JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (1)

 A szerző és a fotós közvetlenül a második világháború után - pontosabban 1947-ben -, egy bárban tanakodtak: el kellene utazni Oroszországba.  "A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. " * A Kalandozókban az érkezésről és az első, tájékozódó jellegű benyomásokról szóló fejezetekből közlünk.

Stockholmból táviratban értesítettük érkezésünk várható időpontjáról Joseph Newmant, a Herald Tribune moszkvai irodájának vezetőjét, és elégedetten dőltünk hátra abban a hitben, hogy kocsival jönnek értünk, és visznek az előre lefoglalt szállodai szobába. Stockholmból Helsinki érintésével Leningrádba, majd Moszkvába szólt a jegyünk. Helsinkiben orosz gépre kellett szállnunk, mert idegen légitársaság nem repülhet a Szovjetunióba. A makulátlanul tiszta, csillogó-villogó svéd gép elrepített minket a Balti-tenger, majd a Finn-öböl fölött Helsinkibe. És egy nagyon csinos svéd légikisasszony nagyon finom svéd falatkákkal kínált.

A sima, kényelmes út végén leszálltunk Helsinki vadonatúj repülőterén; látszott az impozáns épületeken, hogy nemrég lettek kész. Beültünk a vendéglőbe, ott vártunk az orosz gépre. Körülbelül két óra múlva érkezett meg – egy nagyon alacsonyan szálló, öreg C-47-es. A testén még ott volt a háborús barna festék. Ahogy földet ért, szétdurrant hátsó futóművének a kereke, ezért a hátralévő utat szöcskeként ugrándozva tette meg a leszállópályán, lapos farokkerékkel. Egész utunk alatt ez volt az egyetlen baleset, amit láttunk, de az időzítés miatt nem mondhatni, hogy bizalmat ébresztett volna bennünk. És a gép viharvert, agyonkarcolt barna festése, egész megjelenésének ápolatlansága bizony előnytelenül ütött el a finn és a svéd légitársaság ragyogó járműveinek csillogásától.

Amikor nagy nehezen, ügyetlenül elsántikált a gép a vonalig, valósággal kibuggyantak a belsejéből az oroszországi szőrmeárverésekről hazafelé igyekvő amerikai vásárlók. A csöndes, levert csoport tagjai azt állították, hogy a repülő Moszkvától idáig sosem repült száz méternél magasabban. Valaki az orosz legénységből lemászott, belerúgott a leeresztett farokkerékbe, majd eloldalgott a terminál felé. És hamarosan közölték, hogy aznap délután már nem szállunk fel. Éjszakára be kell mennünk Helsinkibe.

Capa összerakta tíz csomagját, és kotkodácsolt körülöttük, mint egy tyúkanyó. Bekísérte őket egy kulcsra zárt helyiségbe. Ismételten figyelmeztette a repülőtéri tisztviselőket, hogy állítsanak őrt a helyiség ajtajához. És egy pillanatig sem volt nyugta, amíg a felszerelésétől távol kellett lennie. Noha egyébként derűs és jó kedélyű, Capa aggodalmaskodó zsarnokká alakul át, amikor a fényképezőgépeiről van szó.

Szomorú, sivár városnak láttuk Helsinkit, s bár nem döntötték romba a bombák, házain feltűnő, lőtt sebeket hagyott a háború. Szállodái gyászosak, vendéglői csöndesek voltak, egyik terén nem éppen vidám zenét játszott egy zenekar. Az utcákon kisfiúknak látszó katonák sétáltak, annyira fiatalok, halványak és vidékiek voltak. Az volt a benyomásunk, hogy vértelen helyre érkeztünk, ahol ritka vendég az öröm. Mintha a két háború meg a hat éven át folyó harc és küszködés után Helsinki egyszerűen nem tudná újrakezdeni. Hogy gazdaságilag így van-e, nem tudjuk, mindenesetre ilyen benyomást kelt.

A városban aztán megtaláltuk Atwoodot és Hillt, ők alkották a Herald Tribune-nak azt a csapatát, amely társadalmi és gazdasági szempontból tanulmányozta az úgynevezett vasfüggöny mögötti országokat. Közös hotelszobában, riportok, felmérések és fényképek erdejében laktak, és volt egyetlenegy üveg skót whiskyjük, amelyet valami elképzelhetetlen ünnepi alkalomra tartogattak. Kiderült, hogy mi vagyunk az, így hamar elfogyott a whisky. Capa játszott egy csöppet sem jövedelmező römipartit, aztán lefeküdtünk.

Másnap reggel tízkor ismét a repülőtéren voltunk. Az orosz gép farokkerekét kicserélték, de a második hajtóművén még mindig akadt valami szerelni való.

A következő két hónapban sokat utaztunk orosz személyszállító gépeken, és mivel sok mindenben eléggé hasonlítanak egymásra, első repülőnk leírását akár reprezentatívnak is tekinthetjük. Mind C-47-esek voltak, barnára festve még a háborúból, az orosz kölcsön-bérleti állomány maradéka. Vannak újabb személyszállító gépek is, például egyfajta orosz C-47-es háromkerekű futóművel, de ezeken nem utaztunk. A C-47-esek kárpitozás és szőnyegek tekintetében kissé le vannak robbanva, de a motorokat rendesen karbantartják, és a pilóták nagyszerűen értik a dolgukat. Nagyobb legénységgel utaznak, mint a mi gépeink, de mert sosem jutottunk be a pilótafülkébe, nem tudjuk, mit csinálnak ennyien. Amikor kinyílt az ajtó, úgy látszott, hat-hét ember ül odabent, köztük egy légikisasszony. Szintén nem tudjuk, mi lehet a légikisasszony dolga. Szemlátomást semmi köze az utasokhoz. A gépen nem szolgálnak föl semmit az utasoknak, ők azonban feltalálják magukat, és bőséges élelemmel fölszerelkezve szállnak a fedélzetre.

Az általunk megismert gépek egyikén sem működött a szellőzőberendezés, vagyis sosem jött be friss levegő. És ha az étel vagy olykor egy rosszullét szaga betöltötte az utasteret, nem volt mit tenni. Később megtudtuk, hogy ezeket az öreg amerikai gépeket egészen addig fogják használni, amíg le nem lehet cserélni őket az újabb orosz gépekkel.

A mi repülési normáinkhoz szokott amerikai utas kissé megütközhet egyik-másik orosz szokáson. Nincsenek biztonsági övek. Amíg a levegőben van a gép, tilos dohányozni, de amint földet ér, azonnal rágyújtanak az utasok. Éjszaka nem repülnek, és az a gép, amelyik napszállatig nem éri el a célállomást, megül egy közbülső reptéren, és vár másnap reggelig. Hacsak nincs vihar, az orosz gépek sokkal alacsonyabban repülnek, mint a mieink. És ez viszonylag biztonságos is, mert Oroszország nagy része tökéletesen sík. Szinte mindenhol akad kényszerleszállásra alkalmas terep.
A csomagokat ugyancsak sajátságos módon helyezik el az orosz gépeken. Miután az utasok leülnek, a csomagokat a folyosóra halmozzák.

Ezen az első napon, azt hiszem, a repülő külleme aggasztott minket a leginkább. Olyan szánalmasnak látszott az az agyonkaristolt, öreg szörnyeteg. De a hajtóműve remek állapotban volt, és olyan nagyszerűen irányították, hogy igazán nem kellett félnünk semmitől. És persze a mi gépeink fémes csillogása még nem elég ahhoz, hogy jobban repüljenek. Ismertem valakit, akinek a felesége azt állította, hogy jobban fut az autó, valahányszor lemossák, és talán sok mással kapcsolatban ugyanígy érzünk. A repülőgép első alapelve az, hogy a levegőben maradjon, és megérkezzen oda, ahová indult. És az oroszok láthatóan ugyanolyan jól megfelelnek ennek, mint bárki más.

Nem volt sok utas a moszkvai járaton. Egy rokonszenves izlandi diplomata a feleségével meg a gyerekével, egy francia követségi futár a diplomáciai postát tartalmazó bőrtáskájával, és négy csöndes, nem azonosítható férfi, aki egy szót sem szólt. Nem tudjuk, kik lehettek.

Capa most sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszéli. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.

Háborús sebhelyek (Robert Capa)

Tizenegykor fölszálltunk, irány Leningrád. A levegőből nézve azonnal láthatóvá váltak a hosszú háború okozta sebhelyek – lövészárkok, feltépett talajú földek, becsapódó lövedékek kráterei, amelyeket kezdett lassan benőni a fű. És ahogy közeledtünk Leningrádhoz, úgy mélyültek a sebhelyek és szaporodtak a lövészárkok. Feketén meredező, még álló falakkal itt is, ott is felgyújtott vidéki házak bukkantak föl a tájban. Néhol, ahol heves harcok folytak, gödrös, heges volt a föld, akár a hold felszíne. És Leningrád közelében láttuk a legnagyobb pusztítást. Világosan látszottak a lövészárkok, a hadállások, a géppuskafészkek.

Odafelé menet eléggé tartottunk a vámellenőrzéstől, amelyen Leningrádban bizonyára át kell majd esnünk. Tizenhárom csomagunk, több ezer vakuizzónk, több száz tekercs filmünk, fényképezőgépeink, összegabalyodott vakukábeleink voltak, joggal hihettük, hogy akár napokig is eltarthat, míg átvizsgálnak minket. Azt is gondoltuk, hogy majd jókora vámot kell fizetnünk azért, hogy ezt a sok új felszerelést bevigyük magunkkal.

Aztán végre Leningrád fölött repültünk. A külterületek elég romosak voltak, de a város belseje mintha kevésbé sérült volna. A gép könnyedén ért földet a füves leszállópályáján, és begördült a sorba. A karbantartó épületeken kívül nem volt más repülőtéri épület. Két fiatal katona nagy puskával és csillogó bajonettel fölszerelkezve odaállt a gépünk mellé. A vámtisztek följöttek a fedélzetre. Főnökük mosolygós, udvarias kis ember volt, mosolyában csillogó acélfogak. Egyetlen szót tudott angolul – és ez a „yes" volt. Mi pedig egyetlen orosz szót ismertünk – azt, hogy „da ". Úgyhogy amikor ő azt mondta, yes, mi mindjárt rávágtuk, hogy da, és máris ott tartottunk, ahol elkezdtük. Ellenőrizték az útlevelünket és a pénzünket, aztán a poggyászunk következett. Az utastérben, a folyosón kellett kinyitni. Nem vihettük ki a gépből. A vámtiszt nagyon udvarias, nagyon nyájas és borzasztóan alapos volt. Minden táskánkat kinyitottuk, és ő mindent átnézett. De ahogy haladt a munkával, megértettük, hogy igazából nem keres semmi különöset, egyszerűen csak érdekli. Vigyázva vette kézbe, csodálattal forgatta fényes tárgyainkat. Kiemelt minden egyes filmtekercset, de nem bántotta őket és nem kérdezett semmit. Úgy látszott, egyszerűen csak érdekelte a sok külföldi holmi. És úgy látszott, hogy szinte korlátlan idő állt a rendelkezésére. Végül megköszönte, mi legalábbis köszönetnek értelmeztük, amit mondott.

Az új nehézség most a papírjaink lepecsételésében jelentkezett. Zubbonya zsebéből újságpapírba tekert csomagocskát vett elő, abból pedig gumibélyegzőt. De tintapárnája már nem volt. Persze úgy vettük észre, sosem lehetett tintapárnája, erre vallott az az egészen különleges technika, amelyet a bélyegzéshez alkalmazott. Másik zsebéből grafitceruzát vett elő, megnyalta a gumibélyegzőt, majd a nedves felületet bedörzsölte grafittal, és kipróbálta okmányainkon. A világon semmi sem történt. Megpróbálta még egyszer. Megint semmi. A gumibélyegző még jelzésszerűen sem hagyta ott a nyomát. Segíteni akartunk, úgyhogy előkaptuk a töltőtollunkat, betintáztuk az ujjunkat, és a tintás ujjunkkal bekentük a gumibélyegzőt. Így végre gyönyörűt tudott pecsételni vele. Visszacsomagolta a bélyegzőjét az újságpapírba, zsebre vágta, melegen kezet rázott velünk, és kimászott a gépből. Mi összecsomagoltuk a poggyászunkat, és föltornyoztuk az egyik ülésre.

Ekkor egy teherautó tolatott a repülő nyitott ajtajához, rakterében százötven új, dobozba csomagolt mikroszkóppal. Egy rakodómunkás lány lépett a fedélzetre – a legerősebb lány, akit életemben láttam, sovány és inas, arca széles, balti arc. Súlyos csomagokat cipelt föl a pilótafülkébe, és amikor azt telerakta, nekiállt fölhordani a folyosóra a mikroszkópokat. Tornacipőt, kék overallt és kendőt hordott, karján dagadtak az izmok. És a vámtiszthez hasonlóan neki is csillogó, rozsdamentes acél fogai voltak, amitől egészen gépszerű küllemet nyer az emberi száj.

Kellemetlenségekre számítottunk; hiszen minden vámeljárás kellemetlen, a magánszféra megsértésének sajátos módja. És talán félig-meddig hittünk azok tanácsainak, akik sosem jártak itt, ezért el voltunk készülve rá, hogy valami módon sérelem ér vagy rossz bánásmódban lesz részünk. De nem így történt.

A csomagokkal megrakott gép végre ismét a levegőbe emelkedett, és elindult Moszkva felé a végtelen síkság fölött, erdők, fák sűrűjéből kivágott szántóföldek, kicsi, festetlen falvak és ragyogó sárga szalmakazlak fölött. Elég alacsonyan szálltunk, amíg utunkat nem állta egy felhő, s a gépnek föléje kellett emelkednie. Az ablakokon csörgött az eső.
A légikisasszony – termetes, szőke, nagy mellű, anyás megjelenésű lány – egyetlen dolga szemlátomást az volt, hogy rózsaszínű szódával teli üvegeket vigyen be a feltornyozott mikroszkópok mögé, a pilótafülkében ülő férfiaknak. Egyszer egy fekete cipót is felszolgált nekik.

Kezdtünk megéhezni, mert elmaradt a reggelink, ráadásul nem úgy festett, hogy egyhamar módunk lesz enni. Ha el tudtuk volna mondani, mit akarunk, talán kértünk volna a stewardesstől egy szelet kenyeret. De még ennyire sem telt tőlünk.

Cirkuszban (Robert Capa)

Négy óra körül egy esőfelhőn keresztül ereszkedni kezdtünk, és bal felől megjelent alattunk Moszkva, ez az óriási, szélesen terpeszkedő város és az azt átszelő Moszkva folyó. Maga a repülőtér is hatalmas volt, részben aszfaltozott, részben hosszú, füves kifutó- és leszállópályákkal. Szó szerint gépek százai várakoztak ott, öreg C-47-esek és sok új orosz gép – a jellegzetes, háromkerekű futóműről és a fényes alumíniumborításról nyomban fel lehetett ismerni őket.
Miközben odagurultunk az új, nagy és impozáns repülőtéri épülethez, az ablakon kikémlelve ismerős arcot kerestünk, valakit, aki minket vár. Esett. Kiszálltunk, összeszedtük a csomagunkat az esőben, és hirtelen nagy-nagy magány zuhant ránk. Senki sem várt ránk a repülőtéren. Egyetlen ismerős arcot sem láttunk. Nem tudtunk kérdezősködni. Nem volt nálunk orosz pénz. Fogalmunk sem volt, hová menjünk.

Helsinkiből megtáviratoztuk Joe Newmannek, hogy egy napot késünk. De Joe Newman sehol sem volt. Nem jött ki elénk senki. Tagbaszakadt hordárok kivitték a poggyászunkat a reptér főbejáratához, és várták a fizetségüket, de mi nem tudtunk fizetni nekik. Jöttek-mentek a buszok, s ekkor jöttünk rá, hogy még azt sem tudjuk elolvasni, hová tartanak, nem szólva arról, hogy zsúfolásig megtöltötték őket az utasok, sőt még kívül is lógtak rajtuk, vagyis eleve reménytelennek látszott, hogy tizenhárom csomagunkkal bármelyikre is fölszállhassunk. És a hordárok, azok a nagyon tagbaszakadt hordárok, várták a pénzüket. Mi pedig éhesek és ázottak voltunk, féltünk, és úgy éreztük, cserbenhagytak minket.

Ekkor jött ki a bőrtáskájával a francia követségi futár; kifizette nekünk a hordárokat, és berakta csomagjainkat a kocsiba, amely őrá várt. Nagyon rendes ember volt. Már az öngyilkosságot fontolgattuk, amikor megmentett minket. És ha valaha kezébe kerül ez a könyv, itt mondunk neki még egyszer köszönetet. Elvitt a Metropol Szállodába, ahol feltevésünk szerint Joe Newman lakott.

Nem tudom, miért vannak olyan messze a repülőterek attól a várostól, amelyet elvileg szolgálnak, de messze vannak, és ez alól Moszkva sem kivétel. Hosszú kilométerek választják el a repülőteret a várostól, fenyőerdőkön, gazdaságokon, végtelen krumpli- és káposztaföldeken át vezet az út. Voltak rázós és sima útszakaszok. A francia futár persze tudta ezt, és mindenről előre gondoskodott. Elküldte a sofőrjét egy kis harapnivalóért, így Moszkva felé menet pirozskit [a mindenki által jobban ismert pirog, vagyis hússal töltött tészta kisebb változata a pirozski], húsgolyócskákat és sonkát falatoztunk. És mire a Hotel Metropolhoz értünk, már sokkal jobban éreztük magunkat.

A Metropol kifejezetten elegáns, márványlépcsős, vörös szőnyeges szálloda volt, és nagy, aranyozott felvonója is működött néha. És a recepciós pult mögött ülő nő tudott angolul. Kértük a szobánkat, de a nő hírünket sem hallotta. Nem volt szobánk.

Vendéglői életkép (Robert Capa)

Ekkor mentett meg minket a Chicago Sun munkatársa, Alexander Kendrick és a felesége.
– Hol van Joe Newman? – kérdeztük.
– Ó, Joe már egy hete nincs itt. Leningrádba ment, a szőrmeárverésre.

Vagyis nem kapta meg a táviratunkat, az érkezésünk nem volt előkészítve, és nem foglaltak nekünk szobát. És persze nevetséges lett volna azzal próbálkozni, hogy csak úgy, hirtelenjében szobát szerezzünk. Azt hittük, Joe majd idejében elintézi a foglalást annál az orosz ügynökségnél, amelyik a szállodai szobákért felel. Joe azonban nem kapta meg a táviratunkat, és nem intézkedett, úgyhogy még maguk az oroszok sem tudtak az érkezésünkről. Szerencsére Kendricksék befogadtak a saját szobájukba, ahol füstölt lazaccal és vodkával kínáltak.

Csakhamar már nem is éreztük olyan magányosnak és elveszettnek magunkat. Úgy döntöttünk, hogy büntetésből beköltözünk Joe Newman szobájába. Az ő törülközőit, szappanját, vécépapírját használtuk. Ittuk a whiskyjét. Aludtunk a díványán és az ágyában. Ez a legkevesebb, amit tehet értünk, gondoltuk, hogy kárpótoljon, amiért ilyen szerencsétlenül jártunk. A tény, hogy nem tudott az érkezésünkről, érveltünk, egyáltalán nem menti őt, megérdemli a büntetést. Úgyhogy meg is ittuk a két üveg whiskyjét. Bevallom, akkor még nem tudtuk, micsoda főbenjáró bűnt követünk el. Sok becstelenség esik meg a Moszkvában dolgozó amerikai újságírók között, de a gyalázatban senki sem süllyedt olyan mélyre, mint mi. Az ember nem ihatja meg a másik ember whiskyjét.

(Folytatjuk)