A hegymászó kiképzéshez, bármennyire elemi szinten is történjék az, felszerelés is kell. Az iskolában résztvevők nagy része otthonról hozta a cuccot, de az író és a lánya helyben próbálja beszerezni a mászáshoz szükséges kellékeket. De ez még csak a kezdet. A hegymászó egy csomó, addig számára ismeretlen fogalommal kell hogy megbarátkozzék. De vegyük csak sorjában...
De ez csak a látszat volt. Nagyon hamar kiderült, hogy az ember egy ilyen bakancsban mennyivel biztonságosabban és szilárdabban áll a földön, különösen pedig a meredek lejtőkön, köveken és sziklákon...
Olja bakancsa nagyon nehéz volt, még az enyémnél is nehezebb, de rendelkezett egy felbecsülhetetlen előnnyel az én bakancsomhoz képest: ki volt taposva, az enyém pedig soha senkinek nem volt még a lábán.
Négy évig katonáskodtam, ezért nagyon jól tudom, mit jelent olyan cipőben gyalogolni, amelyik nyomja és töri az ember lábát, tudom, mit jelent lábon kitaposni, betörni egy cipőt. Még a hadseregben is, ahol pedig a kemény katonai fegyelem korlátai között éltünk, egész halom csizmából választhattuk ki a lábunkra illőt, és az őrmester csak akkor lett mérges, és ráncolta össze a szemöldökét, ha valamelyik katona túlságosan sokáig kotorászott a csizmák között, és mondjuk már a tizedik párat próbálta föl.
Nekem most egyáltalán nem volt miből választanom... Aggodalommal telve, nem csupán sikertelenségtől, hanem katasztrófától tartva süllyesztettem be lábamat a cipőbe, és fejemben azonnal számtalan irodalmi emlék kezdett nyüzsögni: kényszermunkások kalodáiról, spanyol inkvizíciós csizmákról... Fájdalmas arcot vághattam, amikor végre mind a két lábamra fölhúztam a bakancsot, és fölálltam. Nem mondhatnám, hogy kicsi volt nekem, de olyan kemény, mintha nem is bőrből, hanem csontból lett volna. Ráadásul elképesztően más kaptafára készült, mint amilyen az én lábam formája. Ahol a lábamon valamilyen dudor van, ott a bakancs bemélyed és megfordítva. A bal lábamat mintha satuba fogták volna ott, ahol a lábfejem a legszélesebb, a jobbat pedig rüsztben szorította rettenetesen a cipő - igaz, hogy nagyon magas a rüsztöm. Kivettem a talpbélést, így talán valamivel több helye lett a lábamnak, de a kényelmetlenül szoros, kemény bakancsban továbbra is minden egyes lépésért meg kellett szenvednem - a lábam nem akart a cipőhöz idomulni. Tudtam, hogy végül is a lábam lesz a győztes, a bakancs kemény bőre egyszer majd meghátrál, de mennyi idő telik még el, amíg ez bekövetkezik, mennyi szenvedést kell addig kiállnom!
Fűlejtők és törmeléklejtők. Alekszandr Alekszandrovics a reggeli sorakozónál pontosan így fogalmazott:
- Mai edzésünkön a fűlejtőkkel és a törmeléklejtőkkel ismerkedünk meg.
Igen ám, de előbb el is kell jutnunk odáig! Az ösvény talán nem meredekebb a tegnapinál, de sokkal hosszabb út áll előttünk.
... Kilométerekben mérhető távolság az alpinisták számára nem létezik. Többször is megkérdeztem Alekszandr Alekszandrovicsot, hány kilométert kell megtenni az Akszáj gleccserig és hányat a csúcsig, ha rászánnám magam, és ha magukkal is vinnének. Alekszandr Alekszandrovics gondolkodóba esett, próbálta megsaccolni, kiszámítani, de aztán őszintén megvallotta:
- Nem tudom. Kilométerekben itt semmit nem lehet mérni. A hegyekben nincs két egyforma kilométer. Az egyik kilométer leküzdése tízszer annyi ideig is eltarthat, mint a másiké. Van úgy, hogy a sziklafalon száz méterrel jutunk csak előbbre naponta. A hegymászók számára csak két fogalom létezik: az idő és a magasság. Az Akszájig hátizsákkal tízórás utat kell megtenni. A táborhely magassága 3200, a Korona aljáé 3800 méter. Ez így érthető. De hogy hány kilométerre van a táborhely, biz' isten, nem tudom, és nincs is szükségem rá, hogy tudjam. A kilométereknek itt nincs jelentőségük. Sík terepen tíz óra alatt ötven kilométert lehet megtenni. Az Akszáj ennél sokkal közelebb van, de mit számít ez, ha egyszer az út odáig tíz órát tart.
Megállapítom magamban, hogy az első pihenőig - ötven perc meredek emelkedő a hegyi ösvényen - könnyebben tettem meg az utat, mint az előző napon. Amikor még magasabbra értünk, és a hatalmas, szinte a világűrbe törő zöld hegyoldal közepén olyanok voltunk, mint a lassan araszolgató legyek, megláttunk odalent egy csapat libasorban haladó alpinistát. A kis emberkék az alaposan megtömött óriási hátizsákok lényegtelen tartozékainak tűntek. Mintha nem is emberek, hanem hátizsákok mentek volna szép sorban, ugyanolyan tempóban, ahogyan Alekszandr Alekszandrovics minket is vezetett. Helybenjárás. Toporgás. Ugyanannak a zöld hegyoldalnak az alján toporogtak, amelyen mi fölfelé haladtunk, de ők keresztbe mentek. Kis idő múltán hátranéztem. Azt vártam, hogy a hátizsákok még mindig ott lesznek, alig valamivel előbbre, mint ahol voltak. A hegy lába azonban néptelen volt. „Lassan járj, tovább érsz." Tempójukhoz képest valószínűtlenül nagy távolságot tettek meg az alpinisták ez alatt a tíz-tizenöt perc alatt, és bizonyosan eljutnak oda, ahová indultak, elérik a kitűzött célt.
- Jelvényszerzők. Az Akszájra mennek, a hóval és a jéggel fognak ismerkedni - világosított fel Alekszandr Alekszandrovics, észrevette, hogy a hegymászókat nézem. - Öt nap múlva mi is odamegyünk, de előbb még itt vannak a fű- és a törmeléklejtők.
... Mi valóban csupán apró fekete pontocskáknak látszhattunk a hasadék fölötti ösvénytől egészen a fellegekig húzódó hatalmas zöld hegyoldal közepén. Egy fehér felhőcske épp most érte el a hegyoldal felső szegélyét, s valamivel lejjebb le is telepedett - szerencsére szabadon hagyta, nem homályosította el a szegély élesen kirajzolódó vonalát.
- Mindenki a kezében tartja a jégcsákányt - oktatott minket Alekszandr Alekszandrovics. - Az alpinisták tréfásan azt mondják, hogy a jégcsákánynak kilencvenkilenc funkciója van, az alapvetőtől kezdve - lépcsőfokok vágása a jégbe - egészen a konzervnyitásig. Nos hát, a jégcsákány egyik legfontosabb funkciója az önbiztosítás a meredek fűlejtőkön. Mivel ez lesz a legfontosabb szerszámunk, vizsgáljuk meg minél alaposabban.
- A jégcsákányt menet közben így kell tartani... - A nyél közepénél fogja meg a csákányt, előredönti, mutatja, hogyan kell jobb kézben vinni. - De a fűlejtőkön, különösen az olyan meredeken, mint ez is, önbiztosítással kell haladni. A csuklópántot fölhúzzuk a jobb kezünkre, és odaerősítjük a csuklószorítóval. Jobb kezünkkel a nyél közepe táján fogjuk a jégcsákányt, bal kézzel pedig a fejénél. A csákányél mindig lefelé néz, a lejtő irányába. Ha megcsúszunk, a csákány élét villámgyorsan belevágjuk a földbe, így esés közben le tudjuk fékezni magunkat. Most például cikcakkban mászunk fölfelé a lejtőn. Jobbra a hegyoldal, balra a mélység. A jégcsákányt a jobb csípő mellett tartjuk, élével a lejtő felé. Most irányt változtatunk, balra van a hegyoldal és jobbra a mélység. A jégcsákány is helyet cserél -jobb kézzel fogjuk a fejét, ballal a nyelét. A csákányt a bal csípő mellett tartjuk, élével a lejtő felé...
A fűlejtő nem meredek sziklaorom, nem függőleges fal, nem is szakadék. De azért szokatlan és szédítő ekkora mélységet látni magunk alatt, és ugyanilyen nagy magasságot a fejünk fölött. Mi lesz, ha megcsúszol és legurulsz? Nagyon messzire nem gurulhatsz, voltaképpen itt nincs hová zuhanni. Az alpinisták nagyon szabatosan fogalmaznak, amikor azt mondják: „van hová zuhanni". Minden útszakaszt, amelyen végig kell menniük, ebből a szempontból is mérlegelnek. Ha van hová zuhanni, akkor szükséges a biztosítás, a hegymászónak be kell kötnie magát, kötélkorlátot kell kifeszíteni, mindenképpen óvatosabban kell haladni.
Tegyük fel, hogy a szó legszorosabb értelmében a fűlejtőn valóban nincs hová zuhanni. De mi ez a remegés a térdemben? A bakancsom nem csúszik. Lassan, ugyanabban a csodálatosan egyenletes ütemben haladunk, és hol szinte függőlegesen, „halszálka"-menetben jutunk följebb, hol pedig cikcakkban, úgy, hogy előbb a bal oldalunk, aztán pedig a jobb oldalunk simul szinte teljesen a hegyoldalhoz. Így értünk föl ebbe a szédítő magasságba. Szédülni viszont nem szabad. Ez nem hokedli, amelyről bármikor le lehet mászni. Innen vagy visszamész ugyanazon az úton, amelyen jöttél, vagy folytatod az utat fölfelé, egészen a gerincig, és a túloldalon ereszkedsz le. Más lehetőség nincs.
A hegyoldal itt már olyan meredek, hogy az ember minduntalan úgy érzi, még egy támpontra lenne szüksége a meglévő három - a két láb és a jégcsákány - mellett. És éppen itt, a lejtő legmeredekebb részén, ahol a legkisebb fölösleges mozdulatot is igyekszel elkerülni, mert félsz, hogy legurulsz - Alekszandr Alekszandrovics megállítja a csoportot. A jégcsákányra támaszkodva állunk. Lenézni csábító, de mégis félelmetes. Lehet, hogy zuhanni nincs hová, de a kövekkel „teletűzdelt" kemény földön bukfencezve és összevissza horzsolódva gurulni nagyon is van hová. Alekszandr Alekszandrovics megengedi, hogy leüljünk, de a meredek lejtőn valahogy egyszerűbb is meg kényelmesebb is állni.
- Most az önfékezést fogjuk gyakorolni megcsúszás esetén, jégcsákány segítségével. Ha megcsúszunk a lejtőn, és úgy érezzük, mindjárt elesünk. .. most még csak hagyján, ilyen száraz időben, de képzeljük el ezt a lejtőt eső után vagy ne adj' isten, eljegesedve. Esett az eső, havazott, a havat jeges kéreg borítja. Kellemetlen dolog. Tehát ha megcsúszunk a lejtőn, és úgy érezzük, hogy mindjárt elesünk, a jégcsákányt nyújtott karral azonnal a fejünk fölé lendítjük. Ez nagyon fontos, nehogy bukfencezés közben a csákány hegyes élébe ütközzünk. így magasba emelt karral esünk el, kezünkben a jégcsákánnyal. Ekkor mindenáron hasra kell fordulni, és a csákány élét bele kell vágni a földbe. A csákány nem fékezi le az embert azonnal, különösen, ha már viszonylag nagy az esés sebessége. Eleinte az él csak karcolja a földet, de akkor a mellünk felé húzva a csákányt, nagyobb nyomást gyakorolunk rá. Amikor már teljes súllyal ránehezedünk, a csákány mélyen bevágódik a földbe és lefékezi az esést. Világos? Most bemutatom a gyakorlatban.
Alekszandr Alekszandrovics följebb ment néhány lépéssel, esetlenül hadonászni kezdett, mint aki megcsúszott, és a következő pillanatban már sebesen gurult lefelé. Úgy ment minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kezét a jégcsákánnyal magasba lendítette, hasára fordult, a jégcsákány élét bevágta a földbe, majd odahúzta a csákányt a melléhez, ránehezedett, és lefékezte magát. Az egész művelet mintegy tíz-tizenöt métert vett igénybe. - Most sorban mindenki megcsinálja ugyanezt. Hát ilyen ez a tudomány! Ha félsz, hogy megcsúszol, elveszíted az egyensúlyodat és legurulsz, ha még állni is alig mersz a lejtőn, akkor tessék szándékosan elesni és legurulni, azután pedig még meg is kell állítanod saját magadat. A fiúk nagy buzgalmukban alig bírtak magukkal, nagyobbakat estek és sebesebben gurultak lefelé, mintha igazán elestek volna. Esés közben szántszándékkal nekirugaszkodtak, megvárták, amíg felgyorsulnak, és csak ekkor fékeztek a jégcsákány segítségével, teljesen szabályszerűen.
A lányok is egymás után álltak oda a starthelyre, és mint az ejtőernyősök zuhantak lefelé - de vajon hogy fog esni az én Oljám? Lesz-e elegendő bátorsága? Tétova, félszeg mozdulatain látszik, mi játszódik le a lelkében. Kissé bizonytalanul esik el, csúszik, gurul, megáll.
- Jól van, Olja - dicséri Alekszandr Alekszandrovics, pedagógiai megfontolásokból.
- Szeretném még egyszer megpróbálni, úgy érzem, nem sikerült eléggé.
- Csináld meg még egyszer. Úgyis addig fogjuk gyakorolni mindannyian, amíg teljesen kidolgozzuk, hogy automatizálódjanak a mozdulatok. Olja kezdi, a többiek utána. Rajta!
Ez a hegyoldal tűnt meredeknek és veszélyesnek? Hiszen most úgy állok itt, mint otthon a könyvespolc melletti létrán vagy mint a szőnyegen. Csakugyan remegett a térdem egy órával ezelőtt? Én szerettem volna kézzel is a földre támaszkodni? Ne perdüljek esetleg táncra ezen a hegyoldalon? Táncolni ugyan nem tudok, de nagy kedvem lenne - olyan megnyugvást és könnyedséget érzek az izmaimban és a lelkemben.
Két fűlejtő között, egy lankás völgyben tartunk pihenőt. A pihenő után pedig a törmeléklejtők következnek. Addig azonban a mormoták, ezek a mulatságos és kedves magashegyi állatkák szórakoztatnak bennünket. Már amikor fölfelé jöttünk, és a hasadékból kiértünk a tágas hegyoldalra, jobbról-balról, mindenfelől ezeknek az óvatos, de ugyanakkor kíváncsi kis állatoknak a füttyei hallatszottak. Ha az ember jól odafigyel, akkor rájön, hogy valójában nem is füttyszót, hanem rövid, egyhangú nyüszítést hall. Mégis azt szokták mondani, hogy a mormota fütyül. Annyi mormota fütyült körülöttünk a havasi legelőn, hogy úgy tűnt, mintha az egész hegység telis-tele volna velük. Sokáig nem sikerült azonban egyetlenegyet sem szemügyre vennünk, csupán az üregeiket láttuk, de abból aztán valóban rengeteget. Bámulatra méltó az a gyorsaság, ahogyan a mormotak eltűnnek üregeikben - mintha a föld nyelte volna el őket. Alekszandr Alekszandrovics mesélte, hogy mikor vadászni járt, előfordult, hogy a halálosan megsebzett, alig élő mormotának is sikerült még gyorsan elrejtőznie üregében.
Most, amikor nem mozgunk, hanem csöndben és nyugodtan ülünk, nem messze tőlünk itt is, ott is rőtszínű kis póznák tünedeznek elő. A mormota hátsó lábán ül, hosszú, bolyhos farkával a földre támaszkodik, mellső lábát pedig magasra emeli, mint a kiskutya, amikor szolgálnia kell. Fejét kissé hátraveti, ahogyan mi is teszünk, ha magasabbra szeretnénk emelkedni, hogy messzebbre lássunk. Hetven centi körüli magasságot érnek el ezek a rőtszínű kis póznák. Alekszandr Alekszandrovics azt állítja, hogy léteznek egy méter hosszú, termetes mormotak is, ilyet azonban egyet se láttunk. Egy helyütt egész mormotacsalád - egy jól megtermett, egy kisebb, valamint két kölyökmormota - telepedett le egy nagy szürke kőtömbre, hogy tanulmányozzon bennünket, a másik, völgybéli világból származó furcsa jövevényeket...
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése