Amerikások között
 |
| Kivándorlási múzeum Burgerlandban - teli van emlékkel |
— Hát maga melyik bányában dolgozott?
— Honnét tudja, hogy én bányában dolgoztam?
— Látom a puskapor nyomát a képén. Biztosan a robbantásnál csapott az arcába.
Zelenka János elneveti magát:
— Akkor maga tudja, hogy milyen a munka a bányában. Maga előtt nem tagadhatnám le, hogy bányában dolgoztam. Brownsvilleben voltam, Pencelvéniában.
— Micsoda munkát végzett a bányában?
— Elsőbb a kerrit toltam, azután helfer lett belőlem. Utoljára a bigbósz beosztott riper-nek. Akkor megkerestem napi három tallér ötvenet. Három esztendő alatt négyezer koronát küldtem haza. Még háromezer koronára van szükségünk, hogy megvehessük a földet.
— Hát maga haza akar menni az ókontriba?
— Haza én. Amerikában lehet keresni, de az élet jobb odahaza. Meg a feleségem se gyünne szívesen Amerikába.
— A mi falunkból is sokan vannak odakint, — szól közbe egy öreges ember, — de leginkább csak hazagyünnek. Kimennek, hogy földre valót szerezzenek. Van olyan, akinek már van 25 köbös tehermentes földje. Idehaza, akinek 12-15 köbös földje van, a négyszáz forint adósságot nem tudja ledolgozni. Mindent elvisz az adó meg a gyerek. Azt mondják, neveljen az ember gyereket katonának, de nem mondják meg, hogyan.
— Maga hová valósi? — kérdezi az egyik amerikás.
— Bátyra valósi vagyok, Szabolcs megyébe. Két fiam van kint Johnstownban a vasgyárban, egy rokonom meg Bridgeportban. A fiaim küldtek haza pénzt, hogy meglátogassam őket.
— Akkor maga vissza is gyün?
— Vissza én, három hét múlva. Nem való már az ilyen magamfajta öreg embernek Amerika. De a többiek is mind visszagyünnek. Kimennek, oszt visszagyünnek. Leginkább olyan ez, mint a betegség.
— Én ugyan nem gyüvök vissza, — mondja Botos György, aki öt dollárt is megkeres a newdalei szénbányában, Ohioban. — Amerikában jobb, mert ott mindenki tehet, amit akar, a törvény meg mindenkire törvény.
— Azért tudja, Amerika se olyan már, mint volt azelőtt, — vélekedik egy ember, aki térdén felül érő gummicsizmat visel, amilyent a halászok szoktak hordani. — Megint present-választás lesz, olyankor meg nincs munka. Bánom is már, hogy a hajóra ültem.
— Nem igaz, — válaszol egy amerikás. — Én is olvastam azt az újságot. Csak azért írták bele, hogy visszatartsák a népet a kivándorlástól. Én már voltam odakint és amikor hazajöttem, házat vettem. Most megint van négyszáz forint adósságom, azt megyek megkeresni. Magyarországon munkásember tíz év alatt se tehet félre négyszáz forintot.
— Az már igaz, — mondja a gummicsizmás. — De Amerikában is jó plészre kell kerülni annak, aki keresni akar.
— A hiba az, — vélekedik egy újabb közbeszóló, — hogy a bankok odahaza kitátották a szájukat és olcsón köpték a pénzt. Mindenki földet vett és a föld megdrágult. Most meg nincs pénz és a sok nép Amerikába megy, hogy pénzt gyűjtsön. Akinek jól megy, az ott is marad.
— Senkise akar odakint maradni, — mondja egy hevesmegyei ember. — Amerikában jobban lehet keresni, de az élet nem olyan jó és igen csak hazajönnek. Csak az marad oda, aki megszokta az állapotot, vagy idehaza nincs már senkije. Azelőtt Amerikában nagy volt a kereset és olcsó az élet. Ma a kereset nagyobb, mint Európában, az élet is olcsóbb, de már nem sokkal. Romlik Amerika is.
— Maga hol dolgozott?
— Kocsigyárban voltam Buffalóban, most Buffalo és Csikágó között vagyok a vonaton fűtő. Egy dollár nyolcvanat keresek naponta. A feleségemet meg a kis lányomat viszem ki, mert nem tudok nélkülök meglenni.
— Nem jó, ha kiviszi a feleségét meg a pu-lyáját,—vélekedik valaki. — Akkor már nem lehet olcsón megélni.
— Tudom én, hogy mit csinálok, — válaszol a hevesmegyei ember. — Burdosokat fogunk tartani és a feleségem is keres. Jobban megleszünk, mint egyedül.
Az amerikások kezdik a történetüket elmesélni, azok pedig, akik először mennek ki Amerikába, érdeklődve hallgatnak. A gummi-csizmás elmondja, hogy hentes volt Göncön. Newyorkban is a hazai mesterségét folytatta, ott is házasodott meg, de a felesége magyar leány. A Kovács tisztelendő adta össze őket. Newyorkból átköltözött Pencelvéniába, ott van most üzlete. Most azért volt odahaza, hogy az apja meg az anyja megismerjék a feleségét. Pásztor József parasztember volt Tornyos-némediben, Abaújmegyében. Trentonban dolgozott az ólomgyárban és kettő ötvenet keresett. Most ötödmagával utazik. Gáspár János is abauj megyei, Halsára való. Washingtonban dolgozott vasútépítésnél. Kint van az anyja meg a sógora is, már négy esztendeje. A sógora vasúti lámpagyújtogató. Annyi pénzt küldött már haza, hogy az asszony házat épített belőle és árendát vett ki a szalánci gróftól. Az is földet akar venni, mint a többiek, akik a faluból kimentek.
Mályi Mihály Tiszapolgárra valósi. Józsi fia miatt, — hogy milyen körülmények között, azt nem lehet megtudni tőle, — Budapesten a toloncházban ült egy darabig, ami mélységes elkeseredéssel tölti el a hazai hatóságok irányában. Két évig dolgozott Pittsburg-ban az ajrnvorkban. Először egyötvenet keresett, most két dollárt keres naponta. Magyarországon aratás idején van csak rendes napszám, de az csak három hétig tart. Amerikában havonta hetvenöt forintot tesz félre, odahaza ennyit egy esztendő alatt se takaríthat meg. Hazament, hogy férjhez adja a lányát. Most még négy esztendeig akar kint maradni, hogy földet vehessen, ha hazajón. Az a véleménye, ha több gyár volna Magyarországon, akkor ott is magasabb volna a napszám.
Két szlavóniai sváb ember hallgatja a beszélgetést. Nem tudnak ugyan magyarul, de egyes szavakból sejtik, hogy miről lehet szó. Vannak, akik tolmácsolják, amit a többiek mondanak. Erre az egyik németben megmozdul a közlékenység ösztöne és mellényének belső zsebéből előszed egy levelet. A levél Los-Angeles-ből jött, a sógora írta, hogy milyen ott az élet. Azt írta, hogy minél messzebb mennek nyugatra, annál nagyobb a kereset. Gyárban kezdik, azután földet vesznek és kertészkednek. Egy ember jött haza tavaly Eszékre, aki három esztendő alatt négyezer forintot keresett meg az útiköltséget, hogy kivihette az egész családját. Odahaza egynegyven a legnagyobb napszám, hogy lehessen megélni belőle, mikor négytagú családnak félkiló hús meg se kottyan.
— Már pedig a hús leginkább kell az egészségre, — véli Bacsó András. — Majd meglássa, Amerikában mennyi húst esznek az emberek.
— No lássa, — mondja a sváb, — nálunk még a hivatalnok se ehet mindig húst.
Bacsó András is az érdekesebb alakok közé tartozik. Huszonnyolc-harminc esztendős jóképű parasztlegény volt, ha jól tudom, Gömörből. Szintén másodszor ment ki Amerikába, még pedig a pencelvéniai Fajtokontriba. Egy esztendőnél tovább dolgozott odakint a brikk-gyárban. Nagyon keveset takarított meg és egy szót sem tanult meg angolul. Típusa volt annak a magyar kivándorlónak, aki csak ágyu-töltelék az ipar háborújában. Noha másfél évet töltött Amerikában, fogalma sem volt az amerikai életről, illetőleg ennek az életnek csak a külsőségeit látta meg. Amerikai tudása abban koncentrálódott, hogy odakint nincs katona, a present-választás után több a munka, mint előtte és húst kell enni annak, aki dolgozni akar. Nála az első hatás az életmód emelkedése volt addig a fokig, hogy a munkát elbírja. Talán még egy esztendei amerikai tartózkodás megtanította volna arra is, hogy a szimpla húsevésen kívül más igényei is lehetnek az embernek.
Vele egy típus volt egy losonci tót legény, aki szintén a brikk-gyárba ment vissza Trentonba. Ő már több időt töltött kint Amerikában, de még nem szerzett eleget, hogy feleségül vegye Marinkát és családot alapítson. Egyelőre csak látogatóban volt odahaza. Angolul ő is keveset tudott, de már angol szavakkal szívesen keverte a beszédét. Tőle hallottam a klasszikus kijelentést: — Ja szóm gentleman.
Közgazdasági tudását abban foglalta össze, hogy a téglagyártás a legbiztosabb ipar, mert házat mindig építenek az emberek, még prezent-választás idején is. Azért ő megint a trentoni téglagyárba megy vissza. Közölte velem azt is, hogy most már komolyan meg akar tanulni angolul, hogy megszerezhesse az amerikai állampolgárságot. Azért ne higyjem, hogy kint akar maradni. Hazajön egész biztosan. Csak azért lesz amerikai állampolgár, mert akkor idehaza nem parancsol neki senki.
A legérdekesebb történeteket tudta Amerikáról elmesélni Schmidek Krisztián. Dunántúli sváb ember volt, foglalkozására nézve, ha jól emlékszem, asztalos, ő nemcsak az Egyesült Államokat ismerte, hanem dolgozott a Panama-csatorna építésénél és két esztendőt töltött Brazíliában is. Brazíliába valami birodalmi némettel együtt vetődött el, akivel a Panama-csatorna műhelyeiben barátkozott öcsze. AzzaL együtt hányódott mindenfelé. Hazajövetele előtt községi mesterember volt a Hansa német kolónián, a Rio Itapocu mellett, Santa Catharina államban. Santa Catharina állam tele van virágzó német telepekkel, melyeknek legnagyobb része szinte szövetkezeti alapon működik. Főleg az új telepeknél, amelyeknél még a vadont kell irtani és meg kell teremteni a kultúra alapjait, ez a legmegfelelőbb forma. Egyes ember ott nem boldogul, mindnyájan egymás támogatására vannak utalva.
Schmidek annyiban nagyon becsületes ember volt, hogy bár neki nagyon jól ment a dolga a brazíliai németek között, mindenkit óvott attól, hogy a tropikus Dél-Amerikában próbáljon szerencsét. Azt mondta, hogy az új telepeken a telepesek fele idő előtt elpusztul, a másik fele nyomorog és alig egy-kettő akad, aki megtalálja a szerencséjét. A mesterember még csak megél, de a földmíves, aki nem tudja megszokni a viszonyokat, egész biztosan tönkremegy.
Az amerikások között volt Pál Gábor is, aki Borsodivánkáról indult a tengerentúlra és már kétszer volt kint Amerikában. Mindakétszer nagyon szépen keresett és harmadszor is kiment, de ezúttal már negyedmagával. Még három embert vitt magával a falujából. Meglátszott rajta, hogy amerikás. Széles, puha kalapot viselt és vöröses bajuszát lefele sodorta. Keserűséggel volt eltelve minden iránt, ami magyar. Aki Amerikát látta, odahaza nem tud megszokni. Magyarországon mindenki nagyobb úr, mint a munkás, odakint meg azt becsülik meg, aki a kezével dolgozik.
Szóba kerül sok minden. Elmondja, hogy Hamburgon vagy Brémán át akart volna visszamenni, de nem eresztették. A fiumei út sokkal hosszabb, több időbe meg pénzbe is kerül. De segíteni nem lehet, mert az alispánoknak ki van adva a rendelet, hogy az állami hajóra tereljék a népet.
Valaki figyelmezteti Pál Gábort, hogy akik vele mennek, azoknak jó lesz vigyázni a keszegárában, mert a kontrakt léborert nem eresztik be Amerikába.
— Nem vagyok én már mai gyerek, — mondja fölényesen Pál Gábor, — nem először megyek ki Amerikába. Kiokosítottam én őket úgy, hogy jobban se köll. Megmondtam nekik, hogy ha kérdik tőlük, hogy milyen gyárba mennek, csak a rokonuk atrecát mutassák, de ne árulják el, hogy már helyük is van.
Az ilyen beszélgetésekből okulnak a zöldfülűek. Egyik is, másik is kotorászik a lajbi meg a kabát zsebében és szedi elő az atrecot meg a tiketet, amit Amerikából kapott. A járatosak szívességből kitanítják őket. Ellis Islandon van a kesegárda, ahol mindenkit megvizsgálnak. Ha onnét kijönnek, már várják őket a Pencelvénia rélród emberei, akiket meg lehet ismerni a sapkájuk felírásáról. Van közöttük olyan is, aki tud magyarul. Másra ne hallgassanak, csak ezekre. Ezek elviszik őket a vonatra és gondoskodnak róla, hogy mindenki odajusson, ahova a jegye szól. A tréneri a tiketet tűzzék a kalapjuk mellé, mert ez Amerikában így szokás. Mikor a plészre jutnak, kérjék meg a hozzávalójukat, aki az atrecot küldte, hogy vigye el őket valami tisztességes burdoshoz, akinek rendes bedrómja
van, ahol kipihenheti magát az ember, mert az amerikai munka nagyon megszaggatja az embert és eleinte nagyon szüksége van a pihenésre. Szalonba csak akkor menjenek, ha már kiismerték az állapotokat.
A sok idegen kifejezés, amit Amerika sodort bele a kivándorló magyarok nyelvébe, csak úgy röpköd a levegőben. Ahogy észreveszem, az amerikások szívesen is keverik a magyart angol szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszik és azt mutatja, hogy ők már járatosak az idegen világban. Bacsó András például a húst ebédnél állandóan bif-nek hivja, Pál Gábor pedig, mikor szél kerekedik, úgy mondja, hogy jön a sztorin. Egy keszthelyi ember Georgetownban a májnban pájkkal dolgozott. Van, akit peres ügyben Amerikában már a kórt elé citáltak. Az igazi amerikás, ha kérdeznek tőle valamit, már nem igennel felel, hanem csak az orra alatt dünnyögi:
—Je...je...
Az anyanyelvnek ezt az eltorzítását minden kivándorló hamar megtanulja. A tótok között van egy csinos lenszőke asszony, aki után dévajkodva kapkodnak a férfiak. Ilyenkor ő sikongva szalad előlük, az amerikás tótok pedig kiabálnak utána:
— Csekaj, misziss, csekaj!
A fedélzeten pedig állandóan folyik az eszmecsere Amerikáról. A hevesmegyei ember és Mályi Mihály között vita kezdődik arról, hogy mennyivel drágult meg az élet Amerikában. Egyikük példának elmondja, hogy a kalapja egy dollár ötvenbe került. Az egyik grinór átszámítja, hogy az hét korona ötven és szörnyűségesen drágának találja.
Bódis János pénzügyi fejtegetésekbe bocsájtkozik:
— Ha így mondja, persze, hogy drága. De azt sose szabad nézni, hogy a tallér hány korona. A tallér az tallér, a korona az korona. Amerikában tallérban keresnek, ott tallérban is kell fizetni. Csak azt kell nézni, hogy menynyi marad meg belőle, ha az ember megvett mindent, ami neki kell. Így olcsóbb az élet, mint Magyarországon. Egy kvóder nagyon kicsi pénz Amerikában, mégis jól meg lehet ebédelni belőle.
Akkoriban, mikor én az Ultoniával kimentem Amerikába, nagyban folytak az előkészületek az elnökválasztásra, ami ezúttal annál nagyobb kavarodást idézett fel, mert híre járt, hogy Roosevelt harmadszor is kandidáltatni akarja magát, ami ellenkezett az Unió politikai hagyományaival. A választás így állandó témája volt az amerikások beszélgetésének. Megmagyarázták a zöldeknek, hogy a prezent az épen olyan Amerikában, mint mifelénk a király, csak nem koronázzák, hanem úgy választják, mint nálunk a képviselőket. Meglepő volt ellenben, hogy soha egy jelölt neve se került szóba. A prezent-választásnak kizárólag a gazdasági oldala érdekelte a magyarokat és csak abból a szempontból tárgyalták a kérdést, hogy több munka lesz-e, vagy kevesebb. Annál többet emlegették a választás külsőségeit, a nagy jelölő gyűléseket és a kapacitálást, amely azok körében folyik, akik már letették az esküt és Citizenek lettek. Különösen az tetszett a legtöbbnek, hogy Amerikában olyan cédulával szavaznak, amelyen felül sas meg kakas van. Egyik embernek volt is ilyen cédulája egy west-virginiai goverwor-választásról, az kézről-kézre járt és mindenki illőképen megcsodálta.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése