TONELLI SÁNDOR: Ultonia (14)

XIV.
Éjszaka

A Titanic végzete: a jéghegy

Sajátságos hangulata van az éjszakának.
Mikor az est fekete fátyol módjára leereszkedik s a homályban elmosódnak a dolgok körvonalai és beleolvadnak a sötétségbe, mintha megváltoznék a lényegük is. Megszűnik a nappal biztossága, imbolyognak az árnyak, szállnak a vágyak, sejtések, misztikus hangulatok ébrednek és úrrá válnak a lelkeken. Az emberek csak külsőleg ugyanazok, de énjük megváltozik, szinte beleolvad a sötétség lelkébe.
Az eddigiekben sokat elmondtam az Ultonia nappali életéről. Megkísérlettem, hogy képet adjak egy kivándorló hajóról, amely közel ezerháromszáz embert vitt ki magával Amerikába. Kerestem közöttük a típusokat, akiket általánosítani lehet és az egyéniségeket, akik kiemelkednek társaik tömegéből. Megpróbáltam, hogy összefoglaló keretet adjak a kivándorló Magyarországnak.
Mindez a nappali életre vonatkozott. Egészen más volt az éjszaka. Az éjszaka visszaemlékezéseimben sokkal szűkebb területre, sokkal kevesebb emberre, majdnem kizárólag a saját hálótermemre szorítkozik. A hajó többi részéről éjjel nem volt áttekintésem. Lefekvés előtt majdnem naponta elég sokáig fent voltam ugyan a fedélzeten, de ezt az időt a nappalhoz számítom. A fedélzeten égtek a villanylámpák, láttuk egymás arcát, ugyanúgy beszélgettünk, dohányoztunk, mint napközben. Éjszakának azt az időt tekintem, mikor a hálóhelyiségekben lecsavarták a villanylámpák legnagyobb részét, megszűnt az élet nyüzsgő elevensége és az álom fátyola kezdett ráborulni az emberek szemére.
Egészen különös, idegenszerű volt a hajó éjszakája. A nappali alakok, az amerikások, akiknek történeteit feljegyeztem, az új kivándorlók, akik az otthoni életük körülményeit mesélték el nekem, a kalandorok, akiket nyughatatlan vérük hajtott az idegen világba és mindazok, akikekkel összeismerkedtem és összebarátkoztam, mintha egy csapásra eltűntek volna. Helyettük másokat ismertem meg, akiknek arcát nem láttam, akiknek egyéni történetét nem tudom s akiknek csak a hangjára emlékezem és a teremnek arra a helyére, ahonnét a hang jött. Ezek nem a nappalnak, a világos meglátásnak, az egymás közötti érintkezésnek, hanem az éjszakának, a misztikumnak, a fantáziának voltak az emberei. Bizonyára vannak ilyenek miniden társadalmi rétegben, minden foglalkozási ágban is, csak rendes körülmények között nem nyilik alkalmunk őket megismerni.
Emlékezéseimben – a sötétbe borult tengeren változatlan egykedvűséggel haladó hajó zakatolása összevegyül a mesemondók hangjával, Hárman vagy négyen voltak ilyenek a mi hálótermünkben, akik a korán leszálló decemberi éjszakában felváltva tartották szóval hallgatóságukat. Bizonyára ők voltak odahaza a falu mesemondói is, akik téli estéken, darvadozás közben hallott vagy kigondolt történeteiket mesélték a sötétben gubbasztó hallgatóiknak. Határozott tehetségek voltak, akik formálták meséik anyagát, a kifejezésnek meglepő készségével rendelkeztek és le tudták kötni hallgatóik érdeklődését. Sokszor meg tudtam állapítani meséik eredetét; kicsillant belőlük a jó öreg Ezópus, akiről nem tudom, hogy milyen úton jutott el hozzájuk, néha megjelentették a ponyvának ismert hőseit, Ubrik Borbálától Rózsa Sándorig és szerepeltek náluk gyermekkorunk tündér- és sárkánymeséinek alakjai is, teljesen népies átformálásban. Hihetetlenül feszült figyelemmel hallgatták őket, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Szinte megkönnyebbülés vett erőt az egész hálótermen, mikor a parasztlegényből lett vitéz legyőzte a hétfejű sárkányt, vagy a szegénylegényből lett rablóvezér, aki csak a gazdagokat bántotta, kiszabadult a csendőrök üldözéséből.
Legtöbbször azonban csak a kezdet volt ilyen mondvacsinált mese. Amint a mese befejeződött, valamelyes gondolattársulás révén nyomban belekapcsolódott egy másik történet, amely majdnem mindig így kezdődött: – Nálunk is volt egy ember...
Ezek a maguk megfigyelte és maguk csinálta történetek voltak a legérdekesebbek. Majdnem mindegyiknek a szereplője a falunak egy olyan alakja volt, aki valamely különleges szokásában, tulajdonságában, vagy furcsaságában, elütött a többiektől. A különlegesnek összeütközése a rendessel, a kivételesé a mindennapival, olyan gazdag mesetéma, amely bőségesen ad anyagot a mesemondók számára akár a fonóban, akár pedig az Ultonia hálótermében.
A másik gazdag tárgyköre volt ezeknek az éjszakai mesemondásoknak a katonaság. Nem szabad elfelejteni, hogy túlnyomóan javakorukban levő férfi-emberek között voltam, akik majdnem mind ették a császár kenyerét s akiknek a kaszárnyában és egyenruhában töltött három esztendő mély nyomot hagyott az emlékezetében. Nem volt este, hogy a katonaságról ne meséltek volna. És le kell szögezni azt is, hogy a katonaságra való visszaemlékezések hangja mindig derűs volt. Ezek az emberek nem voltak militaristák, vagy antimilitaristák, ők nem az elméletek, hanem fiatal esztendőik szemüvegén keresztül látták a katonaságot, a kapitányt és számvevő őrmestert, a gomb-pucolást és kirukkolást, a regemencfánit és nagy parádét.
Volt a hálóterem mesemondói között néhány humorizálásra hajló természet. Ezek mesélték el, hogy a kaszárnyában vizet öntöttek valakinek a csajkájába, a csajkát elhelyezték az ágy fölötti polcon s a fülére kirojtozott végű spárgát kötöttek, hogy az pontosan az alvónak az orrára lógjon le. A történetet szóról-szóra legalább négy-ötször hallottam, de a hálóterem közönsége mindig feszült érdeklődéssel leste, hogy az orrcsiklandozásra az alvó mikor kezd el kapkodni a kezével és mikor zúdítja a maga nyakába a vizet. A másik szokványos katona-történet volt, hogy az alvó bakának selyempapírt húztak a lábujjai közé és meggyújtották. Mindenki tudta, hogy a történetnek az a vége, hogy az alvó először csak rugdossa a levegőt a lábával és akkor ébred fel, amikor a selyempapir már az ujjait égeti, de lélekzetfojtva várták a pillanatot, hogy mikor lesz joguk nevetni a komikus jeleneten.
A közönségem becsületére kell elmondanom, hogy trágárságot az egész hosszú úton, de különösen az éjszakai mesemondások idején sohasem hallottam. A kifejezések között voltak ugyan bőségesen olyanok, melyeket a kifinomodott társadalmi formák nem bírnának el, de ezekből hiányzott a tudatosság és szinte természetes virágai voltak a mesemondók nyelvkincsének. Sikamlósságot, vagy kimondott erotikát ellenben sohasem tapasztaltam. Ami ebbe a fogalomkörbe vágott, inkább egyszerű dévajkodás volt és a mese érdekesebbé tételét szolgálta, így nagy tetszéssel találkozott a kis kakas meséje, akinek a török császár elvette a gyémántkrajcárját. Bosszúból a kis kakas belebujt a császár bő bugyogójába és megcsípte a török császár farát. Ha jól emlékszem, ezzel a mesével is találkoztam előzőleg valamelyik népmese-gyűjteményben.
Az esti mesélések tekintetében a hálóteremben valóságos szokásjog fejlődött ki. Ha valaki belekezdett egy történetbe, vagyis magyarán mondva letette a garast, azt soha meg nem zavarták és félbe nem szakították. Ezt a jogot még az idegen nemzetiségűek is respektálták. A mi hálótermünk közönsége túlnyomóan magyar volt és a mesélés is mindig magyarul történt. Ha a mesélés megkezdődött, a kevés számú idegen elhallgatott, vagy legfeljebb suttogva beszélgetett a szomszédjával, de a mesemondót nem zavarta. Az unalmas mesélőnek csak egy büntetése volt: elaludtak a hallgatói. Viszont, akinek a meséjét megszerették, azt ketten-hárman is felszólították, hogy mondja már no azt a mesét, amelyikben király lett a szegény ember legkisebbik fiából.
Az éjszakába belenyúló esti meséléseknek ebben a hangulatában megváltoztak az Amerikáról való beszélgetések is. Mert Amerikáról néha éjszaka is beszélgettek. Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat, de ha jól figyeltem meg, éjszaka elmosódtak a munkahelyek, gyárak, bányák körvonalai és megszaporodott a fantasztikus elem. Ilyenkor hallottam a rendestől eltérő, némileg kalandos történeteket is, amelyeket nappal elhallgattak. Egyik éjszaka mesélte el például egy amerikás, akit azután sem ismertem meg, új-mexikói kalandjait.
A hang gazdája, – mert csak a hangot hallottam, – először Newyorkban és Harrisonban dolgozott villamossági gyárakban. Onnét elkerült Chicagóba, a General Electric Co. telepére. Ott is dolgozott két esztendeig. Két esztendei munka után egy sztrájk alkalmával elbocsájtották és hosszú ideig   se a villamossági iparban, se pedig saját mesterségében, a lakatosságban nem tudott munkát kapni. Volt egy kis megtakaritott pénze, azt fogyasztotta, amig viceházmesternek nem került egy nagy irodaházba napi hetven cent keresettel. Ott került össze egy földügynökkel, aki rávette, hogy vegyen földet Új-Mexikóban, a Pecos River mentén, Roswell közelében. Az ügynök azzal bolondította el, hogy ott már hetven magyar család van megtelepedve, akik kész örömmel fogadnának egy olyan mesterembert, aki gépeiket és szerszámjaikat tudná javítani s ennek ellenében közösen megművelnék a földjét Az emberem örömmel fogadta az ajánlatot, minden megtakaritott pénzét beleölte az új-mexikói százhatvan holdas birtokba és elutazott. A földet odalent meg is kapta, de telepeseknek nem volt se híre, se hamva. Három becsapott társával együtt első kolonizátorok lettek volna azon a vidéken, ahol harminc esztendő előtt még az apacs és navajo indiánusok kóboroltak. A birtok nagy darab füves rónaság volt, négy sarkán kicövekelve, ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől. A százhatvan holdat ott kellett hagyni gazdátlanul. Az emberem az el pasoi vasúttársasághoz szegődött el pályamunkásnak, hogy legalább annyit keressen, hogy vissza tudjon jutni Chicagóba. Szidta is a földügynököket és ajánlotta, hogy senki velük szóba ne álljon.
Sajátsága volt az éjszakai mesemondásnak, hogy az úttal kapcsolatosan is merültek fel olyan témák, amelyeket napközben sohasem hallottam emlegetni. Egyik este például valaki a tengeri szörnyetegeket kezdte emlegetni. A félhomály szárnyra eresztette a fantáziát és az ágyakon heverő emberek mind nagyobbakat mondogatva rémítgették egymást. Az egyik ember azt mondta, hogy vannak akkora halak, hogy a farkuk csapásával be tudják zúzni a hajó oldalát, a másik már akkora vizikígyóról hallott, hogy rácsavarodik a hajó testére és összeroppantja az egész alkotmányt, a harmadik a fúrós halakat emlegette, amelyek kifúrják a hajó fenekét, hogy elsülyedjen. Valamelyik amerikás viszont a jéghegyeket emlegette, amelyek úszkálnak a tengeren és éjszaka, mikor nem lehet látni őket, beleütköznek a hajóba. Ez pedig igaz is, nem úgy, mint az óriás tengeri kigyó, mert a jéghegyek képe ki is volt nyomtatva az amerikai újságokban, Az impresszióm az volt, hogy ilyen beszélgetések után félelem üli meg útitársaim lelkét. Egy ízben, mikor a jéghegyekről volt szó, valaki megkérdezte:
– Mi lenne velünk, ha a jéghegy most behasítaná a hajó oldalát?
– Azt ugyan ne kérdezze kend, mert ha igaz volna, már nem telne rá idő, hogy feleljek a kérdésére.
– Mi lenne? – szólt közbe a harmadik ember. – Hát elpusztulnánk, akár a patkányok.
Általában éjszaka, mikor társaim nem egymással állottak szemben, hanem beszéd közben a sötétségbe bámultak bele, szinte hangosan gondolkodva elmondtak sok mindent, amit napközben nem lehetett tőlük hallani. Napközben esetleg keménynek mutatkoztak, szégyelték talán az ellágyulást, de éjszaka félhangon, amit azonban majd az egész teremben lehetett hallani, elmondották, hogy bizony sajnálták otthagyni a feleségüket, anyjukat, vagy gyereküket. Ilyenkor hallottam históriákat, melyek úgy kezdődtek:
– A mi falunkban is volt egy ember, aki kiment, de nem gyütt többet haza...
Az ilyen történetek ránehezedtek mindenkinek a lelkére. Senki se tudhatta, hogy őt is nem éri-e majd ugyanaz a sors. A nehéz hangulatban egyesek emlegetni kezdték a halottat, akit mi temettünk az óceán vizébe és akiről napközben soha szó nem esett. Megindult a találgatás, hogy mi lett azóta vele a víz fenekén és mikor fogja a felesége megtudni,  hogy meghalt. Ilyenkor csend lett egy darabig, azután valaki nagy sóhajtással megtörte a hallgatást:
– Hiába, akármilyen sokat is keres valaki Amerikában, mindig csak huzza haza valami...
– Hiszen jó volna odakint minden,n ha mindig tudná az ember, hogy mi van odahaza...
Az ilyen megjegyzéseket gyakran filozofálás követte és a bölcsek megállapították, hogy a kívánság lehetetlen, mert Amerikában akkor alszanak az emberek, mikor odahaza ébren vannak és megfordítva.
Azután megint csend lett és a csendet egy imádkozó embernek monoton hangja törte meg. Így ment ez estéről-estére, míg csak mindenkit el nem nyomott az álom. Aludt az egész hajó, csak néha hallatszott a szolgálattevő tisztek és matrózok lépteinek kopogása felettünk a fedélzeten. Kívül a hullámok verődtek a hajó oldalához, a kis ökörszem-ablakon pedig beragyogtak a csillagok. Alattunk volt a mélységes tenger, felettünk pedig a mérhetetlen magasságú és mélységű éjszaka...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda