Másfajta kivándorlók
 |
| Kivándorlóláda, zárral és pántokkal |
— Ha ugyan közbe meg nem esznek a vademberek, — tette hozzá valaki a hallgatóság zajos derültsége közben.
Egyesek rögtön taksálni kezdték, hogy milyen pecsenye is válhatik Bogye Trifonból.
Amennyire határozott képzete volt a világról Bogye Trifónnak, annyira naiv és járatlan volt mindenben Tóth László, ami annál meglepőbb volt, mert odahaza mozdonyvezető, vagy fűtő volt az államvasúton. Palermo és Gibraltár között ismerkedtem össze vele. A konzekvens magyarok közé tartozott, akik még a Kanári-szigetek táján se vetették le köpönyegüket, minthogy decemberben köpönyeget illik viselni. Meg is mondta, hogy csak bolondságnak tartja a szép időt, meg kell jönni a fagynak, mert télen úgy kívánja a természet rendje. Ameddig a magával hozott szalonnája tartott, nagyon fitymálta a hajó ételeit és inkább csak a körme közül ebédelt. Konok magyarságát jellemezte az is, hogy mikor elfogyott a szalonnája, akkor se adta meg magát. A nagy karéj kenyérre rárakott egy kisebbet, azt szeletekre vagdosta, megsózta és megpaprikázta, aztán kenyérrel ette a kenyeret, mintha szalonna lett volna. Mindvégig megőrizte magának a szalonnaevés illúzióját. Napközben Tóth László a sapkáját szemére húzta, odaült a korlát mellé, bámulta a vizet órákon át és időről-időre nagyokat köpött a tengerbe. Csak nagy nehezen és csak félig tudtam kiszedni belőle az élettörténetét. Valami karambolban volt része Szeged-Rókuson és ez bírta rá a kivándorlásra. Lehet, hogy el is bocsájtották a szolgálatból, — nem tudom. Hihetetlenül naiv fogalmai voltak Amerikáról és kevesebbet tudott a világról, melynek nekiindult, mint akármelyik paraszt. Azt hitte, hogy Kanadában ingyen kap földet, szerszámot és mindent, amire szüksége van. Leghatározottabban állította, hogy odakint egy kocsi szénáért egy tehenet adnak. Egy bátyja, akiről már huzamosabb idő óta nem hallott semmit, húsz esztendő előtt ment ki Clevelandba; ő is azzal a szándékkal indult neki Amerikának, hogy többet nem jön. vissza.
Tóth László, — mellesleg megjegyezve hódmezővásárhelyi volt, — mélységes, begyökeresedett gyűlöletet árult el minden magyar dolog iránt. Szófukar volt, nehezen lehetett beszédre bírni, de ha beszélt, színtelen, fakó hangjából, végtelen gyűlölet érzett ki.
— Magyarországon, — mondotta, — csak protekcióval boldogul az ember, máskülönben nem... Boldogulni akkor lehet, ha az embernek szép felesége van, oszt az jár kilincselni, vagy kenni kell a kereket... vagy valami mást...
Hogy hol szerezte Tóth László ezeket a keserű tapasztalatokat, nem tudom, tőle pedig megtudni nem lehetett. Egy pillanatig tartó őszinte beszéd után megint visszasülyedt némaságába és bámult bele a végtelen tengerbe, amely mindent elfeledtet az emberrel. Csak azt tudtam meg tőle, hogy Kanadában földre szeretne iratkozni, de fél attól, hogy ott nagy hidegek lesznek, mert azon túl van Szibéria.
Szibériáról a hittérítő szokott mesélni. Sohasem tudtam megállapítani róla, hogy miféle csodálatos szerzet lehetett. Egy este akadtam először össze vele. Lefekvés előtt nagy csomó ember tömegelt a nagy hálóterem közepén. Egészen elállták a folyosókat, rátelepedtek az ágyakra és lélekzetfojtva, szorongva hallgatták egy exaltalt külsejű fiatalember beszédét:
— És tömérdeken estek el, mert az Úr pusztulást bocsájtott a földre. A saját szavunkat nem hallottuk az ágyuk dörgésétől és a haldoklók jaj kiáltásától. Temetetlen halottak hevertek mindenfelé és keselyük lakmároztak a holttestekből. Nehéz volt odajutni, mert a Jeges tenger állotta az utunkat, de az Úr parancsa szólitott és mi keresztülmentünk minden veszedelmen. Odamentünk a harcolók közé és hirdettük nekik az Isten igéjét. Bennünket nem érhetett golyó, mert az Úr angyala lebegett fölöttünk...
Odaszóltam a mellettem álló embernek:
— Miféle az, aki beszél?
— Ne tessék zavarni. Hittérítő. Szent ember. Most azt meséli el, hogy mit csináltak az orosz-japán háborúban.
A hittérítő meghallotta a kérdésemet. Úgy látszik, kapóra jött neki a kérdés, mert nyomban válaszolt is rá:
— Gróf volt az apám és akkora hajóm lehetne, mint az, amelyiken most utazunk. De én hallgattam az Úr szavára és elvetettem magamtól a világ hivságait. Hirdetem az igét mind közönségesen a jóakaratú embereknek...
Helyeslő mormogás volt a válasz a magyarázatra. Valaki megszólalt az egyik sarokban:
— Uram Jézus, bocsásd meg mindnyájunk vétkeit...
A hittérítő érdekelni kezdett. Megkérdeztem:
— Maga járt az orosz-japán háborúban?
A kérdésre nem a megkérdezett felelt, hanem más valaki:
— Hát persze, hogy járt. Nem hallotta, hogy mondta?
— Hallottam, de azt szeretném tudni, hogy merre járt és hol volt az a nagy csata, amelyikről beszélt.
— Szibériában. Akkora volt a hó, hogy eltakarta még a templomok tornyát is.
— Hogy jutott maga Szibériába?
— Az Úr kegyelmével.
— Jó, jó, de hogyan utazott Szibériába? Vasúton, vagy hajón?
— Hajón.
— Nagy ut lehetett. Melyik kikötőben szállt hajóra és hol szállt ki belőle?
A hittéritőt láthatólag kellemetlenül érintette a faggatás.
— Az Úr vezette a lépéseimet és biztos voltam, hogy eljutok oda, ahova ő rendel.
— De hát mégis emlékszik valamire Szibériából?...
— Láttam nagy erdőket, amelyekben fenevadak tanyáztak, nagy városokat, tömérdek embert, aki a tévelygés útját járta. Ezeket téritettük.
— De még mindig nem mondta meg, hogy hol szállt hajóra és hol szállt ki belőle.
A hittérítő az égre emelte a szemét:
— Az Úr nem azért küldött, hogy a városokat nézzem, hanem hogy a parancsait teljesítsem.
Egyszerre hárman-négyen is felém fordultak:
— No lássa, hogy jár Szibériában. Mit kérdezgeti?
A hangulat kezdett fenyegetőre fordulni.
— Igaz, mit kérdezgeti? Ha nem tetszik, amit beszél, ne hallgassa. Senki se hívta ide.
Egyenesen meglepő volt, hogy az emberek, akik között akárhány volt, aki kétszer-háromszor is megjárta Amerikát, milyen vakon voltak képesek elhinni ennek a félbolondnak, vagy szélhámosnak kenetteljesen zavaros beszédét. Nappal sohasem láttam, de esténként mindig széles embergyűrű vette körül az ágyát és hallgatta az igét. Azt hiszem, hogy a hálóterem rossz világítása, a félhomály és a hullámok monoton verődése a hajó oldalához, szükséges kelléke volt, hogy elhígyjék, amit ez a hittérítő összebeszélt. Az esete azonban nagyon érdekes példája volt, hogy a szent emberek hire miként kerekedik és a hivők milyen határozottsággal ellene fordulnak annak, aki ki akarja őket zökkenteni a hitükből. Hinni jól esik és a hivő védekezik hiedelmének elvesztése ellen.
Hogy mi lett a szent emberrel Amerikában, nem tudom. Lehet, hogy lecsukták, de lehet az is, hogy új vallást alapított. Amerikában, ahol a földből burjánoznak ki az új vallások, az ilyesmi könnyen megeshetik.
A tapasztalataim azonban azt mutatták, hogy Bogye Trifon, a szent ember, meg a többiek kivételek. A nagy többségnél a kivándorlásnak mégis csak egy rugója volt, a hazai föld. Pénzt keresni odakint és földet venni idehaza, ez volt a reménysége útitársaim legtöbbjének. Amint a jegyzeteimet lapozgatom, sorra találom ennek a bizonyítékait.
Az egyik névnél L. M. van a noteszembe feljegyezve. Huszonöt esztendős legény lehetett, a szatmármegyei Ibarról. Az apja hentes volt, de volt földje is, kiküldte mind a két fiát világot látni. L. M. már katonaköteles kora előtt volt kint egyszer Amerikában. Hazajött, leszolgálta a három esztendejét, Losoncon volt tüzérkáplár és megint ment ki Amerikába a bátyjához. Azért jött haza katonának, hogy ne legyen kellemetlensége, ha végleg megtelepszik idehaza.
— Mert én hazajövök, haza én, — mondotta. — Földet veszek, mert hát a föld csak a legszebb foglalkozás a világon.
Egy másik emberről csak azt tudom, hogy a zsákai grófnak volt a kocsisa. Először 1902-ben ment ki Amerikába és öt év alatt Clevelandból ötezer forintot küldött haza. Ha azt látja, hogy elég a pénze, végleg hazajön és földet vásárol.
Egyszer véletlenül ellestem egy beszélgetést a főgépész meg egy amerikás magyar között, aki odakint valami gyárban dolgozott és ami ritkaság, megtanult angolul is. A főgépész biztatta, hogy szegődjön be a hajóra a gép mellé kisegítő munkásnak. Magyarázta, hogy jó a kereset, biztos az állás, még nyugdíjat is ad a társaság. Az emberem szabadkozott:
— Igaz, kérem, biztos itt, meg jó is, de a földre valót nem lehet megkeresni.
A második osztályon utazott egy Schlauch nevű temesmegyei sváb gazda. Egész habitusa elárulta a módos parasztot. Azt mondta, hogy három évig nem volt jó termése, hol a szárazság, hol meg a sok eső tette tönkre a gabonáját és a jég verte el a szőlőjét. A földjének egyik felét átadta kezelésre az apjának, a másik felét árendába adta, ő pedig kezébe vette a vándorbotot, hogy odakint ledolgozza a bankban felvett adósságot. Pontosan ez volt az esete egy végvári sváb gazdának is, aki egész családjával együtt szintén a második osztályon utazott. Ezeket igazán nem a nyomor hajtotta a kivándorlásra.
A svábok társaságában volt egy verseci fiú is, aki október elsején szabadult a katonaságtól. A vártüzércknél szolgált Bilekben. Ennek Manitoba volt a végcélja és ott is akart megtelepedni. Megmutatta a bátyja levelét, akinek már 160 acre földje volt a legjobb kanadai bu-zavidéken és azt írta, hogy nagyon jól megy a dolga. Kívüle még tizenöten voltak verseciek Manitobában.
A svábok annyiban voltak érdekesek, hogy köztük voltak az egyedüliek, akiknél a kivándorlás okai között nemzetiségi momentumot is fedezhettem fel. Szóról-szóra idézem az egyik bácskai sváb szavait:
— Szép, ha valaki büszke a nemzetére, de másokat azért mégse volna szabad szekírozni azért, mert más nyelven beszélnek.
Máskülönben az úgynevezett nemzetiségi panaszok egyszerűen a közigazgatás ellen irányultak és hajszálra egyeztek azzal, amit a magyar kivándorlók mondtak a falu jegyzőjéről.
Meg kell emlékeznem még a két cigányról, akit már első naptól kezdve ismert az egész fedélköz. Az egyiket Molnár Pistának hívták, a másikat Vaskó Jenőnek. Tiszadobról jöttek és Váradi Gyula bandájába igyekeztek New-yorkba. Pista saját bevallása szerint huszonöt esztendős volt, Jenő huszonnégy. Pista csak három gyereket hagyott odahaza, de Jenő már négyet. Pista kontrás volt, Jenő cimbalmos, szükségből így ketten is teljes zenekart alkottak, melynek Pista volt a feje, lévén ő az öregebb. Pista azonban, — saját kifejezését használva, — csak ismerte a betűket, de összeadni nem tudta őket. A zenekar pénzügyi és titkári teendőit ilyenformán Jenőke látta el. Mindketten különben irtózatosan féltek még a sima tengertől is, csak szégyelték bevallani. A publikum azonban észrevette a félelmüket és rájuk kapott. Állandó gúnyolódás és csipkelődés tárgyai voltak, míg csak meg nem érkeztünk Newyorkba.
Amerikáról a legnaivabb képzeteik voltak. Képzeletbeli aranyhegyeket láttak maguk előtt, melyeket odaát össze fognak muzsikálni. Sokan vannak a rajkók, keresni kell rájuk.
Ami azt illeti, a keresettel a két fekete legény a hajón is megpróbálkozott. Mikor a Földközi tengeren jártunk és a víz sima volt, mintha olajat öntöttek volna rája, előszedték a szerszámjukat és elkezdtek muzsikálni a fedélköz publikumának. A népség nagy körben gyűlt össze körülöttük és volt akárhány, aki táncra illegette a lábát. Hanem annál rosszabbul ment a tányérozás. Mikor Pista zsírtól ékes köcsögkalapját tartotta a hallgatói elé, vagy gúnyos megjegyzésekkel fogadták, vagy eloldalogtak úgy, mintha ott se lettek volna.
A két cigány másra halározta magát. Szót akartak érteni a magyar kapitánnyal. A magyar kapitány az Ultonia magyar segédtisztje volt. A kormánnyal kötött megállapodás értelmében a Cunard Line minden hajóján tartott egy magyar tisztet, hogy legyan valaki, aki a kivándorlókkal az érintkezést közvetíti. Egy nappal Gibraltár előtt, mikor a magyar kapitány reggeli körútját végezte a fedélzeten, elébe állt a két cigány:
— Tekintetes és nagyságos kapitány úr, tessék megengedni, hogy felmenjünk az emeletre.
— Mit akartok odafönn?
— Kézit csókolom, muzsikálni szeretnénk egy kicsit, hogy keressünk valamit.
— Majd Gibraltár után szólok nektek, akkor kezdődik a bál.
— Igenis, kézit csókolom.
Gibraltár után veszedelmesen esett a barométer, ólmos felhők úszkáltak az égen és hosszu, gördülő hullámok szántottak végig az óceánon. Tajtékot, habrongyot látni nem lehetett, de a hajó majd fent volt egy halom tetején, majd lesülyedt a mélybe. A hullámokat nem is szemben kaptuk, hanem oldalról. A hajó nem hasította a vizet, hanem szüntelenül átbillent egyik oldaláról a másikra meg vissza. Az ilyen hullámjárás a legrosszabb; aki nem szokta meg tökéletesen a tengert, ilyenkor teljesen elveszíti biztonsági érzését. Huszonnégy óra múlva beteg volt az egész hajó. A cigányok is ott hevertek nyögdécselve az egyik légkürtő tövében. A magyar tiszt, mikor körútját végezte, megpillantotta őket:
— No morék, gyorsan a hegedűt, kezdődik odafent a bál.
Pista cigány nekikeseredve tekintett föl az égre:
— Muzsikálnánk, kézit csókolom, csak a jó Istenke állítaná el a szelecskét, hogy a vizecske csendes lehessen.
De hát a szelecske nem állt el és a vizecske napokig nem akart elcsendesedni. Három nap múlva már alig volt élő ember a fedélzeten, a többi mind a halálát érezte közeledni. Levette őket a lábukról a vízibetegség.
Az élők között volt Bódis János, akinek az ilyesmi már nem volt újság, mert hetedszer kelt át az óceánon. Azzal szórakozott, hogy évődött a vízi betegekkel. Pokoli ötlete támadt a cigányokkal.
Az ötlet megértéséhez kettőt kell tudni. Ahányszor egy kikötőt elhagytunk, a fedélköz utasait összeterelték a hajó orrába és mindenkinek végig kellett menni az ebédlőt az asszonyok osztályával összekötő folyosón. Ott mindenki felmutatta a jegyét, a tiketet, annak ellenőrzésére, hogy potyautas nem csempészte magát a hajóra. Így volt ez Fiume után, Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban. A tiket-vizsgálat megszokott dolog lett a hajón, amit természetesnek tartott mindenki.
A másik dolog, amit tudni kell, a tengeri betegség természetrajzával függ össze. Amíg valaki nyugodtan fekszik, csak irtózatos rossz, nyomasztó érzés nehezedik a fejére meg a gyomrára. Mihelyt azonban felkel és járni próbál, különösen pedig, ha lefelé megy a lépcsőn, menthetetlenül kitör a katasztrófa.
Bódis János erre a két körülményre alapította a számítását. A cigányok előtt leült egy heverő kötélcsomóra és pipáját tömködve odaszólt hozzájuk:
— Hun van a tikét, morék?
— Hát hol volna, lent van a kufferban.
— Pedig jó volna, ha előszednétek, mert megint tiket-vizsgálat lesz.
— Már mért lenne itt a tenger közepén?
— Az elébb járt erre a magyar kapitány, oszt ő mondta, hogy lehet, hogy el talál sülyedni a hajó. Azt is mondta, hogy csak azt eresztik be a mentöcsónakba, akinek a kalapja mellé van tűzve a tiket.... Nézzétek, a matrózok már készítik is a mentőcsónakokat.
A matrózok csak a szokásos tisztogatást végezték ugyan, de a két cigánynak az is elég volt. Holtra váltán támolyogtak le a lépcsőn és negyedóra múlva, tikettel a kalapjuk mellett, kofferrel a kezükben jelentek meg a fedélzeten. Még a többi betegek is rajtuk mulattak. Halaványabb cigányt azóta sem láttam élelemben.
Mindketten végig betegek voltak az egész úton. Utójára Newyork előtt láttam őket, mikor a hajó elhaladt a Szabadság-szobor előtt. Az egyik felsóhajtott:
— Ez bizonyosan az a Kolumbus, aki felfedezte Amerikát. Verte volna meg a devla, hogy az útját kitalálta...
Búcsúzóul a Pista cigány odaszólt hozzám: — Ha találkozik Amerikában cigányokkal, tessen megmondani, hogy meggyüttek a tiszadobi mocsárok. Mind egy családból valók vagyunk, tudni fogják, hogy mink is ideát vagyunk ...
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése