszonként katonai gyakorlatokat végeztek. A jelenet tényleg érdekes volt. Amerikai tengeri területen, angol hajón, magyar fiúk katonai gyakorlata német kommandóra.
A hajó alig haladt, szinte állani látszott már. A vezényszavak pattogását egyszerre gőzsziréna sivítása szakította félbe. Az olajossárga, piszkos vizen szinte vágtatva nyargalt felénk egy kicsiny, hófehér hajó. Fent a kapitányi híd előtt aranyos sas, az árbocon az Egyesült Államok csillagos-sávos lobogója. A pilótát, a postát és a bevándorlási hivatal bizottságát hozta magával. A kis hajó előtt az Ultonia megállt. Leeresztette kötélhágcsóját és néhány ember feljött a fedélzetre. Az egyik rögtön a parancsnoki hídra ment, két egyenruhás orvos pedig bejárta a hajó összes helyiségeit. Ha valami ragályt konstatálnak, vesztegzár alá kerülünk.
Szerencsére nem volt semmi baj. Átestünk a szemvizsgálaton is, – eddig a negyedik volt, de még nem az utolsó, – a hajó pedig lassan ismét megindult. A kikötőbe érkezés előtt felvonták a lobogókat. Az első árbocon az amerikai zászló, a másodikon Cunard sárga oroszlánja vörös mezőben, hátul a hatalmas angol lobogó. Magyar színeknek, noha magyar postát vittünk magunkkal és a magyar zászló használata is benne volt a szerződésben, nem volt semmi nyoma.
Kivilágosodott. A háttérből kiemelkedett a Szabadság-szobor hatalmas alakja. Az amerikások elmagyarázták, hogy ez a szabadság szobra, akinek fáklya van a kezében és éjszaka világít. Elmondták azt is, hogy mögötte van a keszegárda, ahol ketrecekben vizsgálják meg a bevándorlókat. Biztattak, hogy nemsokára meglátjuk a harminc emeletes newyorki házakat. Csakugyan rövid idő múlva, mint valami szürkén odavetett színpadi díszlet, rajzolódott le a horizont szélére Newyork felhőkarcolóinak és a brooklyni hídnak a körvonala. Az emberek elbámészkodtak. Ekkora házakat nem láttak se Beregben, se pedig Ugocsában.
Egymást keresztező helyi hajók, vontatók, óceánjáró gőzösök között vonultunk be a Cunard Line rakodójára. Vártunk. Először az előkelőségek szálltak partra, akik nem a fedélközön érkeztek. Azután kiraktak csomagot, árut vegyesen. A kivándorlókra csak ezután került sor. Addig volt idejük bámulni, csodálkozni és szórakozni. Megbámulták a hajóra feljött bajusz- és szakálltalan amerikaiakat, a kétemeletes propellereket, a nagy házakat és mindent, ami idegen volt nekik. Mulattak, nevetgéltek, de mulatságukba valami kesernyés árnyalat vegyült. Eddig a nagy hajó gondolkodott mindegyikük helyett, de holnap, holnap már a nagy ismeretlennel kelnek birokra. Előttük volt még a keszegárda is, ahol az amerikaiak vizsgálják meg őket. Arról pedig az amerikások rémtörténeteket tudtak mesélni. Sajátságos azonban, hogy egyik se tudta megmondani, hogy tulajdonképen mi történik Ellis Islandon. Mindegyik csak a ketreceket meg a szemvizsgálatot emlegette és azzal ijesztgetett, hogy nagyon sok embert visszautasítanak.
Egyszerre kezdték kifelé terelni az embereket. Az egyik hálóterem oldalát kiemelték és padlókat fektettek le, amelyek a Cunard Line rakodójára vezettek át. Néhány lépés és bent voltunk a hatalmas, vasból épült raktárhelyiségben. Pokoli lárma fogadott. A bevándorlási hivatal tisztviselői, rendőrök, a Cunard-társaság alkalmazottai rohantak keresztül-kasul, intézkedtek, parancsoltak; mentőkocsik robogtak be és robogásukat a falak dübörögve verték vissza; mozgó boltosok kínáltak hihetetlen magyarsággal almát, süteményt, kolbászt; középütt valaki az emelvényről kiabálta magyarul tölcsérbe a tudnivalókat:
– Mindenki a maga számja alá!... Mindenki nyissa fel a csomagját!
A falakon hatalmas fehér számok; megfeleltek azoknak, amelyek a jegyünkre voltak nyomtatva. A 33 alá állottam én is. A számok alatt estünk át a vámvizsgálaton. A vizsgálat elég könnyen ment; elvámolni való nem nagyon akadt a kivándorlók szegényes csomagjaiban. Azután az egyik oldalajtón kieresztettek bennünket a rakodó nyitott részére. Ott vártak bennünket az apró hajók, amelyek Ellis Islandba szállítottak át bennünket. Ez az átszállítás volt az egész amerikai útnak a legkellemetlenebb emléke. Marhákkal nem bánnak úgy, ahogy ezeket a kis ellis islandi hajókon kezelték a kivándorlókat. Két-három rablóképű suhanc rúgta, öklözte, taszította az embereket, hogy minél többen szoruljanak bele egy gőzösbe. A kivándorlók, mint megriasztott állatok, szó nélkül tűrtek mindent. A hivatal magyarul tudó megbízottja pedig még biztatta embereit, hogy csak keményen, még keményebben. Látszott, hogy megérkeztünk a szabad Amerikába.
Igazán úgy szállítottak bennünket, mint az állatokat. Heringek módjára voltunk beszorítva a hajó alsó részébe, teljes sötétségben. Semmit se láttunk, csak azt éreztük, hogy haladunk, a zökkenésről pedig észrevettük, hogy valahova megérkeztünk. A kikötés után kinyíltak az ajtók és kiléptünk Ellis Islandra.
Meg kell adni, hogy itt már Amerika fényesen, imponálóan fogadta az újonnan érkezetteket. A kicsiny szigetet csaknem teljesen elfoglalta a hatalmas, márványból és vörös kőből épült bevándorlási hivatal. Középső tornyán ott lobogott az elmaradhatatlan csillagos-sávos amerikai zászló. Sötétkék egyenruhás, fehér gombos alkalmazottaknak valóságos sorfala között vonultunk be az épületbe. Látszólag semmit se csináltak, tényleg megfigyeltek bennünket.
Így jutottunk fel az emeletre. Bevezettek egy óriási terembe; akkora volt, hogy méreteihez foghatót talán nem is ismerek. Labirintszerűen vasrácsok futottak végig rajta. Ezek voltak a sokat emlegetett ketrecek. A rácsok kanyarodóinál különböző alkalmazottak, orvosok posztoltak. Egy-egy rácspár végén íróasztal, két hivatalnokkal. Ezek vették fel a jegyzőkönyveket. A szolgák minden tervszerűség nélkül tizenöt-húsz emberes csoportokat tereltek két-két korlát közé és megindították a menetet. Először mindenkit két orvos vizsgált meg, igaz, hogy nem valami szigorúan, azután következtek a váratlan kérdések. A fordulóknál a hivatalnokok egy-egy embert megállítottak és olyan hirtelen, hogy ne is legyen ideje gondolkodni, rászóltak:
– Maga hova megy munkába?
Ez a csapda a szerződéses munkásoknak szólt, akik lenyomják az amerikai munkabéreket. Aki kikottyantotta, hogy már megvan a munkahelye Amerikában, azt menthetetlenül visszaküldték.
Az előttem haladó ember kivette az útlevelét. A hivatalnok rászólt:
– Tegye el azt a papírt... Arra már Amerikában nincs szüksége.
Én egy sovány, japánképű úrnak tetszettem meg. Megállított és rossz németséggel megszólított:
– Was sind du?
– Fényképész.
– Megvan a huszonöt dollárja?
Ennyit kellett akkoriban minden kivándorlónak felmutatni.
– Megvan.
– Beszél angolul?
– Igen.
– Hány évig volt Amerikában?
– Még nem voltam.
– Hol tanult angolul?
– Konstantinápolyban.
– Mehet.
Így jutottam a korlát végéhez, ahol majdnem ugyanezek a kérdések ismétlődtek, de némi variációval. Az egyik tisztviselő odaszólt a másikhoz:
– Ezek is jókor jönnek Amerikába.
A megjegyzés érthető volt, mert a Knicker-boker-tröszt bukása után kitört válság akkor hágott a tetőpontjára. Én azonban, mikor a személyemről szóló jegyzőkönyvet kezdték felvenni, megkockáztattam, hogy talán mégis sikerül munkához jutnom. Erre jöttek a kérdések, hogy mikor jártam Amerikában és hol tanultam meg angolul. Megint a konstantinápolyi mesét ismételtem. Erre azonban váratlanul olyan dolog történt, mi sok tekintetben jellemző egész Amerikára. Mondhatnám, ekkor ismerkedtem meg Amerikával. A jegyzőkönyvet vezető tisztviselő megkérdezte:
– Ha maga járt Konstantinápolyban, akkor magának az angolon kívül más nyelveket is kell beszélni...
– Igen.
– Beszél franciául?
– Igen.
– Hát még?
– Németül, olaszul, magyarul.
Némi lóditással hozzátoldottam még a görögöt is, ámbár az Iliász első néhány során kivül alig tudtam volna valamit görögül citálni.
A tisztviselő félreállított és egy másik mistert hívott az asztalhoz, akinek nevét sajnálatomra nem értettem meg.
– Nézze mister..., itt van egy ember, akit használhatnánk. Beválna tolmácsnak. Mindjárt itt is maradhatna.
A másik helyeslőleg bólintott, mire az emberem megint hozzám fordult:
– Van kedve itt maradni? Rögtön elfoglalhatja az állást.
Éreztem, hogy a helyzet magaslatára kell emelkednem, illetőleg amerikaiasan kell gondolkoznom. Megkérdeztem, hogy mit kapok.
– Először heti tizenöt dollár, azután emelkedik, ahogy használhatjuk... Itt marad?
Bármilyen csábító volt az ajánlat, nem ezért jöttem Amerikába. Kitérő választ adtam.
– Még előbb szeretném megnézni hogy találhatok-e munkát a szakmámban.
– Mikor ad választ?
– Három nap múlva.
– All right... Ha visszajön, jelentkezzék Mr. Fishernél.
Tovább mentem és nem lettem az amerikai bevándorlási hivatal alkalmazottja. Útközben azonban gondolkoztam, hogy miként mernek itt embereket alkalmazni, akiknek se az iskolai, se pedig a himlőoltási bizonyítványát nem látták. Magyar ésszel ugyanis el sem lehet képzelni, hogy enélkül valakit egy állami hivatalban alkalmazzanak. Igaz, hogy a további elbánás is egészen más. Amerikában, ha valaki nem felel meg, egyszerűen kidobják.
Az íróasztal mellől egy lefelé vezető lépcsőre, azután egy végtelennek látszó folyosóra kerültem, őszintén mondva, még egy vizsgálatot vártam. A rémhistóriák után az egész Ellis Island nagyon rövidnek és nagyon egyszerűnek tűnt fel. De a folyosó végén már látszott a felírás:
»Váróterem a newyorki hajóhoz.«
Bent egész sereg ember üldögélt vagy cókmókján, vagy a fal melletti padokon. Ezeket is már kibocsátották. A legtöbbjük német volt, akik a kora reggeli gőzösökkel jöttek. Közöttük alig néhányat fedeztem fel volt útitársaim közül. Én az elsők között voltam, akikkel végeztek. Mikor a váróterembe értem, délután két órára járt az idő és reggel óta nem jutottunk ételhez. A bárban valami süteményféléket és csakugyan kivándorlóknak való komisz whiskyt árultak. Akkor még nem volt Amerikában szesztilalom. Egyik-másik barátommal utolsót kocintottam.
Gaicza Péter, akivel pedig csak az utolsó napokban ismerkedtem meg, ideadta a címét és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el őt felkeresni, ha Newarkba kerülök. Az ígéretemmel máig is adós maradtam. Ideadta a címét Bódis János is: »c/o. M. George Smitauer, Ganster Street, No 29., Etna, Pa.« És ahogy most húsz esztendő távlatából visszanézek, mondhatom, hogy őszinte, meleg érzéssel búcsúztam azoktól az emberektől, akikkel huszonhárom napig együtt éltem, egy kenyeret ettem és akik sorsuk osztályosának hittek engem is.
Csengettek. Megjött a newyorki helyi hajó. Még egy pillantást vetettem a hivatalos fekete táblára írt adatokra:
Majestic 500
Ultonia 1279
Potsdam 530
Ennyi kivándorló érkezett 1907. december 19-én délelőtt tizenkét óráig Newyorkba.
Tizenöt perc múlva a Battery Park végén kiszálltam. Másfél óra múlva Zerkowitz Emil lakásán megfürödtem és átöltöztem. Kivándorlói mivoltomra emlékeztető holmimat elajándékoztam és nem tartottam meg belőle egyebet, csak az F 33. számú igazolványt meg a noteszemet. A ruhámat a mindenes úgy vitte ki a fürdőszobából, hogy két ujjal megfogta és amennyire tudta, eltartotta magától. Valószínűleg nem nagyon bízott a tisztaságában.
Este a New Amsterdam színházban megnéztem a Víg özvegy paródiáját...
(Vége)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése