TONELLI SÁNDOR: Ultonia (15)

XV.
Amerika előtt

December derekán voltunk már, de hideget még mindig nem éreztünk. A Golf-áramot szeltük keresztül, amely felmelegíti az óceán levegőjét. Helyenkint a tenger egész felszínét elborította a sárgásbarna növények tömege. A népek ezt a növényzetet tengeri trágyának keresztelték és belőle arra következtettek, hogy már közel vagyunk Amerikához. Délben a parancsnoki hid alatt, az Óceán térképén kis zászlócskával jelezték ugyan a hajónak pontos helyét és ez a jelzés még ezer tengeri mérföld távolságot mutatott, ehhez azonban a fedélköz utasai nem értettek. Abban az egyben egyébként igazuk volt, hogy minden mérfölddel, amit megtettünk, közelebb jutottunk Amerikához.
Ezeken a napokon valahogyan megnehezedett a hajó hangulata. A vidámság, amit kezdetben tapasztalni lehetett, teljesen eltűnt. A hazainak és hazulról hozott dohánynak az utolsó emlékei is eltűntek és mindenki már csak a hajó éttermére és kantinjára volt utalva. Az idő nem volt épen rossz, a vihar, amely Gibraltár után néhány napig dobálta a hajót, megszűnt, de a minduntalan megeredt eső sürü, nagy cseppekben esett és lekergette az embereket a hálóhelyiségekbe. Esett egy-két óra hosszat, azután megint kiderült és hatalmas szivárvány-hidak ívelték át a tengert. Ilyenkor megint mindenki feljött a fedélzetre, de nem nagyon örült a rövid ideig tartó napfénynek, szivárványnak és ragyogásnak.
Ahogy közeledtünk Amerika felé, megint nagyon megszaporodtak az Amerikáról való beszélgetések, melyeket a megelőző viharos napok alatt nem nagyon lehetett hallani. Az amerikások megint kezdték kicserélni tapasztalataikat, akik pedig először tették meg az utat, hallgattak és érdeklődtek. Az érdeklődés azonban ezúttal nem annyira a távoli lehetőségekre, mint inkább a közvetlen előttünk álló dolgokra, az ellis islandi vizsgálatra, az eligazodásra és a partraszállás formalitásaira irányult. Azok, akiknek nem volt meg a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárjuk s csak abban bizakodtak, hogy amerikai hozzátartozóik Ellis Islandon kiváltják őket, aggódva mondogatták, hogy mi fog történni velük, ha rokonuk nem jön elébük, vagy nem deponálja a pénzt a bevándorlási hatóságnál.
Bux Jakab, akinek az út kezdetén szintén nem volt meg a pénze, e tekintetben már megnyugodott. Amint remélte, sikerült neki összeberetválni a partraszálláshoz szükséges összeget nemcsak maga, hanem állítólagos felesége részére is. Különösen jó napjai voltak neki a vasárnapok és hatványozott arányokban szaporodott meg a közönsége az utolsó napokban. Az emberek nem akartak borostás ábrázattal megérkezni Amerikába. Bux Jakab tudatában is volt monopolisztikus helyzetének. Eleinte még elfogadta a koronát és fillért, utóbb azonban már csak dollárban dolgozott. Neki minden oka megvolt, hogy meg legyen elégedve.
Ezeken a napokon erősen megindult a levélírás is. A járatosok elmondták, hogy Ellis Islandon van postahivatal és ha ott dobja be az ember a levelét, azt már a legközelebbi hajóval hozzák is vissza Európába. Mindenki értesíteni akarta hozzátartozóit, hogy szerencsésen átjutott a nagy vízen. A kantinos egész nap levelezőlapot és levélpapírt árult. A lajbizsebekből előkerültek a ceruzák és hordók, ládák hátán görcsös, íráshoz nem szokott ujjak, nagy ákom-bákom betűkkel számoltak be az utazás eseményeiről. Az írástudókat igénybevették a többiek és kérték, hogy szívességből írják meg az ő levelüket is. Huszonöt-harminc embernek én irtam meg a hazaszóló levelét. Ezen a réven is bepillantást nyertem nagyon sok ember viszonyaiba. Még szerelmes levelet is írtam egy lánynak. Igazán az elismerés legfelső foka lehetett, mikor megbízóm kijelentette, hogy még a könyvben sincsenek olyan szépen ríkató levelek, mint aminőt én irtam neki.
Ismerőseim körében a becsületem nagyon megnövekedett, mikor azt látták, hogy nemcsak magyarul tudok írni, hanem megírtam egy sváb parasztasszony német nyelvű levelét is, sőt még angol címet is tudtam írni egy Dakotába szóló levélre. Ezt annál inkább respektálták, mert saját bevallásom szerint még nem jártam Amerikában. Volt olyan falusi magyar, aki fizetni akart a levélírásért és mikor nem fogadtam el, egészen megbotránkozva mondta, hogy odahaza az ilyesmiért a pénzt még a jegyző is elfogadja.
Ahogy teltek a napok, az emberek egyre várták a jeleket, amelyek a szárazföld közeledésére utalnak. Egyik délelőtt egy nagy vitorlást láttunk, amelyik déli irányban keresztezte az utunkat. Amint megtudtam, egyike volt azoknak a nagy vitorlásoknak, amelyek a Horn-fok megkerülésével mennek Délamerika nyugati partjára és Chiléből salétrommal megrakodva térnek vissza. A vitorlás fuvar olcsó, ennél a rakománynál pedig az idő nem játszik szerepet. A vitorlás aránylag közel haladt el előttünk, úgy hogy a parancsnoki hídról zászlójeleket váltottak vele. Az emberek körében a vélemény az volt róla, hogy most már csakugyan közel kell lenni Amerikának, mert lepedős hajó nem mehet el messzire a parttól. Ettőlfogva a korlátnak támaszkodva mindenki azt leste, hogy mikor találkozunk új lepedős hajóval, A képzelődés erősen dolgozott és majd itt, majd ott harsant fel a kiáltás:
– Hajó! Hajó!
De hajóval egészen a legutolsó napig nem találkoztunk és a ködfoszlány, amit vitorlának néztek, mindig újabb csalódást okozva szertefoszlott a semmiségben.
Szinte el sem lehet képzelni, hogy ez a feszült várakozás és folytonos csalódás mennyire kifárasztotta a fedélköz utasait. A hajó már untatta őket, mind türelmetlenek voltak és türelmetlenségük szinte óráról-órára növekedett. Már szinte kizárólagosan egy képzet vett rajtuk erőt: Amerika.
Azután jöttek a szárazföld komolyabb jelei. Egyik reggel sirályok keringtek a hajó árboca körül és le-lecsaptak a hajó csavarja által felkavart fehéres vízsávba. Ugyanaznap délután hirtelen, mintha függönyt bocsájtottak volna le  a Golf-áramlás meleg levegője mögött, beállott a kemény, decemberi hideg. Le kellett menni a hálóhelyiségbe a meleg, téli gúnyáért. Az árbocmester elmondta a tolmácsnak, a tolmács elmondta az egyik embernek és attól elterjedt a hír, hogy már igazán csak két napunk van Amerikáig.
Aznap este volt még egy kisebb fajta szenzációnk, amelyet ma sem tudok megmagyarázni. Nyolc óra tájban, mikor a vacsoráról már kijöttünk és csak kevesen voltunk a fedélzeten, az Ultonia nagyot zökkent. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt a hajót valami megemelte és ismét visszaejtette volna. Néhányan elkezdtek kiabálni:
– Kőre ment a hajó!
A parancsnoki hídon volt is valami szaladgálás, azt hiszem, egy darabig álltunk is, de utána folytattuk utunkat. Hogy mi történt, senki sem mondta meg, az utasok legnagyobb része pedig, aki már lefeküdt, tudomást sem szerzett az eseményről.
A következő nap eseménytelenül telt el. Este az árbocmester meg a főpincér a fotográfia reményében, amit megígértem nekik, titokban meginvitáltak a matrózok helyiségébe egy kis mulatságra.
A matrózok hálóhelyisége a hajó legeslegvégén volt, az asszonyok osztályán tul, közvetlenül a hajócsavar fölött. A szűk helyiségben való tartózkodás, különösen mert a hideg miatt a fedélzetre nyiló csapóajtót sem lehetett kinyitni, kellemetesnek épen nem volt mondható. A csavar közelsége miatt minden állandóan rezgett és remegett. Összepréselődve ültük körül az asztalt, amelyre ágyak alól, ládákból, kofferekből és egyéb rejtekhelyekről egymásután kerültek elő a dugott szeszes üvegek. Sivár ivás kezdődött, kártyával tarkázva. Felerészben pókert, felerészben pedig olasz kártyával sette mezzot játszottak, amely a magyar huszonegyeshez hasonlít. Annak idején Rivában a kettes császárvadászoknál, ahol a legénységünk fele olasz volt, megtanultam ezt a nemes játékot és így nem volt akadálya, hogy én is résztvegyek benne. Az árbocmester minden osztás után töltött és koccintásra emelte a poharát. Csalni az ivásnál nem nagyon lehetett és a kutyául erős brandytől meg whiskytől a társaság nagyobbik része csakhamar elázott. A hangulat kezdett vadra fordulni és a játékosok kezdték egymást meg nem engedett manipulációkkal gyanúsítani. Egyik-másik a többieknek felfelé menő női rokonait emlegette, nem egészen hízelgő jelzők kíséretében. Szerettem volna szabadulni, de nem lehetett, mert nyerésben voltam és partnereim állandó revánsot követeltek, egyébként pedig jobbról és balról be voltam szorítva szívélyes házigazdáim közé.
Jóval éjfél után volt már, mikor kijutottam a szabad levegőre. A részletekre, hogy miként végződött a mulatság, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy kábult voltam, szörnyen fájt a fejem és mikor a sötét hajón végig botorkáltam hálótermem lejáratához, sokkal több csillagot láttam, mint amennyi az égen ragyogott. Másnap megolvastam a pénzemet. Tizenhét dollárt gomboltam le erről az internacionális társaságról, amellyel nem szeretnék valamelyik kikötőváros csapszékében találkozni. De az utam élményeihez ez is hozzátartozott. Nélküle nem tapasztaltam volna ki az Ultoniát minden vonatkozásban.
Eljött az utolsó nap. Kora reggel kezdődött a nagy munka a hajón. Kötélkötegeket, ládákat, csomagokat hordtak ki a fedélzetre, tisztogattak, dolgoztak mindenfelé. Az emberek mondogatták:
– Bontják már a hajót. Holnap Amerikában leszünk.
Két-három gőzössel is találkoztunk, majd egész sereg motoros halászhajó vett körül bennünket. Már igazán nem leheíett tagadni, hogy; közel vagyunk a szárazföldhöz. Nyolc óra tájban köd ereszkedett le és az Ultonia menését nagyon meglassitva, állandó tülkölés közben haladt előre. A tülkölésre néha válasz is jött; más hajók is voltak a közelünkben.
Délelőtt utolsó vizsgálatot tartottak a hajón, A hajóorvos mindenkit megvizitált, utána mindenkinek fel kellett mutatni a jegyét meg útlevelét. A vizsgálat után az egyik oláh előszedte a pikuláját és fújni kezdte. A társai a parancsnoki híd alatt pikulaszóra táncoltak. Egészen furcsa havasi hangulat volt: a zúzmaralepte angol hajón bundába öltözött, táncoló mócok. A többiek körülállták őket és kezükkel verték, lábukkal dobogták a taktust. Védekezés volt egyúttal a hideg ellen.
Ennek a napnak volt még egy szenzációja. Déltájban sürü, nagy pihékben esni kezdett a hó. A magyarok csodálkozva konstatálták, hogy a hó nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is esik. Még jobban meg volt lepődve egy máltai olasz, aki soha életében nem látott még havat. Valósággal megrémült a csoda láttára, mikor pedig látta, hogy a többiek örülnek a befehéredett hajónak, félve nyúlt hozzá a fedélzetet boritó hóhoz és elkapkodta a kezét a nedvesen hideg tapintásra.
A hóval csak Tóth László volt megelégedve: igaza lett neki, diadalmaskodott:
– Mondtam én, hogy bolondság volt a meleg. Decemberben tél van, meg kell gyünni a hónak meg a fagynak. 
Délután két órakor kinyitották a hajó pénztárát. Mindenféle nyelven kikiáltották, hogy lehet pénzt beváltani és táviratot feladni. Akinek van még magyar, görög, olasz, spanyol, vagy bárminő más pénze, becserélheti dollárra. Holnap reggeltől kezdve már a dollár a kizárólagos úr.
Ezen a délutánon már senki sem találta helyét a hajón. Mindenki csomagolt, rendezkedett, félbehagyta a csomagolást, felment a fedélzetre megnézni, hogy odafent mi újság, aztán megint lement, hogy néhány szót váltson ismerőseivel. A férfiak átmentek a női osztályba, hogy feleségükkel beszéljenek és segítsenek a nagy készülődésben. Soha akkora jövés-menés nem volt a hajón, mint az utolsó néhány óra alatt. Ebben a nagy járás-kelésben csak Bux Jakab nem vett részt. A nagy hálóteremben, a vízcsap mellett, reggeltől estig állandóan nyírt és beretvált. Még a tiszteletbeli Bux Jakabné is átjött a női osztályról és segített neki. Szappanozott és lemosta a kezelésen átesettek ábrázatát. Kivándorló ha. jón nem is rossz mesterség egyedüli borbélynak lenni.
Eltelt ez az utolsó nap is. Este utoljára feküdtem le megszokott hálóhelyemen, Bux Jakab és a kis kerek ablak között. Lefekvéskor úgy éreztem, hogy kitör rajtam huszonhárom napnak minden fáradtsága és kényelem hiánya. A levegő is mintha fojtóbb, fullasztóbb lett volna, mint bármikor azelőtt. De minden fáradtság mellett is késő éjszakáig nem jött a szememre álom. A fejemben rendezgettem a gondolataimat és szemlét tartottam az emberek tarka változatossága fölött, amely kivándorló utamnak kereteit megadta. Képek, elbeszélések, epizódok, nevek kavarogtak az agyamban, éreztem a földszeretetet, amely társaim legtöbbjét kihajszolta az idegen világba és átéreztem a reménykedésüket, amely gyárakon, kohókon, bányákon keresztül vissza-vezérli őket Magyarországba. Nem voltak az én körömből valók, híréből sem ismerték a kultúrának azt a mértékét, melyet a magamfajta ember az élet nélkülözhetetlen kellékének szokott tekinteni és mégis mondhatom, megszoktam, sőt talán meg is szerettem őket. Emberek voltak ők is, talán még azt is mondhatom, hogy egy-két kivételt leszámítva, megértőbben, egymás hibái, baja iránt elnézőbben viseltettek, mint viselkedett volna ugyanannyi úgynevezett intelligens ember hasonló szűk helyen összeszorítva, hasonló viszonyok közepette.
...Éjszaka óceáni utunk véget ért. Amerikai, tengeri területre érkeztünk.

(Vége következik)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda