BEE BROWN: A transzkontinentális vasút első utasai (3)

A legtöbb utazó beszámolója szerint az idő főként kártyával, beszélgetéssel és olvasással telt, mert „valamit csak kellett csinálni". Volt „bőséges könyv- és újságkészletünk. Óránként végigment a vonaton egy fiú, könyveket árult – főleg angol regényeket –, folyóiratokat, efféléket... Esténként kivilágított szakaszunkban játszottunk egy-egy parti whistet, megismerkedtünk az euchre titkaival, vagy néztük a szemközti szakaszban zajló vad pókercsatát."

Bizonyára zajlottak „vad" pókercsaták is a transzkontinentális pullmankocsikban, ám a lényeg inkább az volt, hogy halálos komolyra ment a dolog, mert hivatásos játékosok próbáltak vagyonokat harácsolni. Harry French fékező így számolt be egy ilyen esti partiról:

„A kocsi tele volt gazdag állattenyésztőkkel, és ült ott néhány puccos-elegáns dáma is. A zsúfolt dohányzószalonban nagy összegekbe játszották a pókert. Arany- és bankjegyhalmok hevertek az asztalon. Figyelmemet különösen az egyik játékos hívta fel. Jól szabott öltönye, ápolt külseje, gyémántgyűrűs keze mind profiról árulkodott." A hivatásos pókerjátékosok a Mississippi elapadó hajóforgalma helyett egyre inkább a transzkontinentális vasutat választották tevékenységük színteréül. Az 1870-es években ott voltak csaknem mindegyik szerelvényen, és megesett, hogy egy-egy zöldfülű, aki nagy reményekkel indult el nyugatnak, már a vonaton elveszítette az utolsó vasát is, amelyből ekképpen nem kovácsolhatott szerencsét a Nagy Nyugati Víz partjainál.

S ahogy ez már minden korban és mindenütt szokás volt s marad: a transzkontinentális vasút utasai is nagy élvezettel figyelték társaikat, „a többieket". A londoni lelkész megállapította: „Különös látvány volt egy legény, ahogy széles karimájú kalapban, döngő csizmában fel s alá sétált a vonaton, és hátul egy bőrszíjon, mint valami nyírott kutya farka, ott himbálózott a revolvere. Ezek a figurák persze alig törődnek az emberrel, ha nem bántjuk őket; agyonlőni is csak a barátaikat és ismerőseiket szokták."

A külhoni utasokat eleinte erősen viszolyogtatta az amerikaiak széles körben elterjedt szokása: hogy bagóznak, vagyis dohányt rágnak. (A kocsik mindegyikében számos köpőcsésze volt elhelyezve, csillogó sárgaréz edények.) Végül a finnyáskodóknak hozzá kellett szokniuk, hogy a helybeliek néha egész dohánylé szökőkutakat produkálnak. Más alkalmakkor jól megtermett bányászok szálltak fel a vonatra, és nyomban előkerültek a bundapálinkás vagy whiskys üvegek. Attól kezdve nem volt nyugalom. Elhangzott a kérdés: „Smile?" És a jól öltözött idegen vagy keleti csak feszengett, nem tudván, hogy ez a bányászok nyelvén olyasmit jelent, mint: „Kérsz egy slukkot?" Minél nyugatabbra ért a Tüzes Ló, annál forróbb lett a hangulat, vadabb a légkör. „Soha életemben nem láttam még ilyen zabolátlan, bozontos, mosdatlan népséget – állapította meg egy keleti. – Ennek ellenére, az adott körülmények között, igen derekas útitársaknak bizonyultak."

Mire a vonat – két nappal az omahai indulás után – a Sherman Summitet elérte, kialakultak az utasok kis csoportjai, és mindenki ismerte egymást látásból, sokakat névről is. Sherman Summit volt a transzkontinentális vasút legmagasabb pontja (némely útikönyv szerint a világ valamennyi vasútjáé), pontosan feleúton a Union Pacific két végpontja, Omaha és Ogden között. Ha a nyugatnak tartó gyorsvonat nem volt késésben, a mozdonyvezető kissé hosszabb pihenőt engedélyezett, hadd nézzenek körül az utasok. Mindenkinek jólesett, hogy kinyújtóztathatja tagjait, szívhat egy kis hegyi levegőt, s így induljanak tovább a Dale Creek hídján át, a szűk szorosokon Laramie felé, ahol újabb félórás pihenő várja őket – és ebéd.

A Sherman Summiten egy-egy utasnak olykor eleredt az orra vére, mert szokatlan volt a ritka levegő, mások egyszerűen vacogtak a jeges, hideg szélben, és örültek, hogy ezt az „üdítő" állomást maguk mögött hagyhatják végre. Némelyek viszont lelkesülten fogadták a panorámát: „Most értem csak, milyen természethűek Bierstadt képei, melyek ezt a hegyvidéket ábrázolják. A sötét, mély árnyak, a derengő lejtők, a hófödte csúcsok, gránitfalaikkal; a fenyők és cédrusok korcs, görnyeteg alakja – minden pontosan olyan, mintha Bierstadt festette volna."

Egy másik utas, dr. H. Buss, akinek orvosként bizonnyal jobb híre-neve volt, mint amilyet poétaként szerezhetett volna, verset írt a szép emlékről; idézzük:

És most Sherman, a Sziklás Hegyben,

nyolcezer láb az égbe fel,

magasodunk s törpülünk egyben;

indiánok és kínaiak – e föld minden faja

látható itt, és alattunk elmarad a világ jaja.

A laramie-i ebéd után – „itt az emberek intelligensebbnek látszottak, mint Omaha óta bárhol" – a vonat csakhamar áthaladt a Medicine River felett, és befutott Carbon állomására. A környéken szenet fedeztek fel, így a Union Pacific mozdonyai igen hamar erre álltak át a fatüzelésről. A nyugatnak utazók általában alkony után pillantották meg Wyoming pusztaságait, és többségük szerint a vidék még holdfényben is sivár volt. Az ürömmel, hitvány aljnövényzettel borított síkok inkább lehangolták a kedélyt. Panaszkodtak az utasok a sziksó felhőire is; beszállt a tömérdek finom szemcse az ablakok résein, csípte a szemet, cserepesre szárította az ajkat, és mindenki úgy találta, hogy egy-két állomás névadása itt – Bitter Creek (Keserű Víz), Salt Wells (Sós Kút) – valóban találó.

Körülbelül a nap hajnali fényével együtt érkezett a már Green River (Zöld Folyó) nevű helységbe a vonat, ahol az utasok reggelizhettek. A következő száz mérföldön mindenki mohón várta a pillanatot, hogy Utah-t, a mormonok földjét – vagyis a többnejűség bűnös vidékét – elérjék. Wasatch-ben volt az ebéd. A keletről jött kíváncsiak várakozással néztek szét, láthatnak végre talán egy ia-fia mormont, de a „What Cheer Eating House" ugyanolyan „víg" volt, mint az eddigiek: tákolmány, a kifőzdés meggazdagodásának szolgálatában.

1869-ben New England-i utasok egy csoportja a megrongálódott sínek miatt wasatch-i kényszerpihenőnek örvendhetett. Ez még a transzkontinentális vasút hőskorában történt, így írtak erről az éjszakáról: „Micsoda hely! Házak sincsenek - sátrak és bodegák csupán, és tömérdek »whisky-barlang«, de a legsötétebb fajtából való mind. Utat törtünk magunknak a tömegen át - s ez a tömeg is micsoda figurákból állt! Emberi szem nem láthatott még így együtt ennyi veszedelmes alakot. Elérkeztünk hálóhelyünkhöz: egy mellékvágányon ott vesztegelt – inkább ott korhadozott – egy kimustrált szalonkocsi. Nem volt üres: hemzsegtek benne a férgek." Wasatch-ben pedig hemzsegtek az elbocsátott pályamunkások – azok, akiket Durant „doktor" csak magánkocsijának nevezetes „elrablása" után fizetett ki. Ez a népség most itt tombolt, zajongott, élte világát, ivott, verte el a bérét.

„Attól féltünk, megtámadják hálókocsinkat, egy kis »átfésülés« céljából, vagyis kirabolnak minket. A hölgyek nagyon megijedtek; aznap éjszaka szinte senki sem aludt. Az ajtókat persze elreteszeltük. Némelyünknél fegyver is volt; megszerveztük az őrséget. A sötétség beállta után egykét ilyen vagány csakugyan megpróbált behatolni hozzánk, de elkergettük. Nyilvánvalóan túl részegek voltak bármi összefüggő haditerv kidolgozásához. Én sem aludtam, és még sokáig kísérteni fognak a zajok, melyek ezt az éjszakát olyan borzadályossá tették – bömbölések, káromkodás, ocsmány szavak, pisztolylövések. Mindennapos itt a verekedés, késelés. Egy férfit közvetlenül a kocsink ablaka alatt lőttek le."

Mintegy ötven mérfölddel nyugatabbra, az Echón és a Weber Kanyonon túl, ott volt Uintah Station, a Wells Fargo postakocsi-állomása. A postatársaság innen szállította az utasokat Salt Lake Citybe. Mivel a transzkontinentális vasút utazóinak szinte „kötelező házi feladata" volt a mormon főváros megtekintése, többségük vállalkozott is a fárasztó kiruccanásra – újabb harminc mérföldet jelentett ez, kényelmetlen postakocsin, amely „úgy zötykölt és himbált, hogy egy csontváz is tengeri betegséget kapott volna tőle... Csoda, hogy szét nem rázott minket egy ízig, s hozzá nem aprította köretnek a kerekeit is" – jegyezte fel egy utazó. 1870 elejére aztán elkészült az Ogden és Salt Lake City közötti szárnyvonal, s így sokkal könnyebb volt már „a szentek városába" elzarándokolni. Lady Hardy, mihelyt megtudta, hogy a kalauzuk mormon, nyomban megkérdezte, hány neje van, és roppant csalódást érzett, amikor a derék ember azt felelte, hogy neki – csak egy. A lady abban a tévhitben ringatózott, hogy a hitközösségben kényszerítő erejű a poligámia törvénye.

A keleti államokból érkező utasok fejét általában teletömték odahaza mormonellenes propagandával – és hogy Salt Lake Cityt meglátták, a város olyan volt nekik, mint egy kinyilatkoztatás. „Gazdagsága és szépsége messze fölülmúlta várakozásomat – írta az egyik utas. – Mintha e föld dús kertje volna." Valaki azt mondta róla: „oázis a sivatagban", más így nevezte: „virágzó paradicsom a zöld vadon közepén". Az utasokat elbűvölték a széles utcák mentén csörgedező kristálytiszta patakok: a várost övező hegyek hóolvadásai szolgáltatták az öntözés céljára kitűnően alkalmas vizet. Harvey Rice, aki Salt Lake Cityt 1869-ben kereste fel, csaknem mindegyik ház előtt gyümölcsfákra lett figyelmes. Az angol William Rae csodálta a rendkívül tiszta levegőt, zavaró körülménynek minősítette viszont, hogy a mennyekig magasztalt szálloda, a „Townsend House" éttermében sok a légy. Egy finn bárónő, Alexandra Gripenberg megdicsérte a mormonokat, mert „Utah-ban derekas munkát végeztek", és csodálta kitartásukat, mellyel a sivatagot virágoskertté varázsolták.

A turisták legtöbbje azért bíráló szavakat is ejtett Brigham Young s hívei hitéről, bár akik személyesen is találkoztak Younggal, leszögezték: „szabadelvű nyíltsága és tehetsége a társalgásban bámulatos". A vallási vezető sohasem tért ki, ha interjút kértek tőle; és „a beszélgetés során lenyűgöző intelligenciáról, roppant kulturáltságról tett tanulságot", így vélekedett Harry Rice, aki el is határozta, hogy szemet huny a mormonok hibái felett, hiszen máskülönben „annyira rendes és nyugalmas emberek". Ahogy azután az utasok visszaérkeztek Uintah-ba vagy Ogdenbe, hogy Kalifornia felé továbbutazzanak, véleményük szinte kivétel nélkül megváltozott „mormonügyben"; belátták, hogy a vulgáris sajtó alaptalanul minősíti ezeket az ügyes gazdálkodókat megátalkodott fanatikusoknak, gúnynevükön – mormotáknak.

Ogdenben az utasoknak gyakran órákig kellett várakozniuk egy keskeny faépületben a Union Pacific és a Central Pacific pályaszakaszai között – itt is ilyen volt a csatlakozás. Volt ebben az indóházban jegypénztár és tágas étterem, azonkívül az emeleten hálófülkék, melyeknek azonban nem volt ajtaja, csak függönye. Lady Hardy kalandnak tekintette a kényszerű ottlétet: „Eltekintve a tovadübörgő vonatok zajától, a hely maga igen békés, kísértetiesen csöndes, valahol az isten háta mögött a hegyekben. Este vad hóvihar kerekedett. Az üvöltő szél úgy rázta az ajtókat, ablakokat, mintha be akarna törni a házba, tűzünk lobogó lángjánál melegedni."

Miután Ogdenben a Central Pacific szerelvényére átszálltak, az első osztályú utasok nem pullmankocsikban, hanem „ezüstpaloták"-ban, „Silver Palace-vagonokban" utaztak tovább. Collis Huntington és üzlettársai nem fogadták el George Pullman feltételeit, így nem honosodott meg náluk a Union Pacific tervezőjének hálókocsi-rendszere. Helyette készítették a belül újezüst kiképzésű Silver Palace-vagonokat. Ezek igen mutatósak voltak, de a közönséget a zárt szalon- és dohányzótermek nem bűvölték el, szinte mindenki hiányolta a pullmanköcsik megszokott luxusát; panaszkodtak a túlságosan szűk hálófülkékre, és úgy találták, hogy a fűtés sem kielégítő. Egy idő múlva a Central Pacific kénytelen volt ócskavastelepre „közlekedtetni" ezeket a kocsikat, és áttérni a pullmanokra.

1870 tavaszán sor került a nagy kísérletre: pullman-kocsikból álló vonat indult óceántól óceánig. A bostoni Kereskedelmi Kamara jómódú tagjai indítványozták a dolgot, és végül maga George Pullman is „beszállt": Boston vezető családjainak 129 tagjával együtt részt vett a kiránduláson. A Pullman Hotel Expresszi két hálókocsi, két hotelkocsi, egy-egy ellátó-, étkező-, dohányzó- és csomagkocsi alkotta. A dohányzókocsit négy szakaszra osztották, ezek egyikében készült a „helyi lap", The Trans-Continental címmel, a másikban játékasztalok álltak, a harmadikban borozni lehetett, a negyedikben dolgozott a fodrász. A csomagkocsiban nemcsak az utasok poggyászát és több láda jeget szállítottak, de egy jókora jelképes üveget is: az Atlanti-óceán vize lötyögött benne. Volt azonkívül a későbbi luxusvonatoknak ezen a prototípusán két könyvtár és két orgona is.

A sajtó fújta a reklámtrombitákat; így szelte át ez a Pullman-szállodavonat hét nap alatt a földrészt. (Csak a nagyobb állomásokon állt meg, az utasok étkezéséről a vonaton gondoskodtak.) Akkor San Francisco öblében ünnepélyesen összevegyítették a két óceán vizét. A kirándulás tapasztalatai alapján a Union Pacific heti egy alkalommal közlekedtetett ilyen szerelvényt Omaha és Ogden között. Ám a nagyközönség egyelőre nem tudta megfizetni a többletköltségeket. Talán közrejátszott ebben az akkortájt dúló pénzügyi válság – tény, hogy utasok nem nagyon akadtak a luxusvonatra. A Union Pacific pedig ezt a luxust nem engedhette meg magának, így a járatot pár hét múlva beszüntették. Tíz évnek kellett még eltelnie, hogy a nyugati luxusutazás mindennapos legyen végre.

Ogdentől nyugatnak haladva az utasok érintették az útikönyvek által „bűnös városnak" nevezett Corinne-t és Promontoryt. Persze, a bűnökből nem sokat láthattak volna, lévén hogy Utah-nek ezen a vidékén a vonatok többnyire éjszaka haladtak át. A transzkontinentális vasút első hónapjaiban mindenesetre jóval alaposabb ismeretséget kötöttek az utasok Promontoryval, mint óhajtották: ekkor még ez a helység volt a csatlakozóállomás a Union és a Central Pacific szerelvényei számára. Az egykori „babértalpfás" dicshely egész rövid idő alatt még a rútságából is sokat vesztett; egyszerűen – pusztult. William Humanson, aki pár nappal a vonal elkészülte után érkezett ide, elmondja, hogy a kalauz durván ráripakodott az utasokra: hagyják el a Union Pacific vonatát, bár a Central Pacific szerelvénye még nem futott be. „Kikergetett minket a tűző napra. Árnyék sehol, szálloda sehol, ház sehol, a kényelemnek nyoma se, egyáltalán, mindenütt csak sziksó, homok, bozót. Az utasok közül ráadásul többen az éjszaka se aludtak, és most, a kegyetlen napfényben állva, majd lassan inkább roskadozva, szánalmas látványt nyújtottak." Promontory-ban egyetlen hotel volt csak, a „Pacific", de Humanson és New England-i kísérői ennek a deszkabódénak még a közelébe sem merészkedtek. Ugyanígy elkerülték a játékkaszinókat, ahol – a „Guruló Pokolnak" ezen az utolsó állomásán – a hivatásos játékosok és palifogóik az unatkozó utasokra vártak; valamint „olyan nőszemélyek, akiknek gátlást leküzdeniük alig, hírnevet félteniük semminőt sem kellett", egy-egy pásztorórára, érkezés és indulás közt, „elszórakoztatták" a hímnemet.

Ogdentől nyugatra az első étkezőállomás egy mind derekasabban virágzó nevadai helység volt: Elko. Itt is sziksó kavargott az utcákon; mindenütt öszvérvonta kordék nyikorogtak-nyekeregtek, szállították az ellátmányt a közeli Pine Valley bányászainak. A vasútépítéstől elbocsátott kínai pályamunkások alapítottak itt kolóniát, és csoportokba verődve ődöngtek a szálloda körül. Elkón túl a Humboldt folyó völgye következett, majd a vonat behatolt Nevada sivatagába. Nyáron por fojtogatta az utasokat, nem védekezhettek ellene felhúzott ablakokkal sem, hiszen akkor meg a melegtől fuldokoltak. Winnemuccát elhagyva a Tüzes Ló délnek kanyarodott, a Humboldt-teknő irányába. Itt a sivatag szinte szó szerint elnyelte a folyót, a vasút pedig délnyugatnak fordult, a Sierrák felé.

Ahogy teltek a napok, az utasokon kiütköztek a „transzkontinentális fáradtság" jelei. „Fakó, hervadt arcok, mintha csupa kifacsart citrom héját látnám – jellemezte valaki az összképet. – Gyűrött ruhák, zilált frizurák, összeragadt fürtök – ez volt a megszokott látvány, és mocskos kezek, kétes tisztaságú arcbőr s nyak; bizony, itt még a szépnemről sem lehetett elmondani, hogy nem tapadhat folt hozzá, .r" Az öntudatos Susan Coolidge sem tagadta, hogy két-három nap után egyszerűen kibírhatatlan volt számára a pacifikus vasút – ugyanis egyszerűen nem tudott védekezni a por ellen. Kefélhette, rázhatta ott a haját az utas, a homok, a por, a korom nem hullt már ki, ha egyszer megtapadt. A korai időszak legtöbb utazója egyébként a mozdonyra is állandóan panaszkodott; a füst lecsapódott és „torokszorítóan, tüdőt fojtva" áradt be a kocsikba.

Ezért aztán az út gyönyörűségeinek már-már elviselhetetlen fáradalmaitól megtört utasokat szinte újjáélesztette a Sierrák üde levegője. Két mozdony húzta fel lassan a szerelvényeket a Truckee folyó kanyargós kanyonjában. Mérföldenként nyolcvan lábat emelkedett a pálya. A pusztaság reménytelenül satnya, gyér növényzetét fenyvesek váltották fel, majd feledhetetlen látvány tárult a szem elé: fás hegyoldalak között a Donner-tó. Az útikönyvek mind részletesen beszámoltak a Donner-csoport tragédiájáról, az 1846-1847-es „borzalmak teléről". A jelen vigasztalóbb volt. „Két Jeges Lovunk egy és negyed óra hosszat kapaszkodott velünk fújtatva és szuszogva, füttyögetve és rikkantgatva hegynek fel, s akkor végre megálltunk a Summit nevű állomás hóvédő tetői alatt. Gazdagon megreggelizhettünk, a tálalással sem volt hiba, bár abban persze nem reménykedhettünk, hogy elegendő pincér vár minket, éheseket, asztalhoz fáradtan, friss levegőtől üdülve is, bódulva is roskadókat, s kellő gyorsasággal tesz eleget igényeinknek, melyek mintha egyetlen torokból harsantak volna hirtelen: „Rostélyost! Kávét! Kenyeret! Pisztrángot! Pincér, szalvétát!"

Summittól, a Sierrák csúcsától Sacramentóig még 105 mérföld várt az utazókra, és komoly ereszkedés: 7017 lábról mindössze 30 lábnyi tengerszint feletti magasságra. William Humanson becslése szerint ötven mérföldet gurult gőz nélkül a szerelvény. „A mozdonyvezető és a fékezők az útszakasz jelentős részén visszafogták a vonatot." Sokan pedig nehezen leplezték rettegésüket, ahogy megkezdődött a hegység nyugati lejtőjén a leereszkedés. A gőzerő nélkül suhanó vonat olyan csendesen haladt, mint valami kísértet, és gyakran megesett, hogy gyanútlan pályamunkásokat aprított maga alá, főleg a hóvédő tetők alatt. „Ezúttal csakugyan száguldottunk, és főleg abba borzongott belé gerinc és velő, amilyen sebesen a kanyarokat vettük – írta William Rae. – A súrlódási hő nyomán a tengelyek füstölögtek, égő fa baljós szaga csapta meg orrunk. A kerekek csaknem vörösen izzottak: tüzes tárcsák az éji sötétben."

A Cape Horn egy kicsit a vásárok hullámvasutainak legmeredekebb lejtőit és kanyarait idézte. Dutch Fiat alatt kilenc mérföldnyire érte el a vonat. Az útikönyvek óvták is a félénkebbeket, hogy az American River kétezer lábnyi mély szakadékába letekintsenek. John Beadle is leszögezte, hogy a Cape Horn kétségkívül a Sierrák legszebb kilátóhelye, ám az idegesebb alkatok boldogan lemondanának róla. „Itt vagyunk a Cape Hornnál, mindjárt arat a halál!" kiáltották rendszerint a szellemdús útitársak, és nem is a kínrím volt a legrosszabb e dologban, hanem a hajmeresztő kanyar, amelybe a vonat belerohant. William Humanson írja: „Magas hegyek oldalában vágtattunk. Letekintettünk a meredek kanyonba, és megbántuk, hogy ilyen utazás jutott valaha is az eszünkbe. Lenyűgöző volt viszont, ahogy a pálya ívelt vezetése folytán nemsokára csaknem az iménti útszakaszunkat kereszteztük, valamivel lejjebb. Megkerültük hát a szakadékot, túl voltunk a »Horn-fokon«".

De nemcsak a táj és a hullámvasutazás volt borzongatóan izgalmas; az utasok ámuló csodálatát vívták ki Arthur Brown hóvédő tetői is. A személyforgalom megindulásakor ezek a „fészeralagutak" negyven mérföldnyi pályaszakaszt borítottak, Truckee és Cape Horn között. A hegyoldalnak támaszkodó hegyes tetőszerkezetek gondoskodtak a vonal biztonságáról: a lavinák és hócsuszamlások nem temethették be a síneket, valamint a hóesés sem nehezíthette a szerelvények haladását. Sok utas panaszolta mégis, hogy a deszka- és gerendafalak tönkreteszik a kilátást, ezért a Central Pacific a személyvonat ablakainak magasságában nyílásokat vágott a védőfalakra. Az eredmény: mintha ugrálós régi mozifilmet látna az utazó. Aki azonban télen vállalkozott a Nagy Kalandra, még ennyit sem látott, mert hófúvások idején a „filmkockák" ablakait visszadeszkázták.

„Fránya hosszú csűrben szaladtunk", summázta véleményét egy gyakran idézett, névtelen angol szerző a hóvédő tetők alatt tett útszakaszról. A londoni lelkész megállapította: „eszményibb terep egy kiadós kis futótűzhöz nem is képzelhető... A mozdony kéménye köpködi a szikrákat, a faanyag meg száraz, mint a tapló." Erre a Central Pacific is gondolt, ezért volt itt őrszemélyzet, számos víztartály és kézi pumpa. Erdőtüzek vagy lavinák ellen persze így sem tudtak védekezni. Ilyen alkalmakkor a védőtető komolyan megrongálódott. Az a szerelvény például, amelyikben Lady Hardy ült, egész éjszaka vesztegelt egy ilyen leszakadt tető miatt. Végül ötven önkéntes vállalkozó – a férfi utasok közül – elhárította az akadályt. A hóvédő tetők nemcsak a síneknek szolgáltak oltalmul; védtek egész állomásokát, tolatóvágányokat, fordítókorongokat, pályaőrházakat. Gyerekek születtek bele ebbe a gerendatetős, szűrt fényű világba, ahol váratlanul egy-egy szikla vagy akár egy egész lavina is végigdörömbölt a szűkre szabott „mennybolton"; és vonatok siklottak ki iszonyatos következményekkel. Egyszer például valami cirkusz vadállatai szabadultak el, rettegésben tartva egy ideig a helybelieket. A hóekék tökéletesítése itt-ott fölöslegessé tette a hóvédő tetőket, másokat betonkonstrukciókkal váltottak fel, a munkások seregét néhány pályafelvigyázó és bakter pótolta.

Bár a Sierrákban találkozott először Kaliforniával, az utas mégis úgy érezte, ott éri el az Aranyországot, ahol a Tüzes Ló már tüzesebb ég alatt, kies völgyben, simogató levegőn haladt – Sacramento felé. A várost „a préritelepülések királynőjévé" tette a tömérdek virág, szép gyümölcsös. „Mintha egyszerre egy másik világban ébrednénk – lelkesedett egy utas. – Buja pompával bukik le a Csendes óceán láthatárán a nap." Hanem Sacramentót a Csendes óceántól még további száz mérföld választotta el; így aztán az utazók, áhitatos zarándokok módjára, kötelezőnek érezték, hogy egészen a Nagy Vízig jussanak. Ez nem volt olyan egyszerű. Át kellett szállniuk a California Pacific vonatára, amely Vallejóig vitte őket, onnét gőzhajóval folytatták útjukat, most már csakugyan a végcél, San Francisco felé. Miután a Central Pacific leányvállalata, a Western Pacific egészen Oaklandig megépítette pályáját, egyszerűsödött a dolog, de a hajóút így sem maradt el. Egy hét lármája, pora, füstje után a sokat szenvedett utasok először is valami nyugalmas szállodaszobát kerestek, fürdőszobával – könnyen találtak ilyet a luxuskivitelű „Palace"-ban.

Mármost milyennek is találták az utasok a földrészt átszelő vasutat, s magát a Nagy Kalandot? A külföldiekre mély benyomást tett a nagyszerű vadnyugati panoráma, és persze egymást érték az összehasonlítások; mi jobb, mi rosszabb odahaza, miért lenne jó itt élni, miért jobb mégis ott. Őket kevésbé fárasztotta el az út, hiszen bóklászhattak kocsiról kocsira, ez is újdonság volt, a peronról gyönyörködhettek a körkilátásban; panaszolták viszont, hogy az út során sose lehettek egyedül. Dicsérték a pullmankocsik kényelmét, terhesnek érezték viszont, hogy örökké át kell szállni - főként hogy olyan helyeken! Mielőtt nekivágtak volna az útnak, egy kicsit féltek az amerikaiak közmondásos fegyelmezetlenségétől, meg - a száguldás tempóját illetően - az újvilágiak nyaktörő tempójától. Aztán elégedetten állapíthatták meg, hogy az Újvilág vasutasai az emberi életet ugyanannyira tisztelik, mint óvilági honukban.

Az amerikai utasoknak elsősorban a nemzeti büszkesége támadt fel. Átkeltek a Nyugat irdatlan vidékein, a sok lakatlan, de termékeny tájon, prérin és erdőn, széles folyón és járhatatlannak hitt hegyen, és úgy érezték, mintha kiterítenék előttük a térképet, nagyon érzékletesen megmutatva nekik egy új impérium, egy új civilizáció térségeit és lehetőségeit. Valamit, ami születőben van éppen. „Hazafiúi büszkeség járt át" – jegyezte föl egy utas, aki Kaliforniába tartott. A polgárháború utáni első években az Unió megmentése még sorskérdés volt; így ez az amerikai is a hazát erősítő pántnak látta a transzkontinentális vasút „széttörhetetlen vassíneit". Bár az amerikaiak jól tudták, hogy az első vasút magánvállalkozásban épült, elringatta őket az a hit, hogy Kalifornia „nagy zsákmánya" akárhogyan is – megéri ; s hogy ez az új gazdagság őket illeti már. A diadalmas büszkeség első perceiben úgy néztek a vasútra, mint az építők s a nép közös vállalkozására. Később azután foszladozni kezdtek az illúziók és feltámadtak a kétségek is az egyre növekvő impériumot illetően.

Amerikaiak és külföldiek egyforma ámulattal nézték miként hódítja meg a gőzerő – azt hitték, immár végleg – a Földet. San Franciscóból most gőzhajóval mehettek Kínába és Szuezbe, Szuezből vasúton Alexandriába, onnét hajón Marseille-be, tovább vasúton és hajón Liverpoolba, Liverpoolból át a tengeren New Yorkba, onnét megint vaspályán San Franciscóba. Bezárult tehát a kör! A Tüzes Ló elérte a nyugati tengert – és egyszerre kisebb lett a bolygó.

Forrás: Bee Brown: Vasút a Vadnyugaton. Kossuth Könyvkiadó, 1980. Fordította: Tandori Dezső