Az asszonyok osztálya
 |
| Kivándorlók - nők és férfiak a fedélzeten |
Külső kép dolgában az asszonyok osztálya talán még tarkább volt, mint a férfiaké, mert a sok gyerek egészen különleges képet kölcsönzött neki. A sok apró gyerek miatt azonban kevesebbet szellőztettek, az anyák pedig a gyerekekre állandóan mostak s az ágyak között kifeszített zsinegeken mindig száradt a nedves fehérnemű és tarka alsóruha. A férfiak is a maguk osztályából áthordták mosásra az asszonyokhoz a váltást s az asszonyok hálótermének állandóan párásán nedves volt a levegője. A tartózkodás így ezekben a helyiségekben talán még kevésbbé volt kellemes, mint a férfiak osztályában.
Sokkal érdekesebb volt ellenben a női osztálynak általános képe. Az asszonyok majdnem kivétel nélkül először tették meg az utat Amerikába és sokkal nehezebben tudtak elszakadni az otthoni emlékektől, mint a férfiak. Mindegyik hozott magával valamit, ami az elhagyott otthonra emlékeztette. Az egyik rámás Mária képet akasztott az ágya fölé, a másik nem a hajó fekete bádogcsajkáját használta, hanem virágos bögréjét hurcolta magával, a harmadik saját takarójával terítette le az ágyát, a negyedik párnáját helyezte az ágy szalmazsákjára.
Volt olyan, aki elhervadt menyasszonyi koszorúját rakta ágya fejéhez és volt, aki kopott kis falovat kötözött az ágya lábához. Egyik asszony olcsó kis kalitkában vörösbegyet vitt magával Amerikába, a másiknak öt krajcáros drót egérfogó volt a cókmókja között. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mirevaló az egérfogó, gyöngéden magához húzta hirtelenszőke kis fiát:
— Tetszik tudni, a Lajcsika nagyon szeretett vele játszani odahaza, hát elhoztam, hogy vele legyen, ameddig megnő.
Sokkal több volt az imakönyv is az asszonyok osztályán és többet is imádkoztak. Nem volt olyan szaka a napnak, hogy imádságot ne lehetett volna hallani. Volt olyan sarok, ahol szüntelenül hangzozt a litániaszerű könyörgés:
— Uram, irgalmazz nekünk!
— Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Általában a nők osztályában sokkal aggódóbb volt a hangulat és nagyobb félelemmel néztek a nagy ismeretlen elébe, mint a férfiak. Legnyugodtabbak természetesen azok voltak, akiknek urok is a hajón utazott, de akik valami hozzátartozójuk után mentek ki Amerikába, mind aggódtak, hogy miként fognak eligazodni az idegen világban és miként jutnak el rendeltetési helyükre.
De szabály nincsen kivétel nélkül. Voltak vállalkozó szellemű nők, akik teljesen önállóan vágtak neki Amerikának. Az ilyenek közül való volt például Mariska kisasszony, — így nevezem, mert ezt a titulust állandóan megkövetelte magának, — aki a szakácsnői pályán működött Budapesten és kiment Amerikába, mert azt hallotta, hogy ott csak a milliomosok tartanak cselédet és a bérek igen magasak. Mariska kisasszony szeplős, vöröshajú nő volt, a legszebb férfikorban, de volt neki megtakarított hétszáz forintja. Egészen egyedül azonban ő sem utazott, kifizette egy facér pincérnek az útiköltségét és azt valósággal rabláncra fűzve vitte magával Amerikába. A pincérnek nem volt egy megveszekedett krajcárja és állandóan Mariska kisasszonyt pumpolta, hogy néhanapján meg tudjon inni a kantinban egy üveg megáporodott sört. Mariska kisasszony védekezett az ilyen financiális ostromok ellen, mire a pincér kijelentette, hogy nem veszi el őt, ha kint lesznek Amerikában. Erre Mariska kisasszony azzal vágott vissza, hogy akkor pedig ő nem mutatja fel helyette a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárt Ellis Islandon és mehet vissza szépen Európába. Ketten ilyen veszekedésekkel szórakoztatták a közönséget mindvégig. A pincér volt különben az egyetlen útitársam, akivel Amerikában találkoztam.
A második osztályon utazott egy susáki horvát leány, akinek a vőlegénye küldött Amerikából ötven dollárt meg hajójegyet, hogy ki tudjon menni utána. Ez a susáki szépség azonban, — mellesleg megjegyezve ugyanis nagyon csinos volt, — úgy látszik, nem elégedett meg egy vőlegénnyel, mert az Amerikából kapott pénzen megváltotta egy másik legénynek a harmadik osztályos hajójegyét. Ha tehette, lejött hozzá a fedélközre és ölelkezve bujt össze vele a fedélzet dugott helyein. Regény- és novellaíróknak való téma annak kitalálása, hogy mi történt ezzel a szerelmi háromszöggel Amerikában.
Pont az ellenkezője volt ennek a párnak egy temesvári pékmester meg a felesége, ők is második osztályon utaztak. A majszter kikapós volt, az asszony bájai pedig már elvirágzottak. A pékmester szívesen járogatott le a fedélközre, hogy a magányosan utazó asszonynép fiatalabb tagjaival barátkozzék. Néha még fizetett is nekik a kantinban és igyekezett belül hatolni a barátság külső perifériáin. A felesége azonban rájött a mester kiruccanásaira és skandalumok között szüntette be a női osztályba tett kirándulásokat.
Ahogy a férfiak fedélzetének megvoltak a maga tipikus alakjai, a nők osztályán is voltak néhányan, akiket egy-két nap elteltével mindenki ismert. Ezek között volt egy feltűnően szép tót parasztasszony, valahonnét Losonc vidékéről. Az ura után ment ki South Bendbe, Indianába. Igazi kis paraszt bestia volt, aki tudta magáról, hogy nagyon szép. A mellén megfeszült a pruszlik és százráncos, virágos szoknyája ringott, ha végigpáváskodott a fedélzeten. Akkoriban úri hölgyek körében még a hosszú szoknya volt divatban, de ez a paraszti szépség nagyon ki tudta használni a rövid szoknya előnyét, pedig a szoknyája alatt nem viselt selyemharisnyát, hanem ameddig az időjárás megengedte, tulajdon bőrét mutogatta. Szívesen fogadta akárki udvarlását, nemzetiségre való tekintet nélkül. Az érintkezéshez a tót nyelv tudása nem volt feltétlenül szükséges, mert a fedélköz illemszabályai az udvarlás egyéb, kézzelfoghatóbb módjait is megengedték. Sőt ha nem csalódom, az idegenek udvarlását még szivesebben is vette, talán mert azoknál kevésbbé tartott tőle, hogy elárulnak valamit az urának. Olyankor, ha az udvarlás nagyon is érthető formákat öltött, sikongva ugrott ki a férfiak karjaiból.
A női osztályba átlátogató férfiak között voltak egyes hivatásos udvarlók, többek között egy visontai parasztlegény, aki nagyon jól értett az asszonyok meg leányok nyelvén. Csinos, jóképű legény volt és mindig virágokkal hímzett fekete bársony mellényt viselt. Egymásután csavarta el a leányok fejét házassági kilátások megcsillogtatásával. Esténkint majd egyikkel, majd másikkal húzódott félre bizalmas kettesben és sok féltékenységi jelenetnek volt az okozója. Ezt a legényt testvérének az ura hivta ki Amerikába. A sógora valahol Ohióban egy vasgyárban dolgozott és két dollár huszonötöt keresett naponta. A visontai legény a földrészét kötötte le és a falubeli korcsmárostól vett fel kétszáz forintot, hogy kimehessen Amerikába. A kölcsönt húsz százalék kamatra vette fel. Azt mondta, hogy csak addig marad kint, amíg annyit keres, hogy még hat holdat vehessen. Azt is mondta, hogy sehol a világon nincs olyan föld, mint Hevesben és sehol olyan jól nem lehet mulatni, mint Magyarországon. Volt benne még némi költői véna is, mert olyan kifejezéseket használt, melyek egyáltalán nem illettek bele a fedélköz frazeológiájába:
— Mert még az ég is szebb Magyarországon ...
Az asszonyok másik ideálja egy spanyol legény volt, akit Gibraltárban szedtünk a hajónkra. Ez is azt bizonyította, hogy a szerelem nem ismer nemzeti korlátokat. Mindenféle olyan mesterséghez értett, amivel fel tudta kelteni a női publikum érdeklődését. A haját fekete kendövei kötötte le, melynek két csücske a füle mögött lelógott a vállára. Nagyszerűen tudott övet sodorítani a dereka köré, úgy hogy egyik társa fogta a sál végét, ő pedig körben forgott hihetetlen gyorsasággal és belesodorta magát a kendőbe. Kikapta a svábok kezéből a harmonikát és spanyol nótákat játszott rajta. A csinosabb lányokat derékon kapta és füttyszó mellett valami msito nevű táncra oktatta őket. A tánc olyan volt, aminőket akkoriban még csak a varieték színpadán és éjjeli mulatók parkettjén mutattak be; a táncos és táncosnője között nem maradt annyi hely, hogy egy fésű a földre csúszhatott volna. A lányok tiltakoztak, de mégis szívesen vették, ha a spanyol csirkefogó táncba vitte őket.
A szeladonok közé tartozott egy Finielli nevű olasz matróz is, aki természetesen csak olyankor forgolódhatott a nők körül, ha szolgálata megengedte. Finielli barátságot kötött egy Lefkovics nevű boltossal, aki néhány esztendeig Fiuméban is élt és megtanult olaszul. Így a hajón Lefkovics volt Finielli szerelmi tolmácsa. Lefkovics egyáltalán nem volt hódító megjelenés és félszeg is volt a nőkkel szemben. A szerepmegosztás magától adódott. Finielli rámosolygott az asszonyra vagy lányra, aki neki megtetszett, esetleg meg is simogatta és át is karolta s odahívta Lefkovicsot, hogy fordítsa le, amit mondani akar. Amit Lefkovics a maga nevében nem mert volna elmondani, azt lefordította és elmondta Finielli kontójára. Mikor Finielli fölöslegesnek érezte, egyszerűen elküldte barátját.
A komolyabb asszonynép természetesen helytelenitőleg nézte az ilyen szerelmi játékokat. Különösen az anyák, akik gyermekeikkel mentek ki Amerikába és érezték az egész életre szóló vállalkozás súlyát, rosszallották a fiatalabb asszonyok meg lányok viselkedését. De hát fiatalság, bolondság.
Az ilyen komolyabb asszonyok közül volt Lengyel Józsefné Sajószentpéterről. Az ura már négy esztendeje kint élt Pennsylvaniában. Három évig a bányában dolgozott, egy esztendő óta a bánya gépházában, ahol két dollárt keresett naponta. Lengyelné árendába adta a földjét 160 koronáért és a házát is ugyanannyiért. El nem adott semmit, mert a föld ára megy fölfelé. Az urát is a földéhség csalta ki Amerikába. Most kiment az asszony is és vitte magával két kis fiát.
Lengyelné ritka értelmes parasztasszony volt, aki az ura leveleiből nagyon jól el tudta képzelni az amerikai életet és valóságos programot állított fel magának. Az ura dolgozik a gépházban, ő meg burdosokat fog tartani, mert így többet kereshetnek. Ha megsegíti őket a mennybéli magasságos Isten, négy-öt esztendő alatt összekuporgathatnak annyit, hogy már érdemes lesz hazajönni. Vesznek annyi földet, hogy jól meg lehessen élni belőle. Lengyel Józsefné kissé babonás volt. Azt mondta nekem, hogy mikor este lefekteti a pulyácskáit, felmegy a fedélzetre és megkeresi az égen az ura csillagát. Azt is mondta, hogy mióta megyünk, a csillag már közelebb esik, mint odahaza. Biztosan a remény csillaga volt,, amit Lengyel Józsefné annyi ezer csillag között kikeresett magának. A remény csillaga volt, amely után mentünk valamennyien a fekete hajón Amerika irányában, azután pedig, ki tudja hová?...
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése