Az alapfokú hegymászókiképzés éppen csak elkezdődött. A résztvevők - így a szerző is - az "ábécével" ismerkednek.
- Az apró törmeléken nagyon rossz fölfelé menni - magyarázta Alekszandr Alekszandrovics -, mert kicsúszik az ember lába alól. Az alpinisták ezt biciklizésnek nevezik. Rendkívül fárasztó. Ereszkedésre viszont az apró törmelékkő kiválóan alkalmas. Nagy ugrásokkal igen gyorsan le lehet rajta jutni, a megcsúszó kövek ilyenkor csak segítik a haladást. És attól sem kell félni, hogy ha az elmozdított kő legurul, esetleg eltalál minket vagy valamelyik társunkat. Az ilyen közepes törmeléken, mint ez, fennáll ennek a veszélye. Ezért itt cikcakkban, szerpentinben kell haladni. A lejtőt átlósan szeljük át. Alattunk nincs senki. A kő senkit nem találhat el. Persze a legjobb, ha nem mozdítjuk el a köveket, hanem óvatosan haladunk, és minden egyes követ kipróbálunk a lábunkkal, mielőtt áthelyeznénk rá testsúlyunkat. Amikor elérjük a lejtő szélét, megvárjuk, amíg mindenki följön, és csak akkor indulunk el a következő átlón. Ha valaki mégis elmozdít egy követ, azonnal kiáltsa el magát: „Kő!" Aki észreveszi, hogy előtte haladó társa lába alól kigurult egy kő, köteles a követ lábával nyomban megállítani, mielőtt még fölgyorsulhatna.
Furcsa, de majdnem megfeledkeztem kitaposatlan bakancsomról. Mással voltam elfoglalva: azon gondolkodtam, mennyire lesz nehéz eljutni ennek a kőfolyamnak a forrásáig, nem zsibbad-e el a lábam, nem rendetlenkedik-e majd a túlterhelés vagy a magasság miatt a szívem.
Cikcakkban, szerpentinben, kőről kőre lépkedve haladunk, és miközben minden egyes kő készen áll arra, hogy elmozduljon és kicsússzon a lábunk alól, mi egyre magasabbra jutunk. Lám, már a mormotás völgyet is úgy látjuk, mintha repülőgépről néznénk, és nem valahol távol kell keresnünk, hanem mélyen alattunk.
Alekszandr Alekszandrovics megállítja a csoportot, és mindenkit felszólít, hogy mérje meg a pulzusát. Ő maga pedig órája másodpercmutatóját figyeli.
- Megvan? Felkészülni. Vigyázz. Most!
Mutatóujjam és a középső ujjam hegyén érzem az agyonhajszoltan lüktető, szapora érverést. A szivattyú odabent rákapcsolt, lökései majdnem olyan sűrűek és erőteljesek, mint egy fejtőkalapácsé.
- Kész! - vezényel Alekszandr Alekszandrovics. - A kapott értéket szorozzuk meg néggyel. Kinek több száznegyvennél ?
Harminckettőt megszoroztam néggyel, az eredmény százhuszonnyolc.
- Olja?
- Nekem harminchárom.
- Vagyis százharminckettő! Elég sok. A többiek?
- Száznyolc.
- Száztizenkettő.
- Száz.
- Kilencvenhat.
Hát igen! Nemhiába húsz-huszonkét évesek. Ráadásul mindannyian rendszeresen sportolnak, futnak, ugranak, túráznak. Még irigykedni is hasztalan volna. Fiatal és edzett szívükkel legfeljebb a lelkierőt szegezhetjük szembe. De vajon lesz-e nekünk Oljával elég lelkierőnk?
- Mint mondottam, az alpinisták fölfelé lassan mennek, lefelé viszont futnak. Nagyon gyakran előfordul, hogy éppen ilyen törmeléklejtőn kell leszaladni. Most megmutatom, hogy kell ezt csinálni, és figyeljétek meg, hogy nem ész nélkül szaladok lefelé. Van, amikor páros lábbal ugrom. Máskor felváltva ugrom hol a jobb, hol a bal lábammal. Kiválasztom a legalkalmasabb helyet, ahová ugrani fogok: van, ahol egyenesen lefelé, van, ahol kicsit oldalvást. A jégcsákányt önfékezésre előkészített helyzetben, a jobb csípőm mellett tartom. A legfontosabb dolog, amire a gyors ereszkedés közben ügyelnünk kell, hogy kissé hátradőljünk futás közben - így legrosszabb esetben is a súlypontunkra pottyanunk. Tehát az a fontos, hogy ne hasra essünk. Amint látjátok, a kövek rendkívül élesek és kemények. Ha arccal előre bukunk, és utána még vagy tíz métert zuhanunk a köveken, az nagyon kellemetlen. Kényelmesebb hátrafelé esni. Ugyanezen okból arra is ügyelni kell, hogy a bakancs vasalása ne akadjon bele a nadrágszárba. A bakancs erre sajnos nagyon hajlamos. Ha pedig egyik bakancsunk éles vasszögei beleakadnak a másik lábunkon a nadrág szárába, akkor elkerülhetetlenül hasra vágódunk. Egy német alpinista ezért halt meg, egy keskeny gerincen történt ez vele, és lezuhant. Éppen ezért a tapasztalt hegymászók, különösen Nyugaton, szívesebben viselnek lábszárvédőt, hogy ne fityegjen a mászónadrág bő szára, így a cipőnek nincs mibe beleakadnia...
Vezetőnk könnyedén, egyszerűen és határozottan futott le a lejtőn, sietség nélkül, de mégis gyorsan ereszkedve lefelé. A „futás" szó (bár valóban futott) mégsem egészen illik erre az ereszkedésre. Talán inkább szökdelt? Vagy ugrált? Egyes helyeken másfél métert is ugrott egyszerre. Máshol pedig apró, szapora lépésekkel ereszkedett lejjebb a köveken. Látszott a testtartásán, hogy ha el is esik, csakis hátrafelé esik, pontosabban szólva leül a kövekre, amelyek a lejtő meredek volta miatt a hátához egészen közel vannak. Semmi esetre sem zuhan fejjel és arccal a kövekre, amelyek ugyancsak a lejtő meredek volta miatt elöl igencsak messze vannak tőle, és jókorát repülne addig is, amíg leér a földre. Nem telt bele öt perc, és Alekszandr Alekszandrovics már egészen kicsikére zsugorodva állt ott, ahol a lejtő fekete kő-folyama a szubtropikus rét zöldjébe torkollik. Kezével jelt adott. Én is leereszkedtem. Egymás után mindenki sorra került. Odalent állva már könnyű szívvel figyeltem, milyen merész ugrásokkal jönnek lefelé a fiúk, hogyan ereszkednek - ki bátrabban, ki félszegebben - a lányok. Csak amikor Olja következett, akkor szerettem volna elfordítani a fejemet vagy behunyni a szememet, de szerencsésen leérkezett ő is. Rövid megbeszélést tartottunk.
- Elsőre egészen jól sikerült, de hősködni fölösleges. Igor például nagyon bátran, gyorsan, sőt azt is mondhatnám, szépen jött le, de nem elég biztonságosan. Aggódtam is miatta. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elvágódhat. Hál' istennek, nem történt meg, de borzasztó volt nézni. Az ereszkedésnek gyorsnak, szépnek, de biztonságosnak is kell lennie. Most fölmegyünk, és még egyszer leereszkedünk. (...)
Nyomasztó reggeli hangulatom - képes leszek-e vajon végigcsinálni azt, ami a mai napon előttem áll, és amit a többiek megcsinálnak - elmúlt tehát. Egészen másnap reggelig. Ma mindent elvégeztem. Jól, rosszul - de megbirkóztam a feladattal. Kétórás út maradt a táborig. Két óra, mindig csak lefelé! A szívnek könnyebb, a lábnak viszont nehezebb. A lábnak nagyon kényelmetlen és szokatlan dolog a meredek fűlejtőkön lefelé menni. Különösen a bokája fárad hamar el az embernek, könnyen kifordul, megrándul. Szinte hihetetlen, hogy létezik valahol sima talaj is, amelyen nyugodtan lehet járni. Ráadásul ezen a napon, ebben a két utolsó órában kínzó szomjúság tört rám.
Szervezetem vízháztartásának egyensúlya nem állt még helyre. Úgy folyik rólam a víz, mintha csavarnák, ugyanakkor igyekszem a lehető legkevesebbet inni. Ez az oka annak, hogy a mai túrán egyszerre csillapíthatatlan szomjúságot éreztem a torkomban, az ajkamon, a nyelvemen, a szájpadlásomon. Mennyit tudtam volna most inni! Például sörből ... Ha csak egy kortynyi lett volna! Emlékszem, egyszer nyáron egy barátommal üldögéltünk... Micsoda képtelen ötletnek tűnik ez innen, a fűlejtőről nézve! Szántszándékkal növeltük szomjúságunkat, hogy aztán legyen mit csillapítani! Amikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy tizennyolc korsó sört iszogattunk meg aznap. Fejenként kilencet. De minek? Hisz nem is voltunk akkor szomjasak. Ha csak egy korty itt lenne most abból a tizennyolc korsóból! Bár valami azt súgja itt belül, hogy bizonyára akkor sem tudnék most sört inni, egyetlenegy kortyot sem, ha valaki közvetlenül az ajkamhoz emelné a poharat. Szomjas vagyok, ez igaz. De végre valahára nem folyik rólam a víz. Homlokomat és arcomat nem csiklandozza a veríték. Könnyedén megyek. A szívem nincs agyonterhelve. Éppen csak a lábam bicsaklik meg néha-néha. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha most meginnék egy üveg sört, újból elöntene az az utálatos veríték, a mellkasomban pedig olyan nyomást éreznék, mintha nem is szív, hanem valami ragacsos, hideg macskakő lenne odabent. (...)
A tábor klubhelyiségében, ott, ahol a falon a Szovjetunió legmagasabb hegycsúcsairól készült fényképek, valamint különféle oktató célzatú plakátok láthatók - „Átmászás gleccserhasadék fölött", ,,Önfékezés jeges terepen", „Elsősegélynyújtás", „A sérült szállítása kötélhálóban és síhordágyon" stb. -, felfedeztem egy térképvázlatot, amelyen a kékesfehér és a barna különböző árnyalatai váltakoztak. A kép az Adigenét ábrázolta a csúcshoz vezető útvonalakkal, és vastag szaggatott vonal jelölte a legkényelmesebb mászó-utat. Magát a hófödte csúcsot a rajzoló a kép felső részében helyezte el. A csúcstól jobbra meredek havas hegyoldal ereszkedett a rajz közepéig, a hegyoldal két pontján hegyes sziklák meredtek fölfelé. A hosszú lejtő egy nyeregbe torkollott, majd újabb emelkedő következett. Ide, ehhez a nyereghez vezetett a kép aljától függőlegesen a szaggatott vonal, amely itt balra kanyarodott és a havas hegyoldalon haladt tovább, útba ejtve az első sziklakiszögellést és megkerülve a másodikat. A csúcsot, ahogy illik, piros zászlócska jelezte. Elszaladtam a jegyzetfüzetemért, és lelkiismeretesen lemásoltam a magyarázó szöveget:
„Adigené-csúcs (4404 méter)
Fekvése
Az Adigené-csúcs az észak-déli és kelet-nyugati irányú Dzsalamisi-nyúlvány gerincén található. A csúcstól kisebb nyúlványok indulnak ki. Északi lejtőjén meredek jégfal.
Megközelítése
-Az Elektro tábortól indulunk el déli irányban konglomerátumterepen. Fölmegyünk a gleccser homlokmorénájának jobb oldaláig, majd a morénák és az Elektro lejtői közötti vájatban folytatjuk utunkat. Kaotikus törmelékhalmokon haladunk tovább előbb dél felé, majd nyugati irányban a Panfilov-csúcs vonulata és az Elektro-Adígené hegylánc kö-
zötti hasadékban. Az út a Panfilov gleccser nyelvétől jobbra húzódó hosszanti morénán folytatódik, de ezen nem megyünk egészen végig, hanem a meredek törmeléklejtőn kapaszkodunk fel a hágóig.
A hágótól 30°-os meredekségű széles, lepusztult gerincen mászunk föl a csúcsig. Az emelkedő középső részén két sziklavonulattal találkozunk. Az elsőn a lepusztult sziklafolyosón keresztül jutunk át, a másodiknak a bal oldalán megyünk el. A csúcs alatt száz méterrel található fekete sziklát jobbról kell megkerülni. A hegymászók biztosítására ezen a helyen kötéíkorlátot kell kifeszíteni. A csúcsról a leereszkedés ugyanezen az úton történik. A hágótól a jobb oldali apró törmeléken célszerűbb lejönni."
Ettől kezdve gyakran néztem be a klubba, és sokáig álldogáltam a kép előtt. :
A csúcs körvonalai, meredekebb bal oldali és kevésbé meredek, de hosszabban elnyúló jobb oldali lejtőjével már bevésődtek emlékezetembe, és a kép nélkül is magam előtt láthattam őket. De hamarosan újabb fontos felfedezést tettem, melynek következtében feleslegessé vált, hogy egy festői papírlap előtt ácsorogjak a klubban. (...)
Egy délután a szerző, lányával a hegyoldalon látható magányos jurtákig merészkedik, tudván, hogy bennük rendszerint található kumisz és ajrán. Meg is kínálják őket e különleges hűsítő hatású itallal, s miközben az író szájához emeli a bögrét, észreveszi az áhított Csúcsot.
... Arról a helyről, ahol a jurták álltak, egy harántirányú hasadék tárult elénk, amely a mi táborhelyünkről nem látszott. A hasadék bejáratát két erdővel és cserjével benőtt domb jelezte. Ez a hasadék kapuját alkotó két kis hegy nagyon közel volt hozzánk, így alaposan szemügyre vehettük őket. A fényviszonyok éppen olyanok voltak, hogy a felénk néző hegyoldalak sötétnek látszottak. A hasadék mélyén jobbról és balról lefutó zöld lejtők keresztezték egymást. Az első két lejtő, a második kettő (távolabb és magasabban az első kettőnél), a harmadik (távolabb és magasabban a második kettőnél), a negyedik, az ötödik... Az, hogy ezek a lejtők zöldek, inkább csak feltételezhető volt, mivel tudtuk, hogy fű borítja őket. A legközelebbi kettő valóban zöld volt, pontosabban sötétzöld, az erős árnyék miatt, a második kettő világoszöld (valahonnét több fény esett rájuk), a harmadik kettő lila, a negyedik világoslila, ezután pedig kék, majd világoskéken ködlő hegyoldalak következtek, és e fölött a messze távolba vesző hegyláncolát fölött magasan az égbe nyúlva tündökölt az Adigené szelíden rózsaszínű, hófödte csúcsa! Első pillantásra fölismertem - lehetetlen volt nem fölismerni! Nem kellett már nekem semmiféle olajvázlat, hiszen a leszálló alkonyaiban láthattam valóságos hótakaróját, valóban égbe nyúló magasságát, igazi messzeségét. Bevallom, ebben a pillanatban éreztem először: lehet, hogy végül mégsem sikerül följutnom erre á csúcsra. Megmarad számomra ilyen rózsaszínű látomásnak, ahogy előtűnt a kék hegyek fölött, amikor a hideg ajránt ittam és szünetet tartva az ivásban, hirtelen megpillantottam. Vannak a világon dolgok, amelyekről az ember, ha szembenéz az igazsággal, kénytelen azt mondani? „Ez nem nekem való. Ez már nem nekem való."
Ettől kezdve a szürkület előtti órákban néha elmentem a táborból arra a helyre, ahonnan jól látszik a hófehér Adigené. Mikor a felhők nem burkolták vattatakaróba a hasadékot, elfödve a csúcsot is, órákig elüldögéltem ott egy kövön, magam alá terítve viharkabátomat.
Van egy közismert példázat. A felszínes, rohanó élethez szokott európai turistákat japán vendéglátóik elvitték egy bizonyos helyre, ahonnan szép kilátás nyílik a Fudzsijamára. Ott leszállították őket az autóbuszról, és közölték velük, hogy a busz két óra múlva jön vissza.
- Mit fogunk itt addig csinálni ? - kérdezték felháborodva a vendégek. - Nekünk megvan az útiprogramunk, nem vesztegethetünk el két órát. Meg akarjuk ismerni Japánt.
- A programban - felelték a japánok udvariasan - kilenc harminctól tizenegy harmincig gyönyörködés szerepel.
Ennyi az egész: ülj és gyönyörködj. Eleinte képtelenségnek tűnik, hogy két órán át csak ülj, és folyvást ugyanazt a távoli hófödte csúcsot bámuld, de később tudatod berzenkedő, bizsergő pontjai beletörődnek a megváltoztathatatlanba és lecsillapodnak, s szabaddá válik az út a lélek mélységei felé. Mintha egy függönyt húztak volna el, mintha egy kertre nyíló szoba tolóajtaja nyílna ki hirtelen - a válaszfal leomlik, lélek és külvilág egybeolvad. És lehet, hogy most már nem is lesz elég a két óra...
Miközben az Adigenében gyönyörködtem, tudtam, hogy a köztünk lévő távolság és szintkülönbség legyőzése sok-sok óra, sok-sok nap tréninget jelent, sziklamászást, az Akszájt, amelyről azt tartják, hogy mintegy az Adigené főpróbája és egyben erőpróbája is: aki az Akszájt megmássza, lehet, hogy följut az Adigenére is. Lehet, hogy följut, de az is lehet, hogy nem. Az viszont biztos, hogy akinek az Akszájra nem futja az erejéből, annak az Adigenéről egyszer és mindenkorra le kell mondania.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése