Sorozatos kihallgatások féléves bizonytalansága után, már „útilapuval” kezünkben sem hittünk utazásunk lehetőségében. Nyugatra? Ketten? Férj és feleség? Gyerekek nélkül, de mégis: KETTEN? 1988-ban? Kegyeltjei lehettünk a Sorsnak!
Aranyosgyéresen szervízelés. Tovább! A feleki tetőn szélvédőnk törése juttatta eszünkbe azt a banális banánhéjat, amellyel az alkatrészellátás hiánya keresztezhette volna határátlépési szándékunkat. Szervizkapuk kopogtatásának nemtudomhányadik kísérletét koronázta végül is siker Nagyváradon, egy határ melletti kis műhelyben, hogy kicserélt szélvédővel rajtolhassunk határátkelőhelyünkre. Rogyásig pakolt Daciával. Ellátásunkról, szűkös valuta kereteinkre gondolva, itthonról kellett gondoskodnunk. Ezért feszültek roppanásig kocsink rugói.
Budapesten csak pár felvétel erejéig időztünk, mint később kiderült, bécsi felvételeinkkel együtt ezek is csak fekete-fehér szalagra kerültek. Bízva emlékező tehetségemben, nem jeleztem gépemen a benne lévő film milyenségét. Emlékezőm cserbenhagyott, így történhetett a félreértés.
 |
| Óvás |
Nehezen szántam el magam élménybeszámolóm megírására. Különböző kiadók könyvtárnyi úti élményt jelentettek meg. Neves és kevésbé neves írók kézjegyével. Mit tudnék még hozzáadni az általuk látottakhoz? Én, akinek alapvető foglalatossága mégiscsak a kórlapszerkesztés, nem a szépírás volt és marad. Mégis elfogadtam a felajánlott lehetőséget, arra az újdonságra gondolva, amit egyéni, egyedi nézőpontom segítségével vethetek papírra, tehetek olvasóim asztalára. Nem az olvasók képzeletében, tudatában már kialakult franciaföldi képről akarok írni, hanem az általam megismertről, látottról. Összevetve saját előzetes ismereteimet a frissen nyert élményanyaggal, személyes élményekkel.
Bécsi szállásunk a Gürtel-en volt. Pesten a Rákóczi térre nem tudtunk elmenni, különleges, számunkra szokatlan jellegét, hírhedtségét szemtanúként nem láthattuk. E "veszteségért" bőségesen kárpótolt a Gürtel! Szállásunk közvetlen közelében volt a prostituáltak egyik főhadiszállása. Az „arisztokráciáé!”.
Június végére nem jellemző rideg, szeles, hűvös idő, szemerkélő eső volt a járdán posztoló, cigarettázó, „palikra” leső lányok társalkodója. Felhős éggel felettük. Csínosak voltak, vonzóak, gyönyörű külsővel megáldva. Talán, ha pénze van az embernek, nem tud ellenállni bájos rábeszélésüknek és elmegy velük a szállóba, vagy elviszi magával, mint tették sokan a járda mellé húzó úrvezetők közül. Az emberi léleknek minő feneketlen poklát takarhatja e külső! Emberi nyomort, kitaszítottságot, a társadalom szélére csúszottak kizártságát, kilátástalanságát. Kiszolgáltatottságukat. Még az AIDS sem riasztja őket. Szakmai betegségnek, mesterségükkel együtt járó kockázatnak tekintik, mint hajdanán, a szifiliszt vagy bányászok a szilikózist. Ebben is, abban is meg lehet halni. Bekövetkezhető "munkabalesetnek" fogják fel, akár egy bányarobbanást. Pillanatnyilag egyetlen kenyérkereseti lehetőségüknek. Sokan hajlanak az irigykedésre, hallván a "szolgáltatásokért" igényelt összegek nagyságrendjét. Könnyen szerzett, "munkanélküli" jövedelemként róják fel nekik. Jaj lenne nekik, ha ki kellene próbálniuk, mint keresik kenyerüket a pillangók! Amint meleg felöltőmbe gubózva is fázva elnéztem a lányokat, menthetetlenül jött a képzettársítás: kurva életük lehet a kurváknak! Irigyeik csak egy hétig tegyék, amit ők tesznek - elegük lesz belőle egy életre!
A birodalom hajdani császárvárosa sokat vesztett már ama fényéből, vonzkörébő1, amelyre hajdani tündöklése, hatalma feljogosította. Nyújtani tudta mindazt a látnivalót, amelyre a kevés idővel rendelkező vagy a kiadós látogatásra is felkészült turista kíváncsi. Schönbrun parkja, császári udvartartások életének színpada ma turisták ezreit fogadja. A város múzeumai, templomai, vendéglői, olcsóbb és drágább üzletei naphosszat ostromállapotban vannak. Modern népvándorlás színterei.
A Bécsbe szakadt külföldiek ragaszkodnak itthoni hagyományaikhoz, zenéjükhöz, kultúrájukhoz. Lakásukba menekítik a magukkal vitt, vagy később beszerzett falitányérokat, szőtteseket, faragásokat. Bőséges, márkás italválasztékuk nem hiányolja a hazai kisüstit sem. Hagyományápolásuk igényét átörökítik gyerekeikre. Erre (is) hívatottak a cserkészcsapatok. Sokágú, lelket-elmét-testet fejlesztő műsoraikkal. Együvé tartozásuk érzésének kialakításával. Táborozásaik alatt pótolják azt, amit az iskola nem nyújthat nekik. Ellentmondásos helyzet lehet magyarnak maradni nyugaton. Emlékképeik, vágyaik valósággal való ütközőpontjában élve, beolvadásuk ellen küzdve. Vagy éppen a beolvadásért?
Egyetlen nyugatra átplántált ismerősben sem találtam reá a Nagy Haza irredentizmust súroló ideológiájára, de igen arra az útkeresésre, célba találásra, ahol majd éppúgy csukott szemmel is eltalálnak megyényi távolságra levő kedvesebb helyeikre. Kopoghatnak ismerősök, barátok kapuján. Összeülhetnek egy-egy kiadós dumapartira. Ahol értik-ismerik szavainknak, szavaiknak rejtett élcét. Ahol egy ragadványnév bosszantó varázsát is élvezni tudják. Ahol tudni lehet, mi rotyog a szomszéd fazekában, ki kivel és kihez jár, esetleg mennyit csent el a közösből. Tenni szeretnék mindezt egy olyan munkaritmusban, időkrízisben, amelyben alig jut leheletnyi idő saját személyükre. Ezekre a jelenségekre gondolva tudtuk igazán becsülni azt a meleg vendégszeretetet, amellyel mindenhol fogadtak, segítettek szebbé, élvezetesebbé, maradandóbbá tenni utunkat. Új ismeretségek, barátságok születtek. Tágítva körülöttünk a világot. Hiszen ha igaz a szűkebb pátria azonosítása a szülőfölddel, akkor a tágasabb értelme azonosul azzal a földrajzi határral, területtel, amelyen barátaink élnek. Erre gondolva jutott eszembe ott, Bécsben, hajdani körorvosi éveim színhelye, otthonom a moldvai Botesti községben, amelynek ablakait országnyira nyithattam. Fügét mutatva Hitetlen Tamás típusú kollégáimnak, akik kihelyezésünk idején azzal akartak eltántorítani moldvai kihelyezésem vállalásától, hogy begubózásomat, begubózásunkat jósolták. Matematikai tételként akarván, levezetni az istenháta mögötti falvakba került értelmiségiek elkallódását, begyepesedését, parlagiasodását. Igazuk nem lett! Tapasztalhattam: ember szentesíti a helyet! Sem község, sem megyehatárok nem tudnak gátat emelni az ország különböző vidékein, de akár külföldön élő barátok közé.
Belénk szuggerált, untig emlegetett autósztráda rémét kerestük Bécstől Salzburgig. Kitűnő állapotban tartott, jó képű, tiszta WC-vel, mosdóval, asztalokkal ellátott pihenőhelyekkel szegélyezett sztrádákon robogtunk nyugat felé. Mind nyugatabbra - Párizsig! Csak az út és a pihenőhelyek minősége változott országonként. A kocsik sűrűsége, a vágtató lóerőké. Leginkább a nyugatnémet utak tetszettek. Legkisebb megállójuk mosdójából sem hiányzott a csapvíz, papírtörülköző (amit nem lopnak el!) vagy a meleg levegőt fújó kézszárító, esetenként a zuhanyozó. Végig az út mentén nagyobb benzinkutak falatozókkal, motelekkel, üzletekkel csalogatták a turisták pénzét, nyújtottak számukra lazítási, pihenési lehetőséget.
Az éberség, amelyet megkövetelt a sztráda, az idő teltével, párhuzamosan a megszokás adrenalin szint csökkentő hatásával, lankadni kezdett. Ilyenkor féltük nagy ellenségünket, az elálmosodást. Sarkalt az idő, ezért feleségemmel gyakran cseréltük a kormányperecet, hogy az anyós ülésén bóbiskolhassunk egy-egy negyed órát.
Ijesztésnek bizonyult a türelmetlenkedő előzők, a hátunknál hirtelen felbukkanó behemót teherkocsik rémképe. Volt bőven hely az előzésre. Élt is e lehetőséggel mindenki, aki csak tehette. Kiskocsik közül egyetlen Trabcsi megelőzése csökkentette valamennyire frusztrációnkat. Egyike volt ama négy keleti rendszámú kocsinak (cseh, keletnémet, magyar és lengyel), amellyel utunkon találkoztunk, végig az atlanti partokig.
 |
| Gondolkodók (1) |
Közös jellemzője volt e segítőkésség, otthonnyújtó vendégszeretet mindazoknak a házigazdáinknak, akikkel utunk során összehozott a sors. Ki lakással, koszttal, ki útravalóval segített, de mindannyian itthoni ízeket idéző barátsággal, ragaszkodással enyhítették az idegenség érzését. Viszonzásul mi sem feledtük magunkkal vinni házukba az itthon melegét, a szülőföld fenyves illatú levegőjét. Páran közülük nemrégiben még Kárpát lankák levegőjén edzették tüdejüket, viháncoltak betörés előtt álló csikókként itthoni réteken.
Honvágyukat néhányan rejtették, állították: vissza se térnének. Elképzelhetetlennek tartják a lemondást új életformájukról, visszaigazodásukat a régibe. Megkérdeztek bennünket: visszatérünk-e vagy sem? majd határozott igenünket hallva úgy helyeselték döntésünket, mintha az szívük szerint is a leghelyesebb cselekedet lenne. Így érezték-e vagy előbbi állításaik tagadása csendült ki helyeslésükből? Ma sem tudom eldönteni!
Amerikába kivándorolt Ábelekként igyekeznek az emberek gyökeret ereszteni, létformát, megélhetést teremteni maguknak. Nálunk sosem tapasztalt meg,- vagy felfeszítő életritmussal viaskodva. A konkurencia kegyetlen farkastörvényeivel. Hogy hajójuk, zátonyokat kerülve, befuthasson a biztos anyagi révbe. Beolvadási kényszerük (óhajuk?) mellett is vigyázva nemzetiségi hovatartozásukra, hagyományaikra.
Mozart szülővárosánál, a nyári daljátékok szabadtéri színhelyén léptük át az osztrák-nyugatnémet határt. Miután 4 órán keresztül bolyongtunk Salzburg szűk utcáin, szimatoltuk ódon hangulatát, csodáltuk a sziklafalba épült, atombunkernek is beillő lakóházakat, parkolókat, üzleteket. A pesti utcák után itt láttunk először magukat az utcán produkáló, megélhetésüket kereső fiatalokat, diákokat. Figyelmünket hirtelenében a komandóihoz hasonló sikló vonta magára. A várba lehetett feljutni vele. Idő és pénz hiánya miatt oda nem mentünk fel. Csak elképzeltük, miként mutathat a város odafentről. Az a város, amelyet mi csak béka szemszögből láthattunk.
A parkolóban ismerős hangzású felszólítással fogadott egy kocsijából kiszálló férfi: "na, megjöttetek, jövevények?" A "bozgorilor" általam fájdalmasan jól ismert kifejezés hallatán esküdni mertem volna, hogy osztrák rendszámú kocsija dacára csak hazánkfiával találkozhattam. Nem tévedtem. Pár hónappal azelőtt landolt Bukarestből, most pedig földijeivel vagánykodott. Kanadai befogadó papírokra várva alkalmi munkákból tartotta el magát. 240-es Volvojával kérkedett. Egy rozsdahalmazzal! Engem sem engedett nyugodni az a szemenszedett kis ördögöcske, aki ott bujkál minden emberben, szót kérvén akkor, amikor tyúkszemére taposnak. Rákérdeztem a kocsi megszerzésének körülményeire. Hét éves behemót volt. 12. 000 shillingért tukmálták rá. (Az autótemető többe került volna gazdájának!) Kénytelen volt beismerni: nem a kocsi megvétele került sokba, hanem a kezelési költségek, biztosítás, javítások, adók. Könnyű így "saját kocsi" előtt készített képet küldeni itthon maradt családjának, azok megnyugtatására: lám, mégis csak jól megy a sora csemetéjüknek! Még kocsira is futja! És még szerencsés helyzetben lehet az a dicsekvő, aki nemcsak egy parkoló idegen kocsi előtt fotóztatja magát, hogy azt sajátjának tüntesse fel.
Saját, új kocsival rendelkező barátomat faggattam a felől, miként volt lehetősége ilyen hamar fél milliót érő Toyotát vennie? Semmi sem egyszerűbb, válaszolta. Ha hitelképes vagy, vagyis munkahellyel vagy más jövedelmi forrással rendelkezel, a bank azonnal kölcsönöz. Később havi részletekben nyögöd a tartozást. Ha elakadsz, jön a bank embere, lefoglalni kocsidat, házadat, ingó-bingóságodat. Nem egyszer megtörténik, hogy kocsidat már jócskán lehurboltad, és részletei még nincsenek kifizetve. Így haladnak kölcsönből kölcsönbe.
Beszélgetésünk miatt kávéfőzésnyi ideig hagyta abba munkáját, majd bocsánatot kérve visszatért ahhoz. "Az idő pénz" szállóige valósággá ott és akkor vált számomra. Meg akkor, amikor a délutáni közös műsorunk után vissza kellett mennie műhelyébe, hogy éjszakába nyúló munkájával pótolja a mulasztottakat, elkészítse a másnapra beígért cipőket. Nehogy kuncsaftjai máshoz pártoljanak. Hirtelen felvillant emlékezetemben itthoni üres, fedezet nélküli jelmondataink képe, amelyekről a "mindent a vásárlóért" nagystílű, szöveg vigyorog azokra a vásárlókra, szolgáltatást igénylőkre, akiket a pult mögött lévők szinte levegőszámba sem vesznek.
Akkor értettem meg, miért nem akar átjáróházat berendezni lakásában ismerős-ismeretleneknek, akik az "óhazából" érkezve, kiszakítsák őt megfeszített ritmusú életviteléből. Egészséges elzárkózásnak tartottam elhatározását. Olyannak, amely nyitva hagyta az ajtót mindazoknak, akik nem csak egy ingyen szállást óhajtottak, hanem baráti érzésekkel is feltöltötték otthonát, lelkét (2013-ban, barátunk halála után, fia viszi tovább a műhelyt, két leánya az élet más pászmáin keresi megélhetését, nem is rosszul).
ROSENHEIM-ZSÖGÖD testvérvárossá nyilvánítását indítványoznám, ha erre felhatalmaznának. Ismerőseink unszolásának engedve éjszakáztunk takaros mezővárosukban. A házak ablakaiban muskátlik virítottak. Sétálgattunk, barátkozva a városképpel. Hirtelenségében tárult ki előttünk a zsúfolt főtér. A környék népviseletbe öltözött csapatai zenéltek, táncoltak, énekeltek. Produkálták magukat a körkörösen elhelyezett asztaloknál falatozó, söröző nézők előtt. Ahogyan az minálunk, Zsögödön is történni szokott a Tavasz a Hargitán fesztivál idején. Ismerős, otthonos ezért volt hát a kitárulkozó kép. Egyvalami zavart csupán. Hosszabb idő után eszméltem a rejtély nyitjára: hiányzott a papírtányérokkal, üres üvegekkel, törött üvegcserepekkel és egyéb szeméttel teleszórt környék képe. Amely Zsögödön, már tekintélyes távolságból magára vonja a Szentkirályról Szeredába utazók figyelmét. Nem számítottak elnökük látogatására, a teret mégsem tarkította eldobott söröskupak, sem cigarettacsikk vagy más szemét.
 |
| Gondolkodók (2) |
Rosenheim-i pihenőnk másnapján kora hajnalban lendültünk neki a Párizsig hátralévő 900 km-es útnak. Együltünkben akartuk végigkarikázni, hogy betarthassuk a magunkra kényszerített, előre beidőzített érkezési időpontot. Így aztán csak madártávlatból láttuk Münchent, Saarbrückenben pedig a Neue Bremm volt náci koncentrációs tábor meglátogatása helyett inkább az addig csak levélből ismert Gyula bácsink meglátogatására szorítkoztunk. Nem bántuk meg. Embernyi Emberekre leltünk benne és feleségében, Ágiban, aki az itthonról ismert tárkonyos pityóka levessel hozta vissza azokat a kellemes ízeket, illatokat!
Csodáltuk a tábor létét. Hallomásból úgy tudtuk, a nyugatnémetek nem szívesen emlékeznek múltjuk gázosítással összefüggő tényeire. Érthetőnek találom menekvésüket egy történelmi emlék frusztráló kísértésétől. Néha ismerősöknél, betegeimnél is fellelem ezt a jellemvonást: nem emlékszem reá, tehát más sem emlékszik. Dedukció ad absurdum: az a valami nem is létezett.
(A folytatáshoz kattintson a További bejegyzések-re!)
Jártak-e láger-múzeumban? Én igen. Auschwitzban és Dachauban. Minden fajta-féle múzeumot szívesen megnézek, akár többször is, de tudatom egyetlen zugával, rezdülésével sem kívánok még egy elgázosító nagyüzemet meglátogatni.
Mostanában került kezembe a napihír, mely szerint ama tábor környékén nagygyűlést tartottak az NSzK-beli antifasiszta és más demokratikus szervezetek képviselői, elítélve a neonácik azon törekvését, hogy jelöltessék magukat a nyugat-európai parlament képviselő- választásán. Jó, áldásos harc a békeharcosoké. Csak nehogy éppoly hatástalan maradjon, mint hajdani elődeiké, akkoriban, a nagy világégés előtt. Amikor a küzdelemből vérvesztéssel kikerülők, fővesztés veszélyét vállalók, csórén didergő csillagok alatt pőrére csupaszítottan kellett lefekvéshez készülődjenek. Hogy túlélve és átvészelve a poklot, a halál torkából szabadulva más emberként élhessenek. Emberibben. Eredményesebben hallassák szavukat ott, ahol azt meg sem akarták hallgatni. Megelőzendő további katasztrófákat!
A határátkelőhelyeknél addig fennakadás nélkül sikerült átkelni. Nyugodtan soroztunk be hát a német-francia határállomás sávjára, formaságnak gondolva továbbjutásunkat.
A tiszt gyanakodva nézegetett, fejem búbjától a kocsi küszöbig alaposan végigmért. iratainkat magához véve bement irodájába, hosszasan susputyolt kollégáival, többször is reánk mutatva. Kissé riadtan gondoltam magamban: vagy a vízumok környékén nincs valami rendjén, vagy attól félnek, hogy keleti szellemet lopunk be országukba. Kérdéseikből keveset értettem. Utazásom céljának tudakolását gyanítottam. Gyatra franciasággal jeleztem turista szándékunkat. Fejcsóválva engedtek át.
Oly „jól” tudtam Frankhon nyelvét, hogy később, már Párizsban, mikor számlámat kértem, még egy sort hoztak az azelőtt rendelt forró szendvicsből. Milyen ügyefogyottnak, szerencsétlennek érezzük magunkat az idegenségben, ha azt sem tudjuk, dicsérnek-e vagy éppen rabszolgának akarnak eladni. Ha az idegenvezető szavaiból szemernyit sem értünk. Hogyha köszönni vagy köszönést fogadni is csak sután tudunk. Hányszor visszacsengtek fülemben édesapámék akkoriban lelkifröccsnek vélt szavai: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Hogy szidtam magam azokért az elbliccelt német órákért, amikor a szép emlékű Nyuszi bácsit, öreg német tanárunkat átejtettük, kijátszottuk. Micsoda hőstettnek gondoltuk akkori tetteinket! Szolidan megfogadtuk: törik-szakad, de neki fogunk angolt tanulni. Máig sem tartottuk be, mint annyi más fogadkozást.
A német és osztrák autósztrádák ingyenesek. A franciáknál fizetni kell. Szakaszonként más és más árszabás érvényesül. Attól függően, hogy melyik részvénytársaság építtette és tartja karban azt az útszakaszt. Egyik ilyen fizetőkapu után, már messzire attól, nyílt pályán megállítottak. Ellenőrzést végeztek a kocsiban. Vámellenőrzésnek tűnt. 100 kilométernyire a határátkelőtől? - kérdeztük magunkban. Később tudtuk meg: valóban vámellenőrzésen estünk át. Létezik egy külön szabályzattal működő vámrendőrség, amely az országban bárhol bárkit ellenőrizhet. Házkutatási parancs nélkül behatolhat bármelyik lakásba és még magyarázatot sem kell adnia mást, mint a varázsszót: VÁMELLENŐRZÉS! (Azóta mi is átvettük e rendszert, látjuk útjainkon a „VAMA” feliratú kék kocsikat). Rajtunk kaviárt kerestek. (Szegény vámosok!) Ottani feketepiaci csemegét. Nagy árat fizetnek érte az ínyencek. A nagyobb és még nagyobb jövedelműek brancsából. Kocsányon lógott a szemük, amikor felbontották annak a kb. 20 darab, szegedi barátainktól útravalóul kapott címke nélküli konzervdobozaink egyikét, amelyekről hiábavalóan erősítettük, hogy nem kaviárt tartalmaznak. A remélt csemege helyett, paprikás illata csapta meg orrukat. Nekünk is eszünkbe juttatta: régen delelőjére hágott a nap, és mi hajnali ötkor ettünk utoljára.
Akkor mutattam meg azt egyetlen, 50 grammos, ikrával töltött üvegcsét, amit Magyarországon vettünk ajándékba házigazdáinknak. Lehetett humorérzékük, mert 2 kanna tartalék benzinünket (szállításuk tilos!) meg 7 üveg kisüstinket figyelembe sem véve bosszúsan intettek: menjenek tovább!
Nem várva nógatásra, sepertünk serényen. Suhantunk Párizs felé, élvezve a napnyugta ragyogását, amint dicsfényt vont a reims-i katedrális tornyai köré. Együtt sötétültünk a tanyákkal szegélyezett, himlőhelyesnek tűnő francia síksággal.
Kényelmes-szellős-bíztonságos módon terpeszkedő tanyák a francia alföldön. Nyújtózkodhatnak nyugodtan, takarójuk terebélyes. Hegyek taréja, dombok türemkedése nem szorítja kordába őket.
Jó előre felkészültünk Párizsból, térképen többször is végigjártam a tervezett útvonalat. Kijegyzeteltem az utcaneveket, elágazásokat, kereszteződéseket, s aztán már csak várni kellett a percet, amikor megpillanthatjuk a várost, amely annyi embert fogadott már keblére, annyi de annyi részéről a világnak. Amelyet oly sokan megénekeltek már. Nincs mit kertelnem, vártam erre az órákig elnyújtható, meghitt pillanatra. Ehelyett viszont sorjáznom kellett tovább a terjedelmes kocsisorral, amelybe a megállás legcsekélyebb reménye nélkül nyakig belekeveredtem. És a pillanat így valóban csak pillanat maradt!
Azon a síkságon, "vidéken", ahogyan a fővárosiak nevezik, ritkán láttunk a miénkhez hasonló falut. Kisebb, amolyan farmszerű, mezőre spriccolt tanyák vannak szétszórva egymástól nagy távolságra. Mintha csak a székelyföld körülkerített udvarait látnám. Eleinte nem jöttem rá, mi is hiányzik a kép szokottságából. Persze, az udvar gémeskútja, jutott azután eszembe, mikor egy szélerővel működtetett kutat pillantottam meg. Hiányzott még a látványból a nálunk megszokott, egymáshoz tapadó "bennvalók" képe. Elválasztva ugyan kertekkel, mégis egymásra támaszkodva, mintegy ugrásra kész lakókkal. Készen az esetleges segítségadáshoz, közös küzdelemhez, kalákázáshoz.
Bolyongásaink során Lengyelországban találkoztunk még hasonló falutípussal. Ott is lejárhattuk térdig lábainkat, míg egy új településre bukkantunk.
A csillagok már jócskán kikönyököltek a fekete bársonnyal bevont égre, felajzottan pletykáltak rólunk, kíváncsian lesve, ha elboldogulunk ama nagy világvárosban, melynek álma fölötti őrhelyeiket épp azokban a pillanatokban osztották el maguk között. Cinikusan várták, mit teszünk majd, amikor megpillantjuk a robbanásveszélyes és gyújtó hatású anyagok városba való bevitelét tiltó táblát. Szigorú büntetéssel fenyegető soraira ügyet sem vetve hajtottunk tovább. Nem önthettük el a még itthonról magunkkal cipelt drága benzint.
Mint őserdőbe a felfedezők, úgy indultunk neki a Városnak. A külváros kisebb házai után elénkbe tornyosultak a tömbházakkal teletűzdelt, utcarengetegekkel átszőtt párizsi negyedek. Éva, jól képzett pilótatársként segítette haladásunkat. Abban a fényárban már nem szorultunk a csillagok, sem a telehold segítségére. Egy enyhébb magaslatról szétnézve, elmosódottan sejtetni engedte magát a VÁROS. Diszkréten! Szemérmesen. Akár egy menyasszony, aki anyajegyeit még nászéjszakáján is takarni akarja férje előtt. Aki, engedve lánykori tiltások, tabuk kényszerének, csak egy átsejlő hálóingben mer mutatkozni. Hogy vágytuk azt a PILLANATOT! amikor megpillantjuk ŐT. Az igazit! Aki már annyi és annyi embert fogadott keblére. Akit oly sokan megénekeltek. Akibe beleszerettek, akit magukévá tettek, hogy azután emlékeik polcán elfoglalja a neki kijáró díszhelyet, vagy megunt szeretőként kergessék szívük rejtet zugaiba.
Utcanevek böngészése, azok betájolása a térdre fektetett térképen, állandó lámpalázunk, karambol iszonyunk semmissé tette a Párizzsal való első találkozás magasztosságát, varázsát. Távolról feltűnt a város közismert jelképe, az Eiffel 300 méteres felkiáltójelként magasodó tornya. Sokkal szerényebb volt így, mint pár nap múltán, mikor hirtelen előbukkant a Trocadero téri Chaillot-palota két szárnya között. Uralkodók magasztosságával emelkedett a tér fölé. Vagy később, amikor éjszaka, Gyuriékkal – házigazdáinkkal - kocsiztunk el mellette. Föld Urunk koronagyémántjaként villogott. Milliónyi villanykörtéjével, világító csövével. Egymaga egy kisebb városnak elegendő áramot fogyaszt. Monique, a lokálpatrióta büszkeségével nyugtázta meghódolásunkat, lelkesen adogatva foghíjas Párizs képünk kiegészítéséhes a szükséges mozaikkockákat.
Nem hittünk barátainknak, amikor azzal dicsekedtek, hogy Párizsban könnyedén a megadott cím elé értek. Tapasztaltuk: valót beszéltek. Egy jó térképpel, akár saját tenyerünkben, úgy lehet tájékozódni. Közel a Panteonhoz, a Cartier Latinban, nem messze a Luxemburg-kerttől, párhuzamosan a Szent Mihály ismerős, Ady-s csengésű utcájával egyszerre csak feltűnt a keresett utca, házszám. Szombat este volt. Víkend másodnapja. Így sikerült alig kétszeri körözés után parkolóhelyet találnunk. Ki sem mozdultunk onnan egy hétig, amikor közelebb a lakáshoz, a zsinagóga mellett ürült egy hely. Gyorsan átálltunk oda, hogy azután, házigazdánk kifejezett rábeszélésére onnan is elköltözzek. Inkább tilos helyen, a tiltó tábla alatt parkoltam, semhogy esetleges terrorista kocsijának vélvén járgányunkat, a rendőrség elszállítsa, vagy felrobbantsa, nehogy egy benne rejtőző bombával én robbantsam a zsinagógát, mint tették pár éve arab terroristák.
Két hetes ott tartózkodásunk első perceit éltük. A találkozás pillanatát azokkal, akik hívtak, akik szerettek, akiket szerettünk. Akik szeredai vendéglátásunkért cserébe a maguk városát akarták tenyerükön nyújtani. Felajánlani otthonukat, vendégszeretetüket, mely nélkül még akkor sem tudtuk volna megengedni magunknak azt a két hetet, ha kocsinkban rendezzük be hálószobánkat.
Lakásuk közepes nagyságú város néprajzi múzeumának is díszére válhatna. Barátaink hobbyja az etnográfia. Bármerre jártak kerek e földtekén, felkutatták, és ha tehették, vásároltak azon helyek népviseleti ruháiból, a falusi mesterek által készített közhasználati vagy munkavégzési eszközökből, díszekből, ékszerekből. Szobáik falán ízléses rendben sorjáztak azok a tárgyak, komoly feladatot jelentve portugáliai bejárónőjüknek, akinek hetente kétszer kellett port törölnie. (Évekkel később, újabb látogatásunk alkalmával magunk is segítettünk kitakarítani a szőttesekbe, bundákba befészkelt molylepkék lárváit. Eredménytelenül! Hiába zártak mérgező szerrel bélelt nylonzsákokba a megtámadott darabokat, még két év múltán is találtak élő lárvákat!).
Június 25-én este a közeledő vakációnak még csak előszele érződött a városban. A párizsiak nemzeti ünnepük, július 14-e után, mondhatni, egyenesen a díszfelvonulásról indulnak szabadságra. Nyárára kiürülnek a párizsi otthonok. "Városőrzőnek" csupán kispénzű turisták, vendégmunkások maradnak. Meg a "bérletesek", akik "befizettek"egy kapualj vagy garázsablak mélyedésére, a metróállomás valamelyik padjára. Helyüket semmi pénzért nem adnák fel, míg a rendőrség vagy a kimúlás el nem szólítja őket. Kín-keservesen lelhetnének más, megfelelő "lakást". Nagy ám a kereslet ingyen lakások után!
Ottlétünk utolsó napjaiban több járdalakóval szinte jóismerősként üdvözölhettük volna egymást. Munkanélküliek, szenvedélybetegek köréből kerülnek ki. Társadalmi, emberi nyomoruk ranglétráján mélyebbre már nem sülyedhetnek. Vesztenivalójuk sincs. Az életükön kívül. Ha azt a vegetálást még egyáltalán életnek nevezhetik.
Gyuriék nem voltak még szabadságon, nem lehettek társaink bolyongásainkban. Ezért, érkezésünk másnapján kocsi futtában körülhordoztak a Városban, hogy a későbbiekben könnyebben be tudjuk tájolni magunkat. Házigazdáink szenvedélyes imádói városuknak, két dologgal azonban sehogy sem képesek megbékélni: a felhőkarcoló-negyeddel és a Pompidou-központtal. De hát ezzel nincsenek egyedül, így érez a párizsiak többsége. A „kis New York" számomra nem jelentett kihívást. A Bois de Boulogne parkosított erdeje mellett terül el. Távolról semmivel sem rútabb ama bizonyos toronynál vagy az UNESCO sötét tömbjénél. A párizsiak azért neheztelnek rá, mert befészkelte magát 2-5 emeletes házaik megszokott, hagyományos rendjébe, megbontva ezáltal az összhatást. A Pompidou-központ talán még több vitát is kelt, a maga üvegből és acélból épített, színes csövekkel körbefuttatott épület kolosszusával. Behemót óriásnak csúfolják ellenzői, mely rátelepszik a város központjára, rontva annak eszményi képét. Hívei modern vívmánynak, utópisztikus elmeszüleménynek, huszonegyedik századinak titulálják. Nem tudom, kinek van igaza, de az biztos, hogy Párizs valamennyi nevezetessége közül ennek van a legtöbb látogatója! Nekünk mégsem tűnt annyira kirívónak az elgondolás, hiszen, “újjáépülő” városainkban megszokottá vált kép a régi, korszerűtlen központ lebontása, újjáépítése.
Párizs nem volt szétbombázva. Lakásai nem voltak kényelmetlenek. Párizst nem kellett újjáépíteni. A háborút, évek telését, a komfort igényének növekedését kiheverhette lakásai kényelmi fokának emelésével, anélkül, hogy helyükbe új épületeket kellett volna építeni. Ezért (is) lehetnek építészetükben a párizsiak hagyománytisztelőbbek a kelet-európaiaknál.
Turisták, művelődni és dokumentálódni vágyók egyaránt felkeresik. Valahogy úgy lehetnek vele az emberek, mint az idegen partnerrel: rondább tálán, csenevészebb a réginél, de MÁS és ÚJ! Vendéglője a kolosszus utolsó emeletén, holdbeli épülethez vagy űrállomáshoz hasonlító környezetben van. Asztalaira feltálalva az aznapi választék. Emberek jöttek, leültek, ettek, elmentek. Nem láttunk senkit fizetni. Gondoltuk, valamilyen koktélpartira vagy reklámnapi étkeztetésre cseppentünk be. Nekiveselkedve indultunk helyet foglalni magunknak. Akkor vettük észre a feliratot: belépti díj 50 frank. Visszahőköltünk! Sok volt ez nekünk! Most, visszaemlékezve, bánjuk fukarságunkat. Az árakhoz viszonyítva nem is volt olyan nagy az összeg (egy ing 200 frank). A svéd asztalról azzal és annyival lakhattunk volna jól, amit talán sosem sikerül máskor megkóstolnunk. Legalábbis ami a francia ízeket, különlegességeket illeti.
 |
| Gyuriékkal (1) |
Egy este, Monique szüleinél vacsoráztunk. Az előzőleg leírtak ismétlődtek, csak nem vendéglői, hanem egy meleg, barátságos, vonzó családi körben. Ahol egy perc multán már úgy éreztük magunkat, mintha gyerekkorunk óta ott élnénk.
Későbbre akartam halasztani az étkezési szokások leírását, ám ha már vendéglőkbe kalauzoltam el a velem együtt utazókat, hadd iktassam be e családi étkezéseket is. Számunkra mégis csak azok jelentették ottlétünk lelkiekben, emberi közeledésben, együvé tartozásában leggazdagabb pillanatait. Amikor terített asztalnál, anyanyelvünkön beszélgethettünk. Olvasmányaimból tudtam: sok gyümölcsöt, zöldséget esznek a franciák. Étrendjük egészségesebb a miénknél, inkább bort, kevesebb rövid italt fogyasztanak. Étkezések után csemegézik a konyakot vagy likőrt. Furcsának tűnt, de magam is tapasztaltam: nem igen lehet berúgni.
A vacsora nyers szezonsalátával kezdődik. Azt követi a sült (savanyúság nélkül), édesség, gyümölcs, sajt. Ebéd közben a bor járja (másoknál a sör), utána egy-két kupicányi tömény. Tele gyomorból a pia lassan szívódik fel, az asztalvendégek csak ritkán rúgnak be. Földijeim ellenkezésével dacolva sem hallgathatom el: nem erőltetik az evést, ivást. Ha egyszer azt mondtad: nem kérek, tiszteletben tartják tiltakozásodat. Szántuk-bántuk a csemege-ital visszautasítását. Szívesen ittunk volna még egy-két pohárral, de nem akartuk a székely bácsi közmondásos szavait idézni, amint a szász gazdánál ki akarta udvarolni azt a visszautasított vacsorát: "mit is mondott kend az imént?".
Ünnepi alkalmakkor kezdődhet a vacsora dinnyével (sárga) vagy más értékesebb gyümölccsel. A sültet megelőzheti a leves és tengeri herkentyűkből összekombinált salátaköltemény. A fogások száma szaporodhat a vendég értékétől vagy a háziak anyagi helyzetétől függően. A vacsorával kezdtem, hiszen az a nap fénypontja. Ilyenkor gyűl egybe a család. Ekkor beszélik meg apróbb-cseprőbb gondjaikat, a nap eseményeit. Lazítanak, kiheverik a feszültséget, simulnak ráncaik. Reggel, szakaszos munkakezdésük miatt a család legtöbbször nem is találkozik. Más és más időpontban kel, csomagol, indul munkába. Reggelizni nem igen szoktak. Éhségüket tízórai enyhíti, majd gyors ebéd egy közeli csehóban. Így aztán érthető, ha a vacsora lesz a nap legmeghittebb étkezése.
 |
| Gyuriékkal (2) |
Emlékszel, kérdezte Monique, csodálkoztál azon, hogy nincs kamránk, fagyasztónk. Hogy a pince ismeretlen zöldségtárolási fogalom Párizsban. Minek is tartanánk kamrát, pincét? Hiszen mindaz, amit láttál, évszaktól függetlenül bárhol, bármikor megtalálható. A nép zöme havonta kétszer vásárol nagyobb mennyiségben. Nem romlandó ételneműből. Friss áruját aznap veszi meg a legközelebbi standon, boltban. Lehetőleg mindig annál az árusnál, hogy törzstagnak számítva kedvezményben részesítsék. Nagyobb mennyiség vásárlása szintén kedvezménnyel jár.
Naponta elkísértük őt bevásárló körútjára, nem tudva ellenállni a hely varázsának. Szabadidőd terhére nem sok az a napi fél-egy óra, amit a piacon töltesz el? - kérdeztem tőle. Vállat vont, megszokta, nem tűnik soknak.
Déltájban, egy szerdai napon (Szeredában is akkor van a heti piac), hattagú indián zenekar előadásában gyönyörködtünk. Sólyomszem késői utódai mélabúsan, rezzenéstelen arccal játszották szomorú dalaikat, ponchóik alatt. Majd, amikor megítélésük szerint kiérdemelték adományainkat, csapatuk egyetlen leánytagja körbehordozta a hegedűtokot. Nem kért, csak szúrósan szemünkbe nézett. Úgy, hogy skalpomat már a kezében látva, sietve előkotortam lapuló centime-jeimet, szemlesütve helyeztem el ama tokban, amit kis beleképzeléssel abban a pillanatban akár dísztelen hamvasztó urnának is elképzelhettem. Később széles ívben elkerültem azt a helyet. Inkább a bájos és veszélytelen, diáknak tűnő hegedűslány felé kanyarodtam. Egy idő után egymásra találó ismerősként egymásra kacsintva nyugtáztuk egy-egy újabb nap lepergését.
Más, egészen elütő világ a Le Halle környéke. Összeillő szimbiózisa a régi és új városképnek. Szerencsésen ötvöződik a két építészeti irányzat a Szt. Eustachio templom környékén. Maga a templom Párizs talán két legérdekesebb emlékművének egyike. Terén egy óriási emberfejet ábrázoló szoborral. Körös-körül renovált régi házak és üveg-alumínium épületek sokasága. Nem keltve disszonancia érzetét.
Két-háromemeletnyit lépcsőztünk-mozgólépcsőztünk lefelé, miközben az óriási üvegkupola alatt hatalmas pálmákat, más exotikus növényeket láttunk nagy faládákba ültetve. Szökőkutak, mesterséges vízesések, tavak tele vízinövényekkel. Szüntelen nyüzsgés. Lótó-futó emberek. Vásárlók, vagy hozzánk hasonló nézelődők, akiknek vékonydongájú pénztárcája nem engedte meg a csillagászati árú cikkek megvásárlásának még a gondolatát sem. Talán, csak a még nyugatabbról érkezettek kitételével. Dollárjukat a franciák 6 frankkal vásárolták, ezért előnyös vásárlásokba bocsátkozhattak. Tehették abban az országban, ahol az árak mégiscsak az ottani átlagfizetésekhez vannak szabva. Ugyanezt tapasztaltam a pesti butikokban, ahol a bennszülötteknek csak a pénzesebb rétege vásárolhatott. A forte valutások, hivatalos átváltással vagy feketén beváltott összegeikkel (pénzükért a hivatalos árfolyam akár 10-szeresét is megkapták) játszva kifizethették a közönséges halandó számára elérhetetlennek tűnő árakat. Megfizethették nyaralásukat, fürödhettek akár pezsgőben. Hazatérve, megelégedéssel nyugtázhatták: otthon ennyi pénzért csak egy nagyon szerény vakációt engedhetnek meg maguknak.
A jelenség fordítottja érvényes az Amerikába érkező franciára, aki pénze névértékének csak hatodát kapja, miközben az árak nagyjából hazájának árszabása szerint alakulnak. Ezért kezdik egyre inkább a külföldre szakadt magyarországiak anyaországukban tölteni szünidejüket. Oda térnek vissza nyugdíjas éveikre. Amerikából átutalt dollár-nyugdíjak fedezetében!
Párizs egyik leghíresebb, legdrágább, legszebb bevásárló központjában voltunk akkor. Előkelőbbet talán csak a Champs-Elysée sugárút mentén láttunk. Ott már csak nézelődőkkel találkoztunk, alig látva vásárlót. Belépni sem mertünk a kirakatok mögé. Órákat tébláboltunk egy-egy, a kézdivásárhelyihez hasonló "udvartérben" elhelyezett üzlethálózat előtt. Egyik udvartérben örökmozgó vonzotta magához az érdeklődőket. Villanó nélküli felvételeim sajnos nem sikerültek, érdemes lenne látniuk. Tudom, ellentmond a fizika törvényeinek, mégis az a mozgó örökmozgott! Nem tudtunk rájönni titkos mozgatórugójára!
A sugárút másik oldalán repülőtársaságok, bankok, cégek irodái pompáztak. A járdákon késő éjszakáig nyüzsgött az élet. Fagyiztak, ittak és ettek az emberek a járdára kinyújtózkodó vendéglői asztaloknál. A magukat megörökíteni vágyók gyors portrét vagy karikatúrát rendelhettek festőnövendékektől, befutottabb festőktől. Fíroltak engem is, csábítottak, amíg azt nem kérdeztem jelbeszéddel: tudnál-e olyan portrét festeni rólam, mint azt Zsigmond Marci barátom tette? Nem, válaszoltam meg magamnak. Kisujjával sem érne fel. Marci csak egy van! Továbbmentünk! Távolabb, termékeiket kínálták a négerek. II. világháborús filmekben is láttunk ugyanilyen játékokat. Mások, halottként a járdán feküdve remélték az arra járók könyöradományait.
Fáradtan huppantunk le egy cukrászda asztalához. Pihenni. Étlapjuk választékát látva, spanyolcsizmával sem tudtuk kordába szorítani feltörő étvágyunkat: választhattunk a banán, ananász, mogyoró, csoki, pisztácia, mazsola, puncs és még annyi másféle fagyi között. A mogyorónál maradtunk. Irányszámnak egy múzeumi belépőt véve alapul, este egy-egy Louvre-i belépő árát nyalakodtuk el. 1988 júliusában ez az összeg 22 frankra rúgott. Mennyiért nem adtuk volna akkor, ha gyermekeink részére is hazahozhatnánk kóstolóba pár gömbnyit azokból a fagyikból!
180 fokos hátraarcot vágva távolodtunk e Dárius csemetéknek fenntartott helyről, nekivágva az ígéretes választékú és elérhető árkínálatúnak hitt ócskapiacnak. Mindent, vagy majdnem mindent kínáltak a túlzsúfolt kis butikokban, boltokban, járdakirakásokon. Afrikai totemfiguráktól videóig, turkálóba vetett cuccoktól kézi perzsáig, elektronikai vívmányoktól paprikajancsikig. Csak a keresett cikkeket nem vehettük meg. Azon az áron, amit arra szánni tudtunk. Még ócskás áraikat sem tudtuk megfizetni. Később bukkantunk rá a TATI üzletekre, ahol egyet-mást már megengedhettünk magunknak. Sápadtarcú testvéreket nem is igen láttunk magunk körül. Afrikai vendégmunkások sajátították ki a termeket. Egyik polcon hazai nylon harisnya volt 3, 95-ért. Lokálpatriotizmus ide vagy oda, inkább a mellette levő polcon felhalmozott olasz harisnyát vettük meg l, 95-ért. Az így megnyert kis összeg is sokat jelentett számunkra. Csencselni szégyelltünk. Különben is a lengyel turisták monopolizálták a kiskereskedelmet. Európa csencselőiként tartják számon őket. Időt sem akartunk pazarolni. Nyomósabb érvünk mégis ama elgondolás volt, hogy minden turista egyben hazája színeinek hordozója is. Csencseléssel, kölcsönkéréssel nem akartuk e színeket tovább fakítani. Azt a kölcsönt, amit nem tudsz visszafizetni, vagy annak visszafizetését nem igénylik, nem szívesen fogadod el.
Természetesen, a hazája színeit hordozó turista fordított tétele is igaz: a szerint ítélik meg az országot, ahogyan külföldre engedett fiainak batyuját megtölti hamuba sült pogácsával. Ezért nem akartunk kölcsönkérni. Senki sem szívesen kérkedik anyagiak híjával.
Párizsban a nyomorúság csak idős embereknél feltűnő. Fiataloknál, a punk divat miatt nem lehet tudni: a felső tízezer féltett, agyonpénzelt sarjával vagy éhező utcagyerekekkel állunk-e szemben? Szerelésükkel, kakastaréjukkal, bohócöltözékükkel akár túlmaszkírozott színeszek is lehetnének. Zörög rajtuk a sok szöges nyakörv, csuklópánt. Cúgos cipőjüknek csattog a sarka. Mocskosak. Ruházatuk lényegi eleme a piszok és rendetlenség. Egy aszfaltot olvasztó napon együtt utaztam a metrón egy fiúval. Óriási bakancsot viselt vastag lábszárvédővel, ami alól piszkos teniszzokni lógott ki. Fél lábszárig buggyos katonanadrág volt rajta, fekete kötött garbó, fölötte letépett ujjú koszlott tréningfelső és egy meghatározhatatlan színűre fakult vitorlavászon zubbony. Keskeny rock-szemüveg bújtatta szemét, fekete csíkok tarkították arcát. Magán hordozta egész ruhatárát, vagy ő volt a punkok királya? Ma sem tudtam meg.
Útikönyvekben feltüntetett látnivalók mellett mindenképpen el akartam jutni egy kórházba, lehetőleg elmegyógyászatra. A San Bicetre és Salpetriére "javítóintézetbe" zarándokként mentem el. Látni akartam azt az épületet, ahol PINEL, először az elmegyógyászat történetében leszedette a beutalt elmebetegekről a láncokat. Megküzdve korának begyepesedett felfogásával, a személyzet félszével, amely elfogta őket a szabaddá váló "bolondok" garázdálkodásának gondolatára. A hivatalos jelentésekben rögzített tényeknek sem akartak hinni. Kitűnt a gyógyulások szaporodása, a betegek részéről tapasztalható agresszív megnyilvánulások gyarapodása nélkül. SŐT!
Tudjuk, a terror szülte türelem a maga során terrort szül. Leláncolt betegek kényszer türelmükkel így terrorizálhatták kezelőiket, "mi lesz, ha felengedjük őket?" kérdéssel állítva falhoz "bíráikat". Napjaink elmegyógyintézeti ihletésű műveinek visszatérő motívuma e szerepcsere. Amikor a körülmények játéka folytán betegek kezelőkké vedlenek, véghezvíve mindazt, amit kezelésük idején tapasztaltak ápolóik részéről. Kicsinyben megismétli magát a diktatúrák természetrajza. Előbb-utóbb, kisebb vagy nagyobb áldozatok révén rendszerint magukból a diktátorokból is áldozatok lesznek. Saját áldozataik!
Hosszú utat járt be az elmegyógyászat kezdetétől mai állapotáig. Mérföldköveit naponta láthatjuk intézeteink nyitott ajtós rendszerében, ahol csak pár napos elkülönítésben részesítik a még nyugtalan, agresszív beteget, hogy később átkerüljenek a nyílt osztályra.
Párizsban a Szt. Anna kórház jelentette számomra ezt a mérföldkövet. Épülete kívülről modern lakótömbnek látszott, ajtain szabadon lehetett ki-be járni, látogatási szigorítások nélkül. Négy szintjén mindaz megtalálható, ami a modern betegellátáshoz, azon belül pedig az elmebetegek gyógyításához elengedhetetlenül szükséges. Amiről addig csak szaklapokban olvashattam. Videós szobájába órákig elidőztem volna, figyelni, miként rögzítik szalagra a beteg viselkedését, beszélgetését, hogy később, midőn kritikai érzéke, nyugalma már visszatért, láthassa azt a személyt, aki beérkezésekor és azután volt. Toxikománok, alkoholisták, betegségtudat nélküliek esetében jelent kitűnő pszichoterápiás lehetőséget e módszer. Kívánságára a beteg számára másolatot készítenek a felvételről. A titoktartás, természetesen éppúgy érvényes a videó felvételre, mint az orvosi ténykedés bármely más vetületére.
Állami kórház a Szt. Anna. Naponta 20 frankot kellett fizetni a betegnek kezeléséért, ellátásáért. Összehasonlításként még egyszer: egy múzeumi belépő 22 frank.
Káderigényesnek találtam e kórház szerkezeti felépítését. Az igazgatónak több osztályvezető főorvosa, mindeniknek két-két alosztályt vezető főorvosa volt 2-2 alorvossal, azok mellett 2-2 gyakorló, illetve szakosodást végző orvossal. Egy orvosra négy beteg jutott. Seregnyi középvégzettségű és takarítószemély segíti a kórházi munkát. A pszichológusok, pszichoterapeuták, szociális gondozók sokan vannak, és komolyan veszik feladatukat. És ezt nem csodálom. Létük függ a betegtől! Aki a követelményeknek nem felel meg, mondhatni éhen hal. Fizetését végzett munkája, illetve betegeinek létszáma után kapja. A hálapénz fogalma ismeretlen. Fizetésük viszont igényeikhez szabott. Lejáratja magát az, aki borravalót követel vagy fogad el betegétől. Még az a bizonyos jelképes ajándék is nagyon jelképes. Sok az orvos, mindenki sokat akar dolgozni. Hogy ne legyenek harácsolók, arra vigyáz a társadalombiztosító, amelyik nem fizet csak bizonyos összegig. Azon felül, ha dolgozni akar, teheti, de ingyenesen. Így aztán nem ritka az évente 3-4 hónapig vakációzó orvos. Teheti, mert ha a kiszabott évi óraszámot sűrítve, 8-9 hónap alatt dolgozza le, akkor a többi időt szabadságon töltheti.
A Szt. Annában sem örültek a gazdasági válság előidézte nehéz időknek (lám, már akkor is válságot emlegettek!). Tucatnyi ápoló és takarítószemélyt, titkárnőket, kisegítő személyt bocsátottak el állásából. Aki maradt, az hatványozott erőkifejtéssel kellett végezze a társa részét, de főnökei figyelmét is fel akarta hívni: lám, mégsem csalódtak benne. Létszámuk még így is messze felülmúlta az általam megszokott szintet. Kifogástalan állapotban tartották az épületet, műszereket, betegeket. Törték magukat, nehogy a munkát keresők százai elorozhassák helyüket. Bizonytalan állásuk állandó stresszének magas adrenalin szintje adta azt a maximális teljesítményt, amelyet naponta kipréseltek magukból.
A betegek egyidőben szerették és félték orvosukat. Sorsuk letéteményesét látták bennük. Figyelték mosolyukat, homlokráncolásukat. Elégedetlen-e állapotukkal, vagy bizakodást tükröz az arca? Egy szorongó, bizakodásra vágyó világ a betegeké, amely függetlenül országok gazdasági-politikai beállítottságától, saját és családja sorsát akarja kifürkészni orvosa tekintetéből. Gondoltam erre, mégis egyfajta döbbenettel éreztem ugyanazt az érzést ottani betegek tekintetében, amit a sajátomból olvashattak ki orvosaim súlyos balesetem utáni kórházi aszalódásom idején. Ősidők mágiája kísértheti ma is az emberi lélek feneketlen mélységeit!
Sokat, sokszor és sok helyütt vitatják a szép halál gondolatát. Fájdalom nélkül, elegánsan ringatni át az elmúlásba azt a beteget, akinek gyógyulására semmi remény. Másnak juttatva az így felszabaduló pénzösszeget, melyre szűkös anyagi kereteik között oly nagy szükség lenne más betegek gyógyításában. Eme irányzat '"élharcosai" nemcsak az így megmaradó összegeket akarják felhasználni más betegek részére, hanem a "halálraítélt" szerveit is beültetésre szánnák. Világszinten folyt és folyik a hogyan tenni? kérdése körüli vita. Ám, amíg az a kérdés az elsődleges, hogy kinek érdemes vagy nem megmenteni az életét a meglévő pénzalapok, keretek segítségével, addig nem lehet humánusan megoldani e gondot.
Beszélgető társaim vitájára figyelve eszembe ötlött az a nagyon is kézenfekvő megoldás, hogy a szűkös pénzügyi keretek vergődésében hasonló gondolatokkal foglalkozó emberek, politikusok, államférfiak csatározását mily egyszerűen semlegesíteni lehetne a két katonai tömb között dúló megtámadási hisztéria oltárára könnyelműen odavetett fegyverkezési milliárdok átirányításával egészségügyi, kulturális keretek bankszámláira. Szavaim tolmácsolása társaimban döbbenetet keltett. Elképzelhetetlennek tartották a hadi kiadások befagyasztását, visszaszorítását. Tengerész Henrik "hajózni szükséges, élni nem az!" korparancsához hasonlóan esküsznek iparmágnások ma a "fegyverkezni szükséges, élni nem az!" axiómára. Szókincsem kevés lévén vitáink folytatásához, kávém kavargatásába merülve visszavonultam a "küzdőtérről".
Ausztriai és nyugat-németországi beszélgetésekből leszűrt tapasztalataimhoz hasonlóan a franciáknál is állandóan visszatérő kérdés a társadalom és az ELMEGYÓGYÁSZAT, az egészségesek és ELMEBETEGEK viszonya. Az irányukban tanúsított káros társadalmi előítélet megszüntetésén fáradoznak. Az elmebetegeket láncaiktól megszabadító PINEL országában ugyanúgy, mint teszem azt, szűkebb pátriámban, Hargita megyében.
Hogy a kezelésre szoruló beteg ne úgy érkezzen az elmegyógyászatra, mintha ablakrácsokat látva, börtönbe érkezne, később pedig ne megbélyegzettként hagyja el az osztályt. Hogy az elmebetegség a szomatikus betegségekhez hasonló polgárjogot nyerjen, szenvedő alanyai pedig ne páriákként szédelegjenek a világban. Hogy valóra válhasson az osztályunk falára is felerősített dantei, parafrazált idézet: "Halandó, ki belépsz, NE hagyj fel minden reménnyel!"
Józan következtetés az alapja újfajta gondolkodásunknak: legjobb módszer betegeink közösségbe való visszaszoktatására az lenne, ha a beteget megtanítjuk a mindennapi élet realitására, naponta szembesítve őket azokkal. Minél több időre vesznek ki valakit megszokott környezetéből, annál nehezebben fog visszailleszkedni az adott közösség normái közé. Világszintű célkitűzéssé vált az elmebetegek intézeten kívüli ellátásának és gondozásának megszervezése. Megteremtve ehhez az anyagi és szakember ellátás keretét. Fokozott ritmusú napi teendőim után irigykedve láttam, hogy a Szt. Annában nem azt számolják, hány beteg jut egy káderre, hanem hogy hány káder egy betegre. Ideszámítva pszichológust, zene- és rajztanárt, kibernetikust, szociális gondozót.
Nem akarok útikalauzokkal versenyre kelni. Eszemben sincs Párizs részletes leírását adni. Nem írok a Notre-Dame-ról, az Eiffelről, templomok és múzeumok sokaságáról. Nem részletezem a hidak történetét, bár önmagukban is roppant érdekesek lennének, nem a Pantheont, Sacre-Coeur-t, de még az egyedülálló Louvre-t sem. Megtették már sokan énelőttem. Avatottabbak. A hozzájuk kapcsolódó élményekről akarok csupán említést tenni. Véleményem szerint ezekből áll össze egy város, vidék, akár egy ország képe. Ezek maradnak meg leginkább emlékeink filmszalagján. Sokkal színesebben, mint ahogyan azt a legjobb minőségű filmszalagra rögzíthetné a nyakunkban lógatott fekete doboz.
Sorbonne-i diák nem lehettem, nem is vágytam erre. Akárcsak egy oxfordi vagy harvardi diáktóga elérhetetlen vágyálmára. Érzéketlenül viszont nem tudtam elmenni a híres egyetem főkapuja előtti téren összegyűlt ténfergő vagy szórakozó, kávéjukat szürcsölgető, önmagukat produkáló diákok és nem diákok mellett. Egyikükhöz, ösztönös orvosi segélynyújtás ingerének engedve szinte odaszaladtam, látva annak vértől maszatos testét, azzal csíkozott arcát. Közelről vettem csak észre: festékből voltak a csíkok! Mutatványos volt!
Az Opera már külsejével lenyűgözött, impozáns monumentalitásával. Mégis inkább a lépcsőin ráérősen, beszélgetve, zenélve időző, csókolódzó fiatalokat nézegettük. Sok ifjúsági parknál voltak mozgalmasabbak azok a lépcsőfokok. Akárcsak a Mont Marte-on lévő Sacre-Coeur lépcsőin. Belsejét, más operákéhoz hasonlóan stukkók, aranyozások, fal nagyságú tükrök borítják. Páholyaiban plüssözött székek nyújtanak kényelmet. E látvány után nem akartunk hinni szemünknek, látva az épület összességéhez nagy ellentéttel ható mennyezeti festményt. Egy Chagall freskót! Újabb párhuzamra vetemedve, annyira elütő volt a freskó, akár a már említett Sacre-Coeur építészeti stílusa a város egészéhez viszonyítva. Vagy a templom alatti téren életmagra kapott Place Pigalle szemérmesnek egyáltalán nem mondható, szexualitástól túlfűtött élete. A szex shopok borsos árai nem sok látogatót vonzanak, ezért kerítők csábítottak belépésre. Egyik kezemet ők, másikat Éva húzta maga felé. Míg csak Krisztushoz nem kezdtem hasonlítani. Egy Place-Pigalle-i Krisztushoz!
Nem hagyhattuk ki útitervünkből a Moulin-Rouge-t a Place Blanche-on. Vörös Malom a Fehér téren! Hírnevéhez aránytalanul kicsire szabott épület még aránytalanabbul magasra srófolt árakkal. A tehetősebbeknek állítólag kitűnő szórakozási lehetőségeket nyújtó kabaré (lehet, hogy csak a szőlő savanyú, de hol állhat szórakozásuk a magunk rendezte és kivitelezte kabaréműsorok varázsától?).
Mi még a kirakatokba kitett reklámképekre sem mertünk ráérősen bámészkodni, nehogy felszámolják nekünk. A Malomba nem, de a Folies-Bergere-be majdhogynem eljutottunk. Barátunk párizsi napjaink egyikén felajánlott egy megszerezhető ingyenjegyet. Ismerte Gyarmatit, a mulató művészeti igazgatóját. Azután valahogy elfelejtődött, mi pedig szégyelltük felidézni ajánlatát.
Kárpótlásként többször is elmentünk a Pont-Neuf-höz (új híd), amely ellentmondva nevének, Párizs legrégibb hídja. Korlátjára támaszkodva hosszan csodáltuk a hömpölygő Szajnát. Gondolatban nyugtáztuk röntgenes kolléganőnk kérésének teljesítését: "Menjetek el az új hídra, üdvözöljétek a nevemben, mondjátok el Neki, sokat gondolok rá.” Ezt üzeni Kati, súgtuk a hídnak, a folyónak. A híd talán, a hömpölygő víz már nem emlékezett barátnőnkre. Hol van már ez az évekkel azelőtti, legtavalyelöttibb víz?
Városszerte szirénázó kocsik vijjogása zavart, míg meg nem szoktuk. Szirénázó Város, nyugtattuk ellenérzések utóízével. Városaink csendjéhez szokva, külföldi nagyvárosokban sem tapasztalva hasonló jelenséget, kissé kellemetlenül szemléltük ezt a fontoskodó figyelemkeltést, ahogyan a hivatalos kocsik száguldoztak. Vagy vonszolták magukat közlekedési dugók kocsi rengetegében, ahol, vijjogásuk ellenére sem nyithattak számukra szabad utat.
Napóleonról igazán semmit sem tudok olyat mondani, amit énelőttem mások ne mondtak volna el. Amatőrök vagy ádáz napóleonológusok. Én, ha tehetem, a kezét szorítom meg, amikor a Concorde-tér közepére "beültetett", Egyiptomból "kölcsönvett" obeliszk felől szétnéztem a világ négy égtája felé. Háttal állva a Tuilleriák kertjének, előttem kitárulkozott a Champs-Élyseé sugárút, végén a Diadalívvel. Jobbra a Madeleine temploma, balra egy kormányépület. A jobb-bal irányban elterülő, Kb. 2 km-es szakasz érdekessége a teljes építészeti szimmetria az út két oldalán és végein lévő épületek között. Mintha a mozgó világ, kocsik, emberek forgataga sem tért volna el a szabálytól.
Grandiózusan képzelte el a Császár mind e résznek, mind az Étoile (csillag)-téren levő Diadalívtől szétágazó 12 sugárútnak az építését.
Lássuk hát koporsóját annak az óriásnak, akit NAPÓLEON-nak ismer a világ. Elindultunk az Invalidusok dómja felé. Hadimúzeum, katonai és tiszti kórház termei után jutottunk a számára nyughelyül kijelölt Dómba. Méreteiben hatalmas, vörös márványszarkofágban piheni fáradalmait az, ki országok, népek sorsát tartotta kezeiben. Ki, ha bírja szusszal, hadseregekkel, egy világ képét változtathatta volna saját hasonmására.
Kődobásnyira e helytől, Rodin Gondolkodója töpreng ismert pózában. Talán, éppen a világváltoztatások igényelte emberáldozatok millióin. Két óriás a maga nemében. NAPÓLEON és Rodin! Háború és béke! Rombolás és alkotás! Két olyan óriás, aki, alkalmakként, gonosz kis törpévé vedlett át. NAPÓLEON, a zseni, nem átallotta eltenni láb alól azokat, kik kisujját sem érhették fel. Félte őket! Rodin, ki képes a szobrászat másik nagy ígéretét, Camille Claidelt, barátnőjét, szinte menyasszonyát eszelősök közé záratni. Ahol azután és ezért maga sem menekül a tébolytól.
Két dudás, két lángész nehezen fér meg egy csárdában! Hogy Marie és Pierre-Joliot Curie megfértek? Igen! De ők egyszerre jutottak el a hírnév csúcsára (mégis csak igaz lehet a tétel, amely szerint legjobb az, ha férfi és nő egyszerre jutnak el a csúcsra!). Nem tudom pontosan, min gondolkozik a Gondolkodó. Sem azt, hogy NAPÓLEON-t milyen gondolatok foglalkoztatnák, ha megébredne abban a koporsóban, amelyre az általa kívánt szöveget vésték: "Azt kívánom, hogy hamvaim a Szajna partjain nyugodjanak, a franciák között, akiket olyannyira szerettem."
Elég volt nekem a küszködés saját gondolataimmal. Mohács és Verdun azelőtt látott tájaira emlékezve, eltűnődtem élet és halál drámáján. Tízezrek életén nyert vagy vesztett országokén. Hogyha akkor és ott nem úgy alakul a történelem, mint ahogyan alakult, ha Verdunt mégis beveszik a németek, nem is Francia-, hanem Németországba tarthattunk volna, amelyben Párizs talán csak egy tartományi székhelynek marad meg. Átértékelt, vagy vandál módra lerombolt szimbólumaival együtt. Egy békeszerződés révén német kézre került franciák földjén vajon a németek vendégének éreztük volna magunkat, vagy a Hely elegendő varázssal bírna megszégyenülése feledtetéséhez? Avagy temetővé változott országot találunk? Egy hatalmas Pere-la-Cheze temetőt? Melynek falainál kivégezték a Kommün utolsó ellenállóit? Ahol emlékművet emeltek a lágerekben elpusztultak millióinak? Ott, a kolumbárium közelében! Mintha csak jelképezni akarnák, mily könnyen lehet a természetes hamvasztástól elcsúszni a népirtásos hamvasztó kemencékig.
Sokat beszélnek, cikkeznek a nagyvárosokban tapasztalható elidegenedésről. Az ebből fakadó elmebetegségekről, öngyilkosságokról. Létezik e jelenség, kell, hogy létezzen, ha már világstatisztikák foglalkoznak vele. Mi nem tapasztalhattuk, nem is tehettük oly rövid idő alatt. Talán az emberek, akikkel összejöttünk, tesznek valamit az elidegenedésük ellen? Barátaink házában például nem volt tévé, ami naphosszat odaláncolja őket székükhöz, elzárva környezetüktől, barátaiktól. Inkább vendégeket hívtak, vendégségbe mentek. Ottlétünk alatt még egy mozgalmas, jól sikerült jelmezbálról sem maradtunk el. Házigazdáink barátai szervezték. Ketten közülük a közeledő vakációnak, a harmadik, új munkahelyének örvendve hívta meg azt a majdnem 100 személyt, aki ott volt egy kibérelt mozi előcsarnokában.
Sok mindent nem sikerült megnéznünk, észrevennünk. Sokszor nem hatolhattunk le a megismerés mélyebb rétegeibe. Nem kóstoltuk végig a francia konyha ízeit. Rövid szünidő nem elégséges mindenre. Sebaj, nyugtattuk magunkat. Eggyel több ok a viszontlátásra. A visszatérésre!
Csíkszereda, 1989
U.i. Azóta, szerencsénkre, majdnem tíz alkalommal sikerült megismételnünk franciaországi látogatásunkat. Mindig egy újabb szeletét térképeztük fel. Barátaink minden alkalommal segítettek utunk megszervezésében, lebonyolításában.
2012 júliusában 12 napig voltak velünk a Dordogne völgyében. Várak, templomok között szívhattuk magunkba a középkor hangulatát. Tapostunk ősemberek nyomdokain, csodáltuk barlangrajzaikat, festészetüket, domborításaikat.
2013 agusztus 9-11-e között a magyarországi Szilvásváradra „ugrottunk” át Évával, hogy a már nagyon öreg és nagyon beteg Gyurival találkozhassunk. Talán, életében utoljára! Monique angyali türelemmel viselte gondját. Vállalta a majdnem 2000 km-es utat, hogy kedvére tegyen férjének. Talán utolsó kívánságát teljesítheti, gondolta döntése meghozatalakor. Megtörten indultunk vissza, fájdalmas volt látnunk hajdani délceg Gyuri barátunk összegörnyedt, magába roskadt maradékát. Sírt a lelkünk. Vállamra borulva sírt Monique. Élő halottat gyászoltunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése