Eltekintve a Mississippi-völgy némely törzseitől, amelyeknek tagjai kulturálisan is igazodni kezdtek már az új világhoz (hajukat még befonva hordták, de viseletük a fehér emberé volt, és főleg a Chicago meg Omaha közti állomások körül tanyáztak), a nyugatnak utazók csak a nebraskai Loup Fork vidékén láttak végre prériindiánokat, ott éltek ugyanis rezervátumban a pauník. Bár a vadászat ősi művészetét rég feladták, s gyakorlatilag abból éltek, amit a fehér embertől kikönyörögtek vagy alamizsnaként kaptak, a harcosok még kopaszra borotválták a fejüket, úgy, hogy csak egy kis hajtincs maradt rajta, arcukat vad színekkel mázolták, viselték tolldíszeiket, takaróikat. Aki először érkezett ide keletről, azt hihette, iszonyúan vérszomjas vadembereket lát. Az útikönyvek szerint egy-egy skalpot is ott lengettek sátorcövekeiken.
Nebraska nyugati felében vagy Wyomingban az utas hébe-hóba megpillanthatott egy-egy sziút, csejennt, arapahót vagy kraut, ahogy a Tüzes Lovat egy másodpercig megbámulja, majd eltűnik. Ám errefelé az indiánok ritka madarak voltak. Nevadában már minden állomáson ott lebzseltek a sosonok és pajuték, jócskán kihasználva a Central Pacifickel kötött egyezmény szerint élvezhető szabadságukat. Mivel ezek az indiánok a sivatagból érkeztek, s így tetőtől talpig porosak voltak, a vízhiány következtében ráadásul mosdatlanok is, a finnyásabb utasok kényelmetlennek találták közelségüket. Így azután, tiltakozásuk nyomában, a Central Pacific csökkentette az indián-kedvezményeket; vörösbőrűek azontúl csak a kivándorlók vagonjaiban utazhattak, majd amikor ezek is felhúzták az orrukat, a nem kívánt vendégek a teherkocsikba és a lépcsők deszkáira szorultak.
„Szerencsénk volt, láttunk végre egy csoportnyi vad indiánt – örvendezett egy utas valamelyik nevadai állomásról írva. – Néhány squaw hátán még bebugyolált gyermek is volt. Adományok özöne árasztotta el őket – hideg úticsomagokat, ezüst negyeddollárosokat adtak nekik az utasok. És milyen boldogan fogadták! A férfiak között az emberi faj legszebb példányait láttam." Az indiánok hamar rájöttek, milyen vonzó látvány az utasoknak a pólyás kosárban cipelt bébi – így aztán tarifája lett a pillantásnak, tíz centtől huszonöt centig.
Lady Duffus Hardyt a jelek szerint jobban érdekelték a mozdony szerkocsijára fát rakó jóképű indián férfiak. „Egyikük különösen magára vonta figyelmemet... Kék takaró fedte testét, fején széles karimájú, viharvert kalap, melyről acélkék tollak csüngtek vállára. A férfiak csoportokban álldogáltak, mély fekete szemükkel pillantgattak felénk. A nők a peronon kuporogtak, s csak lopva mertek ránk tekinteni. Nem volt éppen kellemes érzés, de mindenképpen borzongató és érdekes, ahogy az ember ott állt pár tucat ilyen vad lény között; a férfiakat kés és puska tette még fenyegetőbbé,"
Más utasok részletezték is, mi mindent művelhetnének a vad indiánok, ha akarnák. „Igazán könnyen megtehetnék – töprengett egy aggályos New England-i –, hogy éjszaka egy őrizetlen helyen felszedik a síneket, elrejtőznek, megvárják a vonatot, majd amikor az kisiklik vagy felborul, rárontanak; s ha a szerelvény épp csak elakadna, fölszedhetnék a sínt az utolsó kocsi mögött, s akkor az utasok minden módon a hatalmukban vannak." Miután ezeket a lehetőségeket sorra vette, önelégülten tette hozzá: „A szegény indiánnak oly kevés a barátja, hogy napjai bizony megszámláltattak."
Ezek a félős utasok inkább más, angolszász származású vonatrablókról fantáziálhattak volna joggal. Ott volt például a hírhedt bandita, Jesse James, de mások is akadtak, akiktől sokkal hamarabb kitelhetett egy-egy ilyen rajtaütés, mint a „szegény indiántól". 1870. november 5-én, alig másfél évvel a babérkoszorús talpfa ünnepélye után, a kaliforniai Truckee-ben feltűnés nélkül beszállt a kelet felé tartó vonatba egy hattagú rablóbanda. A szerelvény éjszaka 1 óra 30 perckor megállt a Nevada állambeli Verdiben, hogy vizet és fűtőanyagot vegyen fel. Ahogy a mozdony újra nekilódult, az egyik rabló a szerkocsiról átmászott a vezetőállásba, pisztolyt szegezett a mozdonyvezetőre és a fűtőre, s keresetlen szóval utasította őket, hogy állítsák meg a vonatot. Öt társa ugyanekkor leugrott az első személykocsiból, és a csomagkocsi mögött kettéválasztotta a szerelvényt. Pár másodperc múlva a mozdony és a csomagkocsi, a hat rablóval súlyosbítva, eltűnt a sötétben.
A rablók szakértő ügyességgel estek neki a csomagkocsinak, és a postatársaság embereit pisztollyal sakkban tartva, megszerezték Virginia City lakosságának havi bérét – negyvenezer dollárt! Akkor leugráltak a töltésre és elszeleltek; a mozdonyvezető most már visszatolathatott a Verdiben csonkán hagyott szerelvényhez. Ez idő alatt az utasok nem sejtettek semmit a történtekből. Így zajlott le a Central Pacific elleni első rablótámadás. Csakhamar követte azonban a második: huszonnégy óra múlva ugyanezt a vonatot négyszáz mérfölddel keletebbre, a nevadai Toano közelében újra megrohanták. A második zsákmány szinte vetekedett az elsővel. Ettől fogva a Wells Fargo Express postatársaság az értékes küldemények mellé fegyveres őröket is adott. Ám a Central Pacific és utóda, a Southern Pacific elleni rablótámadások így sem maradtak abba.
Nyilvánvaló, hogy a Union Pacific szigorúbb rendszabályokkal védhette postavagonjait, hiszen az első rablótámadás 1875. augusztus 27-éig váratott magára, amikor is két nem túlságosan tapasztalt bandita a wyomingi Bitter Creek közelében egy rácsozatlan ablakon bemászott a mozgásban levő szerelvény csomagkocsijába. A Wells Fargo Express embere éppen aludt. Ahelyett azonban, hogy megkötözték volna, ki akarták csenni a zsebéből a kulcsokat. Az így kibontakozott kézitusában néhány lövés is eldördült, vaktában, az alkalmazott pedig megránthatta a vészjelző zsinórt. A mozdonyvezető megállította a szerelvényt, s a támadók kénytelenek voltak pár csomaggal beérni; eltűntek a ködben, és fáradozásuk igazán nem érte meg a kockázatot – a csomagok különösebben becses holmit nem tartalmaztak.
Három évvel később „Nagyorrú" George Parrot és „Dutch" Charlie Burris elhatározta, hogy kisiklatja a Union Pacific szerelvényét a wyomingi Rawlins közelében. A vonat postakocsija munkabéreket is szállított. A banditák egy kanyarban kilazítottak egy sínt, majd reménykedve várták az eredményt, megbújva egy közeli fűzbozótban. A sors ellenük dolgozott. Ezen a délutánon egy pályafelvigyázó végigment a sínek mentén, a szokásos ellenőrzést végezve. Ahogy a laza sín mellett a kihúzott szegeket megpillantotta, nyomban tudta, mit jelent ez. Mindjárt eszébe villant, hogy a vonatrablók a közelben tartózkodnak, így aztán szépen továbbment, mint aki mit se látott. A kanyar után azonban, amikor már nem láthatták őt, futásnak eredt, rohant, míg össze nem találkozott a vonattal, melyet zászlójelzéssel meg is állított. Később értesült róla, hogy a rablók már célba is vették a bozótból, sőt, a „Nagyorrú" kis híján golyót eresztett a hátába, amikor azonban a bandita úgy látta, hogy a pályaőr nem vesz észre semmit, elállt szándékától. Egy csapat önkéntes polgárőr nyomban elkezdte az üldözést; a menekülők megöltek két embert, majd elszeleltek Montanába. Csak néhány hónap múlva fogták el őket. Mindkettőjükkel Rawlinsba indult a vonat, hogy bíróság előtt feleljenek tetteikért, de a seriffnek csak „Nagyorrú" George-ot sikerült épségben eljuttatnia a börtönig: a felbőszült tömeg ugyanis megrohamozta a szerelvényt, s így „Dutch" Charlie távírópóznán végezte életét. Aztán híre ment, hogy a „Nagyorrú" szökést kísérelt meg; ekkor vigilánsok csoportja betört a börtönbe, és a másik banditát is felkötötte.
A vasút utazóközönsége Jesse Jamestől tartott a leginkább. A véres kezű rabló 1873. július 21-én megtámadta a Rock Island-társaság vonalán Adair és Council Bluffs között nyugat felé tartó, zsúfolt szerelvényt. A Jesse James-banda meglazított egy sínt, kötelet kötött rá, majd ahogy a vonat közeledett, megrántották a kötelet. A mozdony felborult, a masiniszta életét vesztette, több utas megsebesült. Néhány bandita a csomagkocsit rohanta meg, a többi az utasokat, és pénzt, órákat, ékszereket zsákmányolt, majd mint akik jól végezték dolgukat, vad vágtában eltűntek a missouri dombvidéken. A vonat személyzete és az utasok csak lassan ocsúdtak fel s mire megértették, mi történt, a rablók árkon-bokron túl jártak már.
Persze, nem lehetett minden vonatkisiklást banditák számlájára írni. Rosszul lerakott sínek, átforrósodott tengelyek okozták a leggyakoribb baleseteket. Ha nem épp egy hídon vagy hegy lejtőjén történt a szerencsétlenség, az utasok többnyire megúszták kisebb sérülésekkel; hiszen azok a vonatok még igen szerény sebességgel közlekedtek. Meglepő, milyen sokan ugrottak vagy zuhantak ki a szerelvények ablakából.
Egy utas, aki 1869-ben az elsők között utazott nyugatra, beszámolt egy Echo Kanyon-i vonatkisiklásról: „Rángatózva, rúgtatva szökdelt a szerelvény a talpfákon tovább, és úgy törte mindet ripityára, mintha pipaszárak volnának. Vártuk, melyik pillanatban zuhanunk a szakadékba. Kiáltoztunk, felszólítottuk a hölgyeket, kapaszkodjanak üléseik karfájába, lábukat emeljék fel a kocsi padlójáról. Úgy látszott, mintha a vonat többé már sose bírna megállni! Végül aztán egy földgát szélén abbamaradt az ámokfutás. Ha csak harminc lábbal tovább rohanunk, az olvasónak most nem alkalmatlankodhatnánk e sietősen papírra vetett sorokkal."
Egy másik utas leírja, hogyan repült ki a „hirtelen katapulttá változott karosszékből", amikor a Central Pacific szerelvénye a nevadai Wadsworth és Clark's Station között belerohant egy marhacsordába. Az összeütközés heve letaszította a mozdonyt a vágányról. A vonaton utazó távírász azonnal felmászott a legközelebbi távírópóznára, hogy kisegítő lokomotívot kérjen. Nyolc óráig kellett várni a masinára; ezalatt a találékony utasok tábortüzet raktak, megsütötték a szerencsétlenül járt szarvasmarhát. Finom rostélyos volt a kárpótlás az elveszített időért. A vonatok kisiklását a leggyakrabban efféle összeütközések okozták. A vasúttársaságok és a marhatenyésztők fél évszázadon át vitatták: „joga van-e áthaladni" a jószágnak a vasút területén.
Pár héttel a transzkontinentális vasút forgalomba helyezése után a nagy végállomások könyvárusainál mindenütt tömegével tűntek fel az útikönyvek, amelyek közül a legnagyobb népszerűségnek a Corfutt, az Appleton és a Williams cégek kiadványai örvendtek. De mindegyik kiadó több sorozattal jelentkezett. A magát „Bili Dadd the Scribe"-nak nevező „írnok", H. Wallace Atwell vezette be a Corfutt-sorozatot a „Great Trans-Continental Railroad Guide"-dal, a Nagy Transzkontinentális Vasúti Kalauzzal. George Corfutt állítása szerint az 1870-es évek nagy konkurrenciaharca ellenére is félmillió példány fogyott az útikönyvéből.
Aki valamelyest is járatos a múlt század melodramatikus regényirodalmában, nyomban észreveszi a garasos regények és megannyi korabeli vasúti kalauz stílusbeli hasonlóságát. Az irodalomnak bizonyára ugyanazok a napszámosai dolgoztak ott is, itt is, így az amerikai Nyugat mítoszai szépen a vasútvonal köré települtek. Az útikönyvek szerzői elengedhetetlennek tartották, hogy Julesburg és a többi „Guruló Pokol" bűnös életét ecseteljék. Részletesen foglalkoztak a szerencsejátékosokkal és a festett-feslett hölgyekkel, álmatagon írtak olyan figurákról, mint „Blacksnake Lachut", a „Fekete Kígyó", aki hosszú ostorával darabokra szeldelte, aki vele szembeszállt, a táncparketton pedig azzal szórakozott, hogy a riszáló hölgyemények ruhájáról épp a legkényesebb gombokat pattintotta le. Egyik-másik útikönyvből kitetszett, hogy a „Guruló Pokol" városaiban még mindig vad orgiák zajlanak, holott a valóságban egy horpadt bádogbili alig maradt ott. Az élénk képzelőerővel megáldott utasok is így nézegethettek ki a vonat ablakából a régi bűnök színhelyein, így láttak – az útikalauzok sugallatára – „veszedelmes banditákat, szerencsejátékosokat, gégemetszőket és prostituáltakat flangálni és lesben állni" Julesburgban, Bentonban vagy Corinne „városában". Úti beszámolóikból számos efféle idézet meríthető. De Walt Whitman is szorgalmasan forgathatta az útikönyveket, így történt, hogy Út Indiába című versében a hulladékból színarany lett. Mert a Pacific Railroad vonalán tett utazásáról beszámolva, bizony szépen zengő sorai közé iktat egy-egy frázist a vasúti ponyvairodalomból.
A fotográfusoknak, sok-sok előadásnak, a laterna magica hűséges csaljátékának köszönhetően lehetővé vált, hogy a kalandos nyugati utazások képei Manhattanben, Queens-ben, Long Islanden, Connecticutban vagy New Jersey-ben is megelevenedjenek; ezek voltak ugyanis azok a helyek, ahol Stephen James Sedgwick „professzor" az 1870-es években a transzkontinentális vasúton tett „fényképutak" révén pompásan megtollasodott.
A szárnyaló szavú Sedgwick afféle New York-i tanáremberke volt, és kezdetben csak iskolai segédeszközül játszadozott a laterna magicával. Amikor az 1860-as évek vége felé egy új eljárás fölfedezése lehetővé tette, hogy a közönségnek diapozitíveket vetítsenek, a „professzor" leszállt a dobogóról, hogy nevét a hír röppentse szét egész Keleten s legyen ő maga a „laterna" apostola templomokban, iskolákban, köztermekben, s ahol csak fizettek az ilyesmiért. Csaknem egy évtizedig vetítette a vászonra Andrew J. Russell, William Henry Jackson, Charles R. Savage, Alfred Hart és C. E. Watkins csodálatosan részletes fotográfiáit. A diapozitívokat valóban olyan ügyesen rakta egymás mellé, hogy az előadások végén a közönség úgy érezhette: megtette a Nagy Utat. Sedgwick persze állóképeket vetített, de értett hozzá, hogy a képzeletbeli utazások mozgással és élettel teljenek meg. Így „érkeztek meg" az érdeklődők a Missouri-hídhoz, amelynek rácsozata és tartószerkezete Nyugat végtelen messzijébe tárult, így következtek a városokról, hidakról, hegységekről készült fényképek százai, váltakoztak a közelképek és a totálok. Sedgwick a kamera természethűségére hivatkozva s támaszkodva úgy mutatta be a Nyugatot, mint az amerikai nép „sors rendelte hazáját"; fenntartva így azt az illúziót, hogy az Egyesült Államok fehéreinek hivatása ez, s a földrész így „törvényszerűen" kerül uralmuk alá. Nemes hazafiakként dicsőítette a vasút építőit, akik fontos lépéssel vitték közelebb céljához a nemzetet.
Nem könnyű megmondani, hogyan is hatott Sedgwick tevékenysége a nyugat felé irányuló forgalomra. Semmi kétség, hallgatóit arra ösztönözte, hogy a valóságban is megtegyék a Nagy Utat. Eltekintve attól az előítélettől, amit ezek az előadások tápláltak, belejátszott az útiélmény-firkálók szemléletébe és stílusába a füzetes regények s az útikalauzok manipulatív szelleme is; bámulatra méltó az a naivitás, amellyel „szerzőink" – olykor egész bekezdéseket másolva át a leghitványabb propagandairodalomból – a múlt kulturális örökségének hamis „népszerűsítő" felfogását magukévá tették. Wasatch-ról például ezt írta valaki: „Az ott domboruló 24 sír közül csak egyetlen egyben lelhetők természetes halállal elhunyt személy földi maradványai – egy prostituálté, aki méreggel vetett véget nyomorult életének."
Ha nem is méreggel, csodálkozással látjuk, hogy még a különben mindig oly őszinte és nyílt John Beadle is bedől ennek a dajkamesének, csak épp a 24-ből 43-at csinál, és az öngyilkosok számát is megduplázza. Az olvasókra persze nem annyira adataikkal, inkább szellemükkel hatottak ezek a könyvek. Falta a nép az utazós sztorikat, kellettek ezek a papirosízű veszélyek, főleg a „vad indiánok rémtetteinek" krónikája vonzott kalandszomjas lelkeket – és a jó tanács se maradt el a históriák végén, vagyis a nagyérdemű olvasót a szerzők felszólították, hogy mielőtt nekivág a Nagy Útnak, kössön életbiztosítást. A cinikusabb amerikai azt mondhatta volna erre, hogy a szerzők nyilván a biztosítótársaságoknak is dolgoznak. Ám a legtöbben úgy reagáltak, mint a híres útikalauznak, az Appleton's Handbook of American Travelnek az az olvasója, aki megállapította: „Ha Amerikában egy kéjutazás ilyen veszélyes, inkább otthon kéjelgek!"
A valóban elfogulatlan, jószemű utazók, mint William Rae, átláttak ezeknek a „tudósításoknak" a hazugságain; nekik ugyan hiába magyarázták, hogy bizonyos megállóhelyekről látható a Long's Peak és a Pike's Peak. „Lehet, hogy a szerzők odaálmodták ezeket a csúcsokat – írta Rae. – Ám az átlagember nem ennyire edzett szeme előtt – ha józan a tekintet – rejtve marad e két hegyorom." Rae kigúnyolta azt a módot is, ahogyan a beszámolók a Dale Creek hídját magasztalták: „Az egész vasútvonal legimpozánsabb jellegzetessége" – olvassuk az egyik útikalauz szerzőjének tollából; s az indoklás: „könnyű, szellős, kecses építmény". Találóan jegyzi meg erre Rae: ő akkor már inkább lemondana a szép látványról, inkább a nyakát szeretné biztonságban tudni. Hozzáteszi, hogy a maga részéről akkor lélegzett fel, amikor végre épségben túlesett ezen a nagy élményen.
Az útikalauzok olykor azért hasznos tanácsokkal is szolgáltak, főleg a hölgyeknek, akik nemigen tudták, mit vigyenek magukkal a Nagy Útra. A szokásos úti poggyász mellett, hangzott az ajánlás, legyen velük egy kis kézi bőrönd. Tartalma: hálóing, tiszta gallér és mandzsetta kellő számban, zsebkendők, harisnyák, egy üveg kölnivíz, egy doboz bóraxpor, hogy a nyugati kemény vizet lágyítsa, egy meleg flanellköpeny hűvös éjszakákra, egy ruhakefe, egy üveg brandy és két vászon porköpeny. Omahából elindulva, ajánlotta egy másik útikönyv, viseljenek a hölgyek könnyű tavaszi kosztümöt; a második napon, amikor a vonat a Sziklás Hegységhez közeledik, öltsenek téli kosztümöt; harmadnapon – Utah és Nevada sivatagjain át – nyári ruha a legalkalmasabb; negyednap – a Sierrákban – ismét a téli kosztüm szükségeltetik, „és alsónemű minden mennyiségben"; végül az ötödik, az utolsó napon – Kalifornia derűs ege alatt – kerüljön elő megint a nyári ruha.
Bili Dadd, the Seribe nem volt ilyen kegyes a hölgyutasokhoz: „Nem illendő, hogy egy lady a cókmókjával több ülőhelyet is elfoglaljon, miközben – hányszor látjuk! – egyszerűen öltözött, kemény munkát végző férfiaknak állniuk kell. Táska, napernyő, kiskoffer, nagy bőrönd, kalapdoboz, ilyen-olyan motyó: és a hölgy azt képzeli, hogy azért az egyetlen jegyért, amit megváltott, ezt neki mindenki elnézi. Hát nem! És inkább ne vállalkozzon utazásra, míg a nők is nem hordanak majd nadrágot." Egy másik útikalauz azt a kérdést taglalta komolyan, hogy utazó párok esetében a férfi vagy a nő üljön-e az ablakhoz. A civilizált Keleten úgy kívánta az etikett, hogy a hölgyé legyen a kedvezőbb hely, a nyers Nyugaton viszont, ahol nemcsak az állatok végezték el amúgy az isten szabad ege alatt a dolgukat, a férfi ült az ablakhoz, hogy adott esetben eltakarja hölgye elől a nemkívánatos látványt.
Utunk során, ajánlotta Henry Williams a Pacific Tourist-ban, „olvasgassunk, üldögéljünk, játsszunk netán egy keveset, főként pedig olvadjunk bele a társas mulatságba". Társas mulatságon a szerző bizonnyal a rögtönzött hangversenyeket és szavalóesteket értette, amelyek elsősorban a pullmankocsik utasainak körében voltak népszerűek. Az 1870-es évek elején egy-egy pullmankocsiban orgonát szereltek fel, melyen azután amatőrök és vándorló hivatásosak egyképp nagy kedvvel „koncerteztek" esténként. „Szállt a prérin, a hangokat elnyelte a messzeség; mulatságokkal, tréfákkal, társalgással és olvasással kellemesen telt az idő, míg végre tíz órakor nyugovóra tértünk... Ha az útitársak legalább megpróbálják kellemessé tenni környezetüket, az eredmény máris mindenki számára kielégítő. A második este kisebbfajta mulatságot rendeztünk kocsinkban, és más kocsikból is meghívtuk a hölgyeket és urakat a mi kis »hevenyészett zenés mulató-palotánkba«. A programot java részt szavalatok alkották... Az ifjú hölgyek énekeltek nekünk; boldogok voltunk mindannyian -legalábbis pillanatnyilag."
Vasárnaponként a vonaton mindig volt istentisztelet. 1872-ben a Wyoming nyugati felén haladó szerelvényen John Lester az episzkopális egyház híveinek misézett, Mur-ray tiszteletes úr pedig „Meghalni – nyereség" jelszóval tartott prédikációt. Kórus zendített rá a „Közelebb Tehozzád", Istenem"-re, majd az amerikai himnusz következett. „Itt, a Sziklás Hegység vadonában – írta Lester –, hálaimádságunk szállt az égbe. És zenénk szava szállt a messzeségbe, visszhangzóit mély üregekben és megzengette a magasba szökkenő hegyek szikláit."
Forrás: Bee Brown: Vasút a Vadnyugaton. Kossuth Könyvkiadó, 1980.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése