TONELLI SÁNDOR: Ultonia (12)

XII.
Másfajta kivándorlók

Kivándorlóláda, zárral és pántokkal

Az amerikásoknak, akik járatosak voltak odakint és munkára mentek, hogy keressenek, az ellentéte volt Bogye Trifon. Parasztember volt ő is, mint a kivándorlók legtöbbje, de őt kizárólag a kalandvágy mozgatta. Lugoson volt otthon, oláh neve volt, de egészen jól beszélt magyarul. Földmíves iskolát végzett, Békéscsabán volt munkán és Bécsben volt katona. Nagyon sokat olvasott és a zsebe a hajón is tele volt mindenféle olvasmányokkal. Egy cseppet sem szégyelte megmondani, hogy ő ugyan nem azért megy ki Amerikába, hogy agyondolgozza magát, hanem hogy világot lásson. El is mondta a programját. Először meg akarja ismerni Észak-Amerikát, de nemcsak Newyor-kot meg ami ott van a közelben, hanem el akar menni a Csendes óceán partjára is. Ha megismerte Észak-Amerikát, elmegy Braziliába, mert ott van az Amazon, a világ legnagyobb folyója. Azon végig akar hajózni. Ha arrafelé is bejárt mindent, még Transzválba akar elmenni, hogy meglássa az arany- és gyémánt-bányákat. Azután hazamegy és letelepszik Lugoson.
— Ha ugyan közbe meg nem esznek a vademberek, — tette hozzá valaki a hallgatóság zajos derültsége közben.
Egyesek rögtön taksálni kezdték, hogy milyen pecsenye is válhatik Bogye Trifonból.
Amennyire határozott képzete volt a világról Bogye Trifónnak, annyira naiv és járatlan volt mindenben Tóth László, ami annál meglepőbb volt, mert odahaza mozdonyvezető, vagy fűtő volt az államvasúton. Palermo és Gibraltár között ismerkedtem össze vele. A konzekvens magyarok közé tartozott, akik még a Kanári-szigetek táján se vetették le köpönyegüket, minthogy decemberben köpönyeget illik viselni. Meg is mondta, hogy csak bolondságnak tartja a szép időt, meg kell jönni a fagynak, mert télen úgy kívánja a természet rendje. Ameddig a magával hozott szalonnája tartott, nagyon fitymálta a hajó ételeit és inkább csak a körme közül ebédelt. Konok magyarságát jellemezte az is, hogy mikor elfogyott a szalonnája, akkor se adta meg magát. A nagy karéj kenyérre rárakott egy kisebbet, azt szeletekre vagdosta, megsózta és megpaprikázta, aztán kenyérrel ette a kenyeret, mintha szalonna lett volna. Mindvégig megőrizte magának a szalonnaevés illúzióját. Napközben Tóth László a sapkáját szemére húzta, odaült a korlát mellé, bámulta a vizet órákon át és időről-időre nagyokat köpött a tengerbe. Csak nagy nehezen és csak félig tudtam kiszedni belőle az élettörténetét. Valami karambolban volt része Szeged-Rókuson és ez bírta rá a kivándorlásra. Lehet, hogy el is bocsájtották a szolgálatból, — nem tudom. Hihetetlenül naiv fogalmai voltak Amerikáról és kevesebbet tudott a világról, melynek nekiindult, mint akármelyik paraszt. Azt hitte, hogy Kanadában ingyen kap földet, szerszámot és mindent, amire szüksége van. Leghatározottabban állította, hogy odakint egy kocsi szénáért egy tehenet adnak. Egy bátyja, akiről már huzamosabb idő óta nem hallott semmit, húsz esztendő előtt ment ki Clevelandba; ő is azzal a szándékkal indult neki Amerikának, hogy többet nem jön. vissza.
Tóth László, — mellesleg megjegyezve hódmezővásárhelyi volt, — mélységes, begyökeresedett gyűlöletet árult el minden magyar dolog iránt. Szófukar volt, nehezen lehetett beszédre bírni, de ha beszélt, színtelen, fakó hangjából, végtelen gyűlölet érzett ki.
— Magyarországon, — mondotta, — csak protekcióval   boldogul   az   ember,   máskülönben nem... Boldogulni akkor lehet, ha az embernek szép felesége van, oszt az jár kilincselni, vagy kenni kell a kereket... vagy valami mást...
Hogy hol szerezte Tóth László ezeket a keserű tapasztalatokat, nem tudom, tőle pedig megtudni nem lehetett. Egy pillanatig tartó őszinte beszéd után megint visszasülyedt némaságába és bámult bele a végtelen tengerbe, amely mindent elfeledtet az emberrel. Csak azt tudtam meg tőle, hogy Kanadában földre szeretne iratkozni, de fél attól, hogy ott nagy hidegek lesznek, mert azon túl van Szibéria.
Szibériáról a hittérítő szokott mesélni. Sohasem tudtam megállapítani róla, hogy miféle csodálatos szerzet lehetett. Egy este akadtam először össze vele. Lefekvés előtt nagy csomó ember tömegelt a nagy hálóterem közepén. Egészen elállták a folyosókat, rátelepedtek az ágyakra és lélekzetfojtva, szorongva hallgatták egy exaltalt külsejű fiatalember beszédét:
—  És tömérdeken estek el, mert az Úr pusztulást bocsájtott a földre. A saját szavunkat nem hallottuk az ágyuk dörgésétől és a haldoklók jaj kiáltásától. Temetetlen halottak hevertek mindenfelé és keselyük lakmároztak a holttestekből. Nehéz volt odajutni, mert a Jeges tenger állotta az utunkat, de az Úr parancsa szólitott és mi keresztülmentünk minden veszedelmen. Odamentünk a harcolók közé és hirdettük nekik az Isten igéjét. Bennünket nem érhetett golyó, mert az Úr angyala lebegett fölöttünk...
Odaszóltam a mellettem álló embernek:
— Miféle az, aki beszél?
— Ne tessék zavarni. Hittérítő. Szent ember. Most azt meséli el, hogy mit csináltak az orosz-japán háborúban.
A hittérítő meghallotta a kérdésemet. Úgy látszik, kapóra jött neki a kérdés, mert nyomban válaszolt is rá:
— Gróf volt  az  apám  és  akkora hajóm  lehetne, mint az, amelyiken most utazunk. De én hallgattam az Úr szavára és elvetettem magamtól a világ hivságait.   Hirdetem   az   igét mind közönségesen a jóakaratú embereknek...
Helyeslő mormogás volt a válasz a magyarázatra. Valaki megszólalt az egyik sarokban:
— Uram Jézus, bocsásd meg mindnyájunk vétkeit...
A hittérítő érdekelni kezdett. Megkérdeztem:
— Maga járt az orosz-japán háborúban?
A kérdésre nem a megkérdezett felelt, hanem más valaki:
— Hát persze, hogy járt. Nem hallotta, hogy mondta?
— Hallottam, de azt szeretném  tudni,   hogy merre járt és hol volt az a nagy csata, amelyikről beszélt.
—  Szibériában. Akkora volt a hó, hogy eltakarta még a templomok tornyát is.
— Hogy jutott maga Szibériába?
— Az Úr kegyelmével.
— Jó,   jó, de hogyan utazott Szibériába? Vasúton, vagy hajón?
—  Hajón.
—  Nagy ut lehetett.  Melyik kikötőben szállt hajóra és hol szállt ki belőle?
A hittéritőt láthatólag kellemetlenül érintette a faggatás.
— Az Úr vezette a lépéseimet és biztos voltam, hogy eljutok oda, ahova ő rendel.
— De hát mégis emlékszik valamire Szibériából?...
— Láttam nagy  erdőket,  amelyekben  fenevadak  tanyáztak,   nagy  városokat,   tömérdek   embert,   aki   a  tévelygés   útját járta. Ezeket téritettük.
— De  még mindig nem  mondta  meg, hogy hol szállt hajóra és hol szállt ki belőle.
A hittérítő az égre emelte a szemét:
— Az Úr nem azért küldött, hogy a városokat nézzem, hanem hogy a parancsait teljesítsem.
Egyszerre hárman-négyen is felém fordultak:
— No lássa, hogy jár Szibériában.  Mit kérdezgeti?
A hangulat kezdett fenyegetőre fordulni.
— Igaz, mit kérdezgeti? Ha nem tetszik, amit beszél, ne hallgassa. Senki se hívta ide.
Egyenesen meglepő volt, hogy az emberek, akik között akárhány volt, aki kétszer-háromszor is megjárta Amerikát, milyen vakon voltak képesek elhinni ennek a félbolondnak, vagy szélhámosnak kenetteljesen zavaros beszédét. Nappal sohasem láttam, de esténként mindig széles embergyűrű vette körül az ágyát és hallgatta az igét. Azt hiszem, hogy a hálóterem rossz világítása, a félhomály és a hullámok monoton verődése a hajó oldalához, szükséges kelléke volt, hogy elhígyjék, amit ez a hittérítő összebeszélt. Az esete azonban nagyon érdekes példája volt, hogy a szent emberek hire miként kerekedik és a hivők milyen határozottsággal ellene fordulnak annak, aki ki akarja őket zökkenteni a hitükből. Hinni jól esik és a hivő védekezik hiedelmének elvesztése ellen.
Hogy mi lett a szent emberrel Amerikában, nem tudom. Lehet, hogy lecsukták, de lehet az is, hogy új vallást alapított. Amerikában, ahol a földből burjánoznak ki az új vallások, az ilyesmi könnyen megeshetik.
A tapasztalataim azonban azt mutatták, hogy Bogye Trifon, a szent ember, meg a többiek kivételek. A nagy többségnél a kivándorlásnak mégis csak egy rugója volt, a hazai föld. Pénzt keresni odakint és földet venni idehaza, ez volt a reménysége útitársaim legtöbbjének. Amint a jegyzeteimet lapozgatom, sorra találom ennek a   bizonyítékait.
Az egyik névnél L. M. van a noteszembe feljegyezve. Huszonöt esztendős legény lehetett, a szatmármegyei Ibarról. Az apja hentes volt, de volt földje is, kiküldte mind a két fiát világot látni. L. M. már katonaköteles kora előtt volt kint egyszer Amerikában. Hazajött, leszolgálta a három esztendejét, Losoncon volt tüzérkáplár és megint ment ki Amerikába a bátyjához. Azért jött haza katonának, hogy ne legyen kellemetlensége, ha végleg megtelepszik idehaza.
— Mert én hazajövök, haza én, — mondotta. — Földet veszek, mert hát a föld csak a legszebb foglalkozás a világon.
Egy másik emberről csak azt tudom, hogy a zsákai grófnak volt a kocsisa. Először 1902-ben ment ki Amerikába és öt év alatt Clevelandból ötezer forintot küldött haza. Ha azt látja, hogy elég a pénze, végleg hazajön és földet vásárol.
Egyszer véletlenül ellestem egy beszélgetést a főgépész meg egy amerikás magyar között, aki odakint valami gyárban dolgozott és ami ritkaság, megtanult angolul is. A főgépész biztatta, hogy szegődjön be a hajóra a gép mellé  kisegítő munkásnak. Magyarázta, hogy jó a kereset, biztos az állás, még nyugdíjat is ad a társaság. Az emberem szabadkozott:
— Igaz, kérem, biztos itt, meg jó is, de a földre valót nem lehet megkeresni.
A második osztályon utazott egy Schlauch nevű temesmegyei sváb gazda. Egész habitusa elárulta a módos parasztot. Azt mondta, hogy három évig nem volt jó termése, hol a szárazság, hol meg a sok eső tette tönkre a gabonáját és a jég verte el a szőlőjét. A földjének egyik felét átadta kezelésre az apjának, a másik felét árendába adta, ő pedig kezébe vette a vándorbotot, hogy odakint ledolgozza a bankban felvett adósságot. Pontosan ez volt az esete egy végvári sváb gazdának is, aki egész családjával együtt szintén a második osztályon utazott. Ezeket igazán nem a nyomor hajtotta a kivándorlásra.
A svábok társaságában volt egy verseci fiú is, aki október elsején szabadult a katonaságtól. A vártüzércknél szolgált Bilekben. Ennek Manitoba volt a végcélja és ott is akart megtelepedni. Megmutatta a bátyja levelét, akinek már 160 acre földje volt a legjobb kanadai bu-zavidéken és azt írta, hogy nagyon jól megy a dolga. Kívüle még tizenöten voltak verseciek Manitobában.
A svábok annyiban voltak érdekesek, hogy köztük voltak az  egyedüliek,  akiknél a kivándorlás okai között nemzetiségi momentumot is fedezhettem fel. Szóról-szóra idézem az egyik bácskai sváb szavait:
— Szép, ha valaki büszke a nemzetére, de másokat azért mégse volna szabad szekírozni azért, mert más nyelven beszélnek.
Máskülönben az úgynevezett nemzetiségi panaszok egyszerűen a közigazgatás ellen irányultak és hajszálra egyeztek azzal, amit a magyar kivándorlók mondtak a falu jegyzőjéről.
Meg kell emlékeznem még a két cigányról, akit már első naptól kezdve ismert az egész fedélköz. Az egyiket Molnár Pistának hívták, a másikat Vaskó Jenőnek. Tiszadobról jöttek és Váradi Gyula bandájába igyekeztek New-yorkba. Pista saját bevallása szerint huszonöt esztendős volt, Jenő huszonnégy. Pista csak három gyereket hagyott odahaza, de Jenő már négyet. Pista kontrás volt, Jenő cimbalmos, szükségből így ketten is teljes zenekart alkottak, melynek Pista volt a feje, lévén ő az öregebb. Pista azonban, — saját kifejezését használva, — csak ismerte a betűket, de összeadni nem tudta őket. A zenekar pénzügyi és titkári teendőit ilyenformán Jenőke látta el. Mindketten különben irtózatosan féltek még a sima tengertől is, csak szégyelték bevallani. A publikum azonban észrevette a félelmüket és rájuk kapott. Állandó gúnyolódás és csipkelődés tárgyai   voltak,   míg   csak   meg   nem   érkeztünk Newyorkba.
Amerikáról a legnaivabb képzeteik voltak. Képzeletbeli aranyhegyeket láttak maguk előtt, melyeket odaát össze fognak muzsikálni. Sokan vannak a rajkók, keresni kell rájuk.
Ami azt illeti, a keresettel a két fekete legény a hajón is megpróbálkozott. Mikor a Földközi tengeren jártunk és a víz sima volt, mintha olajat öntöttek volna rája, előszedték a szerszámjukat és elkezdtek muzsikálni a fedélköz publikumának. A népség nagy körben gyűlt össze körülöttük és volt akárhány, aki táncra illegette a lábát. Hanem annál rosszabbul ment a tányérozás. Mikor Pista zsírtól ékes köcsögkalapját tartotta a hallgatói elé, vagy gúnyos megjegyzésekkel fogadták, vagy eloldalogtak úgy, mintha ott se lettek volna.
A két cigány másra halározta magát. Szót akartak érteni a magyar kapitánnyal. A magyar kapitány az Ultonia magyar segédtisztje volt. A kormánnyal kötött megállapodás értelmében a Cunard Line minden hajóján tartott egy magyar tisztet, hogy legyan valaki, aki a kivándorlókkal az érintkezést közvetíti. Egy nappal Gibraltár előtt, mikor a magyar kapitány reggeli körútját végezte a fedélzeten, elébe állt a két cigány:
— Tekintetes és nagyságos kapitány úr, tessék  megengedni, hogy felmenjünk az  emeletre.
—  Mit akartok odafönn?
—  Kézit csókolom, muzsikálni szeretnénk egy kicsit, hogy keressünk valamit.
—  Majd  Gibraltár után szólok nektek, akkor kezdődik a bál.
—    Igenis, kézit csókolom.
Gibraltár után veszedelmesen esett a barométer, ólmos felhők úszkáltak az égen és hosszu, gördülő hullámok szántottak végig az óceánon. Tajtékot, habrongyot látni nem lehetett, de a hajó majd fent volt egy halom tetején, majd lesülyedt a mélybe. A hullámokat nem is szemben kaptuk, hanem oldalról. A hajó nem hasította a vizet, hanem szüntelenül átbillent egyik oldaláról a másikra meg vissza. Az ilyen hullámjárás a legrosszabb; aki nem szokta meg tökéletesen a tengert, ilyenkor teljesen elveszíti biztonsági érzését. Huszonnégy óra múlva beteg volt az egész hajó. A cigányok is ott hevertek nyögdécselve az egyik légkürtő tövében. A magyar tiszt, mikor körútját végezte, megpillantotta őket:
—  No morék, gyorsan a hegedűt, kezdődik odafent a bál.
Pista cigány nekikeseredve tekintett föl az égre:
—   Muzsikálnánk, kézit csókolom, csak a jó Istenke állítaná el a szelecskét, hogy a vizecske csendes lehessen.
De hát a szelecske nem állt el és a vizecske napokig nem akart elcsendesedni. Három nap múlva már alig volt élő ember a fedélzeten, a többi mind a halálát érezte közeledni. Levette őket a lábukról a vízibetegség.
Az élők között volt Bódis János, akinek az ilyesmi már nem volt újság, mert hetedszer kelt át az óceánon. Azzal szórakozott, hogy évődött a vízi betegekkel. Pokoli ötlete támadt a cigányokkal.
Az ötlet megértéséhez kettőt kell tudni. Ahányszor egy kikötőt elhagytunk, a fedélköz utasait összeterelték a hajó orrába és mindenkinek végig kellett menni az ebédlőt az asszonyok osztályával összekötő folyosón. Ott mindenki felmutatta a jegyét, a tiketet, annak ellenőrzésére, hogy potyautas nem csempészte magát a hajóra. Így volt ez Fiume után, Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban. A tiket-vizsgálat megszokott dolog lett a hajón, amit természetesnek tartott mindenki.
A másik dolog, amit tudni kell, a tengeri betegség természetrajzával függ össze. Amíg valaki nyugodtan fekszik, csak irtózatos rossz, nyomasztó érzés nehezedik a fejére meg a gyomrára. Mihelyt azonban felkel és járni próbál, különösen pedig, ha lefelé megy a lépcsőn, menthetetlenül kitör a katasztrófa.
Bódis János erre a két körülményre alapította a számítását. A cigányok előtt leült egy heverő kötélcsomóra és pipáját tömködve odaszólt hozzájuk:
— Hun van a tikét, morék?
— Hát hol volna, lent van a kufferban.
— Pedig jó volna, ha előszednétek, mert megint tiket-vizsgálat lesz.
— Már mért lenne itt a tenger közepén?
— Az elébb járt erre a magyar kapitány, oszt ő mondta, hogy lehet, hogy el talál sülyedni a hajó.   Azt   is   mondta,   hogy  csak   azt   eresztik be   a   mentöcsónakba,  akinek a kalapja mellé van tűzve a tiket....  Nézzétek,  a matrózok már készítik is a mentőcsónakokat.
A matrózok csak a szokásos tisztogatást végezték ugyan, de a két cigánynak az is elég volt. Holtra váltán támolyogtak le a lépcsőn és negyedóra múlva, tikettel a kalapjuk mellett, kofferrel a kezükben jelentek meg a fedélzeten. Még a többi betegek is rajtuk mulattak. Halaványabb cigányt azóta sem láttam élelemben.
Mindketten végig betegek voltak az egész úton. Utójára Newyork előtt láttam őket, mikor a hajó elhaladt a Szabadság-szobor előtt. Az egyik felsóhajtott:
— Ez bizonyosan az a Kolumbus, aki felfedezte Amerikát. Verte volna meg a devla, hogy az útját kitalálta...
Búcsúzóul a Pista cigány odaszólt hozzám: — Ha találkozik Amerikában cigányokkal, tessen megmondani, hogy meggyüttek a tiszadobi mocsárok. Mind egy családból valók vagyunk, tudni fogják, hogy mink is ideát vagyunk ...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (11)

XI
Amerikások között

Kivándorlási múzeum Burgerlandban - teli van emlékkel

Béres Lajos megkérdi Zelenka Jánost:
— Hát maga melyik bányában dolgozott?
— Honnét   tudja,   hogy   én   bányában   dolgoztam?
— Látom  a puskapor nyomát  a képén. Biztosan a robbantásnál csapott az arcába.
 Zelenka János elneveti magát:
— Akkor maga tudja, hogy milyen a munka a bányában. Maga előtt nem tagadhatnám le, hogy bányában dolgoztam. Brownsvilleben voltam, Pencelvéniában.
— Micsoda munkát végzett a bányában?
— Elsőbb  a kerrit toltam, azután helfer lett belőlem. Utoljára a bigbósz beosztott riper-nek. Akkor megkerestem napi három tallér ötvenet. Három esztendő  alatt  négyezer koronát küldtem haza. Még háromezer koronára van szükségünk, hogy megvehessük a földet.
— Hát maga haza akar menni az ókontriba?
— Haza én. Amerikában lehet keresni, de az élet jobb odahaza. Meg a feleségem se gyünne szívesen Amerikába.
— A mi falunkból is sokan vannak odakint, —  szól közbe egy öreges  ember,  —  de  leginkább csak hazagyünnek. Kimennek, hogy földre valót szerezzenek.   Van olyan, akinek már van 25 köbös tehermentes földje. Idehaza,  akinek   12-15  köbös  földje  van,  a négyszáz   forint   adósságot   nem   tudja   ledolgozni. Mindent elvisz az adó meg a gyerek. Azt mondják,  neveljen az  ember gyereket katonának, de nem mondják meg, hogyan.
— Maga  hová  valósi?  —  kérdezi  az egyik amerikás.
— Bátyra valósi vagyok, Szabolcs  megyébe. Két fiam van kint Johnstownban a vasgyárban, egy rokonom meg Bridgeportban. A fiaim küldtek haza pénzt, hogy meglátogassam őket.
— Akkor maga vissza is gyün?
— Vissza én, három hét  múlva. Nem való már az ilyen magamfajta öreg embernek Amerika. De a többiek is mind visszagyünnek. Kimennek, oszt     visszagyünnek.  Leginkább olyan ez, mint a betegség.
— Én ugyan nem gyüvök vissza, — mondja Botos György, aki  öt dollárt  is  megkeres a newdalei  szénbányában, Ohioban.  —  Amerikában  jobb,  mert ott   mindenki tehet, amit akar, a törvény meg mindenkire törvény.
— Azért tudja,  Amerika se  olyan már, mint volt azelőtt,    —   vélekedik  egy ember,  aki térdén  felül érő  gummicsizmat visel,  amilyent a halászok szoktak   hordani.  —   Megint  present-választás lesz,  olyankor meg nincs munka. Bánom is már, hogy a hajóra ültem.
— Nem  igaz,  — válaszol  egy amerikás.  — Én is olvastam azt az újságot. Csak azért írták bele, hogy visszatartsák a népet a kivándorlástól. Én már voltam odakint és amikor hazajöttem, házat vettem. Most megint van négyszáz forint adósságom, azt megyek megkeresni. Magyarországon  munkásember tíz  év alatt   se tehet félre négyszáz forintot.
— Az már igaz,   —   mondja a gummicsizmás. — De Amerikában is jó plészre kell kerülni annak, aki keresni akar.
— A hiba az, — vélekedik egy újabb közbeszóló,   —   hogy a bankok odahaza kitátották a szájukat és olcsón köpték a pénzt. Mindenki földet vett és a föld  megdrágult. Most meg nincs pénz és a sok nép Amerikába megy, hogy pénzt gyűjtsön. Akinek jól  megy,  az ott is marad.
— Senkise akar odakint maradni, — mondja egy hevesmegyei ember. — Amerikában jobban lehet keresni, de az élet nem olyan jó és igen csak hazajönnek. Csak   az marad oda, aki megszokta az állapotot, vagy idehaza nincs már senkije. Azelőtt Amerikában nagy volt a kereset és olcsó az élet. Ma a kereset nagyobb, mint Európában, az élet is olcsóbb, de már nem sokkal. Romlik Amerika is.
— Maga hol dolgozott?
— Kocsigyárban voltam  Buffalóban,  most Buffalo és Csikágó  között vagyok  a vonaton fűtő. Egy dollár nyolcvanat keresek  naponta. A feleségemet meg a kis lányomat viszem ki, mert nem tudok nélkülök meglenni.
— Nem jó, ha kiviszi a feleségét meg a pu-lyáját,—vélekedik   valaki.   —   Akkor   már  nem lehet olcsón megélni.
— Tudom  én,  hogy mit   csinálok,  —  válaszol  a hevesmegyei  ember.  — Burdosokat fogunk tartani  és  a  feleségem  is  keres.  Jobban megleszünk, mint egyedül.
Az amerikások kezdik a történetüket elmesélni, azok pedig, akik először mennek ki Amerikába, érdeklődve hallgatnak. A gummi-csizmás elmondja, hogy hentes volt Göncön. Newyorkban is a hazai mesterségét folytatta, ott is házasodott meg, de a felesége magyar leány. A Kovács tisztelendő adta össze őket. Newyorkból átköltözött Pencelvéniába, ott van most üzlete. Most azért volt odahaza, hogy az apja meg az anyja megismerjék a feleségét. Pásztor József parasztember volt Tornyos-némediben, Abaújmegyében. Trentonban   dolgozott az ólomgyárban és kettő ötvenet keresett. Most ötödmagával utazik. Gáspár János is abauj megyei, Halsára való. Washingtonban dolgozott vasútépítésnél. Kint van az anyja meg a sógora is, már négy esztendeje. A sógora vasúti lámpagyújtogató. Annyi pénzt küldött már haza, hogy az asszony házat épített belőle és árendát vett ki a szalánci gróftól. Az is földet akar venni, mint a többiek, akik a faluból kimentek.
Mályi Mihály Tiszapolgárra valósi. Józsi fia miatt, — hogy milyen körülmények között, azt nem lehet megtudni tőle, — Budapesten a toloncházban ült egy darabig, ami mélységes elkeseredéssel tölti el a hazai hatóságok irányában. Két évig dolgozott Pittsburg-ban az ajrnvorkban. Először egyötvenet keresett, most két dollárt keres naponta. Magyarországon aratás idején van csak rendes napszám, de az csak három hétig tart. Amerikában havonta hetvenöt forintot tesz félre, odahaza ennyit egy esztendő alatt se takaríthat meg. Hazament, hogy férjhez adja a lányát. Most még négy esztendeig akar kint maradni, hogy földet vehessen, ha hazajón. Az a véleménye, ha több gyár volna Magyarországon, akkor ott is magasabb volna a napszám.
Két szlavóniai sváb ember hallgatja a beszélgetést. Nem  tudnak  ugyan  magyarul, de egyes szavakból sejtik, hogy miről lehet szó. Vannak, akik tolmácsolják, amit a többiek mondanak. Erre az egyik németben megmozdul a közlékenység ösztöne és mellényének belső zsebéből előszed egy levelet. A levél Los-Angeles-ből jött, a sógora írta, hogy milyen ott az élet. Azt írta, hogy minél messzebb mennek nyugatra, annál nagyobb a kereset. Gyárban kezdik, azután földet vesznek és kertészkednek. Egy ember jött haza tavaly Eszékre, aki három esztendő alatt négyezer forintot keresett meg az útiköltséget, hogy kivihette az egész családját. Odahaza egynegyven a legnagyobb napszám, hogy lehessen megélni belőle, mikor négytagú családnak félkiló hús meg se kottyan.
— Már pedig a hús leginkább kell az egészségre,   —  véli   Bacsó  András.   —  Majd  meglássa, Amerikában mennyi húst esznek az  emberek.
— No  lássa,  — mondja a  sváb,  — nálunk még a hivatalnok se ehet mindig húst.
Bacsó András is az érdekesebb alakok közé tartozik. Huszonnyolc-harminc esztendős jóképű parasztlegény volt, ha jól tudom, Gömörből. Szintén másodszor ment ki Amerikába, még pedig a pencelvéniai Fajtokontriba. Egy esztendőnél tovább dolgozott odakint a brikk-gyárban. Nagyon keveset takarított meg és egy szót sem tanult meg angolul. Típusa volt annak a magyar kivándorlónak, aki csak ágyu-töltelék az ipar háborújában. Noha másfél évet töltött Amerikában, fogalma sem volt az amerikai életről, illetőleg ennek az életnek csak a külsőségeit látta meg. Amerikai tudása abban koncentrálódott, hogy odakint nincs katona, a present-választás után több a munka, mint előtte és húst kell enni annak, aki dolgozni akar. Nála az első hatás az életmód emelkedése volt addig a fokig, hogy a munkát elbírja. Talán még egy esztendei amerikai tartózkodás megtanította volna arra is, hogy a szimpla húsevésen kívül más igényei is lehetnek az embernek.
Vele egy típus volt egy losonci tót legény, aki szintén a brikk-gyárba ment vissza Trentonba. Ő már több időt töltött kint Amerikában, de még nem szerzett eleget, hogy feleségül vegye Marinkát és családot alapítson. Egyelőre csak látogatóban volt odahaza. Angolul ő is keveset tudott, de már angol szavakkal szívesen keverte a beszédét. Tőle hallottam a klasszikus kijelentést: — Ja szóm gentleman.
Közgazdasági tudását abban foglalta össze, hogy a téglagyártás a legbiztosabb ipar, mert házat mindig építenek az emberek, még prezent-választás idején  is.     Azért   ő   megint   a trentoni téglagyárba megy vissza. Közölte velem azt is, hogy most már komolyan meg akar tanulni angolul, hogy megszerezhesse az amerikai állampolgárságot. Azért ne higyjem, hogy kint akar maradni. Hazajön egész biztosan. Csak azért lesz amerikai állampolgár, mert akkor idehaza nem parancsol neki senki.
A legérdekesebb történeteket tudta Amerikáról elmesélni Schmidek Krisztián. Dunántúli sváb ember volt, foglalkozására nézve, ha jól emlékszem, asztalos, ő nemcsak az Egyesült Államokat ismerte, hanem dolgozott a Panama-csatorna építésénél és két esztendőt töltött Brazíliában is. Brazíliába valami birodalmi némettel együtt vetődött el, akivel a Panama-csatorna műhelyeiben barátkozott öcsze. AzzaL együtt hányódott mindenfelé. Hazajövetele előtt községi mesterember volt a Hansa német kolónián, a Rio Itapocu mellett, Santa Catharina államban. Santa Catharina állam tele van virágzó német telepekkel, melyeknek legnagyobb része szinte szövetkezeti alapon működik. Főleg az új telepeknél, amelyeknél még a vadont kell irtani és meg kell teremteni a kultúra alapjait, ez a legmegfelelőbb forma. Egyes ember ott nem boldogul, mindnyájan egymás támogatására vannak utalva.
Schmidek annyiban nagyon becsületes ember volt,  hogy bár neki  nagyon jól  ment a  dolga a brazíliai németek között, mindenkit óvott attól, hogy a tropikus Dél-Amerikában próbáljon szerencsét. Azt mondta, hogy az új telepeken a telepesek fele idő előtt elpusztul, a másik fele nyomorog és alig egy-kettő akad, aki megtalálja a szerencséjét. A mesterember még csak megél, de a földmíves, aki nem tudja megszokni a viszonyokat, egész biztosan tönkremegy.
Az amerikások között volt Pál Gábor is, aki Borsodivánkáról indult a tengerentúlra és már kétszer volt kint Amerikában. Mindakétszer nagyon szépen keresett és harmadszor is kiment, de ezúttal már negyedmagával. Még három embert vitt magával a falujából. Meglátszott rajta, hogy amerikás. Széles, puha kalapot viselt és vöröses bajuszát lefele sodorta. Keserűséggel volt eltelve minden iránt, ami magyar. Aki Amerikát látta, odahaza nem tud megszokni. Magyarországon mindenki nagyobb úr, mint a munkás, odakint meg azt becsülik meg, aki a kezével dolgozik.
Szóba kerül sok minden. Elmondja, hogy Hamburgon vagy Brémán át akart volna visszamenni, de nem eresztették. A fiumei út sokkal hosszabb, több időbe meg pénzbe is kerül. De segíteni nem lehet, mert az alispánoknak ki van adva a rendelet, hogy az állami hajóra tereljék a népet.
Valaki figyelmezteti Pál Gábort, hogy akik vele mennek, azoknak jó lesz vigyázni a keszegárában, mert a kontrakt léborert nem eresztik be Amerikába.
— Nem vagyok én már mai gyerek, — mondja fölényesen Pál Gábor, — nem először megyek ki Amerikába. Kiokosítottam én őket úgy, hogy jobban se köll. Megmondtam nekik, hogy ha kérdik tőlük, hogy milyen gyárba mennek, csak a rokonuk atrecát mutassák, de ne árulják el, hogy már helyük is van.
Az ilyen beszélgetésekből okulnak a zöldfülűek. Egyik is, másik is kotorászik a lajbi meg a kabát zsebében és szedi elő az atrecot meg a tiketet, amit Amerikából kapott. A járatosak szívességből kitanítják őket. Ellis Islandon van a kesegárda, ahol mindenkit megvizsgálnak. Ha onnét kijönnek, már várják őket a Pencelvénia rélród emberei, akiket meg lehet ismerni a sapkájuk felírásáról. Van közöttük olyan is, aki tud magyarul. Másra ne hallgassanak, csak ezekre. Ezek elviszik őket a vonatra és gondoskodnak róla, hogy mindenki odajusson, ahova a jegye szól. A tréneri a tiketet tűzzék a kalapjuk mellé, mert ez Amerikában így szokás. Mikor a plészre jutnak, kérjék meg a hozzávalójukat, aki az atrecot küldte, hogy vigye el őket valami tisztességes burdoshoz,  akinek rendes bedrómja
van, ahol kipihenheti magát az ember, mert az amerikai munka nagyon megszaggatja az embert és eleinte nagyon szüksége van a pihenésre. Szalonba csak akkor menjenek, ha már kiismerték az állapotokat.
A sok idegen kifejezés, amit Amerika sodort bele a kivándorló magyarok nyelvébe, csak úgy röpköd a levegőben. Ahogy észreveszem, az amerikások szívesen is keverik a magyart angol szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszik és azt mutatja, hogy ők már járatosak az idegen világban. Bacsó András például a húst ebédnél állandóan bif-nek hivja, Pál Gábor pedig, mikor szél kerekedik, úgy mondja, hogy jön a sztorin. Egy keszthelyi ember Georgetownban a májnban pájkkal dolgozott. Van, akit peres ügyben Amerikában már a kórt elé citáltak. Az igazi amerikás, ha kérdeznek tőle valamit, már nem igennel felel, hanem csak az orra alatt dünnyögi:
—Je...je...
Az anyanyelvnek ezt az eltorzítását minden kivándorló hamar megtanulja. A tótok között van egy csinos lenszőke asszony, aki után dévajkodva kapkodnak a férfiak. Ilyenkor ő sikongva szalad előlük, az amerikás tótok pedig kiabálnak utána:
— Csekaj, misziss, csekaj!
A fedélzeten pedig állandóan folyik az eszmecsere Amerikáról. A hevesmegyei ember és Mályi Mihály között vita kezdődik arról, hogy mennyivel drágult meg az élet Amerikában. Egyikük példának elmondja, hogy a kalapja egy dollár ötvenbe került. Az egyik grinór átszámítja, hogy az hét korona ötven és szörnyűségesen drágának találja.
Bódis János pénzügyi fejtegetésekbe bocsájtkozik:
— Ha így mondja, persze, hogy drága. De azt sose szabad nézni, hogy a tallér hány korona. A tallér az tallér, a korona az korona. Amerikában tallérban keresnek, ott tallérban is kell fizetni. Csak azt kell nézni, hogy menynyi marad meg belőle, ha az ember megvett mindent, ami neki kell. Így olcsóbb az élet, mint Magyarországon. Egy kvóder nagyon kicsi pénz Amerikában, mégis jól meg lehet ebédelni belőle.
Akkoriban, mikor én az Ultoniával kimentem Amerikába, nagyban folytak az előkészületek az elnökválasztásra, ami ezúttal annál nagyobb kavarodást idézett fel, mert híre járt, hogy Roosevelt harmadszor is kandidáltatni akarja magát, ami ellenkezett az Unió politikai hagyományaival. A választás így állandó témája volt az amerikások beszélgetésének. Megmagyarázták a zöldeknek, hogy a prezent az épen olyan Amerikában, mint mifelénk a király, csak nem koronázzák, hanem úgy választják, mint nálunk a képviselőket. Meglepő volt ellenben, hogy soha egy jelölt neve se került szóba. A prezent-választásnak kizárólag a gazdasági oldala érdekelte a magyarokat és csak abból a szempontból tárgyalták a kérdést, hogy több munka lesz-e, vagy kevesebb. Annál többet emlegették a választás külsőségeit, a nagy jelölő gyűléseket és a kapacitálást, amely azok körében folyik, akik már letették az esküt és Citizenek lettek. Különösen az tetszett a legtöbbnek, hogy Amerikában olyan cédulával szavaznak, amelyen felül sas meg kakas van. Egyik embernek volt is ilyen cédulája egy west-virginiai goverwor-választásról, az kézről-kézre járt és mindenki illőképen megcsodálta.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (10)

X.
Temetés az óceánon

Temetés a tengeren (Vasárnapi újság)

Két napja voltunk kint az óceánon. Időről időre a távolban egy-egy füstoszlop vagy vitorla jelezte, hogy hajónkon kívül más hajó is van a végtelen vizeken. Máskülönben csak tengert meg eget láttunk.
Barátságtalan volt mind a kettő. Az ég beborult, komor, szürke felhők borították, a tengert pedig alattomos hosszú hullámok szántották végig. Nem volt vihar, szelet is alig lehetett érezni, a hajó nem hánykolódott, csak lassan felemelkedett az egyik oldalon, a másikon pedig lesülyedt a mélybe. Lassú, de folytonosan erősödő hintázás volt az egyik oldalról a másikra és vissza, amely azonban teljesen bizonytalanná tette a járást és mozgást a fedélzeten.
Az emberek, akik oly mozgékonyak, jókedvűek voltak az Adria és a Földközi-tenger kék ege alatt, elkomorodtak. Szótlanul kuporodtak a fedélzet védettebb    sarkaiba, vagy lehúzódtak a hálókamrába és ágyukra heveredtek. A hajó farán, az asszonyok hálóterme fölött a fedélzet majdnem teljesen üres volt. Néhány beteg lézengett csupán fönt, akinek a vízi betegség annyira elvette az erejét, hogy már le sem tudott vánszorogni a lépcsőkön. Az egyik fedélközi lejárat előtt három-négy asszony kezét összekulcsolva imádkozott:
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
Az imádságot egy-egy hangos sóhajtás szakította félbe:
— Istenem, ha ezt tudtuk volna, dehogy jöttünk volna el hazulról...
Mikor legnyomottabb volt a hangulat, váratlanul terjedni kezdett a hír: a hajón meghalt valaki.
A szegény, nyomorgó emberek, akik mind betegek voltak és érezték a maguk nyomorúságát, csak félve, suttogva újságolták egymásnak a hajó legújabb eseményét. Mintha mindegyik érezte volna, hogy itt igazán a felső hatalom kezében van, hogy elpusztulhat itten ő is, távol otthonától, szülőfalujától, övéitől. Alig merték megkérdezni: — Kicsoda volt, aki meghalt?
— Az a magas, vékony ember, aki még Fiuméban bekötött nyakkal szállt a hajóra... Ismerte?
— Nem, tán kétszer láttam, de azt tudom, hogy az angol doktor már négy napja bevitette a kórházba. Istenem, istenem!
Hihetetlenül deprimáló hatása van a halálesetnek a hajón. A szárazon esetleg érzéketlenül haladunk el egy temetési menet mellett, de itt a végtelenséggel szemben mindenki testvérnek érzi magát, testvérnek, akit nem rokoni kötelék, hanem a közös emberi érzés kapcsol össze.
Kalandos hírek kelnek szárnyra:
— Azért mozog a hajó, mert halott van rajta. 
Valaki kételkedve megjegyzi:
— Nem lehet az!
—  De bizony úgy van! Nekem a matróz mondta, az meg csak tudja.
—  Hát azt nem mondta, hogy mit csinálnak vele?
— Ma délelőtt temetik. Beledobják a tengerbe.
A matrózok ünneplő ruhába öltöznek. A piszkos, olajos, összerongyolódott holmi helyett tiszta blúz, tiszta sapka van rajtuk. Szótlanul járnak-kelnek, meg van tiltva nekik, hogy bárminemű felvilágosítást nyújtsanak. Úgy látszik, a fedélköz publikumát nem akarják még jobban   megfélemlíteni.
Délelőtt kilenc óra tájban összegyülekeznek a hátsó fedélzeten, a kórház feljárója előtt és kordont vonnak.  A kevés  ember,  aki a fedélzeten van, köréjük gyülekezik. Lehetnek vagy nyolcvanan, százan.
A hajó menése eleinte lassúbb, azután majdnem egészen megáll. Mindjárt temetünk. A parancsnoki híd alatt az egyik matróz lassú, tompa ütéseket mér a gongra. Ez a lélekharang. Bugása olyan siralmas, szívszaggató!
A másik fedélzet lépcsőjén lassan jön lefelé a kapitány, utána az első tiszt, az orvosok és a többi hajóstisztek. Valami komor ünnepélyesség van benne, amint lassú, de biztos lépésekkel haladnak végig az ingó fedélzeten. A kapitány kezében nagy, aranyszegélyes fekete könyv. A biblia.
Az utasok szétválnak, utat nyitnak és a tisztek helyet foglalnak a matrózok alkotta körben. A kórház ajtaja kinyílik és négy matróz hosszúkás, fehér vászonba varrott tárgyat emel ki rajta. A halott. Deszkán fekszik és a magyar zászlóval van letakarva. Ebben a pillanatban az angol zászló felrepül a hátsó árbocra. A gong erősebben búg és hangja mintha betöltené az egész mindenséget. Szegény ember, megadjuk neki a végtisztességet. Két lobogó alatt temetjük, két lobogóval tiszteljük meg, mikor elmerül a legnagyobb temetőben, az óceán vizében.
Két matróz a halott előtt kiemeli a korlát egy darabját. A kapitány odaáll a hajó peremére. Szilárdan áll, mintha egy cseppet sem érezné a hajó ingását. Kezével int az árbocmesternek. Kezdődik a szertartás.
Az árbocmester leveszi sapkáját és harsány hangon kiáltja:
— Capsoff!
Mindenki leveszi kalapját. A kapitány lassú, mormogó hangon kezdi olvasni a bibliát. Az olvasást fel-feltörő zokogás szakítja félte. Soha ilyen keserves, megrázó, szívbemarkoló zokogást nem hallottam. Soha temetési gyülekezet olyan igazi fájdalmat nem érzett, mint ezek az egyszerű, szegény emberek, akiknek sápadt arcát egy-egy pillanatra bágyadtán világította meg a felhőfoszlányokon átszűrődő napfény.
A kapitány becsukja a bibliát és imádkozni kezd.
A miatyánkot mondja angolul:
— Our Father, who art in heaven...
És ekkor láttam, hogy milyen nagy költemény a miatyánk. Az emberek közül alig volt egy is, aki értette volna, de mind megérezte és mind elkezdte mondani a kapitány után a maga nyelvén magyarul, németül, szerbül, olaszul:
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben... 
Az ámen már belefúlt a sírásba, zokogásba. Az egyik matróz némán lehajlik és fölemeli a halottról a magyar lobogót. Előtűnik a zsák, amelybe bevarrtak. Embernagyságnál jóval hosszabb, két végében vannak a sulyok bevarrva. A publikum véleménye, hogy ágyúgolyók. Azt beszélik, hogy a hajó a temetések számára mindig visz ágyúgolyót magával.
Az imádság utolsó akkordjai még rezegnek a levegőben. Az árbocmester a halott fejéhez nyúl és taszít rajta egyet. A hajó épen oldalára dől és a holttest lassan lecsúszik róla. Egy csobbanás, amelyet a hajó zakatolása mellett alig lehet hallani, néhány buborék, fehéres habrongyok, azután semmi. Ami por volt, megtért a végtelen vizbe, amely igazán nem adja vissza halottait.
Egyik asszony valósággal rároskad a korlátra, kínosan keresztet vet magára és úgy mondja:
— Uram, irgalmazz szegény megboldogult lelkének!
A korlátot ismét felrakják, a magyar zászlót összehajtogatják, az angol zászlót levonják. A kapitány keresztet vet magára, mindnyájan ismétlik. A hajó megindul és pár perc múlva messze vagyunk attól a ponttól, ahol a tenger elnyelte egyik útitársunkat. A sírját sohasem jelöli kő, sohasem látja meg az új világot, ahová dolgozni ment és otthonhagyott családját, amelynek keresni akart.
La Guardia, a hajó tolmácsa, akitől a neveket szoktam megkérdezni, megmutatja a noteszét:
— Giorgio Weisz, suddito ungherese, 45 anni... Weisz György magyar állampolgár, 45 éves.
Ennyi az egész, amit megtudok róla. Utólag hallom még, hogy Zimonyból jött és családja otthon maradt. Hiába várják vissza, a tenger eltemette őt örökre.
A hangulat egész nap nyomott. Akik lent maradtak a hálóhelyiségekben, kérdezősködnek a temetésről, akik látták, nem akarnak, vagy nem mernek beszélni róla. Mindenki magába zárkózik, az asszonyok közül sokan egész nap imádkoznak. Lidércnyomás ül az egész hajón. A hosszú, gördülő hullámok, melyeknek játékát alig lehet látni, egyre erősödnek. Az Ultonia folyton erősebben mozog egyik oldalról a másikra és mindenki tudja, hogy ez a halottól van...
Az idő másnap sem változott jobbra, az ég szürke maradt, a víz is erősen mozgott; de mindenki elfelejtette, hogy miért. A tengeren a fájdalom pillanatnyilag erősebb, intenzívebb, de az emberek gyorsabban is felejtenek. Talán a végtelenség teszi ezt, hiszen azzal szemben oly csekély az ember élete.
... Harmadnap már senkisem beszélt róla, hogy temettünk. A halott csak volt. Elfeledkeztek róla.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (9)

IX.
Az asszonyok osztálya

Kivándorlók - nők és férfiak a fedélzeten

Az asszonyok osztálya kisebb, csendesebb, de zsúfoltabb volt, mint a férfiaké. A két osztály a parancsnoki híd alatt, a nagy éttermen keresztül állott egymással összeköttetésben. Kivéve azokat a negyedórákat, mikor az étkezések előtt az éttermet lezárták és éjjel, mikor a férfiaknak nem volt szabad a női osztályba átmenni, a két osztályt összekötő nagy utcán állandó volt a forgalom. Nagyon sok kivándorló a feleségét, sőt egész családját vitte magával és napközben felkereste hozzátartozóit a másik abteilungban. Furcsa, de úgy van, hogy katonai emlékek alapján ezt a nevet használták a másik osztály megjelölésére. Utaztak természetesen magányos nők is, akik leginkább valami hozzátartozójuk után mentek ki Amerikába. Ezek kedvéért átlátogattak a férfiak osztályából a női osztályba olyanok is, akiknek ott jog szerint semmi keresnivalójuk nem lett volna, de vágyódtak egy kis női társaság után. Az örök törvény a fekete hajón is érvényesült: ismeretségek keletkeztek s az ismeretségből barátságok, szerelmek szövődtek.
Külső kép dolgában az asszonyok osztálya talán még tarkább volt, mint a férfiaké, mert a sok gyerek egészen különleges képet kölcsönzött neki. A sok apró gyerek miatt azonban kevesebbet szellőztettek, az anyák pedig a gyerekekre állandóan mostak s az ágyak között kifeszített zsinegeken mindig száradt a nedves fehérnemű és tarka alsóruha. A férfiak is a maguk osztályából áthordták mosásra az asszonyokhoz a váltást s az asszonyok hálótermének állandóan párásán nedves volt a levegője. A tartózkodás így ezekben a helyiségekben talán még kevésbbé volt kellemes, mint a férfiak osztályában.
Sokkal érdekesebb volt ellenben a női osztálynak általános képe. Az asszonyok majdnem kivétel nélkül először tették meg az utat Amerikába és sokkal nehezebben tudtak elszakadni az otthoni emlékektől, mint a férfiak. Mindegyik hozott magával valamit, ami az elhagyott otthonra emlékeztette. Az egyik rámás Mária képet akasztott az ágya fölé, a másik nem a hajó fekete bádogcsajkáját használta, hanem virágos bögréjét hurcolta magával, a harmadik saját takarójával terítette le az ágyát, a negyedik párnáját helyezte az ágy szalmazsákjára.
Volt olyan, aki elhervadt menyasszonyi koszorúját rakta ágya fejéhez és volt, aki kopott kis falovat kötözött az ágya lábához. Egyik asszony olcsó kis kalitkában vörösbegyet vitt magával Amerikába, a másiknak öt krajcáros drót egérfogó volt a cókmókja között. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mirevaló az egérfogó, gyöngéden magához húzta hirtelenszőke kis fiát:
— Tetszik tudni, a Lajcsika nagyon szeretett vele játszani odahaza, hát elhoztam, hogy vele legyen, ameddig megnő.
Sokkal több volt az imakönyv is az asszonyok osztályán és többet is imádkoztak. Nem volt olyan szaka a napnak, hogy imádságot ne lehetett volna hallani. Volt olyan sarok, ahol szüntelenül hangzozt a litániaszerű könyörgés:
—  Uram, irgalmazz nekünk!
—   Krisztus, kegyelmezz nekünk! 
Általában a nők osztályában sokkal aggódóbb volt a hangulat és nagyobb félelemmel néztek a nagy ismeretlen elébe, mint a férfiak. Legnyugodtabbak természetesen azok voltak, akiknek urok is a hajón utazott, de akik valami hozzátartozójuk után mentek ki Amerikába, mind aggódtak, hogy miként fognak eligazodni az idegen világban és miként jutnak el rendeltetési helyükre.
De szabály nincsen kivétel nélkül. Voltak vállalkozó szellemű nők, akik teljesen önállóan vágtak neki Amerikának. Az ilyenek közül való volt például Mariska kisasszony, — így nevezem, mert ezt a titulust állandóan megkövetelte magának, — aki a szakácsnői pályán működött Budapesten és kiment Amerikába, mert azt hallotta, hogy ott csak a milliomosok tartanak cselédet és a bérek igen magasak. Mariska kisasszony szeplős, vöröshajú nő volt, a legszebb férfikorban, de volt neki megtakarított hétszáz forintja. Egészen egyedül azonban ő sem utazott, kifizette egy facér pincérnek az útiköltségét és azt valósággal rabláncra fűzve vitte magával Amerikába. A pincérnek nem volt egy megveszekedett krajcárja és állandóan Mariska kisasszonyt pumpolta, hogy néhanapján meg tudjon inni a kantinban egy üveg megáporodott sört. Mariska kisasszony védekezett az ilyen financiális ostromok ellen, mire a pincér kijelentette, hogy nem veszi el őt, ha kint lesznek Amerikában. Erre Mariska kisasszony azzal vágott vissza, hogy akkor pedig ő nem mutatja fel helyette a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárt Ellis Islandon és mehet vissza szépen Európába. Ketten ilyen veszekedésekkel szórakoztatták a közönséget mindvégig. A pincér volt különben az egyetlen útitársam, akivel Amerikában találkoztam.
A második osztályon utazott egy susáki horvát leány, akinek a vőlegénye küldött Amerikából ötven dollárt meg hajójegyet, hogy ki tudjon menni utána. Ez a susáki szépség azonban, — mellesleg megjegyezve ugyanis nagyon csinos volt, — úgy látszik, nem elégedett meg egy vőlegénnyel, mert az Amerikából kapott pénzen megváltotta egy másik legénynek a harmadik osztályos hajójegyét. Ha tehette, lejött hozzá a fedélközre és ölelkezve bujt össze vele a fedélzet dugott helyein. Regény- és novellaíróknak való téma annak kitalálása, hogy mi történt ezzel a szerelmi háromszöggel Amerikában.
Pont az ellenkezője volt ennek a párnak egy temesvári pékmester meg a felesége, ők is második osztályon utaztak. A majszter kikapós volt, az asszony bájai pedig már elvirágzottak. A pékmester szívesen járogatott le a fedélközre, hogy a magányosan utazó asszonynép fiatalabb tagjaival barátkozzék. Néha még fizetett is nekik a kantinban és igyekezett belül hatolni a barátság külső perifériáin. A felesége azonban rájött a mester kiruccanásaira és skandalumok között szüntette be a női osztályba tett kirándulásokat.
Ahogy a férfiak fedélzetének megvoltak a maga tipikus alakjai, a nők osztályán is voltak néhányan,  akiket egy-két nap elteltével mindenki ismert. Ezek között volt egy feltűnően szép tót parasztasszony, valahonnét Losonc vidékéről. Az ura után ment ki South Bendbe, Indianába. Igazi kis paraszt bestia volt, aki tudta magáról, hogy nagyon szép. A mellén megfeszült a pruszlik és százráncos, virágos szoknyája ringott, ha végigpáváskodott a fedélzeten. Akkoriban úri hölgyek körében még a hosszú szoknya volt divatban, de ez a paraszti szépség nagyon ki tudta használni a rövid szoknya előnyét, pedig a szoknyája alatt nem viselt selyemharisnyát, hanem ameddig az időjárás megengedte, tulajdon bőrét mutogatta. Szívesen fogadta akárki udvarlását, nemzetiségre való tekintet nélkül. Az érintkezéshez a tót nyelv tudása nem volt feltétlenül szükséges, mert a fedélköz illemszabályai az udvarlás egyéb, kézzelfoghatóbb módjait is megengedték. Sőt ha nem csalódom, az idegenek udvarlását még szivesebben is vette, talán mert azoknál kevésbbé tartott tőle, hogy elárulnak valamit az urának. Olyankor, ha az udvarlás nagyon is érthető formákat öltött, sikongva ugrott ki a férfiak karjaiból.
A női osztályba átlátogató férfiak között voltak egyes hivatásos udvarlók, többek között egy visontai parasztlegény, aki nagyon jól értett az asszonyok meg leányok nyelvén. Csinos, jóképű  legény volt és  mindig virágokkal hímzett fekete bársony mellényt viselt. Egymásután csavarta el a leányok fejét házassági kilátások megcsillogtatásával. Esténkint majd egyikkel, majd másikkal húzódott félre bizalmas kettesben és sok féltékenységi jelenetnek volt az okozója. Ezt a legényt testvérének az ura hivta ki Amerikába. A sógora valahol Ohióban egy vasgyárban dolgozott és két dollár huszonötöt keresett naponta. A visontai legény a földrészét kötötte le és a falubeli korcsmárostól vett fel kétszáz forintot, hogy kimehessen Amerikába. A kölcsönt húsz százalék kamatra vette fel. Azt mondta, hogy csak addig marad kint, amíg annyit keres, hogy még hat holdat vehessen. Azt is mondta, hogy sehol a világon nincs olyan föld, mint Hevesben és sehol olyan jól nem lehet mulatni, mint Magyarországon. Volt benne még némi költői véna is, mert olyan kifejezéseket használt, melyek egyáltalán nem illettek bele a fedélköz frazeológiájába:
— Mert még az ég is szebb Magyarországon ...
Az asszonyok másik ideálja egy spanyol legény volt, akit Gibraltárban szedtünk a hajónkra. Ez is azt bizonyította, hogy a szerelem nem ismer nemzeti korlátokat. Mindenféle olyan mesterséghez értett, amivel fel tudta kelteni a női publikum érdeklődését. A  haját fekete kendövei kötötte le, melynek két csücske a füle mögött lelógott a vállára. Nagyszerűen tudott övet sodorítani a dereka köré, úgy hogy egyik társa fogta a sál végét, ő pedig körben forgott hihetetlen gyorsasággal és belesodorta magát a kendőbe. Kikapta a svábok kezéből a harmonikát és spanyol nótákat játszott rajta. A csinosabb lányokat derékon kapta és füttyszó mellett valami msito nevű táncra oktatta őket. A tánc olyan volt, aminőket akkoriban még csak a varieték színpadán és éjjeli mulatók parkettjén mutattak be; a táncos és táncosnője között nem maradt annyi hely, hogy egy fésű a földre csúszhatott volna. A lányok tiltakoztak, de mégis szívesen vették, ha a spanyol csirkefogó   táncba vitte őket.
A szeladonok közé tartozott egy Finielli nevű olasz matróz is, aki természetesen csak olyankor forgolódhatott a nők körül, ha szolgálata megengedte. Finielli barátságot kötött egy Lefkovics nevű boltossal, aki néhány esztendeig Fiuméban is élt és megtanult olaszul. Így a hajón Lefkovics volt Finielli szerelmi tolmácsa. Lefkovics egyáltalán nem volt hódító megjelenés és félszeg is volt a nőkkel szemben. A szerepmegosztás magától adódott. Finielli rámosolygott az asszonyra vagy lányra, aki neki megtetszett, esetleg meg is simogatta és át is karolta s odahívta Lefkovicsot, hogy fordítsa le, amit mondani akar. Amit Lefkovics a maga nevében nem mert volna elmondani, azt lefordította és elmondta Finielli kontójára. Mikor Finielli fölöslegesnek érezte, egyszerűen elküldte barátját.
A komolyabb asszonynép természetesen helytelenitőleg nézte az ilyen szerelmi játékokat. Különösen az anyák, akik gyermekeikkel mentek ki Amerikába és érezték az egész életre szóló vállalkozás súlyát, rosszallották a fiatalabb asszonyok meg lányok viselkedését. De hát fiatalság, bolondság.
Az ilyen komolyabb asszonyok közül volt Lengyel Józsefné Sajószentpéterről. Az ura már négy esztendeje kint élt Pennsylvaniában. Három évig a bányában dolgozott, egy esztendő óta a bánya gépházában, ahol két dollárt keresett naponta. Lengyelné árendába adta a földjét 160 koronáért és a házát is ugyanannyiért. El nem adott semmit, mert a föld ára megy fölfelé. Az urát is a földéhség csalta ki Amerikába. Most kiment az asszony is és vitte magával két kis fiát.
Lengyelné ritka értelmes parasztasszony volt, aki az ura leveleiből nagyon jól el tudta képzelni az amerikai életet és valóságos programot állított fel magának. Az ura dolgozik a gépházban, ő meg burdosokat fog tartani, mert így többet kereshetnek. Ha megsegíti őket a mennybéli magasságos Isten, négy-öt esztendő alatt összekuporgathatnak annyit, hogy már érdemes lesz hazajönni. Vesznek annyi földet, hogy jól meg lehessen élni belőle. Lengyel Józsefné kissé babonás volt. Azt mondta nekem, hogy mikor este lefekteti a pulyácskáit, felmegy a fedélzetre és megkeresi az égen az ura csillagát. Azt is mondta, hogy mióta megyünk, a csillag már közelebb esik, mint odahaza. Biztosan a remény csillaga volt,, amit Lengyel Józsefné annyi ezer csillag között kikeresett magának. A remény csillaga volt, amely után mentünk valamennyien a fekete hajón Amerika irányában, azután pedig, ki tudja hová?...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda