JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (2)

Vendéglői táncparkett (Robert Capa)

Még nem tudtuk, mi a státusunk. Igazából nem tudtuk egészen biztosan, hogyan és kinek a meghívására kerültünk oda. De a Moszkvában dolgozó amerikai tudósítók körülvettek, segítettek, fogták a kezünket – Gilmore, Stevens, Kendrick és a többiek, csupa jólelkű, rokonszenves ember. Meghívtak vacsorázni a Metropol kereskedelmi vendéglőjébe. Így tudtuk meg, hogy Moszkvában kétféle vendéglő van: a jegyrendszerű vendéglő, ahol az ember beválthatja az élelmiszerjegyeit, és igen alacsonyak az árak; és a kereskedelmi vendéglő, ahol fantasztikusan magas áron többé-kevésbé ugyanolyan kosztot szolgálnak fel.

A Metropolban pazar kereskedelmi vendéglő működik. A terem közepén nagy szökőkút csobog. Mintegy három emelet magas a mennyezet. Van táncparkett és dobogó a zenekarnak. Szovjet tisztek és hitveseik, valamint magasabb jövedelmű civilek táncolnak illedelmesen a szökőkút körül.

A zenekar egyébként olyan hangosan és olyan rosszul próbálkozott az amerikai dzsesszel, amilyet még sohasem hallottunk. A dobos – Krupa nyilvánvaló, ám igen távoli tanítványa – szilajjá fajuló lelkesedésében dobverőit dobálva zsonglőrködött. A klarinétos bizonyára hallgatott Benny Goodman-lemezeket, így néha halványan emlékeztetett a hangzás a Goodman-trióéra. Az egyik zongorista imádta, és igen ügyesen, nagy lelkesedéssel játszotta a boogie-woogie-t.

Vacsorára 4 deci vodkát, egy nagy tál fekete kaviárt, káposztalevest, marhasültet, sült burgonyát, sajtot és két üveg bort szolgáltak fel. Öt főnek körülbelül 110 dollárba került, ha azt vesszük, hogy a követség tizenkét rubelt kap egy dollárért. Mintegy két óráig tartott, mire felszolgálták, amit kissé riasztónak találtunk, de minden orosz vendéglőben ugyanezt tapasztaltuk. Később azt is megtudtuk, miért ilyen hosszadalmas.

Minthogy a Szovjetunióban minden tranzakció az állam vagy állami monopóliumok felügyelete alatt zajlik, elképesztő mértékű az adminisztráció. Így hát a pincér, amikor fölveszi a rendelést, gondosan föl is jegyzi egy könyvbe. De ekkor még nem kéri ki azonnal az ételt. Először a könyvelőhöz megy, aki ugyancsak iktatja, milyen ételeket rendeltek, és kiad egy cédulát a konyhának. Ott ismét iktatják, és csak ekkor történik meg a tényleges rendelés. Amikor végül kiadják az ételt, a kiadott ételt is iktatni kell, a pincér igazolócédulát kap. Ám még ekkor sem szolgálhat föl. Előbb a könyvelőhöz viszi a céduláját, aki iktatja, hogy ez meg ez a már megrendelt étel ki lett adva, majd újabb cédulát nyom a pincér kezébe, aki ekkor visszamegy a konyhába, és végre kiviszi az ételt az asztalhoz, miközben persze fölírja a könyvecskéjébe, hogy az étel, amit megrendeltek, iktattak, majd kiadtak, a vendég asztalán kötött ki. Rengeteg időt emészt föl ez az iktatósdi. Sokkal többet, mint amennyit az étel elkészítése igénybe vesz. És semmi haszna türelmetlenkedni, tudniillik nincs mit tenni. Mindenhol ugyanez a dolgok rendje.

Míg várakoztunk, a moszkvai tudósítók igyekeztek kiokosítani bennünket a viselkedés alapszabályairól, és fölkészíteni a várható nehézségekre. És bizony nagy szerencsénk, hogy ott voltak, és fontos dolgokra irányították a figyelmünket. Nagyon ajánlatos, mondták, hogy ne a külügyminisztérium vegyen a gondjaiba minket. Elmondták, miféle szabályok vonatkoznak a külügy vendégeire, és számunkra az volt benne a legijesztőbb, hogy ez esetben el sem hagyhatnánk Moszkvát és környékét. Márpedig mi nem akartunk Moszkvában maradni. Vidékre akartunk menni, hogy lássuk, hogyan élnek a parasztok.

Mivel nem állt szándékunkban a cenzori hivatal hatáskörébe tartozó küldeményeket vagy táviratokat feladni, arra gondoltunk, talán elkerülhető a külügyminisztériumi kapcsolat. De továbbra sem tudtuk, ki felel értünk. Vagy a szovjet írószövetség, gondoltuk, vagy a VOKSZ, azaz a Szovjetunió kulturális kapcsolatokért felelős szervezete. És mi szívesen gondoltunk magunkra úgy mint kulturális kapcsolatra. Előre leszögeztük, hogy a számunkra fontos információ nem politikai jellegű, legfeljebb akkor érdekelhet minket a politika, ha helyi természetű, és csak annyiban, amennyiben érinti az emberek mindennapi életét.

Másnap reggel telefonáltunk a külföldiekről gondoskodó szervezet, az Inturiszt irodájába. Kiderült, hogy ami az Inturisztot illeti, semmiféle státusnak nem örvendünk, nem is létezünk, és nincsenek számunkra szobák. Erre fölhívtuk a VOKSZ-ot. A VOKSZ azt mondta, ők ugyan tudták, hogy jövünk, de nem is sejtették, hogy már megérkeztünk. Majd megpróbálnak szobát szerezni nekünk. Ez persze nagyon nehéz, mert az összes moszkvai szálloda állandóan tele van. Ezután kimentünk az utcára, és sétáltunk.

Gyári pillanatkép (Robert Capa)

1936-ban már jártam itt, néhány napot töltöttem Moszkvában, s most úgy vettem észre, óriási változások mentek végbe azóta. Először is, sokkal tisztább volt a város. Mosott, kikövezett utcákat találtam ott, ahol azelőtt sár és piszok volt. És tizenegy év alatt rengeteget építettek. Magas bérházak százai épültek, új hidak a Moszkva folyón, sok utat kiszélesítettek, és minden téren szobor állt. A régi Moszkva szűk utcájú, piszkos városrészeiben egész kerületek tűntek el, helyüket új lakótelepek és új középületek foglalták el.

Itt-ott bombatalálat nyoma látszott, de nem túl sok. A németek nyilván mérsékelt sikerrel küldték Moszkva fölé a bombázóikat. Tudósítók mesélték, akik már a háború alatt is itt voltak, hogy annyira hatékony volt a légvédelem, és olyan sok vadászgépet vetettek be az oroszok, hogy a nagy veszteséggel járó kezdeti próbálkozások után a németek tulajdonképpen lemondtak Moszkva bombázásáról. Néhány bomba azért célba ért: az egyik a Kremlt találta el, és a külvárosokra is hullott. A Luftwaffe ekkor már túl volt a Londonnál elszenvedett vereségen, és nem akart olyan nagyszámú gépet feláldozni, amennyi az erősen védelmezett város eredményes bombázásához kellett volna.

Észrevettük a városképet javító igyekezetet is. Mindenfelé föl voltak állványozva az épületek. Festették őket, javítgatták a sérült részeket, néhány hét múlva ugyanis fennállásának 800. évfordulóját ünnepelte a város, amit óriási rendezvénysorozattal és általános megszépüléssel kívántak emlékezetessé tenni. Két hónappal később pedig az októberi forradalom 30. évfordulójára készülődött Moszkva.

Villanyszerelők fényfüzéreket aggattak a középületekre, a Kremlre, a hidakra. És este sem állt le a munka – fényszórók mellett dolgoztak egész éjszaka, festették, csinosítgatták a várost a hosszú évek óta első békebeli ünneplésre.
Az utcai sürgés-forgás és buzgólkodás ellenére fáradtnak látszottak az emberek. A nők alig vagy egyáltalán nem festették magukat, és bár rendesen öltöztek, ruházatuk nem volt valami csinos. A férfiak között rengetegen viseltek egyenruhát, pedig nem voltak katonák. Rég leszereltek már, de nem rendelkeztek más öltözékkel. Ezeken az egyenruhákon nem volt se rangjelzés, se váll-lap.

Capa nem vette elő a fényképezőgépét, mert a tudósítók figyelmeztették, hogy az oroszok igen rossz szemmel nézik, ha valaki, különösen egy külföldi, írásos engedély nélkül fényképez. Az első rendőr lecsap rá, és beviszi kihallgatni, hacsak nem rendelkezik teljesen szabályos, írásos engedéllyel.

Kezdtük magányosnak érezni magunkat. Nemhogy nem figyeltek, nem lestek ránk és nem követtek, hanem még azt sem tudtuk igazán elismertetni, hogy ott vagyunk. És tudtuk, hogy Moszkvában lassan őrölnek a hivatal malmai, akárcsak Washingtonban. Mások szobájában meghúzva magunkat, több száz tekercs filmünk és tekintélyes fotósfelszerelésünk között téblábolva egyre idegesebbek lettünk.

Hallottunk egy orosz játékról – inkább orosz cselnek nevezném –, amelyet még senki sem tudott kivédeni. Nagyon egyszerűen játsszák. Az az állami hivatalnok, akit az ember keres, nincs bent, beteg, kórházban van vagy szabadságra ment. Ez évekig eltarthat így. És ha az ember megcéloz valaki mást, az sem tartózkodik a városban, ő is kórházban van vagy a szabadságát tölti. Egy magyar bizottság, amely kérvényezni kívánt volna valamit – amit, úgy képzelem, nem néztek jó szemmel az oroszok –, már három hónapja várt, először azért, hogy egy meghatározott személlyel tárgyalhasson, végül már csak azért, hogy valaki, bárki fogadja őket. De sosem fogadták. És egy ragyogóan intelligens amerikai professzor, ráadásul jó ember, akinek az az ötlete támadt, hogy keresztülvisz egy diákcsereprogramot, már hetek óta ült hivatali előszobákban. De őt sem fogadta soha senki. Nincs mód kijátszani ezt a cselt. Csak úgy lehet védekezni ellene, ha az ember nem húzza fel magát.

Joe Newman szobájában tanyázva bizony megfordult a fejünkben, hogy ez velünk is megeshet. Némi telefonálgatás után egy másik érdekes felfedezést is tettünk a szovjet hivatalokkal kapcsolatban. Dél előtt senki nem jut be egy szovjet irodába. Senki. Délig zárva tart az iroda. De délben kinyit, s onnantól fogva egészen éjfélig dolgoznak benne az emberek. Munka szempontjából egyszerűen kiesnek a délelőttök. Lehet, hogy vannak hivatalok, amelyek nem így működnek, de azok, amelyekkel nekünk volt dolgunk, egytől egyig ilyen munkaidőben dolgoztak. Tudtuk, hogy nem szabad türelmetlenkednünk vagy mérgelődnünk, mert aki így tesz, azonnal öt pontot veszít a játékban. Szerencsére megalapozatlanok voltak a félelmeink, mert a VOKSZ már másnap akcióba lendült. A közeli Savoy Hotelben szereztek nekünk szobát, és bekérettek a VOKSZ-irodába, hogy megbeszéljük a terveinket.

A Savoy, akárcsak a Metropol, külföldiek számára fenntartott szálloda. A Metropol lakói szerint a Savoy a jobb, jobban főznek és színvonalasabb a kiszolgálás. A Savoy vendégei szerint viszont a Metropolban jobb a konyha és a kiszolgálás. Így bókolnak egymásnak évek óta.

A Savoy második emeletén kaptunk szobát. Szobrokkal szegélyezett márványlépcsőn közelítettük meg; a szobrok között hamar megtaláltuk kedvencünket, Graziella, egy híres szépasszony mellszobrát. Graziella Napóleon kíséretében jelent meg itt, szobormása empire öltözéket és óriási, széles karimájú, strucctollas kalapot visel, nevét azonban valamely tévedés következtében hibásan véste a szobrász a talapzatba, mert Craziella olvasható Graziella helyett, s így lett ő számunkra Crazy Ella [szójáték. Crazy Ella angolul Őrült Ellát jelent]. A lépcsősor tetején hatalmas termetű, kitömött orosz medve állt, támadásra készen. Valószínűleg egy félős vendég távolíthatta el mellső mancsairól a karmokat, így a medve puszta manccsal indult rohamra. Az emeleti csarnok félhomályában így is állandó, enyhe sokk forrása tudott lenni a Savoy vendégei számára.

Városkép (Robert Capa)

Tágas volt a szobánk. Később rájöttünk, hogy a Savoy más szobáinak lakóit a sárga irigység emészti, amiért mi kaptuk meg. Hat méter magasan volt a mennyezet. Bánatos sötétzöldben pompáztak a falak. Az ágyak függönnyel elválasztható hálófülkében voltak elhelyezve. A szoba legimpozánsabb részét a heverő, a tükör és a beépített dupla szekrény fekete tölgyből készült, hatalmas bútoregyüttese, valamint a fal tetején körbefutó falfestmény alkotta. Az idő előrehaladtával ez a freskó benyomult az álmainkba. Ha le lehet írni egyáltalán, akkor valahogy így írnám le: A kép alján, középen, egy akrobata hasal, lábai a háta fölött kalimpálnak. Vele szemben két teljesen egyforma macska bújik éppen a keze alá. A hátán keresztben két zöld aligátor fekszik, az aligátorok fején pedig egy tébolyodott majom, ami denevérszárnyakat és császári koronát visel. Ennek a majomnak hosszú, izmos karja van, a szárnyain pedig egy-egy hajóablak, melyeken átnyúl, és megragadja a szarvát két hal-farkú kecskének. Mindkét kecske tüskében végződő mellvértet visel, és a két tüskére szúrva két haragos képű hal ül. Nem értettük a faliképet. Nem tudtuk, mit jelent, sem hogy mi okból került szállodai szobánkba. De álmodni kezdtünk róla. És álmainkban volt valami, ami határozottan lidércnyomásra emlékeztetett.

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképező-gépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

Fürdőszobánk – és Moszkva dicsőségére váltunk, amiért külön fürdőszobánk volt – sajátos tulajdonságokkal bírt. Nehéz volt belekerülni, mert az ember nem nyithatta ki az ajtót, és nem mehetett be csak úgy, egyszerűen – az ajtó ugyanis beleütközött a fürdőkádba. Először oldalvást be kellett préselődni, majd a mosdó melletti sarokba húzódva becsukni az ajtót, és akkor végre mód nyílt a szabadon mozgásra. A kád erősen billegett a lábain, úgyhogy ha tele volt vízzel, és az ember hirtelen mozdulatot tett benne, imbolyogni kezdett az egész, és csupa víz lett a padló. Öreg fürdőkád volt, valószínűleg a forradalom előtti korból, ezért a fenekén egészen lekopott már a zománcozás, és  előbukkant a kissé smirgliszerű felület. Capa olyannyira kényes szerzetnek bizonyult, hogy minden fürdés után vérzett az alfele, ezért célszerűbbnek látta, ha sortban fürdik.

Moszkvai fürdőszobánknak volt egy olyan sajátossága is, amely minden más, a Szovjetunióban megismert fürdőszobánkról elmondható. Lehet, hogy vannak másféle fürdőszobák is, de mi nem találkoztunk velük. Tehát, miközben folyt az összes csap – a vécé, a mosdó, a kád csapjai –, a lefolyók egytől egyig tökéletesen ellenálltak a víznek. Vagyis ha megtöltötte az ember a mosdókagylót, a víz ott maradt, és ha kihúzta a dugót a fürdőkádból, ez egyáltalán nem hatott olyan irányba, hogy a víz lefolyjon. Egy grúziai hotelben pedig minden megnyitott csap olyan hangos hörgést idézett elő a vezetékekben, hogy be kellett csuknunk a fürdőszoba ajtaját, ha aludni akartunk. Ez a megfigyelés ihlette korszakalkotó találmányomat, amelyet azonnal kész voltam felajánlani a nehéziparnak. Nagyon egyszerű. Csak meg kell fordítani a folyamatot: tedd a csapokat a lefolyók helyére, a lefolyókat pedig oda, ahol most a csapok vannak, és máris meg van oldva a probléma.

Délután kocsit küldtek értünk; mentünk beszélgetni a központi VOKSZ-irodába. Valami azt súgta, hogy huzakodott miattunk az írószövetség és a VOKSZ, mert egyik sem akart foglalkozni velünk. És a VOKSZ veszített, így az ő nyakukba szakadtunk. Gyönyörű kis palotában, egy hajdani kereskedőfejedelem otthonában székelt a központi iroda. Karaganov elvtárs a dolgozószobájában fogadott, amelynek falait egészen a plafonig tölgyfa lambéria borította, és amely festett üvegű tetőablakon át kapta a természetes megvilágítást – nagyon kellemes munkahely. Karaganov óvatos, szőke fiatalember volt; az íróasztala mögött ülve, precíz angolsággal, mondatait lassan formálva beszélt és rengeteget kérdezett. Egyik végén kék, másik végén piros ceruzájával firkálgatott egy jegyzettömbre. Mi pedig elmagyaráztuk, hogy szeretnénk a politikát messzire elkerülve szóba elegyedni, beszélgetni orosz parasztokkal, munkásokkal, piaci árusokkal, szeretnénk megérteni őket, megnézni, hogyan élnek, hogy aztán megpróbáljuk odahaza elmesélni, amit láttunk, és ezáltal előmozdítani valamiféle kölcsönös megértést a két nép között. Karaganov csöndben figyelt, és közben szögletes formákat rajzolt a jegyzetfüzetébe.

– Mások is akartak már ilyesmit csinálni – mondta aztán, és felsorolt néhány amerikait, aki azóta könyvet írt a Szovjetunióról. – Ők is ültek itt, ebben az irodában, és mondtak mindenfélét, aztán hazamentek, és egészen más könyvet írtak, mint ahogy beszéltek. Ha kissé bizalmatlanok vagyunk, ez magyarázza.
– Nincsenek előítéleteink, egyik irányban sem vagyunk elfogultak – válaszoltuk. – Azért jöttünk, hogy riportot készítsünk, ha lehetséges. Pontosan azt szeretnénk leírni és lefényképezni, amit látunk és hallunk, kommentár nélkül. Ha valami nem tetszik vagy nem értjük, azt is megírjuk. De igazából egy történetért jöttünk. Ha el tudjuk beszélni a történetünket, amelyért idejöttünk, elbeszéljük. Ha nem tudjuk, akkor az lesz a történetünk.

Nagyon lassan, töprengve bólintott.
– Ez biztatóan hangzik – mondta. – De azokat már nagyon unjuk, akik szenvedélyes oroszbarátként jönnek ide, aztán hazamennek az Egyesült Államokba, és szenvedélyesen oroszellenesek lesznek. Dúskálunk ilyen tapasztalatokban. Ennek az irodának, a VOKSZ-nak, nincs túl nagy hatalma, sem befolyása. De ami tőlünk telik, megtesszük, hogy segítsük a munkájukat.

Ezután rengeteg kérdést tett fel nekünk Amerikáról.
– Az amerikai lapok sokat emlegetik a Szovjetunióval való háborút. Mit gondolnak az emberek Amerikában? Háborúzni akarnak ellenünk?
– Nem hisszük – válaszoltuk. – Szerintünk senki sem akar háborút, bár biztosat nem tudhatunk.
– Úgy tetszik, Amerikában az egyetlen hang, amely hangosan fel mer szólalni a háború ellen, az Henry Wallace-é [1941-45 között az Egyesült Államok harmincharmadik alelnöke. Trumannel ellentétes, szovjetbarátnak tetsző nézetei miatt később eltávolították a hatalom közeléből. Az 1948-as elnökválasztáson a Progresszív Párt elnökjelöltjeként indult, sikertelenül] – jegyezte meg Karaganov. – Meg tudják mondani, hány követője lehet? Van-e valódi támogatottsága az emberek között?
– Nem tudjuk – feleltük. – De azt igen, hogy Henry Wallace egy korteskörútján soha nem látott összeget gyűjtött össze a belépőjegyek árából. Most hallottuk életünkben először, hogy ilyesmiért fizettek az emberek, vagyis azért, hogy részt vehessenek egy politikai rendezvényen. És azt is tudjuk, hogy sok érdeklődőt el kellett küldeni, mert egyszerűen nem volt már sem ülő-, sem állóhely. Hogy ez kihat-e majd a közelgő elnökválasztás eredményére, fogalmunk sincs. Ami pedig minket illet, magunk is láttunk háborút, és egyáltalán nem pártoljuk. És úgy érezzük, rengetegen gondolkoznak hozzánk hasonlóan. Ha vezetőink egyetlen lehetséges válasza ma a háború, akkor bizony sivár korban élünk. – Majd hozzátettük: – És az orosz emberek, egy csoportjuk vagy az orosz kormányzat valamely része, akar-e vajon háborút?

Orosz fotográfus (Robert Capa)

E kérdés hallatán kihúzta magát, és letette a ceruzáját.
– Kategorikus választ adhatok – jelentette ki. – Sem az orosz nép, sem valamely csoportja, sem pedig az orosz kormányzat bármely része nem akar háborút. Sőt, tovább megyek: a szovjetek szinte bármit megtennének, hogy elkerüljék a háborút. Ebben teljesen biztos vagyok.

Azzal ismét kézbe vette a ceruzáját, és kerek formákat firkáit a jegyzettömbjére.
– Beszéljünk kicsit az amerikai irodalomról – tért más témára. – Az a benyomásunk, mintha az önök írói már semmiben sem tudnának hinni. Igaz ez?
– Nem tudom – feleltem.
– Az ön utolsó írásaiban is cinizmust véltünk fölfedezni – folytatta Karaganov.
– Pedig nincs bennük cinizmus – mondtam. – Hiszek benne, hogy az író feladata olyan élethűen megörökíteni a korát, amennyire csak tőle telik. És én éppen ezt teszem.

Aztán amerikai írókról, Caldwellről, Faulknerről kérdezett, és hogy mikor ír új könyvet Hemingway. És hogy milyen új tehetségek, milyen fiatal írók jelentkeznek újabban. Felbukkant néhány ígéretes fiatal író, magyaráztuk, de még túl korai átütő sikert várni tőlük. Hiszen ezek a fiatalemberek, akiknek az írás mesterségét kellett volna gyakorolniuk, többnyire katonáskodással töltötték az utolsó négy évet. A háborús tapasztalat bizonyára mélyen megrázta őket, eltarthat egy darabig, mire rendezik magukban az élményanyagot, saját életüket, és végre leülnek írni.

Karaganov kissé meglepődött az amerikai írók csekély tömörülési vagy szövetkezési hajlandóságán. A Szovjetunióban nagyon fontos emberek az írók. Sztálin az emberi lélek mérnökeinek nevezte őket.

Amerikában egész máshogy ítélik meg az írókat, magyaráztuk, megbecsültség szempontjából valamivel az akrobaták alatt és épp csak egy kicsivel a fókák fölött foglalnak helyet. És véleményünk szerint ez nagyon jól van így. Mert egy agyondicsért író, különösen ha fiatal, képes úgy elszállni magától, mint egy filmszínésznő, akiről elismerően írnak a szaklapok. És úgy hisszük, az a goromba kritikai bánásmód, amelynek egy amerikai író ki van téve, hosszú távon nagyon egészséges a számára.

Megítélésünk szerint az egyik legnagyobb különbség oroszok és amerikaiak (vagy angolok) között a kormányhoz való viszonyukban mutatkozik meg. Az oroszokat arra tanítják és bátorítják, azt sulykolják beléjük, hogy higgyék jónak a kormányukat, higgyék jónak minden részét, és tekintsék kötelességüknek a kormány támogatását tűzön-vízen át, mozdítsák elő a sikereit. Az amerikaiaknak és briteknek ezzel szemben mélységes meggyőződésük, hogy valami módon minden kormány veszélyes, ezért a lehető legkevesebb kell belőle, s rossznak tartják, ha a legcsekélyebb mértékben is megnő a kormányzat hatalma, a létező kormányt tehát állandóan figyelni kell, figyelni és bírálni, hogy egy pillanatra se bízza el magát, és ne vesse el a sulykot. Később, amikor gazdaságokba ellátogatva asztalhoz ültünk az ott dolgozókkal, s ők az amerikai kormány működéséről faggattak minket, megpróbáltuk megmagyarázni, mennyire félnek nálunk az egy emberre vagy egy embercsoportra ruházott hatalomtól, annyira, hogy fékek, ellensúlyok egész sora épült be a kormányzati rendszerbe, és ezek rendeltetése megakadályozni, hogy egyetlen személy kezébe kerülhessen a hatalom. Igyekeztünk megértetni, hogy azok, akik megalkották a kormányzatunkat, és azok, akik továbbviszik, annyira tartanak a hatalomtól, hogy inkább boldogan eltávolítanak egy jó vezetőt, mint hogy vezérré nőhesse ki magát, és precedenst teremtsen; nem hiszem, hogy e tekintetben igazán megértettek volna minket, hiszen a Szovjetunió népét éppen arra nevelik, hogy a vezér személye jó, és a vezér mint intézmény jó dolog. E téren nem lehet sikerrel érvelni, egyszerűen nem ért szót egymással a két rendszer.

Karaganov jegyzettömbjét elborították a piros és kék kriksz-krakszok.
– Írják le, hová mennének és mit szeretnének látni – mondta végül –, küldjék el nekem, s én megnézem, mit tehetek.

Nagyon megkedveltük Karaganovot. Egyenesen, zagyvaságok nélkül beszélt. Akkor még sok cikornyás beszéd, temérdek általánosság végighallgatása várt ránk. De Karaganovtól sosem hallottunk ilyesmit. Mi sem próbáltuk másnak beállítani magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk. Meghatározott szemlélettel, amerikai szemszögből kívántunk körülnézni, és bár az ő nézőpontjából ez feltehetően azt jelentette, hogy előítéletektől sem vagyunk mentesek, nem utált minket érte, nem gyanakodott, sőt mintha éppen ezért jobban bízott volna bennünk. Egész szovjetunióbeli tartózkodásunk alatt nagy segítségünkre volt. Jó néhányszor találkoztunk vele, és ő mindig ugyanazt a kérést ismételte meg.

– Mondják el az igazat, csak mondják el, amit látnak. Ne változtassák meg, írják le, ahogy van, és mi nagyon fogunk örülni neki. Mert a hízelgésben nem bízunk.

Becsületes, jóindulatú embernek ismertük meg Karaganovot. A háttérben azonban tovább folyt az utunkat kísérő huzavona...

Fordította: Lukács Laura