Események és elmélkedések
 |
| Kárpáti Péter színpadra alkalmazta Tonelli kivándorló történeteit |
Az Ultonia nem tartozott a gyorsjárású hajók közé és nem is a legrövidebb útirányon ment Amerikába. Végigment az Adrián, átment a messinai szoroson, kikötött Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban, azután lekerült a Kanári-szigeteknek, Teneriffán teleszedte magát paradicsommal meg naranccsal és onnét vágott neki Newyorknak. Állítólag az egyik gépének is valami baja esett, amit azonban a fedélköz publikuma soha sem tudott meg hitelesen és a menetrendszerűen ígért tizenhat nap helyett huszonhárom nap alatt érkezett meg Amerikába. Nekem cseppet se volt ellenemre az útnak ez a meghosszabbodása, mert elértem a célomat, bőségesen beszélgethettem a kivándorló magyarokkal. De az emberek a hosszú úton elunták magukat. Eleinte még csak volt némi szórakozás. Itt is, ott is találkoztunk hajókkal s a partok és kikötők is nyújtottak némi látványosságot. Kiszállni ugyan sehol se volt szabad, de minden megállásnál feljött a posta a hajóra és lehetett levelezőlapokat küldeni haza. A kikötőkben új utasokat is szedtünk a hajóra. Nápolyban és Palermóban olaszokat és különböző keletieket, Gibraltárban spanyolokat és mindez bőséges alkalmat nyújtott a megbeszélésekre. De mikor a Kanári szigetek legmagasabb csúcsa, a Pico de Teyde is eltűnt előlünk, napokig nem láttunk egyebet, mint eget meg vizet. Már pedig, ha az embernek nincsen semmi dolga, felébrednek benne a filozofikus hajlandóságok és bölcselkedik. Így történt ez a kivándorlók hajóján is.
A hajón minden esemény. Esemény, ha másik hajót látunk, esemény, ha sirályok keringenek az árboc körül, esemény, ha a delfinek ugrálnak és esemény, ha búgni kezd a hajó kürtje. Mindig vannak, akik megkérdezik, hogy miért történik így és mindig akadnak, akik magyarázattal szolgálnak, vagy legalábbis leadják véleményüket.
Mikor még az Adrián haladtunk el Pelagosa mellett, valaki megkérdezte:
– Micsoda sziget az?
Valaki évődve felelte:
– Mit kérdezi kend, hászen tudhatja, hogy nem Mármarossziget.
Erre megindult a hosszú tárgyalás, hogy laknak-e azon a szigeten, vagy nem. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy nem, mert mit is keresne az ember azon a hegyen a tenger közepén. Mások ellenben már némi szociológiai jártasságot árultak el és azt mondták, hogy olyan kevés a föld és olyan sok az ember, hogy már a legkisebb szigetre is jutott belőle egynéhány. A közérdeklődés tárgya volt az is, hogy miféle emberek laknak a partokon, melyeknek kékes körvonalai fel-feltünedeznek. A vélemémények Olaszország meg Muszkaország között oszlottak meg. Csodálatos, hogy ezeknek az embereknek, akik betéve tudták Amerika egész csomó gyárvárosának nevét, mennyire nem volt fogalmuk az Adria partjairól. Nem ismerve a távolságot, csodálkoztak, hogy se fát, se falut, se várost nem látnak.
– Mennyi város lenne itt a tenger partján, – mondogatták, – ha mind idejönne a sok nép, aki kiment Magyarországból.
– Dehogy is lenne. Lenne itt máskülönben is, ha lehetne. De biztosan nem terem itt semmi, azért nincs. Még fát sem lehet látni. Kő az a part egészen.
Ebbe a magyarázatba mindenki belenyugodott és nem törődtek tovább Olaszországgal.
Manapság, a háború után, amely a népvándorlás óta legnagyobb felkavarója volt népeknek és embereknek, mindenki tisztában van Olasz- meg Muszkaországgal. A háború előtt azonban az egyszerű ember számára ezek éppen olyan fogalmak voltak, mint az Óperencia, vagy a mesebeli király kacsalábon forgó vára.
Az Adrián, meg a Földközi-tengeren akárhányszor delfin-rajok pattogtak ki a vízből. Valahányszor egy delfin felvetődött, valaki elkiáltotta magát:
– Hal! hal!
Ilyenkor mindenki a hajónak arra az oldalára rohant ahonnét a kiáltás jött. Nézték a delfinek játékát, amint kísérték egy darabig a hajót, azután eltűntek. A szárazföldi magyar tengeri malacnak hívta őket. Amig látták a halakat, csend volt, azután megindult az eszmecsere.
– Mit gondol kend, milyen messze lehettek a hajótól?
A másik másra kíváncsiskodott: – Mit eszik a hal ilyen messze a parttól?
Egy abaúji ember leadta a szentenciát:
– A tengerben úgy él a hal, mint az erdőben az őz, csapatostul.
Ismét más esemény. Látszottak az afrikai partok, igaz, hogy csak nagyon kis emelkedések formájában a láthatár szélén. Megindult a találgatás, hogy mi lehet az, ami látszik és milyen messze lehet a hajótól. Ez volt mindig a legfontosabb kérdés. Valaki úgy vélekedett, hogy amit látnak, nagy szénakazlak a tenger partján és nem is lehet nagyon messzire. További kérdés volt, hogy kilátszanék-e a hajó a tengerből, ha itt elsülyedne. Ebben a fontos kérdésben a hajón utazó nemzet nem jutott megegyezésre.
Ez az esemény is elmúlt és megint csend volt, amíg valaki el nem kiáltotta magát:
– Hajó! Hajó!
Hajó köztudomás szerint kétféle jár a tengeren. Az egyik gőzhajó, a másik a lepedős vagy ponyvás hajó. Utóbbiról a szárazföldi magyarok nem voltak valami nagy véleménnyel. Azt tartották róla, hogy csak bolond ember merészkedik el lepedős hajón ilyen messzire a partoktól, mert ha megáll a szél, nem tud kimozdulni a helyéből. Annál nagyobb volt az érdeklődés, valahányszor gőzhajó tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor mindig megindult a találgatás, hogy miféle hajó lehet, honnan jön és merre megy. Az ilyenekben rendesen az Amerikát már megjárt emberek meg a matrózok szolgáltak felvilágosítással. A gőzhajó még a cigányok érdeklődését is felkeltette és ők is odaálltak a nézelődők csoportjába. Minden egyes alkalommal megkérdezték:
– Micsoda hajó az, kérem?
– Biztosan ellenséges hajó, te cigány, – felelte az egyik amerikás magyar. – Mindjárt az oldalunkba ereszt egy golyót. A matróz mondta. Azért nézi a kapitány is olyan nagyon. Látod, hogy a kezibe van a távcső.
– Jaj kérem, ne tessen ilyen mondani, mert ha az Istenke azt akarja, igazán ellenséges hajó, oszt nekünk talál még gyünni.
Ez az évődés minden egyes alkalommal megismétlődött és az egész fedélköz mulatott a cigányok gyávaságán.
Máskor azon mulattak az amerikások, hogy a két cigány összeveszett azon, hogy hány tengeri mérföld még Amerika és hány nap alatt érünk oda.
– Te bibás, – mondta a Pista cigány, – mit beszélsz ilyen marhaságokat. Ezerötszázegy mérföld, ha mondom neked.
– Bibás vagy te. Ezeregyszázegy mérföld, ha akarod tudni. Hét nap múlva leszünk Nevjorkban, majd meglátod, te bibás.
Bódis János közbeszólt:
– Mondjátok meg bibások, hogy mennyi egy tengeri mérföld?
– Azt ő se tudja, – fortyant fel a Jenő cigány. – Mégis aszongya, hogy hét nap múlva leszünk Nevjorkban.
Sok fejtörésre és elmélkedésre adott okot az óra kérdése is. Ahogy haladtunk nyugat felé, a hazai időszámítás mind kevésbbé vágott a csillagászati idővel. Délben a hajó mindig kétszer tülkölte a tizenkettőt, először jelezte az előtte való napi időt, azután új tülköléssel figyelmeztette az utasokat, hogy megint vissza kell igazítani az órát. Voltak, akik sehogy sem tudták ezt a kettős időszámítást megérteni és nem hittek az amerikásoknak, akik azt mondták, hogy teljes hat óra lesz a különbség, mire megérkeznek Amerikába. Egyre várták, hogy másnap majd csak visszaigazodik az idő. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a nagy víztől van az idő változása. Voltak, akik ki akarták próbálni, hogy mennyit mutat az órájuk, rnire megérkeznek Newyorkba. Bacsó András, aki pedig már nem először utazott a tengeren, makacs megátalkodottsággal magyarázta:
– Nem igazítom meg az órámat. Az apámtól kaptam és még sohase sietett egy percet se. Majd meglássátok, ha sokáig megyünk, megint pászolni fog az idővel.
Ebben egyébként igaza is lehetett Bacsó Andrásnak.
Máskor a vízről folyt az elmélkedés. Mekkora a legnagyobb hullám és mi csinálja a hullámokat meg a szelet. Különös fejtörésre adott okot, ha hullám volt olyankor is, mikor a szelet nem lehetett érezni. Ilyenkor azt mondták, hogy alulról kavarodott föl a víz. A hullám a víznek az ereje. Mikor csak apró hullámocskák fodrozzák a víz felszínét, az a vélekedés, hogy nem lehet mély a tenger, mert nincs a víznek ereje. Ilyen tengerészeti szakkérdésekben nagy becsületük volt azoknak, akik megbízható forrásokra tudtak hivatkozni. Ilyen források között szerepeltek a mosogató legények, a hajószakácsok és pincérek. Az egyik sopronmegyei ember, aki németül is tudott, folytonosan azt a pincért citálta, aki Keletafrikában is járt és a többi tengereket is ismerte. Az ő véleményével szemben nem volt apelláta.
A másik probléma volt az apály meg a dagály, amelyet az emberek már Fiuméban, Palermóban meg Gibraltárban a kikötő mólóin tapasztalhattak. Mi okozhatja a víz emelkedését, meg sülyedését? Egy öreg csanádmegyei paraszt a kezével utánozta a víz mozgását és úgy magyarázta:
– Lássák, a víz így mozog. Mikor Fiuméban fölmegy, akkor Amerikában lent van, mikor Amerikában fölmegy, Fiuméban kisebb lesz.
Valaki hozzáfűzte a magyarázathoz:
– Biztosan attól van, hogy a föld gömbölyű. Ha megfordul, a víz egyik oldalról átfolyik a másikra.
Ez a fejtegetés csak részben talált helyeslésre. Különféle ellenvetések szegeződtek vele szembe. Voltak, akik azt mondták, hogy akkor az egész víznek át kellene folyni és elöntené a földeket és voltak, akik nem hitték, hogy a víz egy huszonnégy óra alatt kétszer be tudná futni azt a nagy utat Európától Amerikáig meg vissza. Volt olyan ember is, aki azért nem hitte, hogy a víz a földnek hol az egyik, hol a másik oldalára folyik, mert akkor magával sodorná a lepedős hajókat.
Annyi ember mellett, mint ahányan az Ultonián utaztak, nem lehet csodálni, ha majdnem napról napra fordultak elő apróbb balesetek, megbetegedések és hol egyiket, hol pedig másikat be kellett szállítani a hajó kórházába. Ilyenkor a szomszédok a matrózoknál, ápolónőknél érdeklődtek az üresen maradt ágy gazdája után. Az érdeklődés azonban sohasem tartott sokáig; huszonnégy óra multával már senki sem beszélt róla. Legfeljebb mikor visszakerült, kérdezősködtek, hogy mi baja volt, hogy bánt vele a doktor és milyen volt az ellátás a kórházban. Az általános vélemény az volt, hogy a kórház nagyon rossz találmány és nem való meglett embernek. Csupa híg löttyöt adnak, mint a pendeles gyereknek.
A kórházból visszakerült egyik ember például nagy méltatlankodással magyarázta:
– Mondtam a magyar doktornak, hogy sohase fogok erőre kapni, ha nem adnak valami jobbfajta betegkosztot. Kértem egy kis szalonnát, vagy kolbászt, de úgy tett, mintha süket volna. Egy szemet se hallgatott rám.
Különös szórakozás volt, hogy mikor semmi dolguk se volt az embereknek, akkor – ugattak. Megugatták a bosnyákokat. A hajón ugyanis hetven-nyolcvan bosnyák is utazott velünk, felerészben tizenhat-tizennyolc esztendős gyerekek. Külön voltak elkvártélyozva a legalsó hálóhelyiségben, egészen a vízvonal alatt és senki sem érintkezett velük, részint mert nem értették a nyelvüket, részint mert féltek a tetvektől. Népszerűtlenek is voltak, mert az amerikások azt mesélték, hogy minden munkát elvállalnak és ők rontják Amerikában a munkabéreket. Egyszer, mikor csapatostul vonultak fel a fedélzetre, valaki tréfából ugatni kezdett. A többiek elkapták a durva ötletet és ugattak, csaholtak, vonyítottak, ki vékonyan, ki vastagon. Ugatott az egész hajó. Ettől fogva mindennap kétszer-háromszor megugatták a bosnyákokat, akik bambán néztek maguk elé és nem tudták mire vélni a furcsa koncerteket.
Este hét órakor volt a vacsora. Utána a legtöbben rögtön le is feküdtek, de akadtak egyesek, akik a kantinban megittak egy üveg állott, áporodott sört, vagy kiültek a korlát mellé és nézték a csillagokat. Egyik csendes este négyen-öten sokáig beszélgettek. Ekkor jegyeztem fel noteszembe a különös magyarázatot:
– Most már mélyebben megy a hajó, mert a sok nép lement a fenekibe, oszt attól odalent nehezebb lett.
A megnehezedett hajó pedig éjjel is szakadatlanul hasította a vizet és haladt a vágyak, reménykedések célpontja, Amerika felé.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése